a gyémántcsiszoló álma

[nem tudom, mire leszek ma éjjel képes,
mert botor fejjel, pár fragmenssel már rendelkezvén
beígértem apaitanyait... de megpróbálom,
nektek mindent,
úr a pokolban is úr ;)]

volt az a nyár - és már elöre bocsánatot kérek, ha ezt, vagy bármi mást régen már elmeséltem volna... tudjátok, vénember feledékeny nagyon, és el kell türni a milliószor hallott sztorijait... :P - szóval volt az a nyár, mikor anyám elvette öcsit, a nevelöapámat, akit piedone-kinézete ellenére öcsizhettem marhabüszkén akár a nyílvánosságban is :) , és mivel ez a házasság állampolgárságváltással is járt, nem volt egy évig útlevelem.

ami csupán azért jelentett bármit is, mert eladdig mindig úgy volt, hogy a nyári szünidöket komplett a német nagyanyáméknál töltöttem, egyrészt hogy ne feledjem a nyelvet, másrészt hogy ne feledjem a családot. elöbbinek örülök, utóbbinak pár kivételtöl eltekintve mondjuk a mai napig nem, de ez részletkérdés, cserébe barátválasztásban viszont mindig is piszok szerencsés kezem volt :) , kalapemelés elöttetek, Drága Társak, ez alkalomból is.

deviszont.

emiatt az állampolgárságbizbasz miatt effektíve azon a nyáron nem utazhattam, ha jól emlékszem ez hetedik és nyolcadik között volt, és meglehetösen, söt, roppant unalmasnak ígérkezett a szünidö.
öcsi - mint tengerész - járta a héttengert, anyám éjt nappallá téve dolgozott valamelyik intertouristban, ahol valutáért lehetett diplomatáknak nyugati árút venni (dohány, alkohol, kindercsoki, lego, matchbox, barbie, minden, ami nekem tizenhárom évemmel ingerem volt, na jó, nem minden, a dohány nem érdekelt, lol...), magam nem épp társasági gyermek voltam, rokonaink nem voltak hogy balcsizzak egy jót, egyszóval roppant kínosan unalmas idöszak elé néztem.

aztán egy este, valamikor június vége felé, tehát még a szünidö elején, anyu megjelent két kicsi könyvecskével. a munkahelyi könyvbiztos vitte neki, ö meg gondolta jót tesz vele egyszem fiacskájának. úgy emlékszem rájuk, mint ha tegnap kaptam volna, oké, itt is vannak tölem ötméternyire a polcon, féltve örizve:
francis carsac: a sehollakók
valamint
robert sheckley: kozmikus fönyeremény.

utóbbit hagyjuk, pedig a maradandóbb, értékesebb mü...
nade a sehollakók...!!!

szinopszis:
emberkék tünnek el a földröl. kiderül, hogy földönkívüliek rabolják el öket, akik szakasztott úgy néznek ki, mint mi emberek. szükség van az elraboltakra, köztük a föhösre, egy hatalmas, vérre (naná...) menö intergalaktikus háborúban egy csúúúnya, bogárszerü idegen faj ellen, mely támadja szegény békeszeretö emberszabású földönkívülieinket.
nosza, más se kell az elrabolt embereknek, önként beállnak a csatasorba, és persze meg is nyerik a háborút a végére.
tejútrendszer : csótányok - 1 : 0

anyway, nyílván nem egy korszakalkotó gondolatfüzér, manapság hatévesek hajmeresztöbbeket találnak ki, de ahhoz elég volt, hogy a müfaj szerelmesévé tegyen. és hát be is indult nálam valami, ami csúnyán betegessé fajult, egyfajta gyüjtöszenvedély, amely a "mindegy, csak sci-fi" irányból közelített, és néha majdnem eljutott a "minden, ami sci-fi" konzekvenciáig... :)

ez legelébb is kimerült abban, hogy begyüjtöttem az összes 45 utáni magyarországon megjelent science fiction - vagy annak kikiáltott - könyvet, erröl valahol már írtam tavaly. fehér géza a vega scifi egyesület számára saját könyveiböl összeállított egyfajta bibliográfiát, amibe összelistázta az akár legvadabbul is a tematikával összefüggö müveket.

egész nyáron jártam az antikváriumokat. vettem és eladtam, gyüjtöttem és cseréltem, bejáratott budapesti körbeútvonalam volt, két-háromnaponta jártam nyolcóra antikváriumi nyitvatartás alatt végig, kábé 15-20 boltot érintve, s a köztes napokat és az éjszakákat persze olvasással töltöttem. ismertem már az eladókat, egyikmásik helyen direkt félrerakták a hiányzókat (könyveket, nem eladókat!), és nemkeveset fizetö vendége voltam az elsök között a két budapesti maszek antikváriumosnak, akik begyüjtötték a kis kozmosz fantasztikus könyveket, de a ritkábbakat is, a hetvenesek elejéröl, és néha egy-egy régi wells-t is odaadtak olcsón.

