finding nemo

és nem bántam meg, hogy csak ma kezdtem neki ezt írni.
merthogy csak a végsö mondat volt meg, de az nagyon, viszont most még illik is, de azt nagyon.

---

didi és wolle, ami amúgy gyapjú. pedig arcra nem, max pulóverre.
mindketten ildikóval dolgoztak, biokertészetben.
háttér:

bio. nos, az elsö bio-élményem valamikor 1990-re datálódik. akkor épp németországba megérkezvén elsö, egyetem elötti munkásévem töltöttem, a nürnbergi karstadt áruház zene- és könyvosztályán eladóskodtam. egyik kollégám fura szerzet(es) volt, amolyan hippiforma, legalábbis amit hiányos müveltségemmel és hair-es backgrounddal annak képzeltem el. meghívott magukhoz, városszéli kisvárosba is egyszer, és tök kellemesen, melegen berendezett tetötérbe érkeztem. tiszta fa minden, hatalmas függöleges gerendák a régi parasztházban, felglancozva, mint térelválasztók, szörök és takarók mindenhol, kellemes julia fordham és enya zene a háttérben, gyertyák, füstölök... valami ott akkor megéríntett, és azóta is kitörölhetetlenül bennem van.
(kis zárójel: kedvenc építészem nemcsak fallingwater, a világ talán egyetlen, de mindenképp elsö olyan háza miatt, ahol folyó szalad át az épületen, Frank Lloyd Wright. nah, önékije van olyan melegséget sugárzó, s mégis hideg alapanyagokból, föképp fémböl, betonból és köböl, meg persze a cserébe halhatatlan, meleg és gyönyörüen természetes fából készült belsöépítészeti zsenialitása, mely számomra, amennyire figyelemmel kísérem a dolgot, azóta is utolérhetetlen. persze nyílván ízlés kérdése is az ilyesmi, de én ott azért jól tudnám érezni magam.)
vissza. meg nem mondom, amúgy, hogyan hívták öt, illetve a barátnöjét. viszont azon vettem észre magam, hogy egyre gyakrabban látogattam öket, és képzödtem, lelkileg is talán.
innen most lenne két szál, az egyiket megkezdem, aztán visszakanyarodom a bio-vonalhoz, rendben?
szál namber van. elvittek ezek ketten egyszer egy nagyon fura csoportba, ahol például a terembe való belépés elött cipöt kellett levenni, és megvárni, míg a fönök végigcsilingeli kis haranggal a szoba négy sarkát, mondván akusztikusan is megtisztítja a teret az ártó sugaraktól. a füstölö, más dimenzióban ugyan, de hasonló célt szolgált, csakúgy mint a levetett lábbeli.
miután mindannyian helyet foglaltunk, elkezdett mesélni a "mester" az auráról. hogy amióta élünk ezen a bolygón, megvan képességünk ennek érzésére, látására, és mennyivel meggazdagíthatná életünket, ha visszanyernénk öseink elveszett auraérzékenységét...
a nap fénypontja számomra mindenképp az volt, mikor megállt elöttem pár méterre, szemembe mélyesztette szemét, majd elkezdte forgatni, és igézö kappanhangon jegyezte meg: "igen, igen, látom az aurádat... neked jó az aurád..."
nehezen elképzelhetö számotokra, egy otthon még elmenése elött matfiz-szakra felvételt nyert, ergó viszonylag materialista szellemü, serdülésböl s kultúrájából épp csak kikerült káeurópai srác milyen cseszettül tudja csak visszafogni a röhögését, ha rutintalan ebben, s huszan bámulják, mint reagál a guru figyelemközéppontjára...
ellenben megjegyzendö, hogy egyrészt aznap este magam is éreztem tenyeremmel aurát (nem, nem amikor felpofoztam a fönököt!), s azóta is pl. otthon a metrón járva szeretem azt hinni, hogy ha komolyan bámulok az emberek feje fölé, nemcsak szénmonoxid-mérgezésböl kifolyólag látok valami fura színt vibrálni... másrészt ezek a tapasztalatok és gondolatébresztések, hogy tudniillik több dolog van földön s égen, ugyebár, elindított egy hosszú úton, melyet azóta sem hagytam el, s melyen a racionalitásba fektetett hitem teljes békességben fér meg Szepes Máriával, tenzorral és aurával. utánaolvastam dolgoknak, és hagytam is néha, hogy történjenek velem. a csoportot viszont többé nem látogattam, mert kiderült, a scientology egyház elöszobája volt. (róluk most nem, mert nincs rajtam kesztyü.)

