cseljabinszk, egy

csókolom, kedves napló.

márcsak azért is, mert itt mindenkit magázni kell, tanja szüleit, például.

de nem veszi észre az ember fia, mármint én, mert egyrészt hevenyészett, lassan és morzsánként összeszedett orosztudásom atomjaira bomlott világában (állítólag) gyermeki édességgel keverem a te-t meg az ön-t, harmadrészt amit újonnan tanulok tanjától, a biztonság kedvéért mind többes szám második személyben mondja csak el, és mire - negyedrészt - visszafejtem kezdetleges képességeimmel az eredeti szótöre, helyesebben: az általam logikusnak tartott eredeti szótöre, tökéletesen elveszti jelentését és számomra érthetetlen módon átalakul egy számomra érthetetlen szóra. ergó, ilyenkor se nem tegezek, se nem magázok, hanem mondjuk szimplán annyit mondok ártatlan mosollyal szegény orosz rokonnak a süteményt felkínálva, hogy kötötü.

vagy fütötest.

ami itt folyton megy, tekintettel arra hogy tanjáék a testvérével saját lakásban laknak, régi panelházban, két összeforrasztott lakásból kialakított száztíz négyzetméteren, és itt bizony a távhö szó szerint értendö. egyrészt jó távolról jön, tehát esélyünk sincs regulázni, másrészt kibaszott forró, tehát az budapesti állatkert füvészkertjét utánzó módon burjánozhatnának mindenféle trópusi növények, hacsak nem borul el elöbb ádám, a paradicsom házmesterének, az ember (mások szerint: Isten) fiának agya és veri szét a fütötesteket.
ami jelenleg by the way nem is lenne egyenlö az öngyilkossággal, mivel csak mínusz öt-tíz fokok repkedked, és bár szálldogáll néhány hófelhö, a mai – elsö – sétám a városba teljesen szolidnak ígérkezik, mármint hömérsékletileg. állítólag – bár ezt anton mondta, tanja tesója, aki négy hónapot töltött nötletségben nálunk göttingenben és emiatt épp kellöen kanos – tele van gyönyörü lányokkal, de ezt nekem nem illik már tudomásul vennem, ugyebár… ;)

viszont ne siessünk elöre, mert voltak itt meglepetések az elmúlt két napban.

---

két nappal ezelött, szombaton reggel indultunk, hazai idö szerint fél tizenegykor. bár nagyon nem szívesen hagytam ott két hétre az éppen csak feldíszített gyönyörü fánkat, tanja mamájának ma volt szülinapja, és így jött ki a lépés. jó hosszas check-in, várakozás és több mint egyórás késés után hannoverböl repültünk moszkvába, és bár anton szerint túl meredeken emelkedett a relatív fiatal airbus ahhoz, hogy strukturális infarktus nélkül kibírja a géptest, mégis egy darabban érkeztünk meg helyi idö szerint este nyolcra. komfortérzetünket növelte egyébként, hogy a vészkijárat mellett kaptunk helyet, úgyhogy betéve tudom most már oroszul is, hogyan kell kilökni a szárnyra a kis ajtót, kivéve, ha kint a) égne, b) füst lenne, c) repülögép strukturális infarktusából visszamaradt törmelékek zárnák el a kilátást illetve szimplán d) tengervíz töltené be a t. (lezuhant) utas látókörét.

elvben négy óránk lett volna az átszálláshoz az uráli járatra, de seremetyevót nem ilyen egyszerü manöverekre találták ki. legelébb is, kedves utas, ha moszkvában landolnál, felejtsd el, hogy a feliratoknak és kijelzöknek eredeti értelmük és jelentésük van.
nincs!
ha neked azt írják ki, járatod az egyes (A) terminálról indul, nulla óra 25-kor, jobb ha elöbb megkérdezel egy buszsofört.
ha nem írják ki a terminálon a járatod, jobb ha megkérdezel egy reptéri dolgozót. bármilyen reptéri dolgozót. de kérdezd meg!!!
ha kiírják, hogy információ, ne állj sorba érte – kérdezd meg a szomszédos standon.
ahol ki van írva, hogy zimmerferi, meg beszélünkangolul (németül, satöbbi): felejtsd el.

ettöl eltekintve kifejezetten élvezetes volt átutazni busszal a D terminálra végülis, ahol a belföldi járatokat indítják. itt ért egyébként az egyik legmeghatározóbb kulturspecifikus élmény aznap: a bejáratnál biztonsági kaput helyeztek el, berregö hatalmas álló téglalapot, amely megható rendszerességgel jelezte minden belépö fémtartalmát. mellette két biztonsági néni ült, elmerülve valami olvasmányba, láthatóan már órák óta egyébként, és szemükfülük se rebbent a másodpercenként visítozó gépre, ahogy sorban haladtak át lassítás nélkül az ilyesfélékhez nyílvánvalóan hozzászokott helyieket. én magam persze kicsit lassítottam lépteimen, s jellemzö módon egyedül ekkor néztek fel gyanakodva. a dolgot végülis megúsztam, bár pillantásuk egészen a liftig kísért, amely egyedüliként biztosította (tizesével) a népes utazóközönség eljuttatását a terminálba. a mozgólépcsö ugyanis még/már/mindegy nem üzemelt, cserébe rendes lépcsöt nem terveztek a bazinagy, modern, pályaudvarszerü építménybe. a check-innél összeismerkedtünk egy atyámfiával, aki jekatyerinburgba repült éppen, kábé tizenöt kiló frissen vágott halat adott fel csomagként, és fennhangon panaszkodott, hogy mindig rászólnak, ha iszik a repülön (meg a repülö elött, meg után, azaz a következö repülö elött) a hülye moszkvai sztyuvik, merthogy szerinte miért ne lehetne inni, ha azt civilizáltan teszi az ember. el is neveztem magamban „civilized vodkaman”-nek (vodkameeen), azóta is rá gondolok, ha békétlenkedö orosz vidékit képzelek el. foghíjas hahotája a fövárosiakról ragadós volt, mindenesetre. ráadásul még én is értettem.

