határdinasztia

anyunak, persze.

a víz alá húzott.

valami hínárféle volt, a felszín alatt tekergett rám alattomosan, valószínüleg, miközben a kis szigetecskét kémleltem, hogy hattyúkra és egyéb vizi állatokra váró földnyelv-e csupán, vagy út kifelé a mocsaras részböl, valami civilizációs betonút felé.

kezdtem ugyanis már nagyon bánni a vizes választást, és mindent megtettem volna egy kis zöldhatárért.

mögöttem silke kiáltott valamit, nem értettem, mert húzott le nagyon erösen és gyorsan a sherlock holmes-i dartmoorra hajazó mocsár, miután a nádszálak tetején elcsúszott a lábam.

még megfordultam volna csendre inteni, hiszen nemrég ment csak el elöttünk a járörhajó, és fogalmam sem volt, vajon csak szánalomból engedett el, vagy mert a vukból megismert technikával szemünket becsukásra instruálva nem tükrözödött vissza róluk a határörök pásztázó reflektorának fénye.


1989 augusztus 16.-át írunk.
este van.

ráadásul teliholdas.


---


1969 augusztus.
húsz évvel korábban.

valahol ott tartottam, hogy anyám magyarországra ment, menekülni ki a satnya keletnémet kommunista kilátástalanságból. ahol seprünyéllel verte a szomszéd a plafont, ha sírt egy baba, vagy - pláne! - nyugati rádióadást vélt hallani. ahol a négy családból a házban kettö jelentett a keletnémet titkosszolgálatnak, a stasinak, a harmadik pedig önszorgalomból vezetett naplót, ki kit látogat meg a faluban.

nem? nincs meg?

no, akkor elöször kicsit az endékáról. a reálszoci mintaországról.

anyámék, nagyanyámék a kelet-nyugatnémet határ közvetlen töszomszédságában éltek, sajnos a rossz oldalon rekedve, mert nagyapám nem akarta 53-ban otthagyni a két disznaját (nagyanyám nem mulasztott el utána haláláig egyetlen napot se, hogy felemlegesse.) úgy 3 kilométerre a vasfüggönytöl. egészen 89-ig külön engedéllyel látogathattam csak a határsávban élö nagyszüleim, mikor nyaranta náluk üdültem le a szünidöt... a mai napig örzöm valami szervilis hivatalnokfütyi tíz évre, azaz 99-ig kiállított passzusát. ezek ott komolyan azt hitték, a diktatúra még böven ott dekkol majd a milleniumig - és, feleim, félreértés ne essék: AZ OTT TÉNYLEG diktatúra volt, nem az a himihumi zsivány összekacsintgatás, ami magyarországon dívott pár kivételtöl eltekintve a hatvanas évektöl. majd mondom is mindjárt a személyes vonatkozású igazolást.

a vasfüggöny ehelyütt amúgy még egy honesztáló kifejezés. amikor egyik nyáron, talán úgy 13 éves forma lehettem, gondoltam egy merészet és foci után poénból nekiindultam néhány helyi kölökkel a szántóföldnek, ami úgy körülbelül nyugat felé vitt...
esküszöm, még láttam az örbódé ablakában - kábé fél-háromnegyed kilométernyire - felvillanni a gépfegyver torkolattüzét, mielött pártíz méterrel elöttünk ténylegesen is felporzott volna a föld.
hatan vagy heten lehettünk, és persze rohantunk vissza. szúrt a tüdöm, annyira. és már akkor képes voltam belegondolni, merthogy matekban jó voltam, hány miliméterrel kellett volna csupán feljebb ugrania a kézben tartott határörfegyvernek, hogy minket kaszaboljon el, és ne néhány mezei pockot.

ez volt a keletnémet határ.
ahová egyenest az ország "sötét" (merthogy mocsok imperialista agymosó nyugati tévéadásoktól nem besugárzott) belsejéböl hozták a határöröket, nehogy valami rokont még átengedjenek a végén, vagy - a megszokott környezetben, ahol felnöttek - maguk találják meg a lelécelés módját.

