zamat

mesélek nektek az apámról egy kicsit, jó?

---

az elsö valódi emlék valamikor hat-hét éves koromra tehetö. egy vidéki kisvárosba vittek, büdös, állati szörökböl készült bundácskát aggattak rám öreg asszonykák, megforgattak, megpaskolgattak, szeretgettek. aztán a kocsi, a dohány máig kihatóan facsaró szagával, marlboro talán, meg egy tiktak, fehér, hogy ne hányjak. engelbert (humperdinck), a quandoquandoquando-val, demis roussos és a my friend the wind...

és persze szécsi pál.

szécsi pál, mint a violák, a komplett kazetta. égi lámpagyújtogató, mióta egyszer, mint a violák, ó jössz-e már.

ó jössz-e már...

hányszor bolyongtunk, édesem,
e völgy ölén, s a réteken,
és felemeltelek, drága társ,
hogy messze láss,
hogy messze láss.

fejböl, a mai napig, ezeket mind.
belém ívódtak, a marlboroval, a tiktakkal, a suhanó ködös, szürke magyar ugarral...

és a hiányzó apával.

elmosódott folt ül a vezetö helyén, mindig, amikor csak balra tekintek.

pedig arca itt van elöttem, most is, ahogy mesélek nektek róla.


meg talán máskor is.

---

anyám endéká születésüként egy magyar férfiben lelte meg a célt. ezek is érdekesek, mert ezerkilencszázhatvankilenc volt, igazi történelem, vigyázat, nem ilyen instant, mint ez a mostani... és fútt a szél a halászbástyán piszokul, koraösszel, ahol apám dolgozott pincérként, talán épp zórád ernö rajzolgató keze felett lesve a szórványos túristákat. anyu menekülni akart keletnémet életéböl... s azt hitte, egy magyar fiú ebben segíthet.

"öszi szél borzolta fák"

hogy az elsö pillantásból egy este, az estéböl egy gyerek lett... nos, mint már mondtam, az egy másik történet. különösképp azért, mert ez az elsö hat életévem, ami utána következett, anyu története, az övé, elvehetetlenül, és majd máskor, mert szomorú ide most nem illik, vagy talán már igen, de akkor hová lesztek...

...

hat éves voltam, mikor elöször mehettünk magyarországra, elöször láthattam meg apámat - és lám, semmire nem emlékszem belöle.

ami persze így nem igaz.

emlékszem, ahogy a késöbb majd jobban megismerendö fekete vászontetös, fehér opel berlina sportosan repít elöbb prága, majd budapest felé, megpakolva anyuval, hátul velem, és még vagy háromnegyed háztartásunkkal.
ahogy elöször kaptam tiktakot egy nyugatiaknak fenntartott intertouristban útközben a soförként hozzánk küldött magyar pasitól - neki volt útlevele, apámnak épp nem - egy szállodában, merthogy hülyére hányom magam folyton.

(ez a probléma amúgy máig tart.
abszolút bizonyossággal rosszul leszek az autóban, anyósülésen vagy hátul is akár, amennyiben nem vonja el valami a figyelmem... például ha én vezetek, vagy a sebváltóval akad tennivalóm.

elrettentö példaként emlékszem, egy százhalombattai békacombvacsorára eszközölt trabantos utunk végén valahol a karcos nyolcvanasok közepe tájt nevelöapám, öcsi, félig katatóniás rohammal emelt ki hátulról [mármint nekem volt rohamom. nem neki.], ejtsd szabályszerüen elájultam a rosszulléttöl.

szabad tippelni, hogy a trabant mint, khmm, autó, esetleg öcsi hiányzó jogsija, vagy a békacomb volt termékeny fantáziámnak extra sok(k)... ;)

jut eszembe, ha már itt kitárulkozom: buszban sem tudok ülni. mindig azt hiszik, antiszociális vagyok, mikor társaságban nem ülök le... holott egyszerüen csak senkit se szeretnék lehányni. s akkor ez lenne antiszociális? vicces módon viszont ezek csak benzinmeghajtásos objektumokon jelentkezö problémák. hogy a kacifántosságot e zárójelen belül még fokozzam tehát: semmi gondom sincs - ülve se - trolin, villamoson, vonaton (söt. imádom. mert...), repülön vagy hajón...

