diktátorok

szombaton este didi hívott meg, lakásavató buliba.

didiröl már volt e hasábokon szó, valahol itt. ö egy indonéz srác, aki évekig dolgozott együtt ildikóval és ezért jó ismerös lett, együtt a wolle nevü úriemberrel. történtsvala, hogy didi úgy döntött idén, göttingenbe költözik - e neves eseményt megünneplendö pedig hatalmas bulit csap, kábé 20-25 embert meghívva körülbelül azonos négyzetméterszámú lakásukba - merthogy a lakásból csak egy kisebb szobát bérel, a föbérlö egy egyetemista csajszi, aki mellesleg lengyel volt valamikor, most meg biológus.

a meghívottak illusztris körét gotam nevü barátja tágította, aki huszonéve járja a világot gitárjával, és ha emlékezetem nem csal, már eric claptonnal is dzsemszessönözött (ez nem a kontinentális reggeli egyik perverz fajtája, inkább úgy mondanám, szabad örömzenélgetés. just in case.) gotam valamiért azt hiszi, tudok énekelni, talán mert az egyik bulin pár éve véletlenül és meggondolatlanul belezendített a "summertime" címü örökzöld klasszikusra, én meg beindultam mint a gözmozdony, elöbb lassan, csikorogva, aztán meg egyre nehezebb lett volna leállítani. fokozta a helyzetet, hogy finoman illuminált állapotban leledztem, ergó utólag legalább letagadhattam mindent.

nemúgy gotam elött. azóta folyton kapacitál ilyen alkalmakkor, kommplíz, roberto, kommszing, tágas ölelö mozdulatokkal, mintha színpadra hívna, merthogy hangja nem túl sok van, viszont nagy szíve és örült gyors keze a gitáron, szinte nincs dal vagy stílus ami ne lenne benne az ujjaiban. érthetö módon kellö tisztelet is övezi övéi körében, és azért annak van egy bája, mikor ez az ö kedves, bár érdemtelen és hamis reményei mentén rád is kicsit alászáll, és huszonvalahány indonéz szem rád tapad, hogy nahát, ez kicsoda, a maria callas?

ehhez képest most is csak olyan számokat voltam hajlandó borzalmas falszett (ejtsd, herélt) hangomon elöadni, amiknek legalább enyhén kábé ismertem a dalszövegeit, nincs annál szánalmasabb ugyebár, mikor szinpadon hümmögni kell. anyway, a "stand by me" egész jól ment talán, és utóbb kicsit el is érzékenyültem, mikor ildikó, aki ugyancsak ott volt, szerintem titokban az én kedvemért kért sting nótát, amit aztán mégse énekeltem hangosan, mert egyrészt police volt (everybreath, ofkórz), másrészt valamiért úgy éreztem, aznap eleget szerepeltem, és inkább belemerültem egy indonéz sakkjátszma mélyenszántó bámulásába.

persze kicsit belébblendültem újra, mikor felhangzottak a "we don't need no education" örökbecsü akkordjai, pinkfloydthewall, hejtícserlívaszkidszalón, ami márcsak azért is megbor(z)ongatott, mert aznap olvastam újra az 1984-et.