a papír, a régikönyv illata most is itt van az orromban, nemcsak azért, mert itt sorakoznak társakként a hátam mögött, hanem mert ez egy olyan illat, mint amilyen lesz majd, mikor a gyermekem vehetem elöször a kezembe, csókolhatom s szippanthatom, simogathatom orrommal.

amíg élek, nem felejtem már el.

a könyvek lettek relatíve magányos gyermekkorom közepette a barátaim, értük a világ végére is elmentem, scifi-találkozókon vettem részt, klubtag lettem, még szerveztem is találkozót késöbb, gondosan katalogizáltam mint egy könyvtáros, gyüjtöttem a helyet magamnak, és persze olvastam, szívtam magamba, ami csak a kezembe került... késöbb nemcsak science fictiont, hanem mindent, ami megtetszett.

(namost kis zárójel. ami az én irodalomfogyasztásom illeti, azon bizonyos nyár elött épp dackorszakom éltem át. az elsö kötelezö olvasmány, amiböl komolyan, tényleg készültem, a "légy jó mindhalálig" volt, egy iszonyúan hónaljszagú, szenvelgös bizbasz, bocs, ha most lélekliliomtiprok.
mindegy, ez a barom irodalomtanárnö erre hogyan honorálta az exceptional készülésem?
olyan kérdésekkel, mint hogy "nyilas misi mikor bögte el magát?" [micsoda faszság, végig bögi a könyvet], "mi volt a kedvenc tantárgya?", "és hogy hívták annak tanárát?" [anyád!], naszóval ilyenek, naná, hogy hármast kaptam. ezekután persze csesztem olvasni a kötelezöket, ennek a nönek? hát hülye vagyok én?!)

vissza a bibliográfiához. gondolom, ciki lett volna beismerni, hogy magyarország nem éppen élenjáró az ilyetén müvek publikálása terén, ezért jobb híján betettek mindent, amiben csipet fantázia akadt, ettöl függetlenül viszont nyugodtan elvonszolhatta volna magát akár a "magasirodalom"nak sznobolt régióba is, úgymint pl.
ajtmatov, évszázadnál hosszabb ez a nap
bacon, új atleóntisz
borges, komplett életmü
bulgakov, mester és margarita
golding, legyek ura
jókai, jövö század regénye
keyes, virágot algernonnak
marquez, száz év magány
merle, életmü minusz királyregények
more, utopia
platon, állam
swift, gulliver
twain, egy jenki artúr király udvarában
tolkien, gyürük ura
vonnegut, komplett életmü

mindmind amúgy öszintén ajánlom, ezek nélkül nem lennék, aki vagyok, és köszönöm, fehér géza, még ha önmagában hülyeségnek is tünik scifi-íróként számontartani középkori szabadgondolkodókat, modern agnosztikusokat, adott esetben birodalmi kételkedöket, vagy poros könyvtárból tündércsillámot ébresztö nyelvészprofesszorokat :)

ezek, no meg a "valódi" sci-fik mentén kibontakozott ott és akkor számomra ugyanis egy olyan világ, a fantázia olyan soha most már, míg le nem hunyom szemem szünni nem akaró tárháza, hogy elmesélni nem tudom...
csupán legeslegnagyobb vágyamként megélni, hogy mindezt, amit kivált belölem: gondolatot, félelmet, egyáltalán, bárminemü érzést, nagysággal megtöltött végelátatlan ürt; ezt az egész örületet, amelyben gyönyörü, kaotikus rend uralkodik... szóval mindezt úgy de úgy megoszthassam közben mindenkivel,
veled,
veled,
meg Veled is, igen, Teveled,
meg az egész világgal,
mert az nem lehet, hogy ennyire gyönyörü, fantasztikus, kimondhatatlan dolgok, amiket érzek, csak egyetlen embernek jussanak.
és tudompersze, oké, hogy mindenkinek jut, csak épp más és más, a maga kis piciny világában, amit ugyancsak szeretne megosztani mással... és hát ettöl szép az élet, nem? hogy ennyi milliárd kis pici világ van, és néhányansokan szeretnék továbbadni... mert jó, annyira kimondhatatlanul jó látni mosolyt vagy boldogságot arcokon.
én most itt veletek együtt merengek ezen, és ha valaki is ezek miatt kedvet kapna egy ilyen fura csillagpalást-starwars-varázslóvilág megtapasztalására, vagy ennek a tapasztalatnak a továbbadására, akkor már nem éltem hiába, és ezt most komolyan mondom.

