fogadalom

nicaragua.

füstös, esös tavaszévszak, dzsungel közepe.

daniel ortega szandinistái élén vezeti az országot, átvéve a hatalmat a katonai juntától, olyan véreskezü, érdemesember elnököket utódolva, mint a kétnapos uralkodót, francisco urcuyo malianos-t. urcuyo kemény 43 óra elnökösködés menekült el dühödt hívei elöl az országból, ha jól tudom, a baráti chilében talált menedéket, abban a chilében, ahol az ugyancsak véreskezü pinochet osztotta az észt emberi jogok tekintetében az egész világnak, miközben tízezrével tüntek el örökre emberek a titkos börtönökben. a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji hírhedt kínzóháromszög szinte össze is áll ezzel: chile, nicaragua, a harmadik hunyó guatemala mellett. érdemes volt akkoriban ott élni, olyan élményekben lehetett része az ember lányának és fiának, mint az árammal átjárt nemiszerv, élve csonkolás, börlehúzás és boncolás, esetleg a valamivel finomabb módszerek, mint a körmök kitépése, szemek kiszúrása, égési sebek, és szimpla vesénrugások órákon át, napról napra.

de a dzsungelban voltunk, ugye.

képzeljétek el, ahogy cia-ügynökök, mondjuk ketten, egy férfi, és egy nö, osonnak halkan, néha felriasztva cerkófmajmot, mely felháborodottan makogva ugrik fel az öserdö magasabb fáira. öklömnyi skorpió, mely ugyan megmarja höseinket, de szerencsére nem mérges - skorpiónál minél nagyobb, annál ártalmatlanabb. és persze kis, sziszegö kígyó, téged is próbálva megigézni pillantásával, mielött beléd mélyesztené tühegyes fogait, beléd fecskendezve háromnegyed percen belül halálos mérgét.

höseinknek az amerikai elnök (kicsit ütödött, régen western-szinész volt, sokat vigyorog idülten és keveset ért, cserébe jól mozgatják, például egy diabolikusan mosolygó, george bush senior nevü alak) személyesen kívánt bevetésük elött mindenjót. fontos misszióra küldték öket, a katonai junta rémuralmát megdöntö, munkások és falusi földmüvesek dühödt tagjaiból verbuválódó szandinista felszabadító front ellen küzdö contrákhoz kellett átverniük magukat a dzsungelen. a megmaradt katonai nomenklatúra zsoldosait finanszírozzák, nekik hoztak két hatalmas böröndnyi dollárt, mely (mint majd 10 év múlva fog kiderülni) a cia által vezényelt, contrák által eszközölt, usa-ba irányuló drogkereskedelem rájuk esö jutalékából, valamint az irak-iráni háborúban iránnak illegálisan szállított fegyverek hasznából származik.

ortegának amellett, hogy beszüntette a katonák és despóták követhetetlen, puccsista életmódját, alapvetöen pusztán annyi volt büne, hogy szocialista mintára igyekezett megszervezni hazáját, és nem átallott orosz, pardon, akkor még szovjet, segítséget kérni ehhez. amerika pedig ugye nem engedhette meg, hogy kuba mellett ennyire közel déli határához újabb kommunista ország szervezödjék. a végén még mételyként fertözi meg a példa egész latin-amerikát... nosza, támogassuk a contrákat, majd ök országon belül elintézik egymást.

sajnos ügynökeink nem számoltak azzal, hogy a tavaszi áradások miatt akár egy napon belül is járhatatlanná válhatnak bejáratott ösvények - a tervezett randevút a navy seals covert-op helikopterével nehezen fogják tudni betartani a visszaútjukon, kerülve vagy öt kilométert a következö hídig a dzsungelban. csoda, hogy james - nevezzük james-nak, az egy jó név titkosügynökök számára - nem túl boldog?!
eleonora, társa, helybéli, a cia verbúválta. ö ismeri az utakat, mint a tenyerét, itt nött fel, itt menekült katonák elöl, amióta az eszét tudja, és mindig elfogja a remegés, mikor a contrák táborában átadja megbízói pénzét. fél, hogy ott tartják, hogy ellentétben gyermekkori meneküléseivel onnan már nem szabadulhat. a katonák sokszor részegek, mulatoznak, undorító szavakat kiáltanak, mikor meglátják, és ö persze érti minden megjegyzésüket - de erröl james-nek hiába is szólna, nem értené meg. egy amerikai ezt sosem értheti meg. milyen rettegni, a sárban kushadni, reménykedni, hogy nem hallanak meg, nem látnak meg, és a bogarak csípése nem ordíttat fel, miközben bozótvágó késsel suhintanak, csak a vicc kedvéért, körbekörbe a széles karimájú levelek közt, miközben egyre jobban közelednek feléd...