(navárj, ezt elmesélem gyorsan. munkahely, mármint az egyik tanítási színhely. gyülölöm a pacákot, érted? gyülölöm. kisköcsög. írtam már róla? most vagy dézsávüm van, vagy írtam már róla. szóval nagy kisköcsög. folyton bicskanyitogató stílusban szól hozzám, herr roberto, mondja, mikor megjelenik az ajtóban, majd se kérdést, se választ nem várva sarkon fordul és elsiet a saját szobájába, hiszen én majd úgyis jól követem. mondom, kisköcsög - és nem azért, mert feljebb áll nekem, naponta vagy kétezerszer megyek egyik szobából a másikba, hogy segítsek neki meg a többi 12 munkanélkülinek összarakni a mappáját, szerezni melót, onlájn rakni a fényképét, vakarni a tökét, satöbbi. nem... csak a stílus, basszki!
namindegy, szóval összeszedett magának a csoporton belül egy kis baráti társaságot, és pénteken délután, meló végén ott csámcsognak nagyokat egymás hülyeségein. majd kezd érdekessé válni a dolog, ugyanis valahogy összehozzák obamát a világösszeesküvéssel, végül a science fictionnal, ekkor már füleltem a szomszéd szobából, ezügyben csúnyán otthon lennék ugyebár vagy huszonöt éve. végül jön egy megjegyzés, pont kedvencemtöl, hogy ö a sci-fit csak akkor szereti, ha reális, tehát a valóságot írja le. (ezen picit elgondolkodtam, hogy vagy hatalmas baromság, vagy nagyon decidált müértés. még mindig nem vagyok biztos benne egyébként. csak azért, mert nem szeretem, még nem fogom ab ovo hülyének nézni barátunkat.) majd jön a megjegyzés, hogy lásd "világok harca", meg az 1984, nah azok jók voltak. ki is írta, orwell? hmm, a világok harcát orwell írta?
persze nem bírtam magammal és félhangosan átszóltam a másik szobába: herbert george wells.
három másodpercnyi csönd, aztán vidáman csacsognak tovább, mintha mi sem történt volna. közben valószínüleg kikeresték a wikipedia orwellra vonatkozó részét, hmmm, ment a hümmögés, hmm, az biztos, hogy nem orwell volt, mert azt meg kell engedni, hogy ez itt nem áll a listában, hmm.
és hogyishívták azt az amerikai színészt, nah, mondjátok csak, aki rádióban adta azt elö, és mindenki megijedt?
orson welles, mormogom, már csak magamnak. röviddel késöbb felálltam, beszóltam, hogy kellemes hétvégét, és hazajöttem 1984-et olvasni.)

szóval orwell után a wall kellöképp élesen szólt, plusz a képek a filmböl a fejemben (bár, lázadás ide vagy oda, nekem még mindig az a jelenet tetszik a legjobban, mikor a csaj bemegy a bódéba és leszopja az ört, párdon máj kiejtés [excuse my french]), nah, akkor ott picit magamba szálltam, aztán elkezdtem gondolkodni elözö estén, mikor klaus volt itt, benyomtunk ugyebár mint már írtam pár abszintot, na és akkor idehaza visszatérve elkezdtünk beszélgetni diktátorokról, már nem is tudom mik mentén... hmmjaigen, kint felejtödött egy képregényem, "billy budd, kgb", a kgb elég sok árvaházban felnött gyereket rekrutált soraiba, és egy ilyen árva kölök titkosszolgálati életéröl készült realista, szép és okos képregény, szóval ezek mentén szóba került a kgb, és akkor eszembe jutott egy glossza, amit pár éve írtam a keletnémet kommunista diktátorról, walter ulbrichtról, akit utódja, bizonyos honecker gyámság alá helyeztetett kgb-s orvosok segédletével és így vette át a hatalmat effektíve, na és akkor erröl ment tovább a polémiánk klausszal, végül megmutattam neki a világtörténelem legbensöségesebb csókját, ideadom nektek is, hátha épp kaja közben olvastok:

hát nem finom?
naszóval ez erich honecker és leonyid brezsnyev, ahogy éppen védik a kommunizmus nemes szellemét a bünös, gaz imperalistakaptalista erökkel szemben.

brezsnyev amúgy édi nagypapa volt, nemrég jelent meg egy kitünö album róla, az öt évtizedeken át kísérö fényképész privát anyagából, olyan oldaláról ismerhettük meg a drága jó diktátort, hogy csak nah... hihetetlen, milyen figura itt ezen a képen, nem?


ö az, aki ellenzékiket öletett meg, aki szétlövette fél afganisztánt, aki majdnem elindított kéthárom világégést, akinek emberei szerte a világon gyilkoltak és eröszakkal gyámkodtak, akinek szavára a fél világ hallgatott, a másik fele meg odafigyelt.

itt csüccsen, keletnémet déderon fürdögatyában, slattyosan, csúfan, s eszembe jutnak volt barátom, gáspár andrás zseniális sorai egyik korai scifi novellájából, ahol a cégek szó szerint hatalmas vezetöi darukkal arénába helyezendöek, miközben testörjeik kint trécselnek, és aztán gyözzön a jobbik alapon bent a fönökök elkezdik felfalni, szó szerint megint csak, egymást, a végén a fövezér kiemelödik, mint valami hihetetlenül amorf, hatalmas szumóharcos, benne volt ellenfelei, akiknek biomasszája, emlékezete, magánhadserege és mindenféle területi igénye immáron az övé...