feküdni egy hatalmasnak tünö, éjszaka tücsökparadicsommá váló német falusi focipálya kellös közepén nyárderekán, tizenvalahány évesen, pár évvel, miután ugyanezen a helyen lött rád a határör, felnézni az égbe, és érezni ezt a hatalmas,

ISZONYÚAN HATALMAS

csillagpalástot rád borulni, nézni a lüktetve csillogó kis gyémántszemecskéket, elképzelni a végtelen ürt köztetek, az idegen napok rendszereit, bolygóit, kisbolygóit, az esetleg velükegyütt pislákoló idegen életet, a távolságot, amit befutna egy rakéta, az idö, ami közben elmúlna a földön, az a végtelen magány, ami mégis olyan furcsa hogy meleg, és egyáltalán nem ijesztö, ha jobban megbarátkoztál vele, a sötétségben lakozó szépség és erö, a fényes szavak, amik teszik valójából végülis nem fekete-fehérré, hanem csillogóvá, és mindazt a gondolatot, amit érzel, mert birizgálja közben, szinte az életbe visszahúzva lelked, egy füszál a combod, mialatt egy másikat pedig épp rágicsálsz, és vigyorogsz, mert tudod, hogy nem gülüszemü szörnyetegek a földönkívüliek, hanem bárki és bármi, amit csak akarsz... és kezded megfogalmazni magadban, hogy ki is vagy valójában, mennyire is semmi, galaktikus mértékben, és mégis, mennyire is a minden, galaktikus mértékben is akár... és hogy ez a szó, ez a mondat, hogy TE VAGY A MINDEN, mennyire tényleg a minden (és mennyire nem szabad felelötlenül mondani majd egyszer...)
nos, mindez, mindenez, csodálatos, felemelö, magaddal ragadó, és megmutatja, mennyire fontos az,
hogy élsz,
hogy gondolkodsz,
hogy fantáziálsz,
hogy reménykedsz és küzdesz és botladozol és felállsz és szidodakurvaanyjátdemésztovább, és megérintesz útközben lelkeket, megfeledkezel néha a sajátodról, beszippant a kasza, mármint - most még csak - a pénz, a hajtás, a mindennap, s néha elmerengsz egy szépségen, akármilyen jellegü is legyen...

de aztán továbbállsz, adott esetben szomorúan bólogatva, mintha valami idegen ország idegen városának nekedidegen nevezetességeit járnád végig.
ha még nem volt meg ez a kozmikus pillanatod... ez az eggyéválás a végtelennel...
akkor nincs is mire emlékezned, nincsenek gyémántok az életedben, de ráadásul mégcsak nem is döbbentél rá, hogy valójában képes lennél csiszolni öket.

úgy éled le az életed, hogy végig ott voltak feletted a csillagok, életed minden éjszakáján, és mégcsak észre se vetted.

nos, nekem ez a felismerés a scifi, ez a gondolat science fiction, a tudományos fantasztikum, a fantasy, a misztikum, a mese, a rege, a monda, az alexandriai könyvtárban pusztult piramis-tervrajzok, s a lascaux-i barlang falán a "mi lesz majd ha megtaláljuk a mammutot" rajzok.

végtelenül hálás vagyok minden ember megosztott fantáziájáért, mert élhetövé teszi, söt igazán EZ teszi élhetövé, az életemet.
és lehet innen aztán elmenni hit, vallás, gyanú vagy hóbort irányába, marad a végtelen egyszerüsége annak a szépségnek, hogy megáldott minket a ..................... (tetszés és világnézet szerint kitöltendö!) azzal, ami egyedüliként különböztet meg az élövilág egyéb teremtményeitöl:

fantáziával.


ha én nekiállok kapcsolati hukmecolásnak, "mi lett volna, ha" címszóval... az semmi más, csupán egy ujjgyakorlat. nem azt kérdem, képes lennék-e legyözni a bogárküllemü alieneket, hanem a magam és társam belsö, csótányformájú paráinkat. tudok-e alkotni védöfalat, lebontani üvegkalitkát és kordonokat, határon innen és túl... és tényleg meg tudom-e élni a mondás velejét, hogy a szabadság az általunk emelt kerítések túloldalán található.

a fantázia szabaddá tesz. képessé tesz.


emberré tesz.


---


tudjátok,
mi a gyémántcsiszoló álma?


hogy az emberek észreveszik, a gyémántok ott tündökölnek mindigis...

felettük,
körülöttük,

bennük.