volt egy belsö kerítés, egészen a végéig, 1989-ig aknákkal körbevéve. csak a terepjáró trabantoknak (gyüjtök a mai napig szeretik a pufpufkocsi ezen szellös, harci változatát, nem gondolva arra, hány embert löttek le róluk, vagy vittek évekre rács mögé rajtuk...) fenntartott, betonlapokkal kikészített úton lehetett veszélymentesen járni, mindenütt máshol a sávban életigenlönek nem mondható módszerrel fogadták a bátor vándort, lent majd mutatok fényképet.

ha valaki - erre volt néha példa - túljutott az aknazáron, tank- és gépkocsicsapdákon, valamint az elsö, 2 méteres kerítésen, következett a letarolt, elsavasított terület. a mai napig nem nö ott fü se, egy olyan forradás szeli ketté az országot, amit ha nagyon akar az ember, még az ürböl is láthat, mint a nagy kínai falat.
ennek végében aztán újabb kerítés fogadta a nagyérdemüt, önlövö szerkezetekkel minden 5 méteren. (az ensz emberjogi okmányának 74-es aláírásakor leszerelték amúgy ezeket az automata lövöegységeket, persze nem a szocialista humánum eröszakmentes ideológiai felsöbbrendüségének nevében, hanem nagyonis olcsó kupeckodások, azaz nyugatnémet márkamilliók mentén. addig viszont nagyon sok keletnémet határsértö hagyta ott az életét.

a bad soodeni határmúzeumban magam láttam néhány ilyen, mini-megafon formájú szerkezetet. ha fénysorompó vagy manuális riasztás egy szakaszon beindította, csövéböl vasszögekkel és golyókkal kevert gyúanyag robbant ki, nyak-, váll- és fejmagassában szabályszerüen darabokra szaggatva azt, aki a vasrácsig eljutott és mászott volna felfelé.)

ezeken is csodával határos módon túljutva, infravörös és egyéb riasztóberendezéseket nem molesztálva, extra embertépésre tanított örkutyák által ignorálva aztán szembetalálkozhatott a kalandra vágyó t. határsértö egy közel három méter magas, vidéki szakaszán fent szögesdróttal és zsilettpengékkel feltuningolt betonfallal. berlinben például csak ezt a falat ismerték a nyugatiak, tele is graffitizték a maguk részéröl, például a híresneves "die mauer muss weg" felirattal, azaz szabad fordításban magyarul: "köcsög honecker és brezsnyev, dögöljetek meg és vigyétek magatokkal a tetves gyilkos falatokat is, benneteket kéne odaállítani elé, jah!"

akkor most három kép.
a fal és környezete,
valamint egyik kedvenc képregényrajzolóm, enki bilal fal-portfoliójának két darabja, amit nyolcvankettöben, friss berlini emlékei hatására készített:

mindezt a határ-dolgot persze csak mi, csak most, csak utólag tudjuk. hogy ez hogyanis nézett ki.

aki anno arra vállalkozott, hogy szabadabban élhesse le az életét, ezekbe csak úgy "belefutott".

anyám mindezekböl csak annyit érzékelt, hogy iskolájában a gyerekek, kisfelnöttek harmada egy-egy éjszakai "kalandpróba" után nem tért vissza soha többé, másik harmada riadtan visszatért vagy neki sem indult, a többiröl pedig suttogták, hogy boldogabb életük van nyugaton, valamelyik rokonon keresztül megüzenték.

mesélték némely faluban, hogy akadt olyan is, aki már a végsö falon is átjutott, de utánalöttek, és a keletnémet kiskatonák az éj leple alatt csempészték vissza az addigra életét kilehelt delikvens testét.

szép egy világ volt.

néha mintha megfeledkeznénk a nagy demagóg brusztolásban róla...
pedig még húsz éve sincs, hogy megszünt.