nah, valahogy így.

plusz persze ott van a kép kádárról emlékeimben, a kis, csúfosan szocreál konyhácskában, ahogy ül, talán valamikor 89-ben, röviddel halála elött. sic transit gloria mundi, gondolhatnánk... és hát valóban gondolkozni kéne, hogy kádár a gloria mundi része volt-e, együtt brezsnyevvel, a big brotherral, mármint az eredeti, valódi big brotherral, meg az összes csúf, déderon gatyás diktátorral, pinochettöl kabilán, szuhartón át egészen honeckerig.

hihetetlen, és mégis valós, hogy milliók, milliárdok hajlongtak nekik. féltek tölük. nézzétek meg mégegyszer annak a férfinak a képét fent, akitöl milliárdok féltek évtizedekig.

így féljetek, ha valami új diktátorféle jönne elö (megint).
mindig jusson eszetekbe, mennyire meztelen.

mennyire endéká déderon gatyás valójában.

---

mindez még arról egyébként, hogy pink floyd the wall (nah, az valóban gloria mundi), és a diktátumok szörnye...

[come to think of it, a fal volt talán a hatvannyolcas eszmélés utolsó valódi kapálózása. a nyárvégi mozgó világ (egy amúgy konstansul magas színvonalon, hihetetlenül jó sajtótermék!) rendkívül érdekes cikkeket szedett össze hatvannyolcról, eszmeiségéröl, tartalmáról, történéseiröl a világ különbözö pontjain.]

az általános igény a szabadságra valahogy átalakult az elmúlt évtizedekben. ma már mindenféle fenntartás nélkül adjuk ki legértékesebb adatainkat, ha valaki kellö számítógépes kapacitással és jogosítvánnyal rendelkezik, lazán megtudhat rólunk mindent, és utána életünket kicsiben vagy nagyban úgy befolyásolja, ahogyan tetszik neki. és ez nem scifi.

belegondoltatok abba, mi mindent tárolnak rólatok ma már adathálók?
hogy mit vásároltok, milyen gyakorisággal, ha például kártyával fizettek. mennyi és milyen szemét keletkezik, milyen gyakran fürdötök, mit és milyen frekvenciával esztekisztok, étteremben vagy otthon. a számítógéphasználat felfed kommunikációs szokásokat és szexuális preferenciákat, igen, nálatok is, lányok, hadd ne referáljak pszichológiai tesztekröl, amik elég hamar belönek benneteket azalapján, hogy milyen bulvárfényképeken idöztök el hány tizedmásodpercig. ha egy myers-briggs huszonvalahány kérdésböl csúnyán pontosan belö, szerintetek nem nyitott könyv mindenki akár két hét internethasználat után? szerintem igen.

de tovább. biográfia, orvosi adatok, üzleti élet, munka, biztosítás...

profiling, így hívják ezt. kellöen elegendö adatok összekapcsolása, és voilà, imhol a transzparens ember.

cégek arra használják, hogy tudatosabban reklámozhassanak. a soksok pontgyüjtö kártya, azt hiszitek tán, a ti javatokat szolgálja?
csak akkor, ha az automatikus fogyasztás, más szóval az etetés hívei vagytok.

s hogy egy kormány mire használja... nos, ilyenkor szoktak azzal jönni adatvédelmi ügyben optimisták, hogy dehát demokráciában...
németországban lehet, hogy nem kapcsolják össze az adatbázisokat csak úgy, a poén kedvéért. bár ezügyben is vannak kétségeim.

de magyarországon, például?

ha és amint megvannak a technikai feltételek, és megéri mindezt megtenni, vajon mennyire tudná politikusainkat visszafogni a demokrácia tisztelete?

naugye.

