fejezetlezáró

miközben heveny társasági életet élek a facebookon.

najó, ez azért túlzás - hetente egyszer felnézek, idönként válaszolok, idönként vizállásjelentéseket böffentek, némely fénykép is felkerült. de a lelkes írogatásban filmszakadás állt be, hogy képeket keverjek.

néha eszembe jutsz, drága blog, eszembe juttok, kedves vendégek. (not necessarily in this order.)
abszinth mondotta volt utolsó találkozásunk utolsó percében talán, hogy még soha nem találkozott emberrel, aki ennyire maga körül forgott volna. máig elgondolkodtat, és idönként látok jó aspektust is benne, bár leginkább nem szoktam. korrigáló, feltartott mutatóujjnak nem volt rossz, miközben túlértékelni sem akarom, hisz bántottam öt eleget, oka volt így látni. (bárkit bántottam múltammal ilyennel ill. ebböl kifolyólag, logikusan oka van így látni.)

az élet mindenesetre ment és megy tovább, piszlicsáré robertoktól függetlenül, és ezt most hótkomolyan mondom. emberek halnak meg nap mint nap, sok nekem sincs hátra, márha a sokat galaktikus értelemben használom, ehhez képest a valóság megmutatta, hogy leginkább azzal hosszabbíthatok életet, ha mások életében is részt veszek. (nem részvétel, résztvétel...)
ennek jegyében engedtem életembe változásokat (és ezek a változások nem blogkompatibilisek, hanem real life voltak, innét a soksok hallgatás) és embereket, ennek jegyében gondolok öszinte mosollyal sok olyanra, akikröl itt, e hasábokon, oly sokszor írtam, részben oly kevés jót. idöközben kicsit dühös lettem igazi apámra, most, amikor lassan már az apaság kapujába érkezem én is, hogy hogyan tudott otthagyni minket és engem, ha egyszer állítólag annyira imádta, szerette egyszem kicsi fiát, miért disszidált hétéves koromban kanadába, hogyan tudott ott élni és elfelejteni tizensok évig, hogy neki fia van, meg felesége. idönként elszomorít, idönként dühít, mert tudom, hogy az önmagam körüli forgásban, vagy abban az igyekezetemben, hogy a lelki dolgokat is ésszel dolgozzam fel és sakkozzam ki, talán ennek az elhagyásnak is van szerepe. nemtudom, de nem is igen számít.

my life is now :)

HA (amennyiben) valaki idelátogatna majd azok közül, akik egy idöben azt hitték, velem és általam lesz nekik saját életük picit jobb, majd kellöképp csalódtak... szóval ha ezt elolvasnátok: sajnálom! sajnálom, hogy nem voltunk kompatibilisek, hogy nem voltak meg a képességeim (akkor, vagy sohamár) a kompatibilitásra, az odafigyelésre, a másképp élésre. ami egyrészt viszont hülyeség, mert másképp úgysem viselkedhettem volna akkor és ott, másrészt mélyen hiszem (idöközben), hogy ahogy lett, úgy lett jó. és valszeg nem lett volna jó, ha ennyire könnyen sikerült nemlenni.
(jaj :D nemtom ez most mennyire volt érthetö. meglehet, én sem értem, nemhogy az a kétháromnégy lány, aki esetleg erre jár.)
(bár valszeg nem jár.)

mindenki másnak pedig: szeretlek benneteket, akiket innen, e hasábok mentén ismerhettem, ismertem meg, akik segítettek, kommentáltak, komolyan vettek, vagy velem (vagy rajtam) nevettek!

pusszantáshegyeim küldöm innen, a birodalom közepéböl, és ezt a fejezetet, mondhatni: rinyaéveim, lol, szeretném most lezárni.

HA (amennyiben) visszatérek, az már egy másik fejezet lesz.
[mittomén, techblog, hogy miért szar minden apple termék vagy valami hasonló :D]

szabadidöm, ha lesz (egyre kevesebb lesz talán) újra a scifinek, a scifi és fantasy képzömüvészeti könyveknek szentelem, tehát az a blog élni fog tovább, remélem nemsokára. a többit meg majd meglátjuk.

vigyázzatok magatokra.
r

cím nélkül

idönként még, úgy látom, vissza-visszatérnek hüséges, érdeklödö, mazochista olvasóim. úgy vélem, ismerem öket és többé vagy kevésbé általában kapcsolatban is állunk, így végül is átválthatok tegezödésbe: facebook-on olvashattok néha aktuális bizbaszokat, ezenfelül pedig keressetek bátran, valamint: jól vagyok/vagyunk, kicsit sürü minden, de nem a rossz fajtából, csak vagdosni kell idönként macsétával ideoda az élet dzsungelében (sic).

remélem, persze, hogy ez az egész itt valamikor még feltámad, de nem tudok/akarok ezzel kapcsolatban semmit se ígérni (már). lehet, hogy ha van valamim, elkezdek írni, ha meg nincs, nem. az is lehet, hogy amit magamnak kezdtem el egy ideje írni, végre befejezem, és ha ez nem is lenne akkor pótlólagos és utólagos igazolás az itteni hallgatásra, mégiscsak megint valami, amit valahogy végigvittem. az én koromban ez már lassan kezd nagy szó lenni, lol :)

valaki (sokvalaki, biztos vagyok benne) írtamondta valamikor, csak akkor tudsz igazán kreatívan megnyilatkozni, ha valami nyavalyád van. ha hadakozol a világgal, a sorsoddal. ha szarul élsz. akkor van igazán mondanivalód, és szavad is hozzá.
senki nem tud a jóléti posványból világmegváltani.
vagy ha próbálkozik is vele, az max akaratlanul paródiájába fordul önmagának.
arra meg most nincs késztetésem.

tehát: keressetek, nyugodtan - de sose a remény büvöletében.
amitöl persze még lehet, hogy megleplek benneteket még valamikor... ;)

egyelöre: minden jót!

agy

az alábbi szösszenet 2005-ben született, bizonyítékképp, hogy baromságot én is össze tudok hordani.

folytatása, lényege eddig nem lett. lehet, eztán se :)


----


Kalifornia, 1968.



Peter N. Mitchell, aki eredetileg angol lord, de lemondott családi elöjogairól egy brazil szambatáncos lány miatt, a sorban hetedik átalvatlan éjszakája után felül kissé rekedtes, ellenben még büszkén trombitáló Harley Davidson motorjára, s nekiindul az alkonyi sivatagnak, hogy idejében elérje a tengerpartot, ahol újabb rumba, cocoa és lady amazonia- buliba várják barátai.



Például Csó, a pampák osztatlan királya, hosszú szöke sörénnyel és minimum két szörfdeszkával a hóna alatt. Miután valamikor nagyon anno kissé egzaltált, papagájhere-kereskedelemmel foglalkozó édesanyja meghalt, a tengerbe ölte egész hagyatékát. Elsö meglátásra még zseniálisnak ható üzleti ötletének alapjául az a felismerés szolgált, hogy a jéghegyek úszni tudnak a vízen, valamint a sarkokon túl sok a jég, míg a trópusokon túl kevés. Csó felvásárolt tizenhét New Yorkban kiszuperált vontatót, hogy ambiciózus tervét megvalósítsa - a fáma szerint már meg is volt az a szaudi olajsejk, aki vevö lett volna a hatalmas méretü jó minöségü ivóvizet garantáló elsö jéghegyre. Sajnos Grönland partjaihoz már csak hat vontató érkezett meg, az utolsót késöbb egyébként akkor vesztette el, mikor egy orosz tengeralattjáró - mert ilyet csakis a barbár oroszok tehettek - kilötte, kémkedésre gyanakodva. Csó ezután Dél-Amerikában segített diktátorok lányainak teniszezni, szörfözni tanulni, ezt késöbb abba kellett hagynia, mert az egyik sport utáni légyott miatt egy közepes banánköztársaság mindhárom örnaszádja egészen a mexikói partokig üldözte. Itt szerencsésen belebotlott Peter N. Mitchell akkori barátnöjébe, akinek apja történetesen épp a mexikóvárosi csatornázási müvek vezérigazgatói posztját töltötte be. Sajnos Mexikóvárosban ezidötájt nem volt csatorna, ami persze nem hiúsította meg az ENSZ azon törekedését, hogy hasonlóan más idöszerü, szükséges és leleményes projektekhez, erre is áldozzon néhány milliót a világköz vagyonából. Így történt, hogy egy vadonatúj francia lajtoskocsi állt a Mexikóvárosi Csatornázási Müvek feliratú bodega hátuljához dörgölözve, s amikor Csó, a pampák höse egy szál bermudában és bal szandálban megérkezett hazája déli szomszédjához, az egyetlen visszatérési lehetöség az USA-ba a lajtoskocsi tankjában való csempészés formájában találtatott meg. Hogy a kísérlet hihetöbb legyen, persze félig meg is kellett tölteni csatorna-végtermékkel a lajtoskocsit - az ehhez használandó, eröltetett végtermékgyártásban sajnos kimúlt néhány kisebb sebességhez szokott csirke és egy fél disznó.



