ciprus 2

01:23
(de most komolyan! nem csalok!)

már a larnakai gépen ülök. az elözöhöz tán csak annyit még, hogy "f12" felkiáltással, ami valami terrorelhárító kódszó lehet, elvették a telefonomat és kidobtak a még mozgó gépröl.

najó, ez persze nem igaz.

a telefonom nálam hagyták ;)

deeeee... anyway. a budapesti stop piszok jól esett, nagyon finom volt magyar hangot hallani... vagy csak sikerült nagyon finom magyar hangot hallanom? hmm, nem emlékszem már :)
a beszállás elött mindenesetre összesúgtak a láttomra, szerintem kapták az infót a másik gépröl, hogy velem vigyázni kell. ami túlzás természetesen, ha a véleményem kérdezitek! velem még sose kellett vigyázni!!!

széplelkem mi sem bizonyítja jobban, minthogy még az elözö járaton, érkeztemben, mennyire elérzékenyültem budapest láttán, még a levegöben. sötét volt már, s apró kis cakkozott fény-amöbákként terültek el alattunk elöbb a külvárosok, majd a kerületek. esküszöm, még az eiffel-tornyot is láttam, öööö, akarom mondani, a margit-szigetet, néha keverem a kettöt, bocs. mindenesetre nagyon kellemes imidzs volt, le is akartam fénykepezni nektek, de majdnem meghaltam, mikor belevakuztam az ablakba és az visszatükrözödött a szemembe... aztán próbáltam night-shot technikával, de megint vészesen imbolyogni kezdtünk, úgyhogy tanulva az elözöekböl sebesen elraktam a gépet, majd inkább máskor, másik legénységnél...

budapest, éjjel, magasról.
mondom, hogy rezeg a gép!!!

mondanom se kell, számon volt ugyan, de persze nem mertem hangosan rákérdezni, valóban szükséges-e ennyire lelassulni leszálláshoz. gondolom, érdeklödésem márcsak azért is megütközést kelthetett volna a körülöttem ülökben, mert bizonyára jól emlékeztek rá, hogy felszállás közben kicsit hangosabban, de utána is még percekig normál, 123 decibel körüli érvkészlettel (a turbinákat valahogy túl kellett ordibálnom, nem? különben is, mért hoznak babát léghajóra, ha a legkisebb zajra is sírni kezd? hát még jó, hogy én is megemelem a hangom, különösen ilyen fontos momentumban, baszics. az életem a tét!!!) ezzel szemben arról gyözködtem öket, igazán felesleges volt a pilótának ekkora sebességre gyorsulnia, hogy elrugaszkodhassunk az anyaföldröl.

mindegymár. új gép, új szerencse.

(amúgy épp ankara felett járunk. a fedélzeti lcd-kijelzö szerint föld-levegö rakétát löttek ki ránk, de az is lehet, hogy valamit félrenéztem.
hamarost kiderül.)

"véletlenül" pont a hetedik sorba kerültem, ami most kivételesen nem a numerológiai konnotációja miatt miatt érdekes, hanem mert ez az elsö sor, amelyben 6 ülés található. és mit ád isten (...) épp középre kerültem... a séfsztyuárd folyamatosan figyel, bizalmatlanul stírol... (szerintem szólhattak neki a fokkerröl, hogy tartson szemmel. de én kibaszok vele, ha erre tolja a kajáskocsit, tuti kirakom a lábam hogy eltaknyoljon vele.)

ettöl függetlenül nem merek nagyon pattogni, mert ha most kiraknak, az nagyon magasan lenne (12 km) és piszok hidegben, állítólag minusz 52 fok van odakint, tiszta holdutazás, komolyan mondom, igaz, ez nem biztos adat, ugyanaz a kijelzö mutatja, mint a föld-levegö rakétát, s lám az is, csak jön-jön, és nem csinál semmit!

külön összegzö hátrányként szeretném ezen felül még megjegyezni a malév gépeknél, hogy mindezidáig nem láttam ufót, és nem hiányzik egyetlen negyedórám sem!!!