[szögletes zárójel: valami affinitásom a dolgokhoz amúgy lehetett... mariann, az a lány, akinél csak késön vettem észre, mennyire szerelmes lettem belé, például nemcsak kedvességböl, hanem kifejezetten praktikus unszolásként állította, hogy kezemmel kiszívom neki a fejfájását, és jöjjek megint a gyógyító tenyérrel...
itt, mert úgysem olvas már jórég óta semmit, ami tölem jön, nyugodtan elárulhatom, hogy az elsö pár alkalommal amúgy csak poénból csináltam... gyere, ráteszem a kezem a fejedre és elmúlik, hidd el... képes vagyok erre... aha...
aztán magam lepödtem meg a legjobban, hogy sikerült...
kivétel nélkül.
idövel aztán kezdtem erre egy "technikát" fejleszteni... (figyelem, inszájderinfó köv!)
elképzeltem a fejét belülröl... úgy gondoltam, valami fekete köd gomolyog ott, ahol fáj neki, ezt nagyon intenzíven vizualizáltam, majd próbáltam azt a tenyeremmel "kiszívni" a fejéböl...
és hát a vége felé már magam is elhittem, hogy ezzel hetente-kéthetente sikerült "meggyógyítani", teljesen természetes alapon, mondhatni bio-módszerrel ;)
s végül négyhetente már a hasát is fogtam, és nem a röhögéstöl.
hölgyeim... :P
anyway.]
bármilyen házias vagyok is viszont, jelzem, a vasaló továbbra sem áll meg a mellemen, sajnálom.
nagyon elszállt csodavárók hát kíméljenek ;)

második szál akkor. a srácéknak volt németország talán egyik elsö bioboltja. és mivel jóban voltunk, néha náluk vásároltam, pedig abszolút nem volt lövésem a tematikához akkor még.
és ezen nem javított az a szombati nap valamikor 90 elején sem, mikor belépve a bolt raktárába, látom, ahogy a hétvégenként ott dolgozó egyetemista az aktuális tojásrepertoárt maga elé készíti, majd elövesz egyet, kiveri a sárgáját egy tálkába, szed egy hosszú tyúktollat, belemártja, majd tunkol egyet egy kis tégelybe, amiben apró, barnás, fehéres tollpelyhek lapultak, és elkezdi véletlenszerüen megpaskolni vele a tojásokat.
nem tévedés: elsö bio-élelmiszer élményem, hogy egy egyetemista kézimunkával tyúktollpihéket ragaszt a tojásokra, hogy azok eredetibbnek tünjenek!!!
mintha a közért-tojást gép tojná, érted...

:D

innentöl nekem minden gyanús volt, amit sokszor többszörös áron zöldségként árusítottak az itteni bioboltok. otthon talán még nem terjedt el ez a biosznobizmus annyira, úgyhogy ez most lehet hogy mindenkinek indifferens, de nekem mindenesetre nagyon nagyon intenzív barátság kellett egy itteni biokertésszel, mire jó tíz évvel a fenti események után megértettem, az igazi bioélelmiszernek mik az elönyei, hogyan is kell elöállítani illetve milyen pontos és fontos szabályzatoknak megfelelni... s mire elkezdtem nem mindig röhögni, ha termelés után négy eurót kértek a paradi kilójáért a nagykereskedötöl, s mi a boltban viszontláttuk nyolcért utóbb...

kicsit olyan ez, hogy erdélyt is hosszú munkával kellett újramegszeretni illetve -megismerni, -megbecsülni, miután a gimnáziumi irodalomtanárnöm (innen üzenem: hülyepicsa!) a maga sütö- és erdélymániájával szó szerint meggyülöltette velem.

szóval ildikó dolgozott néha ennél a biokertésznél, azért is, mert jóban voltunk, és ott jó a társaság. s ezek ketten vele dolgoztak ott, némely hétvégén én is segítettem, de ök hárman képezték a tök- és paradicsomszedö "kemény magot".

didi indonéziából került ide. nyurga, százhatvan magas srác, s ha vigyorog, márpedig gyakran vigyorog, ha más nem, mert mindig van nála fü, kilátszik agyáig a felsö állkapcsa, tök viccesen... és akkor én is röhögök, és ö rajtam, aztán én mégjobban mirajtunk...
persze meglehet ha más nem azért, mert mindig van nála fü... :)

wolle stuttgarti sváb, aki miután a harmadik futószalagmelót ajánlották neki elektromérnöki végzettséggel, átment öko-ba, és márcsak gyapjúpulcsiban szaladgált egy hippi-kommunából a másikba, gondolom innen is ragadt rá a neve.

na, ezek ketten köbö hasonló távolságra helyezkednek el a középnémet mentalitástól, talán ezért is lettek elválaszthatatlan barátok ;)
tegnap aztán eljöttek meglátogatni, és este tízre kellemes elöállapotot generálva elkezdtük clubbing-túránkat göttingen-felsön.
(göttingen-alsó nem érdemes említésre.
én ott lakom.)