De itt várja Peter N. Mitchell-t másik barátja, Pitt Jr. is, akit a világ összes repteréröl kitiltottak, mióta egyszer egy stewardesst tépett meg, aki nem értette, hogy a "near miss"-kifejezés badarság, hiszen ha egyáltalán beszélni lehet valamit a légitársaságok amúgy sem túl nyugtató majdnem-katasztrófa felhozataláról, akkor az egy "near hit", tekintettel arra hogy egy "near miss" effektíve a találatot jelentené! Minden barátjuk szerint is egyébként Pitt meglátása tökéletesen helyes, bár nem szabad elfelejtenünk, hogy ök csak motoroznak...
Pitt Jr. hasonló nevü apja, Pitt Jr. Sr. ivadéka. Az idösebb Pitt Jr. fiatalkorában hentes volt, ezt késöbb plasztikai sebészre módosította, de csak szóban. Áldozatai általában felvarrt orrú vaddisznók és sörtefényezett kakasok voltak, s müvei a korai hatvanasokban ismeretlenül landoltak általában valami féligtehetös atomfizikus család serpenyöjében. Pitt Jr. Sr. élete legnagyobb hibáját viszont akkor követte el, mikor feleségül vette Pitt Jr. anyját. A hölgy rendkívül okosan eldöntötte, hogy egy férfi élete pokol nélkül nem élet, és eszerint próbálta alakítani családja mindennapjait. A reggeli vécézés általában egy háromnegyedórás toalettel erösödött nála, idövel a szomszédok megszokták, söt megszerették, hogy a Pitt kert hátsó részében termö növények rendkívül dúsan hordanak a folyamatos natúr trágyázás hatására. Mrs. Pitt Jr. hajlamos volt elfeledkezni arról is, hogy egy serdülökorban lévö fiatalembernek szüksége van néhány karácsonyi zoknin túl idönként egy kiadós ebédre is. Pitt Jr. ezért korán átszokott szomszédjához, bizonyos Peter N. Mitchell-hez, akinek édesanyja, Mrs. Stiffler, azon túl, hogy fözöcskézett, elég jó demonstrációs objektumként szolgált a korai magömléssel terhelt fiatalkori merevedés problematikájának felmutatásához, amikor kegyesen nem vette észre a negyedtenyérnyi lyukat zuhanyzójuk falán, melyen keresztül reggelente a barátok - valljuk meg öszintén és egyszerüen - kukkoltak.



A fiatal Pitt azóta felnött, bár jelenleg Mangát hordozgatja állandóan mindenhová, egy barna hajú, nagyon szolidnak tünö lányt, akin minden második joint látszik csak meg, de az viszont nagyon. Olyankor szolidsága helyére valami ízig-vérig dél-amerikai nagymacskafaj urbanizációs szorongása lép, amely általában körömnyomokat hagy Pitt hátán.



Menrose, aki nevét férfivé operálása után kapta szabadon a többiektöl, egy traktor ülökéjén csücsülve figyeli a varjak eznapi betakarítását. A traktornak csak három kereke ép, a negyediket kiharapta valami - talán épp egy a szükségesnél is bosszúszomjasabb, de legalábbis éhesebb varjú. Ö - mármint Menrose... nem a varjú! - a társaság legfurább tagja, ugyanis gyermekkora óta nem hajlandó beszélni. Sokak szerint ebben része lehet, hogy valamikoron kiskorában egy könyvesbolt élö kirakatbábujaként hasznosították a karácsonyi forgalmat elösegítendö, s egész nap a kirakatban ülve kétcentesek bedobása ellenében egy karácsonyi novellát kellett felolvasnia az arra haladónak, amit csak akkor szakíthatott meg, ha valaki a történetet vagy elöadásmódját megunta és egy újabb kétcentes bedobásával változásra, változtatásra kényszerítette.



Tartja magát a fáma, hogy Menrose egyszer traktorjával, akkor még négy keréken, bedöcögött a közeli városba, szieszta idején belehajtott gyermekkora traumatikus könyvesboltjába, és "jíhaaaaaa!" csatakiáltással sajátkezüleg törte ki az ablak megmaradt darabkáit. A gyermeki lélek rejtelmeit ismerö sheriff közbenjárása is szükségeltetett, hogy nem lett az eseményböl nagyobb por. Azóta sokan kerülik Menrose-t, bár kétségkívül nem volt könnyü megszokni azt a tényt sem, hogy egy egészen türhetö fiatal asszonyból, aki azért, lássuk be, traktoron csak kommunista plakátokon bírt volna jól kinézni, és ezt annak idején McCarthy-ék büntették, végtére férfi kerekedett - még ha néma is, ami ennél a nemnél eleve kézenfekvö plusz...

feeling good

fájóan jó napok

unalomfüzö

mentem a folyosón, elöre, merthogy külön tanítás lett volna az épület másik végében, és hátul követtek a tanoncok, mármint az idösbödö munkanélküliek, akik idönként, lásd sokhelyüttalább, enyhén szólva idegeimre mennek, öregszem én is vagymifene.

folyosóforduló, mögöttem trappolnak vagy ötajtónyira, és pedig hirtelen ötlettöl vezéreltetve amint átértem a derékszög másik folyosójára, ugyanolyan tempójú - és koppanású -, de legalább kétszer ölesebb léptekkel osonok tova, kéjes vigyorral arcomon, john cleese-t megszégyenítö silly walkinggal, és pont abbahagyom, mikor ök is átérnek a sarkon. addigra értelemszerüen duplájára növekedett köztünk a távolság, amit ök úgy élhettek meg, hogy okés, ott jár elöttünk a fasz, aztán mire befordulnak, nini, messzebb van a fasz mint az elöbb, mi történt, ufók, féreglyuk, szuperhös?

ezen a maradék húsz méteren aztán vigyorogtam magamban. vagy roppant infantilis vagyok, vagy kurvára nem vagyok leterhelve velük, nem tudom. maybeyes, maybeno, maybemindkettö.

---

az önszórakoztatás hasonló példáival nap mint nap találkozhatunk.
kifejezetten örömömre szolgál például, mikor automatikusan nyíló ajtók elé érve az éppen ideális pillanatban - kellö tapasztalattal ez tanulható folyamat - halkan magam elé motyogom: "szezám, nyílj ki!", és tovasuhanok a mágikusan kinyíló bejáraton. próbáljátok ki, s ha épp kísérötök is akadna, kifejezetten elámulnak képességeiteken, higgyétek el.

hasonló vonalon maradva, nem ajánlom ezzel szemben hétköznapi gyakorlatra az enyhén parancsoló hangnemben, felvont szemöldökkel elöadott "terülj, terülj asztalkám" kitétet, miután leadtátok a rendelést a burger kingben a pultoslánynak. ilyenkor elöfordulhat, hogy a várt kaja helyett a kidobóember lapáttenyerével kerültök közelebbi kapcsolatba.

---

ha megvizsgáljuk a hétköznapi önszórakoztatás további válfajait, megannyi ötletes megoldás kínálkozik a munkahelyi liftben való utazáshoz is. ilyen tavaszi, hol napos hol esös idöben például kifejezetten unalomüzö megoldás jó hangosan kifújni az orrodat, majd a zsebkendö tartalmát büszkén körbemutogatni a t. utastársaknak.

garantált kapcsolatteremtö emellett még a pukizás (köznépi nevén a fingás) illetve a hangos böffentés, kísérve egy "hmm... finom!" kijelentéssel. és ha bátrabb és magasabb vagy a többinél, vicces dalokat énekelve végignyomogathatod az összes gombot, amit csak találsz a felvonóban vagy annak környékén.

kicsit ijesztö lehet ezzel szemben a liftbe lépök számára, ha végig csendesen a sarokban, a fal felé fordulva állsz. és hasonló mértékben tudnak nemigazán mit kezdeni azzal se, ha minden utazáshoz magaddal viszed a forgószéked, vagy felrajzolsz egy négyzetet fehér krétával az egyik oldalon és közlöd, onnantól az a magánszférád.

amit természetesen akár tai chi gyakorlatokra is felhasználhatsz az emeletek közt.

---

legvégül pedig: írhatsz blogot.
:)

múlt napok árnyéka

"i never did one thing right in my life.
that takes skill."

szóval jövök le a lépcsön, és nézem a vonatokat.

---

a jelenlegi munkám nagyrészt a helyi munkaközvetítö épületéhez köt - ide fészkelte be magát egy projekt, melynek keretén belül okítom a munkanélkülieket. az utóbbi idöben mindig korán érkezem, és tisztes, jópolgári reggelizésre kaptam rá. kisszendvics, kakaó, mentatea, ilyesmik. általában az otthonról letöltött közéleti müsorokat hallgatom, morfondírozok azon, mit kezdtek ti drága népem odaát az életetekkel ilyen silányságok közepette, és aggódom, hogy van-e értelme valamikor mégegyszer visszamenni, lesz-e az országból szalonna. az aktuális szituációban hagyom érvényesülni a "benefit of the doubt" elvét és kivárok. és figyelek. és majd kiderül. tanja nem zárkózott el az ötlet elöl, ami roppant okos húzás a részéröl, hiszen a csalafinta asszony sose mond nemet, hanem talánt, és aztán úgy alakítja, ahogy jónak tünik a majdani kiscsalád érdekében. és a vicc az, hogy lehet hogy neki lenne igaza. ergó nem szólok, ha látom a színfalak mögötti részt is. elég nekem a talán. és mosolygok :)

merthogy az egész élet tulajdonképpen egy "talán".

szóval reggelizem. és ma reggel is, befejeztével, nem a lift felé kanyarodom, hanem lesétálok, az üvegkalitkás lépcsöházban, amelyböl kítünö kilátás adódik az érkezö és induló ICE gyorsvonatokra.