(most látom, a hátralévö repülési idö 51 perc. azt hiszem, ideje kimennem a wc-re szappant lopni.)

a magasból, ez még eszembe jutott frankfurt felett - de most az illemhely hozta ki belölem, már bocsánat - az egész amúgy olyan mint a google earth, annyi különbséggel, hogy most ott csücsülsz felette, és bármikor szarhatsz rá.
oké, ezt otthon is hozhatom, ha nagyon akarom, de ebbe most ne merüljünk bele, s különben se beszéljünk merülésröl, tekintettel arra hogy már a földközi tenger felett járunk, és a föld-levegö rakéta még mindig a seggünkben repked a kijelzö szerint.

még valamin elgondolkodtam a vécén, amit most megosztanék veletek: ha meghibásodik a gép, akkor ugye kijönnek az oxigénmaszkok?! eddig oké.
nade!
basszus, HA EGYSZER MEGHIBÁSODOTT A GÉP!?!?, akkor mi biztosít engem arról, hogy azokon az oxigénmaszkokon keresztül nem épp kerozin folyik???

na?!?!?!

ugyehogy.

ezt most mindjárt meg is kérdezem az utaskísérötöl. végtére is azért van, hogy az ilyen gondolkodós útjaimon kísérjen, a nevében is benne van.
egyúttal mindjárt azt is számonkérhetem rajta, miért szerepel az általam tisztességesen elöre áttanulmányozott, vész esetére tervezett szórólapon, hogy a folyosón vörös csík jelzi a menekülési útvonalat, amihez képest baszics tajszürke a komplett padlószönyeg!!! hogy mentek ezek át a repülögép-vizsgán, úgy mégis?! jó magyar módszerrel, megkentek valamilyen csókost???
és velem mi lesz, ha emiatt tépik jobb sorsra érdemes törékeny testem apró cafatokra a földközi tengeri bálnák???

apdét:
nah, a sztyuvik most valamivel kedvesebbek voltak, szerintem még örültek is, hogy az ez alkalomból kivülröl megtanult "100 repülögépszerencsétlenség, aminek kiváltó okairól érdemes tudnod, mielött meghalsz" címü kedvenc könyvemböl idézgettem hangosan a közel, s picit hátrébb ülö szomszédaimnak, ez megmentette öket a tájékoztatási kötelezettség rájuk esö részétöl.
a kajánál az imént egyébként vaciláltam, nem emlékeztem az airplane-böl, hogy a sonkás vagy sajtos szedvicset kell elfogyasztanom ahhoz, hogy a tömeges utasmérgezést követöen átvegyem a pilóta helyét, s halált megvetö bátorsággal tegyem le a gépet valamely baráti arab ország repülöterén. amúgy szarul járna a gép, ha a sajtos szendvics lenne a válasz...

ezt meg is kérdeztem tölük, de csak enigmatikus mosoly és hallgatás volt a válasz, amit viszont jó jelként értelmeztem. különösen, miután felajánlottak - szerintem hálából - egy pohár fehérbort (gyuszi, nem ajánlom!), bár igaz, mitha valami port is szórt volna bele az egyik, áh, mindegy, biztos csak állagjavító, az atmoszférikus nyomás kiegyenlítéseképp.
kifejezetten barátságosan fogadták megfogalmazott azon igényem is, hogy a legrosszabbra felkészülve már most elöremehessek a pilótafülkébe gyakorolni...

mindegy.
lényeg, hogy most már végre tök aranyosak velem!

picit ugyan elálmosodtam...
valahogy...
nemtom... biztos..
a magaslati... leveg...

leveg...

lev...


---

06:49

bazmeg ezt beblogolom, ilyen nincs!!!

(elnézést a csúnya szóért [beblogolom...] de mindjárt meg fogjátok érteni.

érkezem larnakába, pontosabban, leszáll a repülögép, leáll, utasok ki, majd amikor mindenki biztonságos távolságba került, felébresztenek és kitessékelnek, épphogy a csomagom nem dobják utánam a gépböl, csak tudnám, miért ilyenek velem a malévosok?

legnagyobb meglepetésemre a nagytáskám nem keveredett el budapesten, azt nem is írtam az elöbb, hogy már rég a tel aviv-i járaton láttam a zoknijaim lelki szemeim elött, és akkor viszont tuti lángba borul a közel-kelet (lásd még: vegyi-biológiai háború). más kérdés, hogy a csomag megléte feletti örömömbe üröm is vegyült, a gyorsan leellenörzött kenceficéim közül a nyomáskülönbség csúnyán kinyomta a szemránckrémem felét, de legalább adtam magamnak egy arcpakolást belöle pár perce, mitnemondjak az iménti után rámfér, tiszta ráncos lettem rögtön, mindjármondom.