utóbbiról a tavalyi mazuri vidéki tíznaposunk biztosított végleg, s szerintem az e hasábokon néha talán olvasó nikó, zsüzsi, domi és gyuszi is bólogatnak nautikus képességeim illetöen, pláne ha eszükbe jut, hogyan viaskodtam hatos szélben a vadul himbálódzó hajó tatjában.

oké, a viaskodásért én feleltem, hisz le kellett engednem a vitorlát...

igen, igen, tudom, a motorral nem lehetett már kormányozni...

jójó, tuuuudom, én törtem el a hajó kormánylapátját... na, hagyjatok most már...! ;)

jézusom, mekkora zárójel...
nah, gyorsan be.)


hol tartottam?
jaj, hogy mire emlékszem arról a 76-os útról. (route 76, lol)

emlékszem, ahogy egy végtelennek tünö nap éjjelén megérkezünk budapest bekötö autópályáján, és távolról látom a melegsárga fényeket... s anyám odasuttogja nekem, a frissiben felébredt kölöknek: megjöttünk, haza... dein neues zuhause. az új otthonod. itt vár rád édesapád.

azóta...
azóta mindigis, ha kocsival mentem haza, és este érkezem, ezek a fények erre emlékeztetnek.

és ilyenkor picit elszorul a torkom, és érzem a marlborot, meg a tiktakot, és hallom a quandoquandot...

persze lehet hogy azért, mert én dúdolom.

"vágyódunk a nyár után"

---

aztán jött a szigony utca.

koszos, szétlött bérház hátsó udvarából földszinten hátra nyíló egyszobakonyha, öreg, aszott nénikével, aki a nagymamám lesz hirtelen.
vécé a gangon, a vécépapír müanyagállagú, talán ha írás lenne rajta, olvasásra lehetne használni, másra nem.

hatalmasan megrakott, giga-dunyhás ágy, millió csipkés fehér terítövel, kereszt a falon, és csend, csend a házban, mert itt a háború után már csak 56 vonult át, no meg a komplett kommunizmus.

a falak tövéböl sóska nö, amúgy finom, csak nem helyettesíti a német kertet. van egy zöldséges az utcában, néha kiküldenek oda, joghurtért, mert hütöje van, zöldsége, föleg a gyümölcsfajtából, ritkán.
aztán ott a kalács, felkínálgatva, melyet sose szerettem meg, pedig finom, de a baracklekvár nem lett ízvilágom, talán mert nem kezdettöl, anyatejjel... nem tudom. baracklekvár és kalács, hát most nem?!
zacskós tej, kakaó is volt már talán, de lehet hogy az emlékek szépültek csak.
száraz, púpos zsömle, nem a megszokott/megkedvelt kicsiny, tömzsi, "húsos" fajta...

örzöm szemeim mögött, örökre most már mint valami soha elfeledni nem szándékozott kedvesem-arcot, a kisasztalon csendesen, súlyosan pihenö fekete, tárcsás telefont...
melyen néha, amennyiben a szocialista telefonközpontok fél európán keresztül elözetes bejelentkezés után órák múlva megegyezkedtek, hívni lehet egy piciny metszöhatár-menti német falu piciny négycsaládosában a tanárnéniszomszéd (szaksz.biz., isk.ig.hely.!) lakásában órák óta várakozó nagyszüleim pár német szóra... hogy ugye majd jövö nyáron látjuk egymást, ugyeszeretsz, ugyeugyeugye.

jajnagyi.

és hogy haza akarok menni.

s a négyzetes müanyag pohárban kapható savanykás málnajoghurtba, melyet az aktuálisnak kikiáltott nagyi ad oda a számára ismeretlen nyelven karattyoló porontynak, meg belehullik néhány könnycsepp.

van ez így.