---

ehhez hozzá kell tennem, hogy mindig is imádtam a vasútat. és igen, tudom, a máv mint elrettentö példa ehelyütt felhozható lenne... de feleslegesen! akkor is imádom "a" vasútat.

mindig - az utazáson keresztül - a megújúlás, kaland, felfedezés, továbbmegyek: a szerelem jelképe volt életemben. valamelyik régebbi posztomban is már írtam erröl. a sínszagú, hajnalköd borította keletnémet fémtenger pályaudvarokról, a lepusztult szecesszió maradványépületeiröl, a lomha, gázlámpát idézö fényekröl és csikorgó kerekekröl. egy örült utazásról, 87-ben talán, haza, akkoriban, nagyszüleimhez, otthonról, akkoriban, budapeströl.

emlékszem prágára, amire kriszta talán már nem is... és az ezzel indult kapcsolatra. emlékszem a mellette futó, induló kapcsolatra. és az elsö dönteni képtelenségemre, meg az akkor még karakán konzekvenciára.

igen, voltam már karakán is egyszer, két lyány között örlödve :)

emlékszem az elsö nürnbergi, és ezzel - a magyar elöszóbát, bécset leszámítva - elsö nyugati utamra. amikor az ott töltött két hónapból másfélben egy scifi- és képregény-mennyország boltocska vezetöje meglátta a fantáziát bennem és engedte, hogy rendszerezzem, rendezzem a raktárkészletét. nekem a munka ott maga vollt a mennyország, az igazi kikapcsolódás, a true világegyetem. azok a dohos, sötét zúgokkal kevert pinceszobák az életet jelentették nekem... és a fizettségül kapott képzömüvészeti albumokkal, könyvekkel és képregényekkel megrakott, félembermagas táskámmal megintcsak, ugyancsak, vonattal mentem haza. boldogan.

és igen, asszem, itt a kulcs. hogy az utazásaim vonattal, akár innen haza, akár otthonról másmerre, akár olaszországba és görögországba, egyfajta - vagy sokfajta - boldogsággal voltak összekötve, eventually. és így, valahányszor megpillantok egy érkezö, induló vonatot, jólesik.

pedig nem erröl akartam írni.

---

a találkozásokról. vagy... nem is tudom.

2006-ban egyedül töltöttem az évemet, nagyobbrészt. ildikó kiköltözött, mariann véglegesen elküldött, és mikor év végén, rudi macskával és egy életemlegkisebb karácsonyfával vártam a halált karácsonyt, majd a szilvesztert, és az akkoriban már rég nem jó magyar szilveszteri müsor mellett aludtam bele az újévbe hajnal 1 körül, amielött sosemlátott idegenekkel koccintottam éjfélkor az utcán, didergösen, és nem mert nem voltam jól felöltözve... nos, akkor valóban volt egy sötét torok elöttem. sajátomban meg egy konstans görcsgombóc. (ne szédítsük egymást. egy merö magam körül forgó boldogtalanságtumor voltam!)

ildikó azt mondta egyszer, sokkalkésöbb, és ezt épp tegnap idéztem fel tanjának, hogy akkoriban attól félt, öngyilkos leszek.
a vicc az, hogy gondolati szinten tényleg "le voltam számolva" önmagammal. tudtam, hogy ha elüt másnap egy repülö, vállat vonva sétálnék fel vagy le, hogyhát igen, jogos. ennyi volt. minek nem.

a valódi gondolat ezzel szemben sose kísért meg. nem azért, szerintem, mert nem volt vér a pucámban hozzá, hanem mert a dolog lényegtelensége szíven ütött. tudtam, hogy lennének, akiknek rosszul esne... de a saját helyzetemen javulást, lássuk be, nem hozott volna.

így hát a rákövetkezö hónapok a gyógyulással teltek, és ebben ildikó is, immár a távolból, segített. idönként megértéssel, idönként fejcsóválással. aztán jött a nyár, jött sziget, ésdeleginkább: jött ez a blog.

ez a blog egy kifejezett lelki és mentális higiéniaközpont lett számomra. elkezdtem írni - sokkal rendszeresebben, és valószínüleg sokkal érdekesebbeket is, mint mostanában ;) - és azt vettem észre, hogy van élet a világban rajtam kívül is, de ami akkor, szubjektíve, a legfontosabb volt: van élet bennem is.

és aztán sorra jött abszinth, meg ági, meg babesz, meg szilvi, meg ildi, mindmind különbözö szinten, tudatossággal, iránnyal, mélységig, majd szinte rögtön ment is, ahogy jött... és valószínüleg így volt a jó. aztán voltak az utak, immár nemcsak vonattal, de repülövel is, ciprus, majd portugália, és miközben az egyetlen fájó pontom az ildikóval kapcsolatban mardosó lelkiismeretfurdalás és mariannal kapcsolatos hihetetlen hihetetlenkedésem maradt, akivel végig azt hittem, a félreértések és saját töké(le)tlenségem "végzett", lassan, nagyon lassan, miközben itt végigfutott életemben a blog, beindult valamiféle gyógyulás.

belsö megnyugvás.

a felismerés, hogy nem valami köztes állapotok között táncolok, hanem ez mindmind maga a valós, megélt élet. és a boldogságot nem prolongálva, örökre, de: MAJD VALAMIKOR fogom megkapni... hanem itt van saját kezemben, mostmostmost. mariann tanítása beérett.

---

ahonnét könnyü lesz zárnom a kört.

tegnap tanjával moziban voltunk. az egyetem fötermében adták. ültem a padban, és nem tudtam nem gondolni arra, hogy itt (nem PONT ott, persze) utoljára az utóbb említettel ültem, életem valószínüleg legkevésbé kitökélesedni engedett szerelmével. és ahogy egyszer ö mondta, az ö élete végéig a szívében lesz egy kis hely, egy kincsesláda, amiben eldugva ott leszek, de csak úgy, hogy sose kelljen kinyitnia és megnéznie, mert fájna... éshátpersze ugyanígy van bennem ö is, marad is, amíg utolsó levegöm nem veszem.

és ez így mindmind kavargott bennem, elöjött tegnap ott akkor, viszont... a film közepére le is nyogodott. és én tudatosan nyugtattam magam, mert tudtam, akkor, tegnap, ott (is), hogy az utazások, a magányos boldogságot, a magány boldogságát hozó vonatozások számomra egy lánnyal értek most véget, aki szerelmes belém, és akit én is szeretek, és akivel ott ülök. és akit innentöl elkezdtem még jobban ölelni, és hálát adni az égnek, hogy ott van mellettem, velem; ahogyan ott volt elötte is, és van és lesz azóta is, mindennap, és talán megmarad mellettem.... mert okosabb lettem, felnöttebb... és kevésbé önzö.
és talán nem baszom el. talán most az egyszer nem baszom el.

mert a múltam miatti megnyugvást nem az hozza el, ha valaki megbocsájt, ildikó, mariann, bárki!
minden egyes nappal, minden kicseszett nappal mi újraszületünk reggel, és lehetöséget kapunk az égtöl, aktuális istentöl, sorstól, miegymástól, hogy másként éljünk, tegyünk, mint eladdig!
minden
egyes
napunk
magában hordozza a megbocsáttatás lehetöségét - azzal, hogy másképp bánunk valakivel, aki épp akkorra ért mellénk (vagy akinek volt annyi hite bennünk, hogy mire eljutunk eddig a felismerésig, kitartott mellettünk). és akkor ö is másképp áll hozzánk, és mi is öhozzá, és így tovább, da capo no fine, mert ez a dolgok násztánca.

és rendben vagyok akkor én is, magammal.

---

aztán úton hazafelé mellénk sodorta a véletlen a négy éve nem látott mariannt.

mert a sors, az ilyen.

és haladtunkban egymásra néztünk, halkan, s talán egy picit mosolyogva bólintottunk finomat, nekem úgy tünt, és továbbmentünk. (és csak remélem, hogy megismert, és nem általános kedvességböl volt az angyali arc, amire legszívesebben emlékeztem nála).

tanja nem vett észre semmit, és ez így van jól.

mert tanjának csak azt kell észrevennie, hogy

szeretem.

mindennap, újra, és újra.

