every day is like sunday

szóval voltam temetésen. soksok fura rokon, sosemlátott idegen, kántálás, meg az a durva, szakító érzés, hogy nem érzek semmit.

nagyapám mindigis nagyanyám embere volt csupán. persze nem... de végülis igen. emlékszem, csomószor vittem fel neki a feltört premiere-t, a német fizetös szatellitet, hogy megnézzünk valamilyen hülye focimeccset, bayern talán, mert azokat mindketten utáltuk, és akkor tök jól lehetett vacsorázni közben, meg szídni a focistákat. ez volt az egyetlen közös téma szinte, a foci, és persze ott ült nagyanyám, meg sürgöttforgott is, és hozta a frissen vágott kenyeret meg a szalámit, és ittam hozzá a forró mentateát, és szídtuk a focistákat, és beszélgettünk közben nagyanyámmal is, meg volt néha macska, meg unokatestvér, meg persze ildikó, és aztán friss éjjelszag lefelé a lakásba, igen, megannyi számolatlan este volt ilyen, és ennyi.

aztán meghalt nagyanyám, és ö valahogy, valamiért megszünt nagyapám lenni. megszünt a nagyapám lenni.

oké, el is költöztünk rövidre rá göttingenbe, ennek most már majdnem 10 éve. iszkoltunk a helyröl, sokminden miatt. mégis... megmagyarázhatatlan minden. hogy miért ennyire semmi volt nekem halálhíre, belsö bólintás, rendben, megtörtént, 87 évesen ez természetes.

---

emlékszem, egyszer arról mesélt, mennyire büszke volt, mikor az övéi felkoncoltak egy partizánt a szovjeteknél. meg hogy mint mesterlövész hogyan súrolta egyszer egy fa tetején a golyó a karját, a mai napig megvan a nyoma, mielött ö végzett volna az ivánnal. próbáltam jelezni neki, hogy valahogy feszélyez, ha elöhúzza az akasztott kiskatonáról szóló képet a fiók mélyéböl, abban volt benne, gyürötten, az egész kisemberi zsigeri gyülölet minden kommunista iránt, amit a keleti szektor csak kifejleszteni volt képes emberöltö alatt. hehe, jól megmutattuk az ivánnak, mondta ilyenkor. nem értette, mikor rákérdeztem, hol is járt ekkor, mely ország területén? miértis?

neki csak az emlék maradt, hogy fél évig menekült gyalog az oroszok hadtestei elöl tizedmagával, a végén egyedül érve el faluját, és a háború után is még fél évig a helyi kápolnában bújtatta nagyanyám a szovjetek dühe elöl.

ha ivott - és gyakran, túlontúl gyakran ivott -, kibírhatatlan volt. az alkoholba menekült, mint oly sok menekülö, a sorsa elöl, az endékában-ragadtság elöl. és nemigen volt olyankor egy jó szava se senkire, kíméletlenül lélekpusztított maga körül feleséget, gyereket, unokát, maximum engem hagyott békén.
de... ö nevelt fel, pontosabban hozta haza iskolafütöként a pénzt ahhoz, hogy nagyanyám neveljen fel, azokban a vészes években, amikor nem volt mellettem anyám. mint ahogy ö teremtett otthont együtt nagyanyámmal mindenkinek, aki megfordult arrafelé.

jól, rosszul, de férj volt, és apa, és nagyapa.

mindegy.
most ott voltam, mert ennyivel - is - tartoztam. és néztem a sok, utált nagynénit, ahogy megjátszva borulnak egymás vállára, vagy ha nem is megjátszva, annyira feleslegesen, hiteltelenül és életük elcseszettségével füszerezve, hogy még tán jobban is járnának a megjátszottsággal, akkor legalább tényleg csak hagyatékra menne a dolog.

bambultam ott, távol mindenkitöl, a temetö sarkában, figyelve mindent és mindenkit, csukott szemmel néha, magamba riadva, s mondták a miatyánkat a pap után, aki hordozható mikrofonnal jött ki a sírhelyhez, hogy nagyanyám mellé helyezzék az urnát, s figyeltem a sok falusi öreg bácsit meg nénit, föképp bácsit, s próbáltam belátni a szikár, abszolút ismeretlen és sosemlátott arcok mögé, hogy vajon vannak-e, akik pusztán azért jöttek ide s mondják, éneklik, mert már nem maradt más nekik, mint ez a falu, ez a temetés, s most szívják magukba az eseményt, mint valami kihaló (n)osztalgia-faj utolsó példányai, vagy esetleg mert félnek, hogy ök lesznek a következök, és esetleg náluk nem mondják ennyien, vagy ennyire...

mindegy. sokan álltak ott, feketében, sötétben. öregek, föleg.
álltak, mint nicholas cage és társai, igen. és nézték az óceánt, ahogy közelednek a hullámok.


és esett az esö.

szürkén, fáradtan.

vittem egy virágot, beleejteni sírjába. távol, idöben, mindenkitöl, mikor már kiürült a temetö, és csak a szél fújt. meg aztán volt még egy pár pillanatom egyedül vele, a kápolnában, mielött anyám megzavarhatott volna minket. nagy fényképröl nézett rám, fekete szalag a keret sarkán keresztbe, s picit mintha somolygott is volna huncutul; namivanöreg, mondtuk egymásnak, talán. és meggyújtottam két gyertyát, amit elfújt a sekrestyés a szertartás után, és néztem a szemébe, egy darabig, és kérdeztem magunktól, mire jó mindez, és persze nem válaszolt.

azt mondják, azt mondták, amikor még lehetett, hogy hasonlítok rá, vagy fordítva, és ilyen leszek én is, ha megöregszem... ami jó, mert sok haja volt, és egyébként, ha nem ivott, ami túlontúl ritkán volt, mosolygós szeme, és bár mindig morgott, mindigmindig, mert sose volt elég a pénz, és eléggé kisuvickolva késsel a vajasdoboz, valamint minden szar rozsdás szerszámot, szöget és müanyagdobozt megtartott, amit az életébe sodort a sors, volt olyan oldala is, ami tiszteletet ébreszt bennem a mai napig. hogy segített, ha kellett. nem mindenkinek, és nem mindenkor. de ha segített, önzetlenül tette, és teljes erejével.

nem tudok hogyan viszonyulni hozzá. a családom, amióta elment a nagyanyám, nem tud már a szívem közelébe jönni.
amit teszek, fejjel teszek.

és vicces módon pont a szívemnek a legszarabb ez.

---

annyit szeretnék még leírni, hogy amikor leengedték az urnát, egy pillanatra elöbújt a nap.