mátyás tér

nem mondom, a mátyás tér azér nem volt semmi.

nyitott ablaknál aludtam, merthogy nyár volt, talán kilenc évesen, mikor üvöltözésre kaptam fel fejem: ne, jaj ne, a szememet ne…
galériás lakás volt, nekem fönt jutott hely, pont le lehetett látni a térre.

---

amúgy a galéria nagy kedvencem volt! imádtam róla... öööh...
úristen, remélem, anyám ezt most nem látja... valahol a minap olvastam, talán zarek kommentárjai között, hogy naaagy szerencse, ha anyák nem olvassák a blogját az embernek... :D hát, anyu, ha mégiscsak elolvasnád egyszer nagyon véletlenül mindezeket, természetesen elnézést az eddigi sok csúnya szóért, mindmind NEM töled tanultam, ezt szeretném hangsúlyozni, valamint ami szép és jó rólam elmondható, azt viszont igen... ;)
ezentúl meg amit most vallani készülök, természetesen csakis írói képzeletem szüleménye, minden egyezés élö személyekkel - hogy ne váljanak holtakká - csupán a véletlen müve lehet...
pusz neked innen is, mégha most épp nem is tudod :)
(egyszer a szorítakuki-t viszont akkor is el kell hogy mondjam majd, nem maradhat örökké titokban...)

szóvalmerhogy, imádtam a galáriáról anno leugrálni, immerhin 2 méter valahányról!, anyám franciaágyára. tigrismintás volt (nem anyám! az ágy.), és a csikozást enyhén megdobta néhány cigarettaégette hiány (magyarul lyuk), amit talán még drága jó keletnémet nagybácsim hagyott meg emlékül némely magyar pillangóval eltöltött, nemisakaromtudnimilyen (dehogynem, lol) vadbudapesti éjszakai randevú (míly kegyes eufemizmus) során.

mindegy. ott tartottunk, hogy szerettem rá ugrálni (nem nagybátyámra, az ágyra!!! mér nem figyeltek?!) mígnem egy nap beszakadt alattam.
(az ágy, igen.
nem a nagybátyám.)
meglehet, azon a héten nem voltam eleget kosárlabdaedzésen és túltengett a súlyom, vagy talán inkább huszonkétévesen már abba kellett volna hagynom ezt a jószokást...?
neeeeeeem, ez most csak vicc volt, nyugi :)
mikor ez történt, lehettem vagy tizenkét éves, és emellett roppant megriadva.
a beszakadt ágyat - nem volt mese - meg kellett estére csinálnom, mert anyám jött haza, és a két kiálló rugó túl a tigriscsíkok újbóli megcsapolásának esztétikai hátrányán böven szolgáltatott indokot roberto komoly dorgálására, azt meg mégse mondhattam, hogy az ágynemütartóba rejtett tizenkét playboy dudorodik magától (hagyjuk is e témát, dudorodásostúl...)

végül sikerült is visszanyomkodnom provizórikusan (jaj! természetesen a rugóról beszélek!!! eztapiszkosfantáziát... :P) az egyiket, anyu éjjeli visítása szerint viszont nem túl hathatósan. a másikra ellenben nem volt más megoldás, mint kihúzni/kicsavarni a matracból, és valamivel megtömni utána a keletkezett hézagot.

fogalmam sincs, mi az isten történt aznap velem... meglehet, beütöttem a fejem ágyraéréskor, nem tudom... mindenesetre az egyetlen épkézláb ötletnek a széjjelmállasztott fagyiostyával való preparálás tünt.

máris magyarázom :)

a szomszéd utcában volt egy ostyakészítö kisiparos. ha nagyon unatkoztam délutánonként, erröl majd mindjárt, akkor odasomfordáltam a pinceablakai elé, és megpróbáltam az ablakon keresztül a különféle formájú, készen tornyosuló fagyiostyákból csórni egyet-kettöt. idövel ezt észrevehették, valószínüleg számolni is tudtak a helységben, mindenesetre késöbb már csak vásárolni tudtam, kemény tízfilléres darabáron. a fagyi, összahasonlításképp, akkoriban olyan 1-2 forint volt gombóca.

nomármost.