nyitottunk pár caipirinhaval a "bárfurcsa" nevü helyen. nomen est omen, mert itt errefelé ugye szeptember 1 óta tilos zárt szórakozóhelyen dohányozni, ehhez képest bárfurcsában nemhogy lehetett, hanem nemegy emberke sodorta is keményen a kendert. szerintem viszont nem ezek a visszásságok okozták a helyi seriffek megjelenését, hanem az a tény, hogy elfogyott a jég. ez amolyan rejtöi szitut generált, minek végén egy háromlábú kutyával és annak hajléktalan-kinézetü filozófiaprofesszorával hagytuk gyorslépésben magunk mögött a lokalitást. hiszen, mint mondom, jég se volt már, caipit se ott, se az örszobán nem adtak volna, vagyis érdemes volt továbblépni.

mentünk volna verne-helyre (mindjárt), de az utcán didibe futott (komplett beléje majdnem, mint késöbb realizáltam) egy kis maníros egyetemista srác, szemével szegény indo-barátom felfalva, aki mindebböl persze két klasszikus cigi után már semmit se realizált. viszont mivel zenész volt, és didi is jó basszusjátékos, közös dobos ismerösük élöjátékát ajánlotta figyelmünkbe. búcsúzáskor még végigfalt minket szemével, majd eleresztett az éjszakába.
a hely, ahová igyekeztünk, mindeddig elkerülte figyelmem. a kis város kis folyójának egyik kis hídja mögé épült, kis teremmel, és kábé száz emberrel. ezek extázis közeli hangulatban adóztak egy csoportnak, melyröl két szám után megállapítottam, hogy zseniálisan játszanak. a haver doboson túl volt egy szaxofonos csajszi, sajnos egy pindurkát rövid tüdövel, nem csoda hogy csak candy dulfer "robbant" be a hangszeren eleddig, ha jól figyeltem. ellenben a kis vézna srác vagy csaj, még mindig nem tudom eldönteni, más-naposan se, a maga cigányos, klezmeres hegedüjátékával szimplán észtveszejtö volt, a nagybögös és a gitáros pedig óriási kísérö formában. amit ezek ott lezavartak klezmer-funk-rock-samba-cigányzene szinten, az a gogol bordello legjobb fázisaira emlékeztetett. száz darab tomboló germánnak, akik hülyére táncolták és dörömbölték magukat.
ott és akkor további két vagy három, nemtudommár, caipit nyomattam magamba. közben kiderült, hogy akivel fél órája (komolyan!) egymás mellett billegtem, néha azt gondolva, miért van ez a pasi ennyire az aurámban, nem más, mint az egyik kosaras srác, akivel hétfönként ugyanazt a csapatot erösítjük... :)
ennyit mindkettönk eksztatikus állapotáról, másnéven részegségéröl.

didiék magukba merülve bólogattak ritmikusan, zsibongás vett körbe, kosarasom szeretett, megbeszéltük, ezentúl együtt járunk ilyen helyekre, a feleségét meg jól otthonhagyjuk, merthisz most is mint kiderült a szaxis csajszit kísérte, akivel együtt dolgozik egy reklámügynökségben, és majd jöjjek dolgozni hozzájuk, mert most annyi a megrendelés mint a szar és biztos lenne süti ott nekem is... és akkor mindez így leszállt belém, plusz egy nyugalom, és a zenészek elött egy furcsa pár kezdett el táncolni, felsöcomb a herék alá viceversa, két srác, az egyik kicsit magasabb nálam, normális kinézetü, csajok szerintem imádnák, és akkor egy germán isten, magasságra olyan kettö darab méter minimum, egy grammnyi zsír feleslegben nem volt rajta, cserébe hosszú szöke haja, kis adrett bajuszkája, és egész kisugárzása kaliforniát, az eaglest, meg a strandos szörfösöket juttatta eszembe, és ezek ott táncoltak, páneurópai zenevarázsra, tombolt a kis terem a kis folyó felett, kis város közepén, kis univerzum mélyében, és egy lányt látnak szemeim, vörösbe öltözött, eszembe jut gene wilder, meg stevie wonder, the lady in red, de csak egy pillanatra, mert rádöbbenek, az asztal alatt, ALATT bassz, ül, és bólogat, és iszik néha, de átszellemülten, azt is, mint minden mást, és légzésem, pulzusom beáll, egyentempó, sodráslendület-sebességben, és minden egy hatalmas bazinagy flow, három szám, négy szám erejéig, és bámulom a két srácot, amint zsebkendönyi helyen táncolják életüket, s mindegy, mi is zajlik holnap, mindenholnap velük, ott akkor, s irigyeltem is öket érte, meg persze nemis, övéké volt az élet... hisz lent már írtam, néha kölcsönadják valakiknek. akkor ök kapták, és jó volt nézni, meg az a lány, és öt is jó volt nézni, meg a zsenizenészek, és öket meg hallgatni volt jó, meg persze androgyn hegedüvirtuózukat is, akitöl lajkófélix, pedig ö aztán.

jajh.