a cseljabinszki járat végül helyi idö szerint nulla tizenötkor indult egy eldugott kapuból, ami végig (figyeltem!) nem lett kiírva és csupán egyszer bemondva. kicsit úgy éreztem magam a hevenyészett tákoltsági állapotban leledzö, kopott boeingon, mint görögországban a kisnyomtávolságú vonaton, ahol kecskéket és gyerekeket szállítottak egyforma odaadással a helybéliek. a gépben jól meg is fájdult a fejem a rossz levegötöl, bár anton szerint most legalább normális szögben emelkedtünk fel seremetyevóról (miközben szerintem meg leborotváltuk a környékbéli erdök tetejét a futómüvel. mindegy.)

helyi idö szerint negyed ötkor (moszkvai idö szerint kettö-tizenötkor, hannoveri/göttingeni/budapesti csillagállás szerint éjfél után valamivel) érkeztünk végül meg, eléggé kimerülten, kedvetlenül és ágyra éhesen. a viszontlátás öröme tanjáék családjában nagy volt, és engem is kedvesen fogadtak, elvégre szkájpnak hála azért látásból/hallomásból már ismertük egymást, másrészt tanjáék gondosan szürve csakis a jót mondták eddig el rólam ;)

valami félrecsúszhatott viszont az információfolyamban, merthogy megint elsö témaként valahogy az jött fel, hogy mennyit illetve mit iszom. tanja papája elsö igazi nyitókérdésként például azt tudakolta, komszomolista voltam-e magyarországon kiskoromban. merthogy ö igen, és akkor nagyon szerettek inni, leginkább konyakot, nemis vodkát.

mondtam – amennyire tudtam –, hogy kisdobos ugyan voltam, és utaztam néhányszor az úttörövasúton is, más tapasztalatom azonban a szocialista gyermeketetéssel (itatással, ezek szerint) nem volt.

az est (a hajnal) maradéka a hazaúttal telt. szeretnék is néhány képet közzétenni ebböl az idöszakból, sorrendben a reptér egyik oldaláról, épp leszállva a gépröl és a buszban ácsorogva, majd elölröl, ahol készülödvén az újévre speciális világító csillagot tettek egy oszloppal a vasútállomást idézö föépület elé, aztán a kilátás a hófödte utakon száguldó terepjáróból, egy vad nyugatot idézö plakáttal, és, ha már a reklámoknál tartunk, végül a nap üdvözítö, mondhatni melegen és nyugtatóan üdvözlö fénypontja egy otthonról, mármint töletekotthonról olyannyira ismert bankfiók neonreklámjáról.

hogy az otp mit keres az urál aljában, cseljabinszkban, tanja otthonától harminc méterre, valamint ennek milyen égi jelentösége van, nem tudom.

de lassan kezdek hozzászokni ezekhez a véletlenekhez az életemben. amik by the way per definíció: nincsenek.

:)

itt épp suhanunk a tojotával a kétsávos, hófedte autóúton

---

huszonhetedikén helyi idö szerint délután négyig aludtam, aztán – valószínüleg a nagy és regulálhatatlan melegnek hála – elég nyomasztó fejfájással ébredtem. a nap nagy része készülödéssel telt, estére várták tanja szülei a rokonokat. ezek aztán meg is jöttek, és miközben mindenki csodálatára szinte percröl percre nött (vissza) az általam értett szavak mennyisége és egyre csökkent a leginkább hahotát kiváltó beszédpróbálkozásaim száma, kifejezetten jó hangulatban figyelhettem, mennyire gyorsan szünik meg egy vodkás és egy konyakos üveg vélhetöleg volt komszomolisták társaságában.

apósjelölt jobbra, meg valami rokon

extra nekem sajtmentes lazanya. oroszországban is dívik :)

a nap során egyébként mindent elkövettem renomém megtépázása érdekében – kicsit a „worst week of my life” angol sorozat jutott eszembe, ahol a föhös, minden jobb akarata ellenére, söt gyakran miatt, egyre mélyebbre ássa magát leendö apósa/anyósa szemében – és ahol csak lehet, törtemzúztam, csetledeztem-botladoztam. ennek ellenére nagyon pozitívan zártuk – megint hozzáteszem, helyi idö szerint kettö magasságában – az estét. tanja szülei saját házban laknak, a lakás egyik fele – elzárhatóan – antoné, így relatíve önállóan éldegélhetünk a magunk lakásrészében tanjával. most hétfö reggel van, mindjárt – és elöször – indulunk a városba. a város decens mértékben behavazott állagú, mínusz nyolc fok van, jelentem, felvettem a meleg alsógatyát (ún. jégeralsó, gyerekek…lol) és nemsokára megpróbálom felnyomni ezt a szöveget meg a pár képet. készítek még majd persze ma is, meg a többi nap is – relatíve szoros programjaink lesznek, ismerösök/barátok látogatása, szánkózás az urál déli, lankásabb részein, és beígértek egy tipikus orosz bánját is, nem, nem banyát, bánját, ez az a procedúra, ahol szaunázás után agyoncsapják az embert lombos faágakkal, majd kikergetik a hóba.

állítólag tetszeni fog nekem…. csak tudnám, miért röhögött luciferi sztentonnal tanja apja, mikor a hetedik köszöntö-koccintás után beígérte a kezelést… ;)

nu, pakapaka.