"elmosódott néhány kép"

viszont az ö húslevesét csinálom ma is.

aki kapott tölem, tanúsíthatja.
pulyka s csirke keverék, cérnametélt, leszürve mindent, ahogy kell, répa külön, hús külön.

valami megmaradt, hát.


ilyenek.

no és az a bizonyos sóska a klinikák felé, nyersen, mint a valóság, s a medikus presszó, apám törzshelye; a dupla kávéval círogató pincérlányok, akiknek fenékencsapását még nem látom, pedig harangoz jövöt be keményen, ha érteném... s ahogy mindenki kedvtelve méregeti apámnak fiát, mire fel ö büszkén kihúzza magát, rendel egy gesztenyepürét nekem, és egy marlborot magának, unicumos kávéja mellé, s nevet a nyócker a kissrác friss magyar szavain.

például, ahogy azt mondja, apu.

---

s hogy miért írtam eddig ennyire keveset arról, akiröl pedig szólna?



mert nem volt jelen, szinte sose, életemben.



apám vidékre járt anyagbálákkal, melyet valamelyik vörös október (igen, sok vörös október volt akkoriban magyarországon...) gyárból szocialistáskodtak haza "munkatársai".
vidéken "ügyfelek" várták, varrónök, szabászlányok - az egyik ilyen túrára vitt magával, s abból maradt a bevezetöben jelzett képi és szagemlék - , hogy elkészítsenek belöle föleg keletnémet és bolgár túristáknak késöbb eladható farmerokat, szoknyákat, blúzokat, ingeket.

emlékszem, most hogy mondom, a kocsi - mely kocsi akkoriban fehér holló volt, nemcsak színe miatt, a magyar utakon, s ha vegzálták is néha apámat, elövett egy köteg bankót és utána együtt nevetgélt a rendörrel - hátuljában csomó burda és hozzávaló szabásminta hevert, még tán krétával és azzal a vicces kis racsnis forgólyukasztóbizbasszal is játszadoztam hazafelé... a csomagtartóban meg épp az aktuális "szajré" feküdt.

aztán a kész termék lekerült balaton környéki magánbutikokba, kis sufnik vagy mellékbejáratok, esetleg egyablakos kirakatok mélye mögé, eladásra a sok idelátogató béketáborbelinek.

"mint könnyü borok illatát
élvezzük napsugarát"

ha ügyes voltál, iszonyú pénzt kereshettél. csak érteni kellett hozzá: mikor mit honnan venni, és hol eladni.

és apám értett hozzá.

mint ahogy a pénz kiadásához is.

az autót már emlegettem. arany pecsétgyürüre emlékszem még, meg alkoholra, persze, és márkás cigikre. nökre, gondolom. adott haza, anyjának és anyámnak is, természetesen, s egyik szülinapomra, talán 7 lehettem, egy biciklivel ellensúlyozta, hogy havonta egyszer látom.

merthogy ennek az életnek a velejárója az volt, hogy járta az országot. mint jobbfajta szárazföldi tengerész, minden kikötöben volt egy arája... sose hitte, hogy anyámmal mi odaköltözünk hozzá. mikor 76-ban "hirtelen jelen lettünk", képtelen volt nomád életmódját feladni, és anyu - késöbb mesélte már, idös koromban - mindig megérezte rajta az idegen nö szagát, én persze picit megbocsájtóbban úgy mondom, illatát.

aztán jöttek a hitelezök, halmozódtak az esetek, mikor éppcsakhogy magyarul tanulgató anyámon vagy megszeppent kisgarzonos nagyanyámon kértek tízezreket vagy még többet... apámnak persze mindig volt pénze, valahol, valamiben, és a dolgokat másnapra elkente, elintézte, vagy újabb hitelekkel egyenlítette ki... nagy franc volt, az biztos. és sármjával ugyan mindenkit levett lábáról... csak pénzt ne bíztál volna rá.

(...)

ahogy mondta a tanú: a helyzet fokozódott.
78-ban apám nagyon rövid elörejelzés után lelécelt kanadába, akkori szerelmével, aki tulajdonképp végig ott volt mellette, már azelöttröl is, hogy szüleim megismerkedtek volna...
morózus pillanataimban szeretném azt hinni, igazi szerelem volt az övéké, és anyám ebbe csak külsösként léphetett és lépett be...

ritkán láttam hát, és aztán el is ment - ennyi volt apám a gyerekkoromban. nem haragudtam rá, és elég jól bírtam az életet elöbb a mátyás téren, aztán késöbb, nevelöapám felbukkanása után, a krúdyban.

azt hittem, apámról, igazi apámról, többet nem is hallok.

amíg el nem jött 1989, s vele az érettségim éve.