mivel a larnakai reptér segafredo kávézójának kiszolgálási mentalitása vetekszik bármelyik m3-as parkolóban hatodik napja szünet nélkül kéjszolgálatot teljesítö hölgy átható bájosságával annak ellenére, hogy potom 5 euróét itathatott meg pár deci frissen facsart narancslével, röpke fél óra után úgy döntöttem, inkább mégis a kiszemelt szállodámban vészelem át a szoba foglalhatóságáig elöreláthatólag hátralévö röpke 8-10 órát.

amihez képest hajnal ötkor az éjszakai portás zokszó nélkül szobára vitt (mármint engedett!!!), én pedig megörülvén a napfelkelte gyönyörü opciójának, kombinálva a ténnyel hogy szállodám uszkve 50 méterre van a tengertöl, úgy döntöttem, sétálok és fényképezgetek kicsit.

a szállodából kilépve ez a szörnyüséges látvány fogadt...
jobbra a tenger. meg a napfelkelte.

nakérem.

a romantikus tengerparti idillben fehér ruhás pacák kezdett el párszáz méter után követni. kerülgetett, mint görög macska az ékszerteknöst, végül odajött hozzám és bántó angol kiejtéssel és szókinccsel megérdeklödte, szeretnék-e benne lenni a saját képemben. mivel a tengert fényképeztem, ehhez farmert megvetö bátorsággal kellett volna a habokba vetnem magam, s ennyire akkor aztán mégse.... viszont nem hagyta magát ezzel lerázni, megkérdezte, honnan jövök, hogy hívnak, mért vagyok itt, magamban-e vagy társasan, meddig maradok, s mindeközben heves hümmögéssel vegyes megejtö szerénységgel jelezte, kurvára nem ért semmit az ugyanakkor emiatt egyre kelletlenebbül elöbuggyanó válaszaimból.

aztán jött a farba.

ha kellene nö, mert egyedül érzem magam, vagy - és itt csúnyán kacsintott, majdnem adtam neki zsebkendöt, annyira nyáladzott a szeme közben - akár férfi is, ö ezt rögtön és nagyonnagyon szívesen megoldaná nekem... amúgy pedig görög, thessalonikiböl.

tudom, szégyen, de én meg sem köszönve elfutottam. segélykérö kiáltásaim galambcsapatot riasztottak fel, a nap egyre feljebb bukott, és egy magányos, strandon felejtett nyugágy figyelte csodálkozva az örült kelet-európait.

kifulladva érkeztem meg szállodám halljába, azóta is fújtatok, idén is megvolt hát a reggeli dzsogging...


viszont.


léccilécci magyarázzátok már meg, hogyazistenben tud engem megtalálni
- elsö ciprusi napomon,
- az elsö öt egyedül töltött percen belül,
- egy tíz kilométeres cseszettül emberüres strandon
- egyedül bóklászva,
larnaka egyetlen hajnalban kelö buzi kurvapecérje???

he?

HOGYAN?!?!?!

najó.
most lefekszem aludni.
hosszú volt nekem ez a nap.
a vörös kö-röl meg majd holnap, vagy makésöbb.

roberto, over and out.

---

15:23
(demostkomolyan!)

egykor ébredtem, szerencsére senki se feküdt mellettem az ágyban, és legalább ennyire jó hír, hogy a szálloda lobbijában van wifi, hurrá.

mellékelek is nagy örömömben pár képet.

csúúúúnyagiccs zsánerkép

a vörös kö pedig?

nos, még mielött megszólított volna a faszinger, begyüjtöttem a parton egy vörös kavicsot. miközben zsebemben markolgattam, arra gondoltam, kinek ajándékozhatnám.
eszembe jutott valaki,
majd még valaki,
meg még vagy hirtelen öten, akik megérdemelnék életem elsö cipusi, földközi tengeri kövét,
s aztán hirtelen dacos lettem, olyan robertosan...

NEM!

ezt a követ megtartom magamnak. kicsi is, csúnya is, vörös is, de az enyém.

együtt jár a (nagyobbrészt, khmm...) magányos napfelkeltés tengerparti sétával,
az óceán csapkodó, független erejével,
a magányommal, amit mindig is hordtam magamban,
és az emberekkel, akik apró kis fényekként pislákolnak bennem, jó vagy rossz végkifejlettel is bukkantak valaha fel életemben.

függetlenül attól, hogy megmaradnak, megmaradtak-e nekem, mellettem.

ott voltak valamikor valahol,
mint ez a kavics a tengerparton.

és én felvettem, és jól megtartom.

mint benneteket.
(igen, Téged is!)

vicces, nem?, hogy ezért ennyit kellett repülnöm.