bend the rules

az jár épp a fejemben, hogy mennyire hihetetlenül nagyon hasonlított a saybia gitárosa a star trek enterprise sorozat föszereplöjére...

konkrétan Sebastian Sandstrøm az úr neve, és Scott Bakula lenne a másik, lehet guglizni, aki nem hiszi. valamikor - jesszusom, hány éve is? - pár éve nyáron, talán 2006-ban, talán hétben itt járt attila barátom és vele mentünk fel egy feledhetetlen napra dániába, hogy akkoriban kedvenc együttesem koncertjét láthassuk. ott aztán kiderült, valami népünnepélyszerü háromnapos fesztiválról van szó, tele berúgni kész össznépi dániával, gyerektöl az aggastyánig bezárólag, két porondon, elég drága sörrel, ami attilának rossz hír volt, nekem meg, hogy köbö tizennyolc kis, müanyagpálcikaszerü üvegcsében adogatott, válogatott körömlakkízü feles se tudott annyira lázba hozni illetve taccsra tenni, hogy éjjel ne autóztunk volna vissza, ahelyett hogy egy helyi parkolóban (pontosabban, az ott álló bérelt autónkban) helyezzük nyugalomra fejecskéink. hogy ebböl aztán a kétszázas éjszakai tempó ellenére miért nem lett örök nyugalom, azt a jóistentöl kérdezzétek, lényeg, hogy túléltük, és máig feledhetetlen élményt adott, well, for me at least.
talán valahol már írtam laszcivitásból és promiszkuitásból (magyar) ötösre végzö dán fiatalokról valahol e blogon, nem keresem ki, az tény mindenesetre, hogy bárkinek orranyála összefolyt volna töle ;)

hallgatom a "second you sleep" számot, megkímélnélek benneteket ettöl most, elég nyávogós, bár van valami nagyon eröteljes, sugárzóan ütös hatása is, kicsit mint minden, ami onnan fentröl jön, hogy csak a legutóbbi "let the right one in" horrorfilmjükre vagy a finn dzsezzre utaljak, egybemosva ezennel a komplett félkontinenst. ha valakit érdekel, majd irány youtube, oszt hallgatni. meg talán itt fenn, a robertorádióban is megtalálható. anyway, a háttérben futott épp, és valamiért az a dán út, meg a koncert, meg a hangulat, meg az itt is jelenleg épp fogható höség járt kicsi táncot bennem, és úgy gondoltam, pennát ragadok, és hosszú idö óta megint írok ide egy kicsit.

napló lenne, vagy mifene.
mégiscsakvalahogy.

szóval nyávog, de eröteljes is, sommázhatom így?
merthogy hasonlóan érzem magam, nyávoghatnékom is lenne ("napló lenne, vagy mifene", idézném magam, khmm...) és egyúttal erösebbnek érzem magam, mint az elmúlt, nah, ne mondjunk nagyot, teszemazt hat évben valaha.

nekemesett januárban a helyi adóhivatal, hadd ne részletezzem, a lényeg, hogy kedves blogírótokat nagyon nagy összegre akarták elmeszelni, természetesen jogtalanul!
ellenben sajnos nem voltam itt tavaly, mikor mindez a fos jogeröre emelkedett válasz-talanságom következtében, ergó mire visszaértem ide, már büzlö állagúvá vedlett.

csúnyán.

és viszont itt nem az következik, mint holmi nyál filmekben, hogy debezzeg nyert a hös... :(
nem, sajnos végigjárva az elmúlt hónapokban az itteni hivatalok összes erre szolgáló instanciáját, annyit értem el, hogy megértöek lettek velem.
konkrétummentesen megértöek.

úgyhogy májusban közöltem, köszönöm, de ebböl a gigantikus mennyiségü tartozásból nem kérek, hiszen kiméletlenül meggátolná életem bármely irányú rezdülését a következö pár évben, és bejelentettem a magáncsöd intézményét.
ez itt errefelé konkrétan azzal jár, hogy meghagynak neked egy havi fix, relatíve használható összeget, és mindent, amit afelett keresel, leperkálsz annak, akinek tartozol - jelen esetben az adóhatóságnak -, majd hat év után, ha addigis jól viselkedtél, elengedik a tartozás még fennmaradó részét.
csúnyán hangzik, de kibekkolható... plusz még belesuvickoltam az összes banki kölcsönt is, hehe. s most, hogy a dolgot minden járulékos problémájával végigfutottam, gyakorlatilag nulláról kezdek, viszont hihetetlenül megkönnyebbülten, öszinte fellélegzéssel.

gyerekek...

azt vettem észre, hogy korán kelek!

jó kedvvel!