a lényeg, hogy manapság már egy diktatúra nem úgy fog felépülni, hogy odamegy a kgb (pontosabban ma már az szvr) vagy cia néhány okos embere (lásd még, a panamai szabó) és modern richelieuként belesuttogja a helybéli potentát fülébe néhány renitens szabadsághívö ellenfelének nevét, hogy azokat válogatott kínzások után kinyírhassa a helyi titkosszolgálat...

ma már szimplán ellehetetlenítik gazdaságilag, távirányítással. a világ másik oldaláról, jól fütött irodák mélyéröl.
befagyasztják számláit, ellehetetlenítik feljelentésekkel, perekkel, kommunikációs csatornáit megmérgezik, komplett, extra megszerkesztett weboldalakkal elterjesztik deviánsságát, végül rányomnak keveset a médiafigyelemböl, amelynek irányítása teljesen demokratikus eszközökkel, dehát gazdasági érdekek mentén történik.

mindezt a kiemelt figyelmet, juttatást, segítséget természetesen nem kaphatja meg csak úgy mezei diktátorjelölt.
az említett "logisztikai segítségért" cserébe komoly gazdasági árat kell fizetni. urán, gyémánt, olaj, repülötér, radarállomás, ilyenek. stratégiai szövetség.

kicsiben, magyarországon egyébként például választási szövetség, beruházási susmus, részvényindex.
ismerös?
esetleg jobban érthetö a nyárvégi titkos adatgyüjtési "hálózat"-botrány, és a riadalom, amit a hatalom mindkét oldalán keltett?

---

az egészet pedig azért mesélem, mert nemsokára itt a következö hosszabb bejegyzés, ami hetek óta készül röpke szabad percekben, obama gyözelméröl.
hogy mennyire hiszek abban, különbséget tudok majd felfedezni közte, és minden egyéb között, amit eddig láttam, hittem, reméltem.

vége lesz-e az önjelölt diktátorok korszakának, amely kiváltotta a született királyok évszázadait.

azért is kérdem, mert obama gyökerei afrikaiak. értenie kéne déd- és nagyszülei fájdalmát, a rabszolgasors, a modern rabszolgasor korbácsütéseit. meglátjuk.

viszont kenya nemcsak ezért híres.

sok indiai bevándorlóról mesélt nurein barátom. akik persze elsösorban az alja munkát végzik, mint általában a tömeges bevándorlók kasztja mindenhol... de öntudatosan, kultúrájukat megörizve, ápolva.
(mint általában a tömeges bevándorlók kasztja mindenhol.)

afrika délkelet-ázsiával jobban összefügg, mint azt mi európai szemmel felmérni lennénk képesek.

amivel visszatérek a kör elejére, bezárva.

pink floyd után ugyanis gotam rázendített egy tradícionális indonéz számra, és ahogy a sors, a véletlen akarta, egyrészt felismertem, másrészt ebbe az egész kerge, örült, diktátoros-1984es flash-gondolatfolyamomba hihetetlen módon belepasszolt.

a denpasar moon volt az, egy darab, amit én magam a komponáló sabah habas mustapha cédéjén hallottam párszor. mustapha angliában él, és az indonéziai muzulmánok leszármazottjaként tökélyre fejlesztette az indonéz popzene, a dangdut müfaját, tipikusan arab, perzsa és afrikai elemekkel vegyítve. véletlenül került lemeze a kezembe pár éve, és ahogy zenei gusztusom szokta, rögvest megszerettem és megjegyeztem.

namost eztet tessék morzsolgatni nyelvetek hegyén:
afrika, indonézia, ázsiai arab ritmusok, örömzene, pálmák és tenger hangjai, szabadság, pink floyd, gyözelem az igazi big brother felett, honecker csókja és brezsnyev halála, obama dír miszter prezident, a remény egy piciny, apró kis szelete göttingen egy piciny, apró kis lakásában, tizenvalahány indonéz zenész körében, gotammal, aki rámvillantja széles mosolyát, ölelö mozdulattal hív, kommplíz, roberto, kommszing...

az ilyen intenzitásokért érdemes élnem.
az ilyen körök miatt.
amik bennem zárulnak.
ezekért éri meg az összes köztes fos, amit a hülye fejem rak össze amúgy.

pont.

slow recovery mode on.
egyre jobban.