elgondolásom alapját az képezte, hogy könnyen formázhatónak kellett lennie a pótléknak, ugyanakkor elég szilárdnak is, majdnem mintha egy rugó volna.

mondom.
fogalmam nincs, miért az ostya jutott eszembe... :D
mindenesetre futottam a kisiparoshoz, vettem (!) két ostyát, és széjjelmorzsolgatva szépen beletuszkoltam anyám majdani dereka alá...

szegény még hetekig visítozott, hogy ki a franc evett már megint sütit az ágyában, de mivel nevelöapám épp a hajón volt fél évet, én pedig nöket nem hordtam fel koromnál fogva, valamint már akkoriban is király voltam az ártatlanulnézésben, végül sose lett felelösségrevonás a dologból... :)

annyit még a galériáról, hogy az égigérö fü moziplakátja lógott az ágyam felett, és elsö csókomat egy lánytól valamikor akkortájt kaptam, ullmann mónikától személyesen, minek értékéböl mit sem von le, hogy ez a smaca roppant szárazra, papírízüre és kétdimenziósra sikeredett. cserébe jó sok estén át élvezhettem... :)

---

de hol is tartottam?

jajigen.
ordibálás, nyitott ablak, galéria.

elöremerészkedtem a faszagú hajópadlón kúszva egészen a széléig, mintha lentröl beláthatnának, s akkor az én szememnek lenne annyi… a téren pár alak vert módszeresen egy másikat, ültek rajta vagy ketten, körülöttük még többen, s az egyik épp püfölte a hányatott sorsú áldozat arcát. a rendörség egyik bátor járörkocsija keményen rótta a köröket a tér körül, még a kék lámpája is égett, de persze ki nem szálltak volna. legalább négyszer fordult körbe, mire befejezödött a mutatvány. a csapat aztán elvonult, a megvert alak feltápászkodott, és elment a másik irányba. na, mindezt csak azért, hogy világos legyen: mátyás tér.

cigánykörnyéknek hívták a nyolcker eme érdekes részét. mondjuk én sok cigánnyal nem találkoztam, és akkor sem volt semmi gondom velük (söt, kifejezetten nagyon jó barátság szövödött két sráccal, aki szerintem roma volt), viszont az ott élö gádzsók – azaz mi, gyerekek a mátyás térröl – átvettünk valamit a vadságukból, irányíthatatlanságukból, s amikor délutánonként a hintaláncokban lógva – mert persze az ülések faléceit rég megette valaki – kergettük egymást az örületbe, annak mindig volt valami nyóckerületi szókimondó kvázivagánysága, amit a - ezt most állítom - pest (merthogy ebben a kontextusban budát emlegetni nevetséges) más területén szocializálódott gyerekek között nem annyira lehetett fellelni.

volt betyárbecsület, kilencévesen is már, mégha a szó nem is mondott volna semmit, ha kiírják elénk. péter nevű barátom kedvenc hecctáblánk volt, de mindig csak egy bizonyos határig mentünk el – legalábbis így gondoltuk, akkor. a haja kicsit túl szöke volt, s mindig azzal ugrattuk, anyja biztos mosóporba áztatja fürdés közben. ezt akkor nagyon viccesnek találtuk, mindig, amikor megláttuk, szóvá tettük, percekig röhögve rajta. láttam egyszer, már felnötten, egy boltban peti mosóport, rögtön eszembe jutott, és a kasszás néni nagy rökönyödésére pár percig hahotáztam. mindegy. lényeg, hogy valamelyik nap peti nem bírta, talán, mert amúgy is rossz passzban volt, és a harmadik-negyedik mosóporos rigmusunknál elvonult a tér másik sarkában lévö hintákhoz. tekintettel arra, hogy az már józsef utcai területnek számított, komoly lehetett a baj, de ezt akkor nem vettük észre. gyüjtött magának kis hallgatóságot, és beszélt hozzájuk, idönként sötét pillantásokat vetve ránk. aztán egyszer csak hevesen elkezdte böködni homlokát, felváltva ránk mutogatva. a körülötte ülök nevettek. mi vagy négyen lehettünk talán, és elsö pillanatban szólni se tudtunk. oké, petit cseszegettük, de azért ennyire ellenségnek, mint akkor, emiatt, hirtelen, sose éreztük. a mögöttem levö lány, adrienn, akibe komolyan szerelmes voltam legalább négy és fél héten át, hangosan át is kiabált: "anyádat mutogatol".