---

lassan, gondolom, kezd világossá válni, hogy anyukám miért akarta otthagyni tanárnöi képesítésének megszerzése után 69-ben az országot. mivel félt, hogy a szerencsétlenebb harmadba tartozna, ha egyenesen sétálna neki a falnak, inkább a kerülöt választotta. eljött magyarországra, hogy ott egy pasit szerezzen, mindegykit, mindegyhogyan, aki eléggé svihák ahhoz, hogy egy névházasság és néhány, nyugatnémet rokonaink által elöfinanszírozott és odajuttatott hamis jugoszláv útlevél segítségével anyámat eljuttassa a hön áhított nyugatra.

mint azt apámmal foglalkozó, fent linkelt posztomban már leírtam, ez nem pont akadálymentesen zajlott, kezdve rögtön azzal hogy anyám az elsö véletlen légyott mentén terhes lett.
ennek ellenére, söt, most már ezek miatt is ("az én fiam nem fog ebbe a diktatúrába születni!") sürgetö volt a projekt. az elökészületek során elkövettek végül egy végzetesnek bizonyuló, minden szakavatott profi konspirálót csupán szomorú fejcsóválásra késztetö hibát: elöreküldött barátjukkal letesztelték, a prága-bécs vonaton észreveszik-e a jugoszláv útlevél hamis voltát - és amennyiben nem, egy megbeszélt kódszóval ezt, már bécsböl, jelezze nekik vissza a prágai szálloda portájára.
megtörtént, apámék megnyugodva vonatra szálltak, anyám amúgy nyolchónapos terhesen csüccsent le, majd valamivel késöbb nagyot csodálkoztak, mikor két börkabátos úriember röviddel a határ elött megkérte öket, szálljanak le, és kövessék öket feltünés nélkül a két várakozó, sötét limuzinhoz...

az egyiken magyar, a másikon keletnémet rendszám virított.

szüleim hosszú idöre akkor találkoztak utoljára.

nos, a fent említett rendszerkülönbözöségek kihangsúlyozása végett: apám kapott egy ejnyebejnyét, megspékelve fél év felfüggesztettel, és már a rákövetkezö héten élhette a maga, általam már vázolt, eléggé szabados életét.

anyámat elítélték, hagyták, hogy világra hozzon, majd a kiszabott öt év fegyházból hármat le is töltettek vele a drezda melletti bautzen nöi börtönében.

életem elsö három évében nem volt édesanyám. szerencsémre, szerencsénkre, nem helyeztek állami gondnokság alá, pedig erre is volt példa ebben a csuda országban. nagyanyámék valahogy kijárták, hogy náluk maradhassak.

nagyi a szomszéd faluból hozta az extra lefejt tejet egy másik kismamától,
s havonta egyszer elvihetett megmutatni anyámnak a börtönbe, mennyit nött a kisbaba, késöbb kisfia.

negyed órát engedélyezték ilyenkor neki, hogy karjába vehessen.



---





---



ugorjunk inkább.

hat éves lettem, mikor végre megkaptuk anyuval a lehetöséget, hogy budapestre költözzünk, családegyesítés címszóval.

apám örült nekem, mint már hiszen írtam is erröl... de ez nem akadályozta abban, hogy a saját életfilozófiájának hódoljon, beleértve, hogy kanadába disszidált nyolcéves koromban. anyám vissza, abba az országba már nem akart menni, még talán kevésbé empatikus emberek is megértik, miért. az ö története innentöl relatíve egyirányú, munkával telö, egy idö után nevelöapámmal viszonylagos boldogságot (három ilyen év után a korlátlan boldogság már nem opció) megélö, és márcsak akkor vett fordulópontot, mikor 1990-ben ö is kitelepült németországba...

