elöszó egy hosszabb szóhoz

csak hogy legyen kis jó háttérzaj is a dumához. ha beindítjátok, talán aláfesti pont a bejegyzés végéig.

persze nem mértem le :)

(szépen meg vagyok fázva, btw.
még mindig. vagy már megint. fene tudja, ezek így egymásba gördülnek, mint a késötéli nyálkás napok. szürke vasárnap mindegyik.)

tegnap egy kollégába futottam. nyögdécseltünk közösen kettöt, mert áprilistól megint kedvetlen (egyre kedvetlenebb) emberanyagot kapunk munkanélküliek formájában - mindketten megszenvedtük a januári eseményeket, amikor roppant hányingerkeltö atmoszférát teremtett a közösségük, destruktív és negatív, embert próbáló cinizmussal, elutasítással, pofátlansággal. volt egy ötvenöt éves ex-szakács, aki folyamatosan, értsd, minden tizedik másodpercben felhorkant, felnevetett hitetlenkedve és lesajnálóan, irritálóan hangosan, bele-beleszólt, hogy ennek az egésznek semmi értelme, hol él maga ott elöl, mit képzel, honnan lesz munkám, satöbbi. permanensen, tíz másodpercenként. egy idö után már legszívesebben elövettem volna egy gépfegyvert, hogy széjjelszaggassam a testét, mint a képregényekben.

hogy a lyukak cafatokra osszák testét.

persze nem.

(de amúgy igen.)

ö adta a prímet, és a többiek erre fel, mind hasonló korosztály, férfiak és nök, németek és bevándorlók vegyesen, ha nem is ilyen intenzitással (és impertinenciával) valamint gyakorisággal, de igen hevenyen blokkolták magát az oktatást, melynek pl. aznapi lényege a mobilitás, azaz a lakóhelyváltás mint opció semmi más, csupán MEGVIZSGÁLÁSA lett volna.

senki nem kéri tölük, hogy mivel istenadta munkájukra itt a környéken nincs szükség már, mindenképpen hagyják el a várost, a családot, barátokat... és bár túl azon, hogy a világ kapitalistább felén az már évek, évtizedek óta szokás, meg hogy a munkaerövándorlás a flexibilitás és folyamatos munkahelybiztosítás EGYIK eszköze (a továbbképzés mellett, például... dehát láttam, ez utóbbihoz is hogyan állnak hozzá), csupán a megvitatás, a pro és kontra, az információszerzés módozatai, az internet használata, és hasonlók lettek volna napirenden.

persze nehogy azt higgye valaki, bármely ezen túlmutató anyagra vevök lettek volna. köbö tízéves ilyetén karrierem egyik (a kevés rossz közt) legundorítóbb csoportdinamikáját nyomták a képembe.

és hát egy ez tendencia. egyre rosszabb, elkeseredettebb emberek jönnek, akik már hosszú-hosszú hónapok, évek óta munkanélküliek, akiknek a rendszeres életmód, kelés, mosdás is probléma. és bár akár minden empátiám - személyre lebontva - az övéké, és kétségtelenül privát emberként még teréz anya és a dalai láma szeplös fogantatású gyermekei is lehetnének, mindazon túl csoportként viszont szimplán elviselhetetlen elegyet alkottak.

nos, ezek mentén került a tegnapi beszélgetésre sor. nemcsak én szenvedtem meg öket, a többi okító is megviselten fejezte be napjait velük.

jelzem, napok óta ráadásul a fejemben mocorog az otthoni helyzet is, cigány-bünözéssel (cigányok által, cigányok ellen), mindaz, amit azügyben tudok, olvastam, tapasztaltam akár. és miközben viszket a tenyerem (ujjam), nem akarok belekotnyeleskedni a lecsóba, egyrészt eléggé fel van forrósodva a levegö úgyis, másrészt alig olvas valaki ;) s aki itt van + ismer, ismeri véleményem is, gondolom.
demindenesetre... ott bújkált az is a fejemben.

és akkor egyszercsak átterelödött az egyre kilátástalanabb idösödö munkanélküliekröl a szó a fiatal, most iskolában felnövö generációkra. és hogy mennyire nem flexibilisek, nemhogy lokálisan, de agyilag, tevékenységileg, életpályailag sem. és elkezdtünk hangosan gondolkodni, hogy mi lesz itt tíz, húsz év múlva, dupla annyi képzetlen munkanélkülivel, akik ráadásul domesztikálásuknak hála sokkal agresszívabbak, akarnokabbak, fogyasztóbbak, eladósodottabbak, elkeseredettek, gyökértelenek, elveszettek.

meg hogy mire jó, hogy a magunkfajta velük foglalkozóknak ezáltal mindig lesz munkájuk, mikor cserébe a gyerekeinket majd gyalogsági árkokon keresztül hajszoljuk a háborús övezeten keresztül az elitiskolákba.

és akkor elhangzott egyszerre két mondat, egy töle, egy tölem.

ö kijelentette, hogy néhány vele hasonló korú ismerösével most döntött úgy, hogy saját magániskolát nyit.

nekem pedig hangosan kicsúszott a számon az a gondolat, ami pár nappal korábban, a tömeges munkanélküliség újabb európai számadatainak olvastakor ötlött fel bennem: basszameg, túl sokan vagyunk!

nem kellünk ide ennyien, mondtam hangosan.

s majd szégyelltem is el magam rögtön. én lennék az utolsó, aki valamiféle endlösung ésvagy elitista über-darwinizmus híve lennék. meggyözödésem, hogy a humor és a fantázia mellett a két legfontosabb ismérv, mely elkülönít minket az állatvilágtól, az együttérzés és könyörület képessége. éljen athén, pusztuljon spárta. az a társadalom, mely öregjeit és elesettjeit nem képes el- és megtartani, ha más nem, hogy tölük is tanuljon még, amit és amíg csak lehet, az nem érdemli meg a civilizáció védjegyét.



egymásra néztünk, ö a magániskolájának kissé kétségbeesett, én a demográfiai ismérvem szociális létbiztonságot fenyegetö, hirtelen csupán radikális megoldásokat hívogató gondolatával a szánkon.

és miközben ö rájött, hogy ezzel bizony épphogy a gyalogsági árkokat mélyítené, elitképzéssel és (negatív) szegregációval, addig nekem meg rá kellett jönnöm, hogy nem a (hasznavehetetlenné váló vagy nevelt) emberek számát kellene csökkenteni, hanem az öket értelmesen használni tudó, igénylö helyzetek számát növelni.

és amikor kényszeredetten rámvigyorogva azt mondta, lehet, hogy mégis ki kellene vándorolnunk valahová, megrántottam vállam és csak annyit válaszoltam, hogy mindenhol sokan vagyunk.

már rég egy sok problémát átölelö mondatnál járt az agyam:
nem az a megoldás, hogy elmegyünk onnan, ahol rossz.


---


mindenkinek jó hétkezdést.