"hosszú vándorút után"

ott állt az ajtóban, talán egy héttel utána.
már túl voltam mindenen, érettségin, felvételin, s készültem a - mint késöbb teljesen más történettel kiderült, sorsfordító (de erröl majd egyszer, máskor, ha lesz rá idötök...) - nyárra.


---


van abban valami borzasztóan jó, valami iszonyúan felszabadító érzés ezekben a köztes állapotokban.

amikor MÁR végetért valami, de MÉG nem kezdödött el a következö.

érettségi, felvételi már igen, elöfelvételi katonaság még nem.
például.

olyankor picit olyan, mintha lebegnél.

semmi felelösség, semmi kötelezettség, semmi lelkiismeretfurdalás, ha éled, ha... egyszerüen csak: éled életed...
fantasztikus érzés, mindenkinek megadatik néha az életben, és annyit hajszoljuk utána...

nevezzük ezeket köztes állapotoknak... oké, tudom, ennek más a jelentése a természettudományokban, ebbe most bele ne menjünk, hadd nevezzem el így, nekünk, kis körben.
köztes állapotok.

hiszek abban, hogy olyankor lehetövé válnak dolgok, melyek sem elötte, sem utána nem létezhetnének.

például aközött, hogy valakit még nem ismersz, és hogy megszólítod... nah, aközött nagyon fura dolgok történhetnek.
el kell képzelni, ahogy ilyenkor, századmásodpercre tán, vagy négy is akár, a sima igen-nem választás millió kis gallyat kap, mint a magyar népmesék rajzfilm elején, mikor az intarziák tintaként folynak gyönyörüen szét, ahogyan kell...
szóval, ott és akkor... bármi megtörténhet.

vannak persze, AKIK ezt nem veszik észre... ha igen, igen, ha nem, hát nem... s vannak helyzetek, MIKOR ezt nem veszik észre.

de HA észreveszed, TE... akkor egy ilyen köztes állapotban kimondott, egyszerü szia! összesürítheti neked az okcidens irodalom komplett világát, szerelemódától a melodrámán át a királytragédiákig.

s a fura ezekben a köztes állapotokban az, hogy néha naaaagyon tágakká tudnak válni!
és ha van érzéked, vagy egyszerüen csak szerencséd hozzá, akkor képes vagy meglátni, megérezni dolgokat, melyek máshol, másképp, nem ívódhatnának beléd...

én azt gondolom például magamról, hogy valóban érzékelem a különbséget a még meg nem szólítani és a már egy szót váltottunk között. és amikor állok ott, bátorságomat táncolva dobogó szivemmel szó szerint kezembe kapva, hogy most aztán már tényleg mondok valamit... olyankor azt ott nagyonnagyon mélyre csúszónak élem meg.

a szerelem például valami olyasmi.
ha olyankor markol beléd, mindegy is, milyen végeredménnyel, de váratlanul, a már-nem-közömbös és még-nem-célszemély között, a nem-lét és a lét közti mozgás mezsgyéjén.

az akkor egy életre megmaradhat benned, ha észreveszed.



vagy mint mikor még nem aludtál el, de már nem is vagy igazán ébren. vagy még nem ébredtél fel, de már nem is igazán alszol.

teszt-egy-kettö:
te hogyan reagálsz a kedvesedre, ha pont olyankor kezd el simogatni?

mit?

hogy jól?!


el ne engedd soha többé!

ö az igazi.



nos,
és ilyen az is, mikor hirtelen apát kapsz. ismeretlent.
aki hivatalból az.

és nem tudsz haragudni rá.

se szeretettel a nyakába omlani.

de nézed, és visszatartod lélegzeted... ott az a nyár, az az életsík, amikor minden megtörténhet, ott az az ember, aki bárkid lehet hirtelen még...

köztes létsíkok, állapotok.


szóval, az egy nagyon nagyon jó dolog, szerintem.

s mit tesz olyankor két férfi (najó, másfél...) leginkább, ha valami nagyon jó?