ö az, aki boldogabb lesz attól a kincsesládikától is, amit életem végéig, nem róla szólóan, de öérte is, örzök a szívemben.

együtt a vonatokkal, illatokkal, fényekkel, lányokkal, és a szelíd mosolyokkal.

jelenleg...

okean jelzi szerelmes vagyok :)

íme nesztek.



valamint...

alma és fája

a gizmodo.com oldalán egy kalandos körülmények közt megszerzett új apple iphone 4-es modell prototípusát mutatták be a minap. apple olyannyira visszaigazolta a hekk eredetiségét, hogy "szeretné" visszakapni a készüléket, amit egyik fejlesztöje hagyott el egy szilikonvölgyi (nem, ez nem egy platinaszöke plázacica buja topológiája...) bajor sörbárban még márciusban.

a hírben számomra csak az volt tetszetös, hogy a cég a szerkezet elvesztése utáni órákban komplett törölte benne a rendszert... (!!!)

komplett.

brickelték, mondják erre - ez pl. gyakori kifejezés volt olyan oldalakon, amiket annak érdekében látogattam, hogy feltörjem a psp-met saját játékok futtatása végett. ha a psp rendszerét hekkelted meg, közölték jóelöre, hogy örökre tönkrebaszhatod vele a géped. tudatosan, komplex feladatokat végrehajtva a rendszer belsejében...

namost ehhez képest az apple távirányítással szétbaszta a telefont, használhatatlanná téve (innen a brick, azaz tégla kifejezés) úgy, hogy még a gizmodo nyilván nem kezdö - és sok technikabensöséget megért - szakembereit is megoldhatatlan probléma elé állította, ami az újbólindítást vagy feltörést illeti.


ami a lényeg:
kell nekem egy olyan technikai termék, amelynek most már nemcsak speciális szoftvereit, tartalmait (android, iphone, ipad, kindle) cenzúrázzák és törlik a gyártók, hanem magát az operációs rendszert, azaz a szerkezetet müködtetö szoftvert is?

komolyan ez lesz a trend???

hogy veszel egy pc-t, és ha valami nem tetszöt csinálsz, törlik a vinyódat?

mert akkor itt most nagyon szeliden és visszafogottan szeretném az apple-nek és a hozzá hasonlóan gondolkodó gyártóknak kifejezni ezzel kapcsolatos fogyasztói véleményemet:

a kurva anyátokat!

ezek vannak mostanában...

nos, kedves napló, elnézést, hogy íly sokáig hanyagoltalak, de tény az, hogy valóvilágos, kétdimenziós alteregódat se jut idöm/kedvem/érkezésem kitölteni, amit pedig tanjával nyitottunk meg karácsonykor, hogy majd az idei évi napokat jól leírjuk benne. azóta ö idönként a nevezetes eseményeket kitölti, én meg... báh, legyintek, nem jut rá, tényleg, vagy nem idö, vagy nem kedv, vagy a sokmillió közbejövö.


amely sokmillió vicces egyébként. hogy a racionális háttereket említsem:


munka - van, megy, kábé egy hónapja elég sok, úgy hogy még a hétvégéken is tanítok, ergó full, munkaszüneti nap nélküli robot (vot, éta rabóta... nyet, nyet: vot, éta zsizny, lol) van húsvét óta, és lesz még május 21-ig, amikoron...

...de ne siessük elöre :)))

adó - sikerült szereznem könyvelöt, aki tavalyról átmentett, látszólag kilátástalan ügyemben tanácsokkal ellátva leveszi most már (remélem örökre) az adóhatósággal szembeni szifili... ööö, sziszifuszi küzdelmem terheit, és meglepöen (ejtsd, a félt-hez képest) alacsony negyedéves védelmi pénz befizetési kötelezettséget (ejtsd, adót) alkudott ki.


innentöl márcsak a betegbiztosításom kéne tetö alá hozni (addig kéretik nem idejönni és megfertözni kolerával - melynek idején a szerelem ugyebár nehéz ügy lenne) és az egyéves konszolidációs fázisom pályacsúcsára érek.


(ahonnét ezek szerint már csak lejjebb lenne... namindegy, ne kavarjuk a képzavart pesszimizmussal.)

autó - miután nem sikerült átmenteni drágajó ford kát, amit még anno ildikó vásárolt magának és rámtestált fenntarthatósági okokból, az aktuálisan kötelezö müszaki vizsgán, a 12 éves, tök megbízható és zseniális konstrukciójú kiskocsit sajna le kellett selejtezni.
ehhez jött kapóra tanja ötlete, hogy saját megtakarított pénzéböl vegyünk közösen egy autót - melynek közös része az, hogy a költségeket, benzint, biztosítást, miegymást én fizetem, ö meg a kocsit.

(a fenti kitét mentén egyébként mintha olyan kép bontakozna ki, hogy nekem mindig a nöim vették a kocsimat, lol... ne higgyetek a látszatnak, mégha igazat is mutat :)

lényegnek a rövidje (copyright anyám), hogy imhol a derék:

hát nem gyönyörü?
tanja is elöszeretettel - és egyre jobb technikával és biztonsággal - vezeti a februárban emiatt szerzett jogsi birtokában.

egyszóval, fut a szekér (oké, seat leon), úgy tünik... és ahogy a minap nikónak jegyeztem meg: míg régen elvben a körülmények okék voltak, az egész életem furán, lefelé ágazóban tünt, addig most, bár a körülmények kétesek, kicsit nyomorgatóak, mégis mintha felfelé ívelne megint minden.

nem mondhatnám, hogy örömmel tekintek a négyest adó szülinapom elébe, márcsak azért is, mert lélekben még mindig húszonvalahányosnak érzem magam (és, így a fáma, gyakran viselkedem is... söt...), de mégis pozitív elöjelek mellett indulok neki a

londoni útnak :)))

juhééééé!!!
május 22.-én repülünk londonba (feltételezve, hogy csökken a vulkáni aktivitás egyes sárszigeteken), életemben elöször, és ott sikerül 25 év után, szinte napra pontosan abban a boltban (forbidden planet) megünnepelni kerek szülinapom, amelyröl még 85-ben (évezredekkel ezelött, so it seems) értesültem elöször mint a világ legnagyobb, scifi és fantasy termékekkel foglalkozó áruháza... :)

egy hetet leszünk, persze nemcsak londonban, ellátogatunk a hay-on-way nevü kis walesi falucskába is, ahol a fáma szerint pártucat antikvárium található, ez a világ legtöbb antikváriumát felvonultató kisvároskája, csodálatos lehet :)))
emellett évente ott rendezik anglia legrangosabb irodalmi-kulturális fesztiválját, és mit ád isten, pont, mikoron ott vagyunk... :)
sajnálom, hogy az ötletgazda, kislatol, ezúttal nem lesz velünk - de innen kívánok jobbulást és fogadom meg, hogy gondolok rád, ha ott vagyok, és veszek csakneked valami csini könyvecskét :)

ennyi most. júniusban gyusziék esküvöje (vivát!), amely párnapos hazatérést engedélyez, júliusban két hét cseljabinszk, merthogyugye azt nyáron is látni kell, mondják az okosak ;) és augusztusban megint vivááát, budapest, balaton, sziget, aug20. felölem még koronát is úsztathatnak. (fognak.)

nos... ezek voltak mostanában.
vigyázzatok magatokra, amint tudok, jelentkezem megint.
aki meg akar, úgyis megtalál más módon ;)
pusszantás.

most popul leszek

szanyi tibor, mszp.

kampány.

hangfelvétel, ahogy arra buzdítja híveit, hozzanak még egy embert. jelentkezzen át mindenki innen-onnan, mert most az ö kerületében kell szavazni.

---

szanyi tibor, mszp.

választási este, kampánycsendhosszabbítás.

kamera, ahogy megvádolja a gátlástalan fideszt, az ö gaz szavazói miatt megbénul és megcsúfolódik a demokrácia.

