üdvözlégy, 2009

szóval amikor az ébrenlét és alvás küszöbén sétálsz (literally), nem tudod felmérni a sebességed. és ez kurvára idegesítö egy olyan szakaszon, ahol feltehetöleg tizenhárom perced van - vagy négy, vagy hét... vagy persze harminckilenc - hogy elérd az ötös buszt.


de várjvárjvárj.

elölröl. :)


---

valahol ott hagytuk abba, hogy boldog újévet kívántam mindenkinek. (ezt fenntartom továbbra is, ofkórz.) az alábbi kép az én újévemet jelképezi, az ezen túlmutató részekröl egyelöre viszont nem kívánok értekezni ;)


(én vagyok a baloldalon.)
(természetesen.)

egyébként meg sok más mellett gyuszival volt megint egy billiárdcsata, amely nemcsak a hangulat, hanem a nagyon megalázó vereség miatt is be fog vonulni az annáleszekbe, és csak a tisztesség követelte szerénységgel nem füzöm hozzá, hogy gyuszi vesztett :D
(majd max leszól kommentben)


persze azért készült közös fotó is, csak gondoltam, elöbb visszafogott, csupán gondolatban örömtáncozott elégedettségem halk mosolyáról közlök képi bizonyítékot. (mind the hour of night...)

az alábbi viszont akkor legyen a hivatalos csapatkép, kifejezett föhajtással és pusszantással kaa felé ;)


a budapesti történet lényege a rövid ottlét, és néhány gyerekkori emlék (elmésélése) feletti merengés, régjárt utak újrasétálása és -felfedezése.
voltam anyuéknál, söt, ha belegondolok, leginkább ott - mert a budapesti napok összefolynak egyetlen nappá, éjjellé, talán.

kis sütis p(l)ussz járt nekem évzáróképp a gloriában.
hát most nem?!

aztán az út vissza... nos, mondjuk azt, hogy nemhiába szerettem én mindigis vonattal járni haza az utóbbi években. nürnberg felett beütött szibéria, egészen konkrétan a kasseli hegyekben tessék elképzelni egy köbö negyven-ötvenfokos emelkedöt, amin a három sávot plusz leállót keresztbe úgy uszkve TELJESEN elfoglalja néhány a jeges, havas flaszteren feléd csúszkáló teherautó, egyikmásik kibicsaklott vontatóval, miközben küzdesz azért, hogy kerülgesd öket, mint valami perverz videójátékban, ahol a feléd jövö akadályokat kell észtveszejtö sebességgel és eléggé feledhetö tapadási együttható mellett finoman nyesve és épphogy nem súrolva magad mögött hagyni... mert ha nem sikerül, és lelassulsz a lélektani határt képezö negyvenes sebesség alá, akkor menthetetlenül meg kell majd állnod, és onnantól te magad válsz a mögötted még mozgóképes autóstársaid célzó elszabadult, magatehetetlen ágyúgolyóvá...

a hegy tetején megkértem tanját, egyenként fejtse le a kormánykerék börborításáról ujjaimat, hogy az életben azért valamire még használhassam késöbb.

--- jóval késöbb ---

másnap reggel visszavittem sixtékhez a bérelt autót, imádkoztam, hogy kis kám beinduljon, amit meg is tett. amit nem sejthettem: az aznapi elsö munkábajárásom rövid oda- és késöbbi visszaútján annyire lemerült az aksi, hogy másnap reggel, számomrahajnali félnyolckor, minusz húsz fokos idöben némely reszelö hang mellett a kocsi úgy döntött, hogy: nyekk.

hívtam taxit, hihetetlen áron vitt el a hat kilométerre levö göttinger tageblatt napilap szerkesztöségébe, ahol hat héten keresztül okítom éppen az emberkéket (indesign, photoshop, flash, if you were wondering), eléggé szép potom pénzért (nem mondom meg, if you were wondering, hehe).
onnantól vált viszont életem olyanná, hogy effektíve semmire se jutott idöm...

hajnalban tehát felszállok az egyes buszra, elvisz a belvárosba, ott elcsípem az ötös buszt, az kivisz a napilaphoz.

legalábbis ez volt a tervem.
aztán kiderült, hogy az arcpirító, minusz huszonhárom (szavakban -23) fokos hidegben, amik errefelé jártak anno reggelenként, miközben naptájt meg örültem, ha egyszámjegyüvé olvadok temperatúrailag (van ilyen szó egyébként? én, a kölcsey, hja.), az egyes busz baszott (szabad ilyen csúnyán beszélni? nem? najó. cseszett) pontosan jönni, minekáltal az ötös busz elérésének lehetösége csúnyán bukni látszott.

