négy éjszaka a birodalom közepén...

...telt el azóta.

négy sürü (jajmerthogy már nincs magyar billentyüzet. hosszú ö-t, ü-t szíveskedik ideképzelni.) éjjel, furamód egyik sem 4 elött befejezve (részben: söt!), cserébe az alvásciklusok eléggé lerövidültek.

anzix 1 (a fordítás szabad, és nyomdafestéket úgysem akar türni):
ö: azistenbasszameg, szükségem van rád, hát nem érted?
én: azt hiszem, csak félreértelmezed a helyzeted.

:)


anzix 2:
namost itt egy elméletben meglévö cset-szövegrészlet jött volna, de több okból kitöröltem innen.

régen megtartottam minden fecnit, mondatot, amire büszkének tartottam magam... ma meg... nemtom, biztos öregszem, mert nem zavar, ha feledem öket. vhogy annyi mindent gyüjtünk... (na, én aztán + pláne...) és mégis mivégre...?
most már dialógusokat is?
hisz úgyis rekreálhatatlanok... és ha egyszer szükség lesz egy okosabbik mondatra, és nem leszek már rá képes újonnak kitalálni, bennem lévö kezdeményeket adaptálni, spontán... akkor úgyis mindegy, nem? akkor már vihetnek is az óceánba.

(jó, ez picit farizeus, hisz blogba írom, vagy mifene :))) de hátha nem veszi észre senki... pssszt!!!)

van egy analógia...
máris mondom.
amikor csabáéknál a teraszon ünnepeltük az esöcellát, igyekeztem mindenféle furfanggal lekapni fényképezögéppel egy villámot. piszok sok volt, nagyon fényes, szépek, elterülösek (sztratoszféravillám, ugye?), szinte az égbolt felén végigcikáztak. no mindegy, ellöttem (gyorssorozatban is) vagy összvissz nyolcvan képet, devajh sikerült volna akár egyszer is csak lekapni egyet? hát persze hogy nem… javában tombolt a vihar, mikor dühödten félreraktam a gépet... aztán néztem az engem szinte kinevetöen gyakran jelentkezö villám-cikázást...

és rájöttem, egyszerüen nem arra lettek SZÁNVA, hogy lefényképezzék öket!

nem ez volt a rendje...
azokat nézni kellett, élvezni... és szarni a fényképre...

és ekkor valami megmagyarázhatatlan nyugalom szállt rám, és kezdtem hát nézni öket, és mosolyogni, és nevetni, mindahányszor felcsattant egy a közelben...
álltam az esöben, be-beszólogattam a bent ülöknek, + kemény pistivel dumáltunk jókat, akit úgy szeretek, s akivel annyira ritkán látjuk egymást sajnos... és egyszerüen ÉLVEZTEM a villámokat.

nah, hát így valahogy.


3 darab vásznat kaptam ma meg, amit világító festékkel fogok összvissz 1,6 x 2,4 méteres tryptichonná varázsolni, univerzumot vagy minimálisan naprendszert belepaszírozva. aztán jöhet a feketelámpa, meg az éjjel... a színe vörös lesz - legalábbis a marsnak :)



mázsás súlyként
hetek, hónapok óta várok valakit.

neki készülök.
nekikészülök.


aztán persze ehhez képest úgyis majd
talánbizonyáraháthamégsemvalószínülegtuti
pofára esés lesz.
az élet márcsak ilyen...

viszont rájöttem, mivégre kell nekem mindezt jajdenagyon elszenvednem... ezt, hogy aki kellene, annak én nem, aztán a többinek sem, amúgy, de akinek meg igen, attól + menekülnék.
[mijazistenvanmárvelem?
tiszta tinimarha lettem vénségemre :(
frusztrál.]

jaj, de ott tartottam, hogy MIÉRT büntetnek az égiek*

nahát, az úgy volt, hogy egyszer zoknit húztam a fülemre, és azzal riogattam a szomszéd kislányt, lehetett vagy 8 éves.
illegtettem, billegtettem a fejemet, a zokni lógott lefelé bölcsen, ideoda libbent, én meg közben báh!-t mondtam, meg búh!-t, de csak úgy halkan, finoman, szeretettel...
nézett egy darabig rám döbbent arccal, majd sikítva bemenekült a lakásukba.
utólag is elnézést, hogy valszeg örökre elbasztam az életét :))

nos,
és hát... most fizetek.



*itt szabad felekezetválasztás van, tessék bárki megfelelö gonoszistent elképzelni.
nincs preferenciám, ha a balsorsom a tét.