mese

szerbusztok, gyerekek :)
mesélek nektek egy kis mesét, hmm? így a végére.

hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiúcsiga, aki naaagyonnagyon régen szeretett volna már boldog lenni.
igaz, hogy hátán cipelte házacskáját, csupacsupa limlommal, amit szeretett hasznos holminak álmodni, és amibe bármikor vissza is bújhatott volna, ha a sors úgy hozza, például ha fúj a szél, vagy kippkopog a nagyszemü esö, de alapvetöen azért nagyon magányos volt, így egyedül, ház ide vagy oda.

és mivel azok közé a csigák közé tartozott, akik nem szeretnek boldogtalanok lenni, megkérdezte minden ismerösét, hogy mit kéne tenni a magány ellen, a boldogság érdekében.

méregették, nézegették hösünket - furcsa teremtés volt, ezzel a házzal a seggén, meg kell hogy mondjam -, végül majd' mindegyik azt válaszolta neki, menjen el a városba, ott majd megtalálja a boldogságot.

el is indult hát csigafiúnk a nagy útnak. valahányszor elhúzott mellette egy kamion, apja bölcs mondását ismételgette ("lassan járj, tovább érsz..."), amin ismerösei hatalmasat kacagtak volna, ha hallják, hiszen csigaléte ellenére öt eléggé hirtelennek, söt, idönként szertelennek látták. így viszont csigánk szépen, fontolva haladva, elérkezett a naaaaagynagy városba, ahol keresett magának egy nyugodt helyet, ahová - ház a seggén ide vagy oda, kert azér mégis kell alapon - befészkelte magát.

nap mint nap kicsoszogott a forgalmas részekre, nézelödött, meresztgette (szó szerint, bizony!) szemeit, figyelte a városlakókat, idönként furcsállotta is gyors, felületesnek tünö életüket.
néha meg is csóválta fejét - csigánál ez mulatságos jelenet - és bizonyára még dünnyögött is volna valamit bajsza alá...
...ha lett volna olyanja.

történt aztán egy nap, hogy találkozott egy lánycsigával.

- szerbusz?! - köszöntött rá. - hát te... mi járatban vagy erre?

a lánycsiga végigméregette, kicsit szemezett vele, aztán az univerzum vélhetöen leggyönyörübb hangján felelte:
- a városba jöttem, hogy megtaláljam a boldogságot.

- nahát... - mondta egy kis gondolkodás után hösünk.

majd újra, egy kis szünet után:

(a csigák mindig picit lassabbak)

- naháááát...

onnantól aztán már együtt laktak, éltek, és együtt figyelték maguk körül a forgatagot;
együtt ettek, együtt néztek karácsonyi üdvözlölapot az otthon maradt barátoknak, együtt kerestek síkosítót (csigáknak erre kifejezetten szükségük van!), egyáltalán:
együtt feküdtek,
együtt aludtak,
együtt ébredtek.

és együtt keresték, kutatták a boldogságot.

ahogy végül telt s múlt az idö, az eredeti terv elveszett, a cél lényegét vesztette. együttlétük során a dolgok megnevezése, a vágyak kimondása is lényegtelen lett (mondhatnánk, rutinból végzett ujjgyakorlat - a csigáknak ugyanis nincsen ujja)...

...mert miközben azt hitték, folyamatosan, folytatólagosan, s láthatóan örökké immár keresik a boldogságot, az együtt töltött idö, az átélt percek és hónapok során - nem láthatóan, hanem láthatatlanul, valójában és teljességében - már régesrég megtalálták azt.

így éltek ök, két csiga a városban,
a fiú,
meg a lány,
ölelésben, szerelemtudatban, biztonságban, burokban, bölcsen és öntudattal, reménnyel és nap mint nap újulással, egymást várva a hajnal elsö napsugarainál, s kiskanálnagykanál módon egymásba süppedve az éj beköszöntével (ami pedig, lássuk meg, anatómiailag nem egy egyszerü pozítúra csigák esetében);

nevetéssel, szeretettel, boldogsággal.

(s nem elfelejteni, hatalmas házakkal a seggükön.)

máig is élnek - mert ök nem halnak meg sose.


itt a vége - s ha nem vagy csiga, fuss el véle!