---

kérem szépen.

ezeket?
ezeknek?
ezekért?

soha többé.

takarodjanak.


ahogy tgm mondta...
itt mindent elölröl kell kezdeni.

a dohányzásról

megyek át munkába menet a pályaudvaron, és hallom, ahogy az egyik csaj búcsúzik a társaitól, nah, én elöre megyek, cigizem még egyet.

sok dumcsi (ez egy tudatos szóválasztás volt most a részemröl, szeretném megjegyezni!) folyt az európaszerte egyre eröteljesebb nyomulás és tiltás kapcsán, ami a dohányosokat illeti és érinti. szabad-e nyílvános helyen, nyílvános zárt helyen, magánterületen, magánzártterületen (magánzárkában, lol), buliban, ágyban (párnák közt), férfiként, nöként, gyerekként, satöbbi, dohányozni.

számomra a fenti szilánk, mint cseppben a tenger, világított rá az egész dolog gyakorlati hasznára: elkezdtünk végre a dologgal foglalkozni!

tizenévesek, akik elötte gondtalanul gyújtottak rá, kezdenek el azon gondolkodni, hogy ez a hülye társadalom már megint miafrancot szabályoz… és ebböl következöen: mi a francot is szabályoz?

mi is ez a fenomén, a dohányzás? milyen életviteli és élettani folyamodványai vannak?

emberek milliói döbbennek rá európaszerte a tiltáshullámok mentén, amiket az eu az utóbbi idöben kimondott, hogy dohányozni tényleg nem sikk, és tényleg valami, ami a normalitástól elüt.
el kell gondolkodni, hogy a vészkijáraton túli hidegben áztassuk pöcsünket és/vagy mellbimbóinkat (mint elsödlegesen kiálló, bár a hidegre némiképp eltéröen reagáló magándolgainkat - vö. private parts) vagy inkább lemondunk a sör/kaja/szex utáni cigi mámoráról. el kell gondolkodni, hogy mit jelent az, passzív dohányosokká változtatni gyermeket (magzatot), barátot, társat, szülöt, ismeretlent. el kell gondolkodni, mennyibe kerül nekem egy hónapnyi cigi, és a meglévö, agyamszívem mélyére eldugott tervek közül melyeket tudnám megvalósítani belöle. el kell gondolkodni, hogy a függöség testi és lelki tünetei közül melyekkel és hogyan tudna valaki eredményesen, segítséggel vagy anélkül szembeszállni. és végül, el kell gondolkodni, hogy az életünkböl elvett, késöbb behajtódó évek alatt még mindent szerettünk, tudtunk volna tenni, élvezni, látni - élni.

nem hétköznapi normalitás, színészek által filmen és szülök, barátok, kollégák által az életben eljátszott racionális normalitás többé, hogy rágyújtunk.

hanem valami, ami miatt ott hagyjuk a barátokat, és elmegyünk (a sarokba) a hidegbe füstölni egyet, a többi, ismert vagy ismeretlen számkivetetttel.
valami, ami miatt korábban halunk meg, és esetlegesen másokat is kiteszünk ennek. (ha durván antidohányos dogmatista lennék, vádlóan mondanám: gyilkolunk!)

számomra ez az eu elmúlt évek dohányzásellenes lépéseinek és felvilágosító kampányainak hozadéka.

hogy már nem természetes.

hogy tudatosan, aktívan, ha morgolódva/bosszankodva is, de gondolnunk kell rá; gondolkodnunk kell róla.

és ha ez csak pár embert; pár, most/majd rágyújtani készülö gyereket ment meg, máris jó.

---
(szociális rovatunkat olvasták.)

cseljabinszk, öt

a többnapos parkolás télen, cseljabinszkban, veszélyes.

igen, és folytatva a legutóbbi bejegyzést: az élet néha ilyen is. tervezel valamit, oszt semmi. ;)
szerencsére ezesetben (is) a jó felé vitt a véletlen – bár ez azzal járt, hogy nem sikerült se a tom tailor boltba, se a könyvesboltokba benézni, leginkább mivelhogy drágajó otp-m a meki mellett tök zárva tartott. az van ugyanis, hogy itt effektíve újév után két hétre megáll(t) az élet, a bankok zárva, a hivatalok a képedbe röhögnek, és szerintem még a minden sarkon (literally!) fütött, járó motorú lada nívákban (vagy szörnyübbekben) tanyázó milicionisták (ezek nem a helyi világösszeesküvö zsidók milliméternyire zsugorított képviselöi, itt így hívják a rendörséget) sem lennének hajlandóak futásnak eredni mondjuk egy bankrabló után.

---

történt ugyanis, hogy elindultunk pénzt váltani, aztán egy hosszasabb séta következett, melyet egy még hosszabb és kifejezetten élvezetes múzeumi délután követett :)


a séta maga - megintcsak - a tisztára agyonhavazott belvároson vitt keresztül. a hókotrók - mégha nem is a fent említett munkamorál lassítaná öket - szimplán nem bírják a munkát, s így pont azt tapasztaltam, amit egyszerü uráli népmesének hittem, mikor elöször mesélte tanja valamikor nyáron a portugál tengerparton, ellenpontozásképp: effektíve méteres hóbuckák övezte alagutakban sétálnak a gyalogosok, miközben például a csigatempóban csúszkáló trolibuszok a keresztezödések hó- és jégdombjain egyensúlyozva, feneküket oda-odacsappantva a talajhoz evickélnek át a zöld lámpa teljes idökeretét felhasználva.

ez itt nem valami belsöszibériai táj - ez csupán egy cseljabinszki belvárosi házsor menti téli kép, egyéjszakás havazás után... ;)

útközben tanja megmutatta régi iskoláját, csináltam is szép panorámafelvételt nékije belöle, ide most nem kívánkozik, önéki szemébe viszont mindig könny, mikor rápillant ;)
a lényeg, hogy annyit sétáltunk a két hét során környékükön, hogy szinte minden lépését megismerhettem, amit anno kis (bár szerintem bizonyára már akkor is nagy) lábacskáival megtett a várost járva.
és most kinyújtott ujjakkal böködte nekem mindezeket, gyermeki örömmel; ez itt a könyvtár, amit puskinról neveztek el (szép, klasszicista épület), ez a kerületi könyvtár, ezt tolsztojról nevezték el (nagyobbfajta hivatali épület), ez meg itt csak a háztömbkönyvtár, tök véletlen fedeztem fel, mikor egyszer hazafelé antonnal az iskolájából a rossz ajtón mentem be, nem oda, ahol a tejet adták (lakótelepi ház középsö bejárata melleti két ablak). ez itt a konditerem, ahová egyetem elött jártam heti háromszor... ide jártam németorára, aztán késöbb ide...

és minél több ilyen mutatott út, ablak, ház vonult fel a szemeim elött, egyesülve azokkal a képekkel, amiket tanja gyerekkorából már ismerek, átéreztem és átértékeltem mindazt, amit a nyolcvanas évekbeli szovjet, szocreál családi életröl tudtam vagy sejteni véltem... és belecsurgott a kilencvenesek kusza, zajos kavalkádjába, amiben valahogy sikerült ennek a lánynak megöriznie magánburokban mindazt a végtelenül bájos és kecses ártatlanságot, gyermeki kíváncsiságot, és hozzáérezni jóságot és okosságot, ami azzá a kivételes személlyé, személyiséggé teszi, akit én szeretek - és akit szerintem mindenki megszeret, aki megismeri.

---

nos.

meneteltünk tehát a hóban, idönként megálltunk fényképezni, vagy bolondulni ;)
csináltam neki például pillangót, és sikerült videón megörökíteni a legfontosabb momentumot, mikoris halált megvetö bátorsággal ejtettem magam hátrafelé a méteres porhóba. a képminöségért elnézést, az esemény korszakalkotó és világtörténelmi szempontból is távlatias jellegén ez persze mit sem változtat:

no mindegy, a séta végén aztán eljutottunk a cseljabinszki városi (fö) múzeumhoz. tanja nem hitte volna, de tényleg nyitva tartott, és mivel az esti színházi elöadásig úgyis el kellett valamivel ütni az idöt, ami nem igényel intenzívebb anyagi ráfordítást, valamint a múzeum úgyis (másnapi) programpontként már szerepelt terveinkben, roppantmód kreatív flexibilitással úgy döntöttünk, hogy benézünk a kiállításokra :)

a véletlen szokásos vicce itt most épp az, hogy az épületet pont az az építész tervezte (újjá), akit a cseljabinszk 4-ben említettem... :D

a múzeum aljában a gyerekmúzeum funkcionált, ennek lényege nem ahogyan én hittem a gyerekek életének bemutatása volt, hanem gyerekek számára, élö, kreatív és szépen kivitelezett módon a világot mint olyant megjeleníteni - s közben mesélni, mutatni, vitrinekre helyezett képernyökkel tájékoztatni és játszatni, a szó nemes és gyermekekre szabott értelmében szórakoztatni.

ez annyira profi módon lett kivitelezve, hogy felnöttként is hihetetlenül élvezetes a táj - a szimpla történelmi bemutatókon és inszcinálásokon túl...


...volt például eredeti uráli parasztházbelsö, vagy a környékbeli bányákból és lelöhelyekröl nyerhetö ércek terme...


..., vagy például az elötérben éppen aktualitását virágzó tematikus kiállítás a helybéli német származású népcsoport tipikus életéröl és leginkább: karácsonyi szokásairól, szembeállítva az ottani gyerekek által gyakorlatilag egyedül ismert ortodox ünneplési keretekkel; volt kisjézuska, fenyöfa, tipikus karácsonyi süti, ótánnenbáum-kotta a zongorán, német nyelvü biblia, ilyesmik :)


a kontraszt a környékbeli világgal akkor vált teljessé, mikor felmentünk a fökiállítást megtekinteni. ezt a város nevével lehetne a legjobban összefoglalni, ugyanis a környék történelmével, az ott élök életével, szokásaival ismertetett meg - és azért voltak különbségek az életvitelben.

látszott például mindaz a befolyás, ami - a távoli, birodalmi fövároson, moszkván, vagy esetleg péterváron keresztül - külföldröl jött el ideáig. a hintók szerkezete, a hölgyek korabeli ruházata, a gramofonok, a hivatali szobák, no meg persze a háborúk eszközei, késöbb a propaganda mindmegannyi segédlete, plakátok, könyvek és zászlók sora - és persze a mindennapi élet megmaradt mementói, több évtized eröltetett ütemü iparosításának tanúsítványai.

következzék néhány kép.

a századforduló ruhái...

itt elefántnak lenni... ;)

a cári képmással díszített jegyzöi hivatal

volt egy fénykép- és fényképezéstörténeti kiállítás is, itt korabeli stúdiódíszletek közé beülve szabadott fényképezni...