úgy van.
elmegy kocsmázni. :)


---


nos, a fenti okokból kifolyólag nem volt rossz csillagzat az elsö igazi találkozásunk felett. nem vártam el semmit, néztem egy idegen embert, aki vér szerinti apám volt, és meg akart ismerni, és igen... én is öt.

"még néhány makacs levél"

az andrássyn parkolt le amerikai szedán kocsijával, járdára, ahogy manapság a bunkók szoktak. ö akkor nem bunkó volt - nézni hagyta ott a kocsit a járókelöknek ;)

aztán beültünk egy presszóba, megtanított rá, hogy a tojáslikört narancslébe kell kavarni, és az úgy jó, átadott egy mai napig örzött seiko órát az érettségimre, egy (mai napig örzött, és valószínüleg már börleválást okozni képes) van cleef & arpels parfümöt, meg néhány bóvlit kanadából, amit csak azért nem ismertem elsöre üveggyöngynek fel, mert akkor még nem volt kínai piac magyarországon.

meghívott magához, legelébb is, kanadába - akkor már leszázalékoltan nyugdíjas volt... vagyis (magyarul, lol) feketézett és szedte a nyugdíjt, gondolom. sejtem. gyanítom :) ne feledjük, apámról van szó...!

kérdezgetett, mit csináltam, hogyan éltem - ebben azért volt báj: iiiigen? ötös érettségi? nahááát... mintha valaha bármiféle köze lett volna akár életemhez, nemhogy taníttatásomhoz.

de, mondom... egyszerüen csak egy furán közeli, érzéseimbe illö emberke volt, akire... jó volt mosolyogni.

nem tünt hibának.

"tagadják az elmúlást"

a kanadai látogatás elmaradt, szó szerint elsodort a rákövetkezö hónapokban a történelem. két évvel késöbb, már németországban lakva kaptam a hírt töle, kanadából haza akar települni. két kocsit hoz a hajó rotterdamba, egyik az övé (és maaaajd, egyszer, az enyém lesz: egy camaro sportkocsi, olyan knight raider féle), másik egy barátjáé, akit majd jól átvágunk a benzinköltséggel, és akkor abból mindkettöé kijön. és jöjjek pénteken délben érte az amszterdami repülötérre, és bár tudja, hogy a hajó meg a repülö két dolog, de azért: nyugi.

nos, kivettem péntektöl hétföig szabit a lemezboltban, hajnalban vonatra ültem, és meglátogattam a szabadelvüség biciklihalmozott fövárosát.

a torontoi gép persze késett, biztos vagyok benne, ezt is ö intézte el, csak azért, hogy ÉN idegeskedhessek :) hiszen tudtam, európában a péntek délutáni vámos ügyintézés szabadkikötökben legalábbis... nos, nem törvényszerü...

aztán végre, három tájt, megérkezett, apró szálas emberke, két hatalmas kofferrel, nyitásképp adott csókot és kétszáz kanadai dollárt, majd azzal a huncut kis mosolyával, amire nem lehet haragudni, s amit, mondják, örököltem töle, közölte, namivan, késtem kicsit, mi? :)

a kanadai dollárt nemcsak azért kaptam, mert nemrég volt szülinapom, neeem...
ezzel kívánta jelezni, hogy errefelé hasznavehetö valuta - hol volt ekkor még az euró... - nemigen van nála. márpedig anélkül kiváltani amcsi szuperautókat a vámosoktól, délután négy körül... háááát...

nem szaporítom a szót.
én kételkedtem, szörnyülködtem, aggódtam, idegeskedtem, ö meg csak leültetett a vámosok szobájában, kacsintott, majd elment velük "tárgyalni", s uszkve egy kemény óra után, mindannyian kicsit pityókásan, megjelentek az ajtóban, és az egyik ment a kocsikért.
apám kint aztán megint vigyorgott, majd ahogy volt, félrészegen beült a camaro volánja mögé, megkérdezte, kábé merre van németország, és majd ugye látjuk egymást az autópályán... aztán tüz.