és most, úton vissza a randevúkoordináták felé, a megáradt folyót kerülgetve a legközelebbi védett híd felé vezetö ösvényeken, miközben fülledt és párás minden, túl meleg van, hogy fogjon az agyad, bármely érzékszerved, semmi másra nem hagyatkozhatsz, csak a megérzéseidre... és eleonora megérzései most rosszat sejtetöek. fiatalon, menekülve a helybélieket üldözö junta-katonák csapásai elöl, idönként volt benne valami hasonló... általában mielött megközelítette volna öt valamely embervadász alakulat.

szóljon talán james-nek?

és ebben a pillanatban eléjük ugrik három állig felfegyverzett katona, a szandinisták egyenruhájában. james ösztönösen megfordul, de mögöttük is már állnak ketten, oldalról pedig ugyancsak rájuk mered két kalasnyikov. mély sóhaj szakad fel mindkét hösünkböl.

sejtik, hogy a szandinisták nemcsak megörökölték urcuyo és társai kínzókamráit... de használni is tudják.


---


nos, valami ilyesmin járt a fejem, amikor a fogorvosi székben ülve megláttam EZT:


kezdetnek ugye ott vala az a hatalmas fogó, akkora, hogy szerintem jobb helyeken fél szarvasmarhát tartó kampóként alkalmazzák. a zsineg elvben arra való, hogy megnyugtasson, jelzi ugyebár, törödnének velem annyira, hogy elvarrják sebeim, de egyrészt ez emlékeztetett arra, hogy LESZNEK sebeim, másrészt ki tudja, lehet hogy csak azért varrják be, hogy utána más helyen újból megkínozzanak? ne röhögj! tudodte?!

az injekciót, ezen már meg sem lepödtem, kéjesen minimum két helyre szurkálta az a férfi, akit a többiek, szerintem megtévesztésemre, folyton csak doktorúrnak szólítottak.
és szerintem vigyorgott is közben, tuti azért hordják manapság ezt a hülye papírmaszkot, hogy elfedjék mosolyukat, de én látom a szemükön, engem nem tévesztenek meg, ezek élvezik, higgyétek el! azt az arcot, még ha majdnem komplett el is takarta a maszk, és a szemem is be volt csukva, akkor sem feledem, amíg élek, miközben izéltek a számban!!!

a vicc az, hogy éjjel még azon gondolkodtam, ezt most már nem bírom, rákötök egy zsineget, arra meg egy nagy lábost tele vízzel, legumizott tetövel (mint látjátok, mindenre gondoltam: súlyra, záródásra!), nekifutásból kihajolok az ablakon és leugrom.
ööööh, akarom mondani, kidobom a lábost.

ehelyett reggel nyolckor inkább elmentem a kínzóhelyre, ahol egy óra várakoztatás után bekísértek egy furcsa, de leginkább ijesztö ülöalkalmatossággal ellátott szobába, aminek a plafonján nem sok jót ígérö karib-szigeti strand poszterja feszengett, ha az a poszter mesélhetne, miket látott már, gondoltam is magamban...

az én történetem a fogorvosi székekkel sose volt valami kellemes és nagyon messzire nyúlik vissza. valahogy mintha a világ összes szadista (szadista. nem szandinista!) fogorvosa összegyült volna egy konferencián és speciális napirendi pontként felvetették volna, ki legyen mindannyiuk közöskedvenc áldozata, és valamelyik barom bedobta az én nevemet...
kezdödött azzal, hogy nekünk az általánosban évente kellett menni kötelezöen fogászatra, és általában a szentkirályi utcai klinikára vittek, ahol szerte a kgst-országokból szakmai gyakorlatozni jöttek a fogorvostan-hallgatók. rajtunk kisérletezték szaktudásuk hiányát! ennyit a kommunizmusról, hát csoda, hogy felrobbant csernobil?
nem, az a csoda, hogy paks még áll...

anyway, egyszer elkövettem például azt a hibát, hogy megörültem, az illetö fogorvossrác keletnémet, és tudok valakivel németül beszélgetni közben. ö is megörülhetett neki... olyannyira, hogy szakmájának morzsáiról, amiket addig magába inhalált, komplett meg is feledkezett, a nagy eszmecserében rögvest ötször annyit fúrt és kétszer annyi amalgámot fecskedözött belém, mint amennyit kellett volna, utóbbiról a mai napig tanúskodnak a röntgenfelvételek.

ilyen ómenek mellett csoda, hogy nem gyöztek meg a plafonra aggatott pálmafák?