peti innentöl ellenfél volt, nem engedtük a tér felénk esö részébe, s többé nem is váltottunk már egy szót se. a mutogatás annyira megzavarta a status quo-t, hogy eszünkbe se jutott saját hibáinkat beleszámolni az események menetébe. peti kivetközött magából, bár ezt persze akkor így nem tudtuk volna megfogalmazni, és elárult minket. kétségbeesését, verbális hátrányait úgy kompenzálta, hogy maga köré szervezett egy hallgatóságot, majd ebböl az akolból keményen bemutogatott nekünk. persze szánalmas volt, és ugyanakkor döbbenetes is, miáltal helyrehozhatatlanul kiírta magát a közösségünkböl.

vicces amúgy, hogy évekkel, majdnem évtizedekkel késöbb pont ez a jelenet és mondat jutott eszembe, mikor megláttam akkori drágabuta miniszterelnökünk, medgyessy "útelgázolás" péter mutogatását a hírtv enyhén tendenciózus müsorszerkesztése következtében. ha valaki már nem emlékezne, néhány síppal, dobbal és nádihegedüvel felszerelkezett svájcimagyar néni és bácsi valamelyik sportcsarnokban effektíve szóhoz se hagyta jutni a kormányföt. mire ö autentikus nérói mozdulattal lefelé fordított hüvelykujját lengette be...
rögtön még aznap persze a túloldal is mindent megtett a röhejesség felvállalásában (partners in crime, hah!), deutsch tomi magyarázta hótkomoly arccal, milyen szexuális aktusra kérte fel derék miniszterelnökünk a promiszkuitáson immár jócskán túlkoros hölgyeket és urakat... :D

persze nem tudom, mit gondolt volna anno egy minket, a két gyerektársaságot szemlélö felnött. viszont valami hasonló pozícióban (kívülálló felnöttnek...) éreztem magam, mikor a képernyön medgyessy ujjazott a polgárikörösek felé. bocsánat, de elsö megdöbbenésemben kiszaladt a számon, ösztönösen, régvolt játszóteret idézve: anyádat mutogatol...

---

még egy piciny anzix.
elsö és majdnemutolsó versem az egyik mátyás téri hintában fogant siradalmas életre, lol.

tél volt, hideg, megfagyott rútvörös láncokon lengett csikorogva a hinta. vastag bundában löktem magam egyre feljebb, ólomszürke felhötakaró fedte az eget, aztán hirtelen egy repülöt hallottam...
elkapott baromira az ihlet (tudom, mindig innen datálódik mindenféle baj, komplett birodalmak pusztultak már ilyenekbe bele), és késöbb csak azért nem lett irodalmi nobel-díjam, mert anyám a verset szamizdatként terjesztette fünekfának, söt még a drága német rokonságnak le is fordíttatta velem (elsö fordítói munkám... ne tudjátok meg!!!), és A/4-es stencilezett papírokat kereteztetett kisüzemi módszerekkel, hivatásos áhitattal...
mindez pedig annyira visszarettentette épphogy cseperedni készülö írói ambícióim, hogy azóta is rögvest elkergetek mindenkit, aki úgy mutatkozik be, "csókolom, múzsa vagyok".
(ezúton elnézést minden rózsa nevü ex-ismerösömtöl.
rosszul hallok, nah, ez van.)

anyák... *fejcsóva*

:)

a vers szerencsére már nincs meg, de sajnos elsö strófájára a mai napig emlékszem. szerintem ez a sors csúf fintora vagy mi...

s hogy ne csak szépet (meleget) kapjatok tölem, hanem rusnyát (hideget) is, imhol akkor - az emberiség nagyobb dicsöségére - közzéteszem a gyermeki (hinta)lendület áhitatos világracsodálkozását... :D

de ha rá meritek írni a sírkövemre, esküszöm, hazajárok!

tehát...
*torokköszörül*

A REPÜLÖ
(írta: nevét nem vállalja)

Magasan felettünk száll egy repülö,
Igen; igen! Egy repülö!
Motorja zúgását hallom,
De szállni, repülni... azt nem látom.

:DDD