...egyszem fiacskáját követve, aki láthatóan örökölte anyja kifejezetten progresszívnek nevezhetö viszonyát bárminemü országhatárokhoz.



történt vala ugyanis, hogy tizenhétévesen, egy német nyaralásom során megismerkedtem silkével.

szöke, kicsit hegyes orr (mármint nem az orra, hanem a haja szöke, persze!), s egy évvel idösebb nálam.
ennyire emlékszem, fotó se maradt szerintem sehol.

az oderai frankfurtban laktak szülei, de nagyanyja ugyanabban a faluban, mint az enyém. a helyi uszodában vívtam ki érdeklödését azzal, hogy illedelmesen megkérdeztem, leülhetek-e mellé, ahelyett hogy - mint a többi srác - nyálcsorgatva játszom elötte a pillangókirályt a vízben. jót beszélgettünk, pingpongoztunk, és idövel még az ujjaink is összeértek néhanéha - hja, édes ifjúság, mikor erre képes azt hinni az ember lányafia, hogy ez az igaz s örök szerelem... ;)

persze idövel ez komolyodott is, s megtörtént, aminek kell, s amitöl - mégha nem is ö volt az elsö életemben - felnött férfinak érezhettem magam.
s hogy ezt egy idösebb lány adja meg, akkoriban természetszerüleg legyezte a hiúságom, és leküzdhetetlen elönybe hozta otthoni, max kézenfogni szabadott barátnömmel szemben. akitöl, ha ezt valaha olvasná, ezúton kérek nagyon megkésetten és annál öszintébben elnézést, hogy akkor ott, télen, a nyugatiban, egy kicsit összetörtem a szivét.

nos, elkezdödött egy hosszabb távkapcsolat, évi 2-3 találkozással, egykét - utóbb kevésbé, mint akkor még - fájdalmasnak megélt rádöbbenéssel, hogy a korkülönbség belátási különbségekkel is jár...

márminthogy nem látom be, hogy valószinüleg, immel-ámmal, hellyel-közzel, de megcsal kollégiumának valamelyik - egyik-másik? - tagjával.

olybá tünt viszont, hogy valamiért ragaszkodik hozzám (is?), és szerettem volna persze azt hinni, ez nekem, mint srácnak szól, s nem azzal függ össze (mint anno anyámnál s apámnál), hogy magyar vagyok, es ráadásul olyan ritkán ott nála, hogy úgyse zavarok sok vizet a tölem független magánéletében. alkati kérdés, tudom... mindigis víz akartam lenni, s nem annak zavarása.

megjegyzem egyébként, tekintve hogy a nök e korban (is) legalább 4-5 évvel érettebbek férfitársaiknál, szerintem sok szempontból azért jól álltam a sarat és védtem a hímnemüek ázsióját... :)

bárhogy is legyen, szerelmesnek éreztem magam, elég sokmindent - úgy éreztem - megtettem volna érte.
amikor együtt voltunk, mindenesetre, boldogok voltunk.
s ez lehetett fö motivációm az elkövetkezendökhöz is.

---

jött 89 nyara.

silke abszolválta lipcsei egyetemi tanulmányai elsö évadját, orvosnak készült amúgy, én leérettségiztem (olyan kis extrákkal, hogy hajnal ötkor érkezett meg keletnémetböl a vonatom a keletibe, nyolckor az elsö világháború okait boncolgató tételt próbáltam kisilabizálni a markomban), felvettek az elte mat-fiz szakára, hisz csillagásznak készültem, és egyrészt örömmel vártam a nyarat, silke egyhónapos látogatását, másrészt tudtam, augusztus végén bevonulok elöfelvételis eltevárandósként katonának lentibe, és majd valami, valahogy, valamikor lesz.

a keletnémeteknek ekkoriban (is még) külön igazolás kellett, engedély, hogy eljöhessenek magyarországra. ami egy vicc, de hagyjuk is a keleti blokk kritikáját, a lényeg, hogy ez mindig csak egy hónapra volt max érvényes, és silke egy ilyennel érkezett június végén.

az elején csak élveztük a nyár örömeit. budapesten, a dunaparton, a hajógyári szigeten a mahart csónakházánál (nevelöapám tengerész lévén... jegyzem meg, öcsi, azt a mai napig nem felejtettem el neked, hogy ott éhségtöl kopogó szemem szemérmetlenül kihasználva majdnem pacallal etettél meg, pfujpfuj!!!) , de a balatonon is, barátoknál, nagynéninél.