és nem nyomottan, kedvetlenül, már ha így volt az elmúlt években, merthogy adóssághegy sziszifuszi görgetése forog fenn...
mintha mázsás tehertöl szabadultam volna júniusban meg, mikor kimondták magát a dolgot, a hat év elindítását.

új élet indult be, kicsit.
és félek, azzal is jár(t), hogy felnövök. felnövök hozzá, mármint az élethez, és nem a kedvemhez próbálom igazítani a világot, hanem kedvvel viselem, amit kioszt.

(oké, nem mindig. ha a mazury tavakon folyamatosan esik az esö, nincs már száraz ruhád, folyik a seggedbe a hideg víz, s kint kell maradni a fedélzeten a bizbaszok bizbaszolása végett, órákon át... nos, olyankor azért még hadakoztam a fenti fogadalommal/átérzéssel.
és itt akkor most max gyuszi meg domi dobhatna elsö követ.)

holtartottam.
szóval ez így most jó.

most jó így.

miközben persze (nemisoly)néhanéha eszembe jut a tavalyilyenkor. amikor otthon esténként csabáéknál kerestem életcélt, vagy amikor szigetet élveztem. mikor sanyot bizbaszoltam, élvezve nagyon. amikor centrumtetön curlingcsapattal néztük az öngyújtó vetítette malacságokat marci trikóján, megfogadva a közös, budapesti életet immáron barátokközt.
(miközben a német adóhivatal idefelé meg tette a dolgát, egyemszívük...)

tegnapelött este a városból sétálva hazafelé a langyos, még napszagú levegö természetesen visszahozta a képeket. illatokat. hintaszéket, másik corvintetön, például. gyárépületet, nyitott ablakokat, lopott mosolyokat. budapesti házakat. (most mit húzzátok szájatok, mondtam, hogy rinya is lesz.)
a gond egy aktuális élettel - well, legalábbis számomra - nem az volt eddig se, hogy mennyire jó vagy rossz... hanem hogy hány másik, másmilyen életet nem lehet leélni miatta/helyette.

olyan ez az egész, mint egy konstans át-átkukkantás párhuzamos létsíkokra. fantáziával, vággyal telítödve úgy tekintünk a lehetséges alternatívákra, mint a megrakott asztallal fogadó paradicsomba betoppanó éhezö koldus. miközben tök könnyü megfeledkezni arról, hogy nem is vagyunk éhezö koldusok - és különösen nem, ha az emberiség kilencvensok százalékához mérjük.
a rinya azért jó, mert sose engedi elfeledni ezeket az opciókat. és ha szerencsés vagyok, pár dolgot onnan át-áthozok ide még, mint a jobbfajta turista, aki ajándékokat hoz, meg néhány emléket és fogadalmat magának. a folytonos méricskélés, összehasonlítgatás azzal, hogy mi lehetne, vagy - még rosszabb! - mi lehetett volna, nyílván nem vezet a boldogsághoz. arra azonban jó, hogy a meglévö, nem is olyan rossz valóságban folyamatosan emlékeztessen, déja vu-k formájában akár, a lehetséges tanpélda alternatívákra.

nem fogom elfelejteni soha tán a dán koncertet.

és bizonyosan nem fogom elfelejteni 2008 nyarát, amikor feltünt, felcsillant egy picit az az univerzum, amelyben otthon élek, barátaim között. s nem utolsósorban szüleimhez is közelebb.

az a fantasztikus nyár, a hozzáadott (és idén, sötmitöbb, 10 nap múlva ismétlödö!) portugál úttal, meg azzal a ringató tánccal ott a világzenei színpad elött, amikor állni látszott az idö, és rendben levönek, emlékszel még?

vagy mikor rui volt ott, extra miattam, budapesten, s augusztus huszadikát a balaton vizén élveztük...

annyi de annyi szép történt, valóságban. hiányoznak...

s te, meg Te, meg TETETE... igen, hiányoztok!

és mindenközben itt hordom magamban az egészet.
és mindenkit.


s így aztán ez is egy szép kettösség.


---


nah, jól összeszedtem ezt is nektek, mi? ennyit hallgatok, és akkor ilyesmi.
megvárom, gyuszi vajon ír-e még hajónaplószerüt az ideihez is, mert ha nem, akkor magam számolok be pár szóban róla.
legyen itt most egy kép.


és most pedig, a végére, legyen mégiscsak egy saybia.
basszunk a szabályokra, élet gyanánt.

legyen gyönyörü nyaratok.

visszatérek.