:)

nyolc, leírva: nyolc! ráadást kértfütyült ki magának a közönség. egykor távoztunk, halottboldogan, s irány a nautilus.
mely arról híres, hogy nácikat nem szolgálnak ki, cserébe verne regényének összes elképzelhetö kelléke megvan, a székek leginkább delejesek, s magam például ráadásul egy hosszúorrú, mondhatni ormányos búvársisak alatt üldögéltem, újabb caipi erejéig. nem akartam keverni, kis józanság kellett, bár a helység varázsa miatt már jóelöre rettegtem késöbbi vízióimtól...

húszezer lábbal a vízfelszin alatt bámultunk világítós festékkel megrajzolt tengeralatti világot, illuminált, nagyonnagyon illuminált állapotban. wolle valamikor etájt mondta, ö többet nem füvezik, mert göttingen maga a fü, felesleges is erre bármit rátenni.
didi hevesen bólogatott, miközben szívta az est harmadikját...

végül szerettünk volna megint élö zenét, ha nemis élözenét. és utsó állomásunk következett, a rodeobár, melyben nemám country-zene szólt, hanem a reggea, ska, punk és techno olyan leírhatatlan keveréke, amit egész életemben nem hallottam még, pedigaztán konstans soulseek lennék magam is.
egy köbö húsz négyzetméteres helységet képzeljetek el, föld alatt, és már a bejáratnál érezni, itt valami nagyon fura módon együtt dobban minden szív és láb. nem vagyok táncolós típus, mint ezt már párszor leírtam. és nem is jön most olyan mondatkezdet, hogy "de..."
viszont ;) nem tudtam nem legalább táncoskodó mozdulattokkal járni, lett légyen leüléshez, piáért, vagy vécére. (hogy záruljon a kör, milyszépisaz)
szerintem kívülröl nagyonnagyon fura benyomást tehettem, de a szép az általam addigra felvett állapotban éppen az, hogy szarsz rá, kívülröl hogyan festesz :P

egy ponton aztán megjelent bob marley, nyugi, nem ilyen "elvis lives!"-alapon, hanem rendesen, valóságosan, s ahogy ma nézne ki... foltosan, boldogan, színes jamaikai pamutsisakban, kunyizva egy cigit, beülve a dídzsé elé, néha belehörögve egy "jeh-jeh"-t a mikróba, miközben imádnivaló volt a maga hatvan évével. didi nemtom mitcsinált, úgy nézett ki a tánctéren, mitha taichizne, tenyérrel rendezgette el a levegöt maga elött átszellemült arccal, wolle pedig folyamatosan vigyorgott. én pedig ültem a sarokban, magam is szerintem konstansvigyorogva, s élveztem a zenét, lábaim dobolták a ritmust, vodkanarancs a számban, kortyonkét, össz egy litert a maradék két órában (ugye most alkesz lettem? ugyeugye?! jujj.), és minden nagyonnagyon rendben volt. vadidegen kínált jointot, köszöntem, 4/év nekem elég, de maga az a szellem ott lent... leírhatatlan, nah.

fél hatra keveredtünk haza. ma délben ébredés, kíséröjelenségektöl mentesen amúgy!, s reggelit csináltunk, kakaó, zsömle, ilyenek... végül forma1 után mentek.

---

vannak néha pillanatok az ember életében, amik eröt adnak. lendülsz tovább, nap mint nap, s igen, egynémely dolgok akár hetekre is svungot adnak. ha nincs ez, akkor tök magányos az életed. ha mélyre mennek benned a dolgok, hangulatok, óvnod kell magad, mert megfázol a sok vírustól.
szükséged van hát a jó dolgokat is mélyre engedned. még azt a veszélyt is felvállalva, hogy túlértékelsz apró jeleket, finom kis momentumokat.

tessék szarni rá, és egyszerüen csak szeretni.

éjszakákat, barátokkal.
szeleket, viharokat.
csillagokat, holdat.
(rendben. napocskát is.)

állatokat, s növényeket, utóbbiakat akár elfüstölve is ;)


de legföképp: aurákat.

vicces módon nemcsak kéz a kézben, hanem néha fényévnyi távolságokra is egymástól.
s jelentheti kezdetét ennek a fura, lélekmegmentö násznak akár egy szivárványszínü sziluett is, mert itt különben mindig sötét van, az életben. sötéttel nyit, és sötétbe mész vissza.
s lehet néha egy egyszerü pillantás-váltás, meglibbentve csak neked, csak ott.


vigyázni rá, kevés adatik.


zseniális érzés,
hidegrázós,
mikor együtt táncolnak aurák :)