...amely heveny luxus lehetett ahhoz képest, amit szegény vöröskatonáéknak kellett kibírniuk az iskolafénykép okán.
(hát most nem annyian vannak, mint az oroszok...?!)

a vörös valóság az urált sem kímélte, megannyi épségben maradt rekvizitum árulkodik a hajdani népszerüségröl.
nojó, a hajdani népbutításról.

ez már egy modernebb ruhakollekció. tanja mamája is mindig maga varrta a család ruházatát, olyasmi hogy "butik" nemigen, vagy csak megfizethetetlen árakkal létezett a reálszoc idök mélyén. a jópofa, szép ruhával szemben magához az anyaghoz viszont relatíve egyszerüen lehetett hozzájutni, a leginkább szocialista módszer ehhez a szimpla lopás volt a vörös október ruhagyárból, és annak kéz alatti terjesztése mondjuk baromfiért cserébe.

a szocialista élet relikviái...

és tanja, mikor épp ujjaival mutat arra a két félliteres üvegre, amelyben minden nap, jegyre, 1989-ben (!!!) lehetett elhozni a boltból a tejet. fiatalkorában per fö egy üvegcse tej járt, ezért mindig elkísérte a mamáját a hosszú, kígyózó sorok mentén kiszolgáló kisboltba, hogy kettö üveggel hozhassák haza a tejet, és dupla adag kenyér jusson.
mondom, nyolcvankilencben.
amikor nekünk (mármint mindenkinek magyarországon nagyátlag per kábé) a legkomolyabb gond a gorenje hazahozása volt a bécs mellöli boltokból...

mikor aztán végül elhagytuk a folyó mellett elterülö múzeumot, már estére járt az idö...

a múzeumi délután végén ettünk néhány pulykasaslikot egy nagyobbfajta török gyorséttermi hálózat kazah, durvaarcú helyihösökkel tarkított atmoszférájában, aztán tanja mamája eljött értünk kocsival, hogy elmehessünk a nagyszínház aznap esti elöadására.

a nagyszínház, esti, havas fényben

a dolog komédiának készült, és valamikor a darab közepe tájt jöttem rá, hogy itt kéremszépen a "miniszter félrelép" címü kern-féle eposz oroszított verzióját látomhallom - és hát ez nem kis mértékben növelte innentöl szövegértelmezési képességeimet :)
a darab egyébként tök jól volt elöadva, az elsö sorból néztük, nagyonnagyon élveztem és tényleg szinte mindent értettem.


az est végén még készítettem néhány képet a környéken, miközben mindenki másnak befagyott a feneke, de azért jó képet vágott a hülye külföldihez - aztán pár perc után persze futottunk haza.

mármint kocsival :)


---

másnap nem történt túl sok minden, voltunk végülis sikeresen bevásárolni, meg néhány könyvesboltban, ahol sikerült egy tök szép francia könyvet vennem oroszul, egy szomorú herceglányról szól, de ez most mellékes, a lényeg, hogy este, miközben tanja az egyik sokat fecsegö barátnöjével volt (akit tanja papája, mint legnagyobb mulatságomra kiderült, csak balalaika néven szokott emlegetni), mi antonnal és a papával (egyébként alexandernak hívják, és magáznom kell, de nem azért, mert utál, hanem mert oroszországban még a saját nagybácsidat is magázod, épphogycsak a szüleid és testvéreid tegezheted... - viszont utólag tanja mondta, hogy állítólag olyan gyermeki bájjal kevertem a tegezödö és magázódó kifejezéseket, hogy egyszerüen nem lehetett haragudni rám, és valszeg innentöl már majd az lesz a furcsa, ha egyszer tényleg végig magázni fogom, lol) elmentünk billiárdozni.

namost itt az orosz jellegü billiárdról volt persze szó - és aki hallott már arról, hogy a szórakoztatást és nyerést ösztönzö, rulett nevü játékból mit csináltak az oroszok, az sejtheti, hogy még vérbeli normálbilliárd-profikat is örületbe kergetö válfajt sikerült ezeknek a csalafinta oroszoknak kitalálniuk.

és hát valóban. a golyók melletti hely, ha le akarom öket tenni a lyukakba, jó esetben kis számjegyü miliméterekben mérhetö. olyannyira, hogy fal melletti golyót lecsurgatni nem is lehet. cserébe viszont az összes golyóval löheted bármelyiket, és az is pontot ér, ha nem a megcélzott golyó megy le, hanem az eredeti, amivel löktél... :D

a kímeletlen profi apa...

... és kegyetlen szekundása, kontra...

... a gyermekien nagyravágyó, ám csak kicsire képes reál-amatör :)

a játékot - ahogy attila vagy gyuszi mondaná - legtöbbször szörös bunkóval (vagy bunkóként? hmmm...) veszítettem, azaz úgy, hogy miközben az ellenfél nyert, én ráadásul egyetlen egy golyót sem bírtam lerakni.

cserébe a végén játszottunk még két normál billiárdot - elfelejtettem említeni, hogy az orosz billiárdot kábé három-négyszer akkora asztalon müvelik - és ott legalább sikerült kiharcolnom egy nyerést meg egy döntetlent...

istenem, ilyen, mikor igazi férfiak viadaloznak - nem a részvét(el) a fontos, hanem a gyözelem :D


---

utolsó elötti nap még meglátogattuk tanja egyik gyerekkori barátnöjét - ö is természetesen egy panellakásban lakik, van egy hároméveske tündér fia meg egy férje, és a nyomorgó körülmények ellenére (ketten együtt keresnek vagy hatszáz eurót) hihetetlenül optimistán és jól megvannak. lehet, hogy a nyáron, mikor majd jövünk megint oroszországba, együtt megyünk el a környékbeli tavakra, folyókra, ahol haverokkal raftingozni szoktak.


este amolyan utolsó (elötti) vacsora következett, családilag. idöközben annyira integrálódtam, hogy mint harmadik gyereküket kezeltek tanja szülei. elmentünk egy örmény (vagy tatár, vagy grúz, vagy nemtudom. nagyon eklektikusan volt berendezve, keverve némi bajor sörház-enteriörrel, valamint diszkóvilágítással is, bocs.) étterembe, megettünk egy fél borjút, vagy tizenötször koccintottunk mindannyiunk egészségére, boldogságára és egymás iránti szeretetére kevéske vizecskével (ejtsd, vodka, természetesen), és eltöltöttük utána utolsó esténket a szülöi házban...

ilyen a befagyott, téli luxusfalu éjjel...

másnap reggel, még picit pityókásan, siettünk be a városba.

a hajnali tisztaságban kémények szülte, megfagyni tünö füstcsóvák emelkedtek az égbe s meredeztek szinte dacosan a szikrázó napban, miközben a cseljabinszki tó megkeményedett, jég barázdálta felületét itt-ott néhány aprócska, idöszaki halásziglu tarkította

egyrészt a fentebb már említett herceglányos könyvet akartam mégegyszer, tanja egy berlini (orosz) ismerösének lányának szülinapi ajándékképp megszerezni, másrészt a nagyszülökhöz is elmentünk egy utolsó alkalomra.

riasztóan megható volt, ahogy búcsúzkodtak, könnyel a szemükben, többször megcsókolva és átölelve engem is - tanja nagyon sok idöt töltött gyerekkori nyári szüneteiben a nagyszüleinél, akik akkoriban ukrajnában laktak, mint egy másik posztban már írtam... és a szeretetröl (meg talán tanjáról is) sokat árul el, hogy nagyapjának akkoriban reggelente, ha munkába ment, mindig meg kellett fordulni az utca végében és még egy utolsót integetni kedvenc unokája felé, aki az ablakban várta ezt a búcsút... s mikor egy nap a nagy sietségben erröl megfeledkezett, tanja egész nap, egészen estig szabályszerüen sírt a kétségbeeséstöl, hogy nagyapja már nem szereti öt.
csak az esti vígasztaló és bocsánatkérö szó nyugtatta végül meg, de a történet annyira intenzív volt, hogy mindketten a mai napig emlékeznek rá. nem tudom, hány éves lehetett ekkor tanja, lehet hogy öt, lehet hogy tizenöt. a vicc az, hogy mindkettöt el tudom képzelni, és az egész, ha lehámozod a hollywoodot róla, annyira de annyira orosz, plusz tanja, plusz csoda.
csoda, hogy van. ilyen. ember. a valóságban.

a délután pakolással telt, most az utolsó estére pedig igazi csemegét ígértek nekem, tanja kedvenc, a maneken társulat alkotta, puskinról elnevezett színházába vittek el. egy komoly darabra, mondhatni drámára voltam hivatalos.