és lassan, mikor közeledett silke egyhónapos vízumának lejárta, vettük észre, hogy gyülnek országunkban a keletnémet túristák, akik nem akarnak hazamenni.
a belügyminisztérium még valami olyasmit is mondott, pedig az a tévében volt, ami kommunista idökben azért még magyarországon sem mondott ilyet, pláne nem csatlós baráti állam -polgáraival kapcsolatban, hogy bizony stasi-s provokátorok vannak, akik szítják a hangulatot, hogy egyenként kihalászhassák a rendbontókat, endéká-ellenes agitátorokat.

a dolog politikája nem érdekelt, arról mit sem tudtunk - maga az egész rendszerváltás amúgy cakkpakk elvonult mellettem, annyi jött le, hogy nincs 56-os tétel érettségin, hurrá.

csak azt tudtam, reméltem, hogy ha emiatt a politikailag fura nyár miatt lesz valami megoldás, az esetleg silke lejárt passzusát is jótékonyan "kezeli" majd.

az is igaz viszont, hogy silke ötletét, mely szerint érdemes lenne a tanulmányainkat nyugat-németországban folytatni, igazán ellenszenv nem kísérte a részemröl, bár azt viszont nem tudtam elképzelni, mindez - túl anyám lekoppintásán, silke feleségülvételén keresztül - hogyan eszközölhetö praktikusan.

mígnem jött a július vége, és silkének mennie kellett volna, valamint az én bevonulásom dátuma is egyre közeledett.

ekkor, egy örült nap örült éjszakáján döntöttem úgy, hogy, felbuzdulva a hírekben egyre inkább megszellöztetett endékás határátlépési kísérletek egyikmásikának sikerességén, silkét kiszöktetem az országból. anyámékat is belevontam ebbe, úgy távlatilag, és közösen gondolkodtunk, a kocsiban való csempészésen túl a vonat kerekei közé bújás (utóbbit József Attilát húzva nemrég érettségi tételként persze nem szorgalmaztam különösen) és a zöldhatár penetrálását is beleértve mi az optimális lépés.

végül magamban úgy döntöttem, mindketten jól tudunk úszni: nem a zöldhatárt választjuk, ahol nagyobb a lebukás esélye, hanem a kéket. megszületett hát a terv:

ússzuk át a fertö-tavat!!!

a rákóczi út egyik benyíló utcájában, nem emlékszem már a nevére, térképbolt volt. beszereztem a fertö tó túristatérképét, ha akkoriban lett volna már netikett, rádöbbentem volna, ez önmagában mekkora lol, valamint egy tájolót, franc tudja amúgy, minek, hisz nem tájfutásra jelentkeztünk, nem is lett használva végül.

egykét james bond filmet addigra már konzumálhattam, s így evidens volt, hogy csakis elözetes normakontroll után lehet belevágni asszonnyal az oldaladon egy ilyesmi kalandba.
legjobb barátomnak, dominak akkoriban volt már egy trabantja, bocsánat, ejtsd, kocsija. hogy ne unatkozzon velem a hosszú úton (hiába, a reflexió nagy erösségem volt mindigis), elhoztuk titusz nevü barátját, onnantól barátomat is, majd nekiindultunk fertörákosnak. ez úgy augusztus 8-10 körül lehetett, reggel. kicsit megkavarodtunk térképileg - nem, ezt nem vettem rossz ómennek! - és arra határozottan emlekszem, mennyire röhögtem, mikor balf felé kellett lehajtani, jobbra.
innen datálódik örökbecsü soförirritáló bonmot-nk is: menj balfele jobbfele!
:)
kíváncsi lennék amúgy, az aktuális dzsípíesszek tudnak-e ilyet...

délben aztán már ott is voltunk, és egy szinte balatoni atmoszférával rendelkezö kis, békebeli fürdöhely fogadott a térkép szerinti legoptimálisabb vízbeereszkedési helyen... DUGIG TELE KELETNÉMETEKKEL!!!

de basszus, mint a döglegyek halott dakota lovon! (bocs.)

a vicc az volt, hogy ültek a helyi csaposnál, csendben a sörükbe meredezve, majd idönként egymás felé fordultak és hevesen, hangosan, suttogni kezdtek, úgy konspiratíve. hangosan suttogni, igen. hülyék. csak a vak nem látta, mire készülnek.