és valóban!

kezdték azzal, hogy a növér (rusnya, öreg, és sajnálatosan erös példány) durván magához szorította fejemet, majd belémhelyezte az alkarméretü akasztókampót, szétfeszítve a számat. jelzem, most hogy túlvagyok rajta, a kampó okozta öklömnyi véraláfutásos dudor a fogínyemen jobban fáj, mint a fogam üres helye...

a doktor néven megjelenö személy fogott egy lapos, nagyon távolról jobb idöt és kellemesebb emlékeket ébresztve körömreszelöre hasonlító vasdurungot, és elkezdte ellennyomni a másik oldalról belülröl a pofámat.

namost én szent együgyü eddig mindig azt hittem, hogy a foghúzás, az foghúzás. (lásd még: a krumplileves legyen krumplileves...)

ehhez képest itt a pacák oldalról kanalazó mozdulatokkal inkább kipattintani igyekezett drága, szegény fogam a drága, szegény helyéröl... és valóban, félperces dulakodás és lábujjamig ható sercegö hang után hopp - felugrott a számból látómezöm kellös közepébe a fogam, mint valami fogbolhaszínházi mutatványos.
egy rémült pillanatra kaján vigyort véltem feldezni a maszk mögött, és megriadtam, hogy jön a következö... és a következö... és nem lesz vége, amíg marad még fog a számban, s így fogom látni mind a negyvenhétvagyhány fogamat felrepülni az égbe, klakk-hopp, klakk-hopp, klakk-hipphopp (ez egy könnyebb, szuvas fog volt, magasabbra repült), klakk-hipphopphipp szaltó, satöbbi.

szerencsére nem... de cserébe valami morgolódást hallottam riadtan, hogy ez csak a fele volt, és már nyúlt is a zümmögö kínzóeszközért, a fúróért, és kéjesen széles mozdulatokkal csak vájta, vájta a számat, mintha egy új, a gondolkodó helyett mondjuk a fogatlan állkapocs címmel majdan kiállítandó rodin-szobron dolgozna. aztán megint a fogó, egy sercegés, meg még egy, aztán már ö mondta, hogy hopp, a szörcsögö szörnyeteg a szám szélén pillanatra megakadt, mint a szívem, nah kész is, közölte.
még két széles, büvészeket meghazudtoló mozdulattal zsineges, hajlított tüvel macerált valamit bennem, nem elmulasztva a szemem elé huzigálni vértöl csepegö végét, majd végül lendületesen eltolta a székét, a növérke belenyomott valamit a számba, mindenki mosolygott (tehették, nekik bezzeg még megvan mind a hatvanhat foguk baszics!) és közölték, majd küldik a számlát.

és még volt pofája kezet fogni velem!

néztem hülyén, sajgó pofával, most mi van, makogtam, nem kell ezt valahogy betömni, meg mit ihatok, ehetek? áh, minden rendben lesz, válaszolta, itt a recept, ezzel öblögessen kétszer naponta, 24 órán belül elmúlik a fájdalom, jöjjön vissza máskor is (ez komplett hülye???), és már toltak is kifelé.

az órámra néztem. maga a procedúra tartott vagy hat percig.


---


azóta hazajöttem, az érzéstelenítö hatása alatt jóízüen aludtam három órát, ettem pörköltet és ittam a nagy ijedelemre vagy másfél liter earl greyt tejjel, persze elötte jól kiköptem a belém rakott vackot. ugyanis a nagymütét után búcsúzóul megkaptam életem elsö tamponját, végre igazi nönek érezhettem magam, rögtön meg is telítödött vérrel, ezek a perverzek meg utasítottak, hogy egykét órán keresztül harapjak rá... a zsineg, mármint nem a tamponé, hanem amivel roládot csináltak a fogínyemböl (na jó, az ö fordításukban varrat) pedig majd kijön magától... bizalomgerjesztö, hogy amit a testem egyszer már majd kivet magából, véletlenül le fogom nyelni egy pörkölthús meg gomba között.
[a pörköltem egyébként, ezt semleges pozícióból mondom, isteni, tegnap csináltam pulykafelcombból, és olyan falusi erös pistát kaptam hozzá anyámtól, amin van két pötty, tehát fokhagymás (majdnem azt írtam, foghagymás...), mármint az erös pista, nem anyám, nah és zseniális ízkombinációt kap töle a hús. kis füszer hozzá, mozsárban tört szines bors, szárított petrezselyem és mustárpor, bele a nagyfejü champignon, mhmmmm.... :)]


jajh, és a címben jelzett fogadalom?

remélem, nem fog a bölcsi helye begyulladni.
gondoltam például arra, hogy kamillateával öblögetek.

aztán eszembe jutott, hogy a tapasztalatok mentén a vodka is opció...

nos, a fogadalmam az, hogy ma este le fogom nyelni.
(és ha valaki ezt a mondatot valaha is idézni meri tölem
a vodka-kontextus említése nélkül, megölöm!)

nah, istenisten!
(hukk.)