az elötérben, a karácsonyi/újévi fa tövében, a fényes és ünnepélyes hangulatban még nem sejtettem, milyen élmény vár rám...

tanja imádja, többször látta, és bár sose hallottam róla, a koncepció ismerösnek tünt. egy színpad két sarkában felállítanak egy fehér meg egy fekete ajtót, a kettö a születést és a halált jelképezik, középen pedig, minimalista rekvizitumokkal egy karácsonyra terített asztal. egy család, mit család, dinasztia életét követjük végig kilencven éven keresztül, ahogyan megszületnek, élnek (a karácsonyi tereferékböl kitünö történetecskékböl), aztán, általában váratlanul, elmúlnak.


mondom - ismerösnek tünik. aztán mégis, annyira de annyira más lett, mint vártam...

hihetetlen atmoszférája volt az egésznek. életemben nem voltam még ilyen elöadáson, ahol az egész nézötér fészkelödik, de nem kívül, hanem belül. ahogy magába szippantott a színészek egyszerü, természetes, eröteljes játéka, egyre többen kezdtünk el könnyezni, ha a sikító akkordok jelezték a közelgö elmúlást. a színpad fölé kifeszített (élet)fa rajzolta függöny mögött, egy kis medencében fényecskék ingadoztak - egy fehérbe, angyalba öltözött lány adott át mindig egy lángot a születéskor, és vette el a távozó színésztöl, ha a fekete ajtón keresztül hagyta el a színpadot.
a család bövült, csökkent, tragédiák történtek, és örömteli események. sodródtunk az évtizedekben, együtt éreztünk, élveztünk és gyászoltunk a karakterekkel. elkezdtünk gondolkodni olyan fogalmakon és értékeken, mint a család, a szerelem és szeretet, az együttlét, az ajándékozás. annyi minden kavargott bennem... és mikor félrenéztem a mellettem ülö négyesre, mindegyik arcában, szemének csillogásában láttam, éreztem, hogy ök is levonják a maguk gondolatait a családjukra, a tanjáéknál is természetszerüleg meglévö problémáikra vonatkozóan.

lelkeket, közönséget közösséggé összefüzö, és mégis hihetetlenül esendövé és magányossá tevö elöadás volt. és mikor a végén elsétáltunk az egészalakos puskinszobor mellett az elötérben, hirtelen megéreztem, megértettem, ami ennek a nagy orosz poétának leglényegibb belsö érzése és egyúttal küldetése volt: az orosz nyelv szép!

gyerekek... én mindig úgy éreztem, hallottam ki, hogy mikor tanja például telefonálás miatt átvált orosz nyelvre, egy másik, idegen ember beszél. az orosz nyelv keménynek, szaggatottnak, eröszakosnak tünt - és régi orosztanári információm, miszerint az orosz a poéták nyelve, csak hülye, kommunista piárfogásnak véltem akkoriban.

most, miközben alig értettem valamit a sodró, gyors, komplex nyelvezetü darabból (a három elöadás közül a legkevesebbet), többet éreztem a történet mögötti történetböl, az érzelmekröl, mint bármikor elötte. a nyelv dallam volt, ahogyan kísérte az életutakat, annyira meghatóan gyönyörü és odaillö, hogy egy csapásra, és azt hiszem, örökre, megváltoztatta az orosz nyelvhez való viszonyom.

pedig a darab maga angol nyelven született. thornton wilder írta 1931-ben, a címe "the long christmas dinner", és azt hiszem a legszebb dolog, amit valaha átéltem egy színházban.

ha tehetitek, nézzétek meg valahol.
mondanám persze, abszolúte persze, hogy cseljabinszkban, a manekenben. de... nem tudom. nézzétek meg.

tanja a végén beült a díszletek közé. passzolóan, nem? :)

azt hiszem, a két hét egyik, ha nem a legtökéletesebb és komplettebb élménye volt... amit életem (emlékezetem) végéig össze fogok kötni ezekkel a napokkal.

nektek most sajnos csak egy kis ízelítöt tudok adni, meg idelinkelni az oldalt.

---

hazatértünk a lakásba, utolsó készülödések vannak, lepötyögöm az utolsó bötüket, aztán majd otthon felrakom.

most az elöbb, effektíve az éjjel közepén, elkezdtem vágni a havat ollóval, ne kérdezzétek, miért, úgyse tudnám elmagyarázni, ráadásul fogalmam sincs, szóval elkezdtem vágni a havat ollóval az ablakpárkányon, és négy-öt vágás után úgy összeragadt a hidegtöl, hogy csak melegvizes terápia után volt hajlandó megint szétnyílni a szárnyaival.

mínusz harminchét fok van, betükkel: -37.

fogalmam sincs, hogyan fog felszállni a kifutónak nevezett müjégpályáról holnap hajnalban a repülö, de tekintettel arra, hogy ezeket a sorokat olvassátok, nagy valószínüséggel sikerült nékije.

egy képpel búcsúzom innen a háztömbök mélyéböl. a nap által gyönyörüen vetett hosszú árnyékaival, a számomra gyermekeket - és talán tanját - idézö ártatlansággal, a fehér szépséggel, a csupasz egyszerüségével is az örökre élö, orosz szívósságot és halhatatlan, hatalmas lelket és szívet jelképezö képpel.


viszlát, oroszország,
viszlát, cseljabinszk! :)


---

ehm, szeretnék még valamit mesélni.

így, a végén.
(az elején. mindig az elején.)

itt ülünk, azaz ültünk épp, megérkeztünk, megvacsoráztunk, szombat este van, és megittunk vagy negyed litert abból az istenien finom csipkebogyóvodkából, amit becsempésztünk az országba, és ottan, arrafelé, a minuszos (pluszos. bazmeg, iszonyúan pluszos) éjszakákban ittunk, esténként, unozás közben, például, vagy családozás közben, vagy gyakorlatilag mindegymikor, amikoron is minden koccintás elött - felváltva - valaki mondott valami szépet.

éstehát most esszük a nürnbergi virslit, reminiszcencia a kirándulásra, ami december elején itten, egy teljesen más univerzumban és idösíkon történt, és isszuk a vodkát, onnan, a valódi onnan, ahol ebben a puskin nevü csodában azt a "hosszú karácsonyeste" nevü csodát láttam, és beszélgetünk a darabról, egy nappal és párezer kilométerrel késöbb, és szöknek a könnyeim, mert a világ erröl a darabról szól, az elmenetelröl, az eljövetelröl, és arról a pár, rosszul megemlékezett köztes dologról.

és igen, lehet, hogy így a végére, ennyi vodka után, ami a torkomon lefagyott az utóbbi napokban, végre részeg is lettem.
eléggé képletes, hogy göttingenben.

de érzek valamit, ami fojtogat, ami nyomja ki belölem mindazt, ami volt, itt is volt, a blogban. és hihetetlenül egyszerü, és hihetetlenül nem engedi, hogy elmondhassék.

nem tudom elmondani, és nem tudom körülírni.
sajnálom.

talán megérzitek.

itt iszom a vodkát, és megbeszélem az ottani színházat, és orromban a jég, a hó, a hideg illata, és hihetetlen mértékben összefolyik minden idö, és minden hely.

sírni akarok, és nevetni.


és bazmeg, leírhatatlanul hálás vagyok, hogy ezt az utat megtettem, és visszatértem, és nem vagyok itt, most, egyedül.


---


kilélegez.

cseljabinszk, négy

szilveszter estéjén, a panelházak rengetegében...

...két apró, fekete folt ;)

---

tanja apjának sógorának vöje egyébként jevroremont-szakértö.

nem emlékszem már, mikor olvastam elöször a jevroremontról – talán a mozgó világban (hol másutt…) az ukrajnai diaszpóra történetei közt – és már akkor is feltünt a dolog annyiradeannyira szocialista lábszaga.

adva van ugye a renoválás. nénibácsiapósanyóspapamama megveszi a lakást, ki kéne tatarozni. és akkor jön a jevroremont, az EUROrenoválás, ami effektíve minöségi szimbólum & védjegy, olyasmi, mint a káf („kíváló áruk fóruma“, ha valaki már nem emlékezne, vagy nem is élt volna akkor még) vagy modernebb kivitelben az iso, egyeseknek a szittya.

ilyenkor felbérelnek egy jevroremontos szakértöt, aki beépíti a höálló ablakot, tudja, melyik csavar és tipli való milyen falba, álmennyezetet csinál beépített fénycsövekkel és furcsamód geometrikus (kontra entrópikus) kombinációba illeszti a csempéket, a fugák eközben szabályosak (és egyszínüek), a zuhanyajtó pozitív meglepetésként kifelé nyílik, és a fülke elszívóját nem a szomszéd tv-távirányírójára köti.

a hagyományos, mondhatni russzkijremont ezzel elentétben és mindösszességében abból áll, hogy a sarki zöldségesnél éppen tömegesen kapható színnel mindenhol átfestik a virágos tapétát.