én mindenesetre bemásztam aztán a nádasba, míg domi kialudta magát a trabantban, titusz pedig elkísért nézni, a határörök tornyaiban ül-e valaki... éltemben még úgy nem fostam, mint amikor a kis csatornában, öt méternyire a nádasban lévö magaslestöl beengedett titusz a hínáros, nyálkás, szaros vízbe, én pár karcsapással átértem, felmásztam dideregve és félve a vaslétra fokain, hogy belekémleljek, csókolom, tetszik-é itt lenni...

nem tetszett, szerencsére.

a nap során még kikémleltem, melyik horgászstégen kell elindulni, hogy a közstrandtól legtávolabb tudjunk vízbe ereszkedni, végül visszautaztunk a terepfelmérés infóival budapestre.

kb. egy hétre rá aztán andrás barátom segítségével - azt hiszem, domi nem ért rá, vagy nem akartam kitenni ennek, már nem tudom - és immáron silke társaságában, kevéske pénzt és útleveleinket bepakolva indultunk el megint fertörákos irányába.
mivel ismertem a szülök idegeskedésre hajlamosító génjét, vagy legalábbis már hallottam róla, az otthoni hivatalos infó úgy szólt: megyünk a balatonra, fürödni még egyet.

ehhez képest este hétre értünk oda, és miután kiszálltunk, andrást megkértem, várjon ránk az osztrák oldalon, mörbisch am see-ben, mondjuk tízkor, a helyi strand bejáratánál. mi pedig mindenképp odajutunk addigra.
legkésöbb!

terveim szerint kilenckor indultunk volna - a túristatérképet alapul véve azt hittem, egy óra alatt megúszható útról lesz szó...

valahogy azért sejteni kezdtem a helyzet potenciális buktatóit, a sok, roppant konspiratívan a strand szélén fürtökben gyülekezö keletnémet láttán elörehoztam hát indulásunkat, nem várva meg a sötétedést és tolongást... s így gyakorlatilag már nyolc körül belecsobbantunk a kinézett horgászstégröl a vízbe.

amit hatalmas eszemmel nem mértem fel elöre: a nádas levágása nem a partvonal egyenességét követte.

a következmény? nos, kígyóvonalban kellett haladni.

a part felé, aztán megint ki a víz felé, da capo, no fine.

vízfelszin alatt vágott nádszálakkal, melyek összevissza tépték a börünket, szánkba szorított, nejlonzacskóba rejtett útlevéllel, pénzzel (nem, nem tudom, miért tartottam jó ötletnek, ahelyett hogy andrásnál hagytam volna a kocsiban), arcunk összeszurkálva szúnyogok által, hol araszolva, hol úszva, hol taposva a sarat és egyéb furcsaságokat a lábunk alatt, néha silkét nyugtatgatva, aki kezdett pánikhangulatba esni, mikor a harmadik angolna tekergözött át a lába között.

közben besötétedett, és egyik óvatos araszolásunk alatt valami fura árnyékot láttam a tó belsejében, talán olyan kilométernyire. megállítottam silkét, bebújtunk a nádasba. egyszercsak megreccent egy adóvevö, tisztán, mintha mellettem szólna, és egy kemény hang szólal meg, "ott vannak mögötted!"

mire felgyulladt csomó színes, meg kékpiros lámpa, beindult a sziréna, és egy járörnaszád indult el felénk. még szorosabbra húztuk magunkat, ekkor hangzik el halk tanácsom silke felé, amit talán karak mondott vuknak? húnyd be szemed, akkor nem látnak meg.

ott vacogunk, összeszorított szemmel, a nádas mélyében, miközben a népköztársaság határörei fényszórókkal pásztáznak körbe.
majd néhány, órának tünö másodperc után továbbállnak...