én meg álltam ott a második kocsikulccsal a kezemben, két részeg holland vámossal a hátamban - és esküszöm, az egyik a tarkóját vakarta! -, valamint egy kábítószerkereskedöhöz illö, vörös börüléses, fehér amerikai sportautó mellett, általam sosem látott automata váltójával, éppenhogy párszáz kilométerre elég benzinnel és mindenféle papirok nélkül az engem a határon minden bizonnyal ripityára ellenörzö vámosok ódiumával...
és bámultam a tovafoszló porfelhö után.



hát, ilyen volt apám.

:)


---


a roadmovie önmagában misét ér meg, például ahogyan ugyanezt eljátszotta a magyar-osztrák határ elött is még egyszer velem, de úgy, hogy akkor már benzinem se volt, és beállt az akkoriban szokásos dugó az ostautobahnon röviddel bécs után, s egy elhaladó easy ridert kellett megkérnem, hogy szóljon már az amerikai sportautós örültnek ott elöl, ha találkozna vele, hogy egyszem fia mégiscsak papírok, üzemanyag és életkedv nélkül tengödik pár tucat kilométerrel mögötte...

de ezt a misét már nem itt mondom el.
vannak történetek, melyek csak mesélve jók.


...


mikor legközelebb, tán egy évre rá, találkoztunk, nyomott még vagy negyven kilót. auschwitzi képeken láttam eladdig ennyire összeaszott, csontra tapadó börü, sovány, halálfehér embereket.

rákos volt, tüdörákos. mondjuk két kézzel - söt, ö talán hárommal is - habzsolta az életet. nök, pia - ezek közül nota bene egyik sem feltétlen karcinogén... - és cigi.

mérhetetlen cigi.

beléptem a kórházi szobába, és bár mindig mindenre tudok, ha kell, emlékezni, azóta se tudom, melyik kórház, melyik szoba, milyen ágy, milyen fal, milyen emberek voltak még ott... és mit mondtam.

de pár dolog - persze - így is megmaradt bennem.

ahogy végig fogja, nemis, markolja, erejétöl tellöen szorítja, mint valami utolsó szalmaszálat, a jobb kezemet.

ahogy ülökállok mellette, sután, nem tudván, mit mondjak.

ahogy érzem, elképzelem, milyen lehet az, várni a halált, tudni a halált, és látni valakit, akivel annyi de annyi idöt tölthettél volna, és egyszerüen csak... egyszerüen csak elbasztad, kész, vége, nincs tovább.
no second chance.

és ott áll most, és rád néz, és nem tud veled mit kezdeni... és te odaláncolnád magadhoz, hogy maradjon, még egy órát... és ami neked néhány másodperc csupán, az neki bödületes órák, holott mindketten tévedtek, mert csak huszonhárom perc... (és igen. a huszonhárom fájni is tud.)

ahogy mennék, és felemelem, elragadom kezem... és azt mondom, barom módon, "vigyázz magadra"... s ö, aki már beszélni se tud, halkan, a fájdalomcsillapítóktól kábán, de égö, tüzö szemekkel rámnézve mutatja, hogy te, te, te... te vigyázz magadra...

és megyek, és lehanyatlik a keze, és visszanézek az ajtóból, mert tudom, hogy így kell, és látom az arcát, mégegyszer, és kilépek, és forog minden, és szécsi pál a fülemben, újra visszatér a nyár, türelem, türelem, hirtelen hazajö, és...

és aztán temetünk.

a hideg kriptában a hetvenesek igazi csávói, a jó értelemben vett maffiózók, a betyárbecsülettel és pesti humorral kis- vagy nagystílüsködö brigantik, stricik és seftesek (akik közül nemegy még hónapokig járatja saját nevére apám nyugdíját kanadából....)
szomorú arccal, egykedvü arccal, de ott állnak. megszorítják kezemet. hivatalos vagyok. nem vagyok jelen. menekülök, gondolatban, vissza németországba, meg...
nem tudom.

életutak.

annyi minden... más lehetett volna.


és annyi minden nem.

"esö koppan ház falán..."

---


hát... ö volt az én apám.

54 évet élt.