bele sem akarok egyébként gondolni, hogy a városszerte látható “jevrodent” fogorvosi cégérek ellentételezéseképp milyen lehet a russzkijdent.
(illetve… kezdem érteni, honnét erednek a komplett vas- és acélmüvek bemutatótermét idézö protkók a pénzileg nemnagyon eleresztett, „vodkameeeen“ típusú emberkék szájában…)

---

illusztrálandó az ötvenfokos különbséget kint és bent közt...
és itt a motor "melegsége" még rontott vagy hat fokot az eredményen!

a mai bejegyzés egyébként ehhez a fentihez illeszkedöen nagyon összeszedetlen, mondhatni eklektikus lesz, és ha egyáltalán találok rendezö elvet, az valszeg kronologikus lesz.

melengetö érzés volt felfedezni a helyi nagyáruházak polcain a magyar termékeket... volt pick, unicum, ilyesmik, de engem a kotányi lepett meg leginkább, cirill feliratokkal, lol

ez itt a helybéli westend - csak itt a bevásárlóközpontokat gorkijnak, meg puskinnak, meg ilyesmiknek keresztelik.

a gorkij elött szitáló hóesés

a szilveszter soksok kajálgatással és éjfélkor ajándékozással telt, ez utóbbiban tanja apja egészen elképesztö mértékben volt nagyvonalú velem, kezdem hinni hogy elégedett lánya választásával.


az est egyik riasztó eleme kétségkívül a jó öreg „jinglebells,jinglebells“ szám „novijgod, novijgod“ rigmusú orosz átirata volt, egész nap játszották a rádióban, és nagyon megfájdult töle a fejem. mindazonáltal békés, boldog újévi ünnep volt, és ehelyütt kívánok akkor mindenkinek vágyai szerinti, boldog, szerencsés, és egészséggel teli kettöezertízet.

az én "karácsonyi", pontosabban egész évi meglepetésem ;)

az újévet henyéléssel kezdtük, márcsak azért is, mert még mindig nem sikerült átállnom az itteni idöre; konzekvensen hajnali négy-öt magasságában alszom el, és tizenegykor ébredek – ez uszkve megfelel a honi bioritmusomnak. ennek megfelelöen nemigen tudom eldönteni, most büszke legyek-e a testemre állhatatossága miatt, vagy szörnyedjek el hajlíthatatlansága okán. mindenesetre remélem, hogy nem az utolsó egykét napon állok majd át, mert akkor tuti két hétig horror lesz göttingenben… :)

anton barátaival töltötte az újévi napokat, a városközeli háromházas faluban jól le is fáradtak a kocsik és másodikán alig tudtak bejönni cseljabinszkba, a három autóból csak egy müködött volna, és az pont középen, beékelödve a másik kettö között állt.
valahogy aztán megoldották és ö is átjött a szülöi házba, megkapta saját ajándékait, aztán vissza lettünk transzportálva a saját kis lakásunkba.

idönként egyébként a késöestéket (nemcsak én nem tudok átállni az itteni idöre) uno-zással töltjük, ilyenkor vodkát iszom, jó sokat, hogy könnyebben jegyezzem meg a négy szín orosz nevét. (a zsoltijt – sárga – mindig valahogy elfelejtem, valszeg mer nincs ilyen nevü barátom)

hol tartottam? jaigen, másodika, harmadika.

harmadikán délben egy színházi meseelöadásra voltunk befizetve tanjával (ma este, ötödikén, mikor e sorokat pötyögöm, egyébként ugyancsak, de az felnötteknek lesz), igazi gyermekmatiné volt, gyönyörü díszletekkel a színpadon, és hatalmas fenyöfával az elötérben.


a színház maga „a” helybéli nagyszínház, kellöen opulens épületbelsövel, a szokásos színészfotó-fallal, és soksok mélyszoc elemmel díszítve.

tök jó hangulat volt, a mese történetét komplett, szövegét vagy tíz százalékban értettem. (nem tudom, ez most jó vagy rossz, mindenesetre elörevetíti a ma esti hüledezö nézést és elalvást.)


a mese szerint a jófiú föhöst a csúnyagonosz hegykirálynö lassanként kövé változtatja, hogy magánál tarthassa, miközben...

...különféle figurák, élükön a pasi barátnöjével, megpróbálják kimenekíteni.

a dolgot komplikálja még "föld bácsi", egy kis forgómorgó szikrácska, meg egy idegenböl hazaszakadt, németül és angolul beszélö, repzenét játszó "báró"... :)


a színházban ruhatár müködött, hihetlenül lilliput nénikékkel, akik marcona tekintettel rámolták be a kabátokat, sapkákat és madzaggal összekötött, nagymamahorgolt kesztyüpárokat.

amiröl eszembe jut anton egyik története. barátaival ment diszkóba, és ahogy itt szokás, ott is ruhatár müködött, és igen, ott is liliput marcona néni vigyázta az értékeket. mikor észrevette, hogy anton kabátjának nincs akasztója, valami hihetetlen mértékben kikelt magából, ordibált, hogy hogy lehet így eljönni, milyen gyerekszobája van az ilyennek, és mégis hogy képzeli (anton), hogy fogja (ö) felakasztani (a kabátot)?
anton vállvonogatva exkuzálta magát és igyekezett a barátai után.

az igazi meglepetés azonban másnap, már otthon érte. mikor levette (a diszkóban hajnalban rendben visszakapott) kabátját, riadtan tapasztalta, hogy belevarrtak egy akasztót…

nakérem, ilyen oroszország :D


---


tegnap voltunk a gagarinról elnevezett parkban, ez amolyan vidámpark a város szívében, annyi különbséggel, hogy itt a város szívébe behatol az erdö, és ílymód mondhatni ez egy vidámpark a város szívében és az erdö szélében.

a parkot díszítö hatalmas szökökút márvány oldalában ilyesmi "sablonokat" helyeztek el. mi épp az "örökre együtt" feliratút pecsételjük...

maga a vidámpark bejárata. épp ekézik a havat...

ezt most azért meséltem el ilyen komplikáltan, hogy érthetö legyen, miért van annyi természethez kapcsolódó játékhely az egészben. most is folyamatosan csúszkáltak kisebb és nagyobb gyerekek a jégkatlanban, fenyöfák adta szélárnyékban; az egyik - befagyott - tó nyáron pedálos hajócskákkal várja a kirándulókat, és így tovább.

a gyerekszínpad, néhány örökös tuti nézöként beültetett figurával :)

viszont sajnos nem tudtam se dodzsembe, se repülöbe, se vonatra ülni, leginkább, amiért mese se volt a gyerekszínházban: télen szimplán semmi se müködik.


a bódék, melyekben nyaranta nénikék árusítják a jegyeket, mindmind individuális ízlésröl tanúsító függönykékkel, gyertyatartókkal, képecskékkel voltak belül díszítve - itt jegyeladónak lenni nem hitvallás, nem munka, hanem szimplán: az élet.

itt nyáron a jobboldalt látható mini-ladikokkal hajókázni lehet. a szövegben jelzett erdöközepi tóhoz képest ez a mesterséges max száz négyzetméteres. erre mondják, hogy vihar egy vizespohárban... ;)

aztán délután a lakópark egyik tervezöjét látogattuk meg. tanja szülei ismerik (mit ismerik… mit ismerik, istenítik. namindegy.), és már akkor megkívántam a látogatást, mikor megláttam, hogy a komplexum legmagasabb, kerek épületének legfelsö két emeletén rendezte be stúdióját.


hát bassz, azér szívesen elélnék egy ilyenben…

négyszáz négyzetméter, több hatalmas dolgozóhelység, kisebb szobák, irodák, hatalmas ablakok, mindeközben körbefutó balkonrendszer, helyenként nagyobbacska teraszokkal. szellösen hagyott két emelet, dizájnbútorok, szauna, konyha, tárgyaló, miegymás.
a muksó városszerte építtethet, mondhatni a helyi polgármester potentátja, és kifejezetten jól használja ki, hogy stúdiójában cseljabinszk legeszesebb belsöépítészei, dizájnerei és grafikusai dolgoznak együtt az ötleteken. lánya londonban sztárépítész… szóval jól megy neki, és ki is élvezi kellöképp.

kis kép a belsöségekröl...

némely projekt, illusztrációként szerte a falakon...

hasonlóan például a szimplán csak vállalkozása által „miszter dórsz”-ként emlegetett pasi, aki ugyancsak a lakópark egyik illusztris személye, hetente váltogatja barátnöit, és a cseljabinszkban található ajtók uszkve nyolcvan százalékát ö készítette vagy importálta.

idöközben fogas-gyártásba kezdett...

vele viszont már nem fogunk megismerkedni, tanja szülei szerint max nyílászárókról lehetne beszélgetni vele, és ennyire azért mégse vagyunk pipecek :)))

---

egyébként ma éjjel leesett vagy negyven centi hó.

imádom. egyszerüen imádom :)


és most megyünk egyet sétálni a városban, benézünk egykét könyvesboltba, a mekiben felnyomom ezt az anyagot, eszünk a tatár étteremben, és este pedig, ahogy említettem, színház.

a világ olykor szép.