...és felszedik a fél kilométerrel mögöttünk, csapatosan és kapatosan, jó hangosan kajabálva és énekelve határátlépegetö keletnémet túristacsoportot... :)

mi siettünk tovább. balra egy u-alakú, uszkve kilométeres, befelé öblösödö partszakasz következett, a tó felöl pedig belenyúlt egy sziget. röviden tanácskoztunk, hogy a partvonalat kövessük-e, vagy ússzunk át egyenesen a túlvégébe, középütt érintve a sziget csücskét. utóbbi mellett döntök, mert érzem, most már nem szabad idöt vesztenünk. fogalmunk sem volt, mely ország területén tartózkodunk, mennyi az idö, andrás vár-e még... csak azt sejtettük, hogy nagyon sok telt el, amióta elindultunk.

fáradtan, de még tudatos karcsapásokkal úszni kezdünk. a sziget közeledik, mikor hallom, hogy mögöttünk a naszád újra elindul. elérjük a sziget csücskét, gyors latolgatás, másszunk-e ki rá... de a túlvégi partszakasz nagyon közelinek tünik a víz felett, ott jobbak a rejtekhelyek, van megint nádas, egyszer már bejött.
"gyorsan", bíztatom silkét, de nem kell, jól bírja, sportszinten úszott régen.
a sziget csücske és a partvonal között aztán hirtelen... cölöpök.
cölöpök a vízben!
a szívem kalapál, a megeröltetéstöl, a mögöttünk közeledö örnaszádtól, de azért is, mert sejtem, hogy ezek itt jelenteni fognak valamit...
s amikor pár másodperccel késöbb átússzuk a képzeletbeli határvonalat, és jobbra-balra tekintgetve méregetem, mikor lépjük át, feltünik a legközeleppi cölöpön az osztrák zászló.
nincs idö örülni, mögöttünk jönnek, szirénázva. úszunk tovább... közel a part, egyre közelebb... és tudom, érzem, bár nincs merszem és idöm hátrapillantani, hogy a hajó átjött már osztrák oldalra is, túl közel vannak, semminthogy... és ekkor hirtelen, váratlanul, megfordulnak.

silkével összeborulunk, ott a vízben; sír, piszokul, talán én is.

tudtuk, megcsináltuk. végtelenül megkönnyebbültem. mindegy volt minden, minden más csupán apró feladat márcsak ehhez képest.

ekkor még nem tudtuk, hogy további másfél óra bolyongva úszás, mászás, sárban tocsogás, nádtaposás, mörbisch-keresés áll elöttünk.

---

végül aztán egy osztrák pasas vízben, cölöpökön álló hétvégi vityillójához másztunk ki, a tornácára gyakorlatilag. bent tévét nézett éppen, és bár kicsit meglepödött, mikor két "swamp thing" bekopogott az ablakán, nem az elsö partravetett keletnémet pár lehettünk azon a nyáron, rutinosan kínált konyakkal, törülközövel, és vitt aztán be elöbb tutajon, majd kocsival a városba.
idöközben fél éjfélre járt az idö, iszonyúan féltem, andrás már kitudjahol jár. az osztrák emberbarát elöször kivitt a helyi strandhoz, de ott senki se várt, végül sürü bocsánatkérések közepette, valamint unszolásunkra is, letett a kis falu központjában. mobiltelefon ekkoriban ugye még nem létezett, csak arra hagyatkozhattam, amit megbeszéltünk. kiálltunk hát a falú föútjára, és vártuk a megváltást egy templom gázlámpájának tövében. röviddel éjfél elött aztán közeledni hallottunk egy autót, indultam megállítani, hogy valahogy legalább bécsig keveredjünk el, ahol ismerösök laktak - és igen, nem tudom, hanyadik évi szerencseadagom fogyott el, de andrás volt az...

