fejezetlezáró

miközben heveny társasági életet élek a facebookon.

najó, ez azért túlzás - hetente egyszer felnézek, idönként válaszolok, idönként vizállásjelentéseket böffentek, némely fénykép is felkerült. de a lelkes írogatásban filmszakadás állt be, hogy képeket keverjek.

néha eszembe jutsz, drága blog, eszembe juttok, kedves vendégek. (not necessarily in this order.)
abszinth mondotta volt utolsó találkozásunk utolsó percében talán, hogy még soha nem találkozott emberrel, aki ennyire maga körül forgott volna. máig elgondolkodtat, és idönként látok jó aspektust is benne, bár leginkább nem szoktam. korrigáló, feltartott mutatóujjnak nem volt rossz, miközben túlértékelni sem akarom, hisz bántottam öt eleget, oka volt így látni. (bárkit bántottam múltammal ilyennel ill. ebböl kifolyólag, logikusan oka van így látni.)

az élet mindenesetre ment és megy tovább, piszlicsáré robertoktól függetlenül, és ezt most hótkomolyan mondom. emberek halnak meg nap mint nap, sok nekem sincs hátra, márha a sokat galaktikus értelemben használom, ehhez képest a valóság megmutatta, hogy leginkább azzal hosszabbíthatok életet, ha mások életében is részt veszek. (nem részvétel, résztvétel...)
ennek jegyében engedtem életembe változásokat (és ezek a változások nem blogkompatibilisek, hanem real life voltak, innét a soksok hallgatás) és embereket, ennek jegyében gondolok öszinte mosollyal sok olyanra, akikröl itt, e hasábokon, oly sokszor írtam, részben oly kevés jót. idöközben kicsit dühös lettem igazi apámra, most, amikor lassan már az apaság kapujába érkezem én is, hogy hogyan tudott otthagyni minket és engem, ha egyszer állítólag annyira imádta, szerette egyszem kicsi fiát, miért disszidált hétéves koromban kanadába, hogyan tudott ott élni és elfelejteni tizensok évig, hogy neki fia van, meg felesége. idönként elszomorít, idönként dühít, mert tudom, hogy az önmagam körüli forgásban, vagy abban az igyekezetemben, hogy a lelki dolgokat is ésszel dolgozzam fel és sakkozzam ki, talán ennek az elhagyásnak is van szerepe. nemtudom, de nem is igen számít.

my life is now :)

HA (amennyiben) valaki idelátogatna majd azok közül, akik egy idöben azt hitték, velem és általam lesz nekik saját életük picit jobb, majd kellöképp csalódtak... szóval ha ezt elolvasnátok: sajnálom! sajnálom, hogy nem voltunk kompatibilisek, hogy nem voltak meg a képességeim (akkor, vagy sohamár) a kompatibilitásra, az odafigyelésre, a másképp élésre. ami egyrészt viszont hülyeség, mert másképp úgysem viselkedhettem volna akkor és ott, másrészt mélyen hiszem (idöközben), hogy ahogy lett, úgy lett jó. és valszeg nem lett volna jó, ha ennyire könnyen sikerült nemlenni.
(jaj :D nemtom ez most mennyire volt érthetö. meglehet, én sem értem, nemhogy az a kétháromnégy lány, aki esetleg erre jár.)
(bár valszeg nem jár.)

mindenki másnak pedig: szeretlek benneteket, akiket innen, e hasábok mentén ismerhettem, ismertem meg, akik segítettek, kommentáltak, komolyan vettek, vagy velem (vagy rajtam) nevettek!

pusszantáshegyeim küldöm innen, a birodalom közepéböl, és ezt a fejezetet, mondhatni: rinyaéveim, lol, szeretném most lezárni.

HA (amennyiben) visszatérek, az már egy másik fejezet lesz.
[mittomén, techblog, hogy miért szar minden apple termék vagy valami hasonló :D]

szabadidöm, ha lesz (egyre kevesebb lesz talán) újra a scifinek, a scifi és fantasy képzömüvészeti könyveknek szentelem, tehát az a blog élni fog tovább, remélem nemsokára. a többit meg majd meglátjuk.

vigyázzatok magatokra.
r