[akartátok ti egyáltalán a göttingeni békávé problémáit ilyen mélységben megismerni? nem? hát... bocs :D]

a megoldás az lett, hogy harmadnaptól szartam (párdon, csesztem) várni az egyesre, inkább gyorsléptékkel begyalogoltam a belvárosba, egyenesen az ötös buszhoz.

namost.
(nyugi, közeledünk ;)

aki ismer, tudja, mennyire IMÁDOK reggelente felkelni. (néha már elgondolkodtam, hogy nihilista lelkem éjjeli szubreziduális tobzódásának eredménye-e vajon ez a bizonyos hangulat, mely megakadályozza, hogy a kelésem utáni napszakban beláthatóan rövid idön belül a) nyitva tudjam tartani a szemem hat másodpercnél és fél centinél hosszabban/magasabban, illetve b) megszólítható vagyok, márminthogy d) hasznosítható válaszokat is adok, valamint persze f) ura vagyok testemnek, úgymint mozgásilag.)

a nem kívánatos reggeli állapotsor elodázása végett persze igyekszem mindig ágyban maradni, amíg csak lehet (ki az a hülye, aki ilyen kíséröjelenségek FELÉ ébredezik, szeretetvel? naugye.), ami viszont reggeli pontosságom nagymértékben csökkenti. erröl már máshelyütt értekeztem, talán amikor a remington nature´s clock-kal amaz hasznosságáról folyó, rövid úton lerendezett vitámról meséltem, mindenesetre könnyü elképzelni, hogy miközben normális teendöim ez nem szokta annyira befolyásolni, hiszen a tipikus munkanapom a munkanélküliekkel kilenckor kezdödik errefelé, nade hogy most hat héten keresztül, kocsi nélkül (!), reggel nyolcra egy kiadóba kell érnem, aminek érdekében az ötös buszt el-, nos, ez határozottan fokozza a leírt késönkelés járulékos hátrányait.

legelébb is, hogy a bevezetöben írott módon kóválygok boldog kisiskolások közt, dülöngélö rohamléptekkel tartva a belváros felé, köbö azon az úton, ahol tavaly a megörökített módon találkoztam azzal a rambó-egérrel.

értitek már?!

nos, a legfelül berakott kép az, ami a napokban kárpótolni látszik ezekért a korai kelésekért, befutásokért a belvárosba, gözölgö lehelletért, csikorgó kesztyüért.

ilyen a napfelkelte, ott, a göttinger tageblattnál, az autópálya felett, a város határában.

még valami.

a buszon olvasok. és a félórás ebédszünetemben is olvasok. merthogy azt úgy illik. január ötödike óta kivégeztem csak így, békávén és szünetekben, megközelítöleg kettö darab scifit. idöm lett rá, kedvem lett rá.
és ez a naplemente, meg a szünetek, a buszutazások és a maguk kerete által meghatározott pergö lapok, együtt a zenével a fülemben (például az új suhancos, meg palya bea és mitsuo, no meg az új barabás lörinc), meg a reggeli futással, most érzem, éppenhogy most érzem, élöben úgymond, hogy mennyire beleégik magukat az emlékeimbe, kitörölhetetlenül.

van még három hetem hátra így. nem is akarom kicserélni már a kocsi aksiját - most nem. most ez van, és ez a ciklus kiélvezésre kerül, dögöljekbele... :)
ha jól játszom ki kártyáim, van még hely ebben a sztoriban két további könyvre, és mélyítésre. néhány napfelkeltére.

s nem érdekel, hogy este hatkor hullafáradtan és ágyvággyal kerülök a lakásba, hogy a hétvégén nagynehezen bepótlom az alváshiányt és a többi munkám, hogy alig müködik az emailrendszerem, hogy van egy lány, aki szerelmes, hitetetlen mértékben, hösiesen az, és én csak lassan olvadok ebben a hidegben, ami kialakult köröttem az elmúlt években, és nem érdekel, hogy millióésegy kötelességemnek nem teszek eleget, mert tudom, érzem, hogy töltödöm, és vissza fogok mindentmindent adni, esküszöm, most már mihamarabb, mindenkinek.

:)

egy pesti képpel búcsúzom.

kedvenc elfoglaltságom, egyik kedvenc helyemen.

egy tea, egy újság, nyugalom.

nyugalom.

üdvözlégy, 2009.