innentöl a dolog végszavas.
elmentünk bécsbe, andrás letett egy szállóban, ahol horribilis 60 márkát kértek el a fél éjszakáért per fö, segítönk pedig indult vissza pestre. lezuhanyoztunk, hullafáradtan ágynak döltünk, és reggel kilenc körül ébredtünk. billaheute, zsömle és felvágott, valamint joghurt. silke elsö napja a szabad világban, arca sugárzott, pedig hol volt már akkoriban csernobil.

s én?
nos, azt hiszem, büszke voltam magamra, mint még soha elötte, s ritkán azóta.

aztán persze hívtam anyut. szomszédjózsihoz kellett mennie, ott mosták fel szegényt, miután szóltam, hogy "szia. bécsben vagyunk."

ha elkaptak volna, silkét valószínüleg kirakják a következö keresztezödésben, mégse ennyire nyilvánosan lépjen át illegálisan határt. akkoriban a magyar határörök már nemigen bántották a keletnémeteket, pár napra rá volt horn páneurópai piknikje, ahol helyböl vagy harminc hátizsákos-szandálos szaladgalt bántatlanul át... szóval nagyon sokat nem veszített volna, ha ez az út most nem jön be. ezt persze csak utólag realizáltam - olyankor mindig minden nagyon könnyünek tünik, ugye.

én viszont...

nos, magyarként illegálisan határt átlépni már nem volt olyan vicces. (túl azon, hogy 89-ben kifejezetten idiotizmus, és bármely minimális humorérzékkel megáldott bíró ezt minösítö körülményként értékelte volna.)
ezen felül embert csempésztem.
valutát is, de azt már meg sem említjük.
valamint a föbenjáró: hivatalosan is katonaszökevénynek minösültem.

a vége a dolognak kakofón.
vagy kakafón, szinte mindegy is.

néhány napot, a papírok elintézése végett még bécsben töltöttünk, ismerösöknél.
egy hónappal németországi érkezésünk után silke mint ex-keletnémet már rendelkezett munkavállalási engedéllyel, söt, nyugatnémet állampolgársággal. munkát talált egy helyi idösek otthonában, ápolónöként.
majd egy nappal a fal leomlása után este azzal tért haza, hogy "bocs, roberto... de valahogy mégse illünk össze"...
és kirúgott.

ezzel tette fel a pontot hihetetlen intuícióim dicsö sorozatára. nem elég, hogy két hónappal az európai kommunizmus bukása elött nyugatra szöktetek valakit... még hagyom is, hogy elhalássza egy negyvenes fogorvos barátnönek.

nekem aztán egy darabig még, egyetem elött, dolgoznom kellett, könyv- és lemezbolti eladóként. de ott is történtek dolgok, amik máig megmaradtak, pozitívan bennem... lásd ezt, ugyebár.
hiába, vagy hibás, tehát mégse volt semmi.

ezekböl lettem.



legközelebb csak egy évvel késöbb, a taxissztrájk idején, már mint a német állampolgárság várományosa mehettem haza, picit félve intézni utólag a katonaszökevény-dolgot.

mely taxissztrájk egyébként hegyeshalomnál lepett meg, teljesen váratlanul.
azon a bizonyos szombat reggelen, mikor leállt magyarország, nyolckor léptem át a határt, majd ötszáz méter után beértem a veszteglö kocsisort, aholis elterjedt a hír, itten minimum holnapig nincs moccanás, kezdjünk inkább már most meleg tea végett barátkozni a helybéli lakossággal.

s utána, mint tudott, két napig valoban nem is lehetett mozogni az országban.



hogy én aztán mégis hogyan ehettem már szombat délben puncstortát budapesten... nos, az majd egy másik történet lesz, egyszer, talán...

:)


---


ez volt a századik bejegyzés.
köszönöm az eddigi figyelmet.