ami volt

egy eléggé lepukkant fehér opel volt, domi a múltkor még tudta, milyen márkájú, talán record? fél évig hajtottam, jó pár utat megtett budapest és göttingen között. automata volt, sokat fogyasztott, gyorsan ment, aztán valamibe meghalt.

viszont emlékszem, vittem benne boris vallejo albumot. az ipm adta ki, és az a könyvforgalmazó, amelyiktöl ittenség vettem mindig az albumokat, érdekelt volt vagy kétszáz darabban.
el tudjátok képzelni, milyen télvíz közepén kétszáz albummal (háromszáz kiló a raktérben, csempészve ofkórz), egy nem teljesen beszámítható unokatestvérrel és egy élettárssal dideregni a sötét téli autópályán frankfurt alatt, mert holmi ötszáz márka haszon kedvéért könyveket fuvarozva finom kis kitéröket tettem hazafelé?

vagy ott volt nevelöapám opel akármicsodája, már nem emlékszem, mert jótékonyan kitúrtam memóriámból a hálátlan dögöt (a kocsit. nem a nevelöapámat.)
ajándék lónak, igen, így van, ne nézd a fogát... dehát bassz akkoriban a hétvégéimen egy benzinkútban javítottam fel egyetemi kosztunkat - és igen jó barátságba kerülve a helyi szerelövel, nem volt olyan hét, hogy ezt vagy azt ne cserélték volna ki a kocsin ingyen vagy majdnemingyen...! abban a kocsiban 3000 kilométerenként cseréltünk olajat!!!
és akkor mit tesz velem? hmmm?
na mit?
indulok el haza, és persze este, és éjjel 3 körül az osztrák bazihosszú, büdössetét westautobahnon kezd csökkenni a müszerfal világítása, majd veszem ám észre, a közvilágítás (ejtsd, fényszóró) is... a végén már alig került ki fény a kocsiból, sehol egy árva kijárat, ráadásul olyan szakasz volt, ahol nem kínáltak fel sógorék leállósávot, minekis az olyan, s mindeközben hegynek fölfelé már a motor is akadozott... és én azt vártam negyvenes tempónál, mialatt a csillagok fenn az égen lassan több fényt bocsájtottak ki, mint a saját kilométerórám, hogy belém rohanjon hátulról egy kamion...

megvan?

vagy rudival, macskánkkal, az utak... különösen az a legutolsó, amikor vagy 12 órát mentünk, egyre lassúbb kocsival, a végén már hetvennel kapaszkodva felfelé a kassel környéki hegyekben, kamiondudaszóra...

...

sokat írtam már e hasábokon ilyenekröl. történetek a múltból, elvesznek is kicsit, meg ott is maradnak persze, ha más nem, bennem.

schnitzler mondta talán: könnyü memoárt írni, ha nem müködik már a memóriád.

kicsit ezek a sorok mindigis az enyészet ellen íródtak. hogy öt, tíz, vagy akár fél év múlva, ne tudjam ráfogni saját fehéremre a kéket, zöldet, sárgát, lilát, pirosat, szürkét vagy feketét.
másrészt pedig... másrészt pedig, hogy legyen egyfajta digitális füzetecském, teli emberekkel és történetekkel. amibe akár hellyelközzel belelapozhatnak mások is, s látnak, gondolnak vagy éreznek valamit, esetleg vagysem... és kész, ennyi ez.

amikor vasárnap visszajöttem és beléptem, letaglózott az üresség. és nem akartam elhinni, hogy a múltam immár lassan húsz éves szelete, vagy konkrétan ezen lakás nyolc éves múltszelete is csak ennyi lenne. digitális memória, már amikor bekerült valami róla, amúgy meg: az üresség.

úgy gondoltam tehát, hogy ennél ezek a dolgok többet érdemelnek. az emberek, a tárgyak, a helyszínek.

és mivel úgyis abszolút inadekvát lesz bármi, amit írhatnék, egyszerüen elkezdem, aztán valamikor abbahagyom, a teljesség igénye nélkül.
kicsit talán át lehet érezni, velem együtt, mit jelent, innen elmenni.
és ebben nem lesz semmi keserüség, megbánás, máskéntgondolás, önámítás, önsajnálat, vagy félelem a változástól.

naplóbejegyzés lesz csupán, ígérem.

magamnak is, meg másoknak is.
nyugtatásul.


---


emlékszem az elsö sétákra a határ mentén. nem lehetett tudni, vannak-e még aknák itt-ott; a csipkebogyó viszont kurva finom volt, mégha szörös is a magvas belseje. hihetetlen pazarlással szívtam ki pöttömnyi húsát darabjaiból, majd 90 százalékát visszadobva a természet enyészetébe - kicsit emblematikus, jelzem, sokmindenre.

a sétákra mások is eljöttek. domiék, ha itt voltak barátnöjével; emlékszem arra is, hogy domi egyszer eltalálta hógolyóval az arcát, és mindahányan szörnyülködtünk. picit, legalábbis ;)
meg rudi meglógott. kifutott a focipályára a hóba, és fényképeztem - iwiwemen ott van a mai napig az a kép.
a környezet lassan változott, faszenes kályhák cserélödtek, felszereltem a hajdút, hogy legyen mindig meleg víz, és megörültem, hogy akkor és onnan folyik, ahonnan kell, higgyétek el, ennél nincs szebb érzés...
kapott a lakás gipszkartont, meg szigetelöanyagot, fúrtunkfaragtunk, bövültünk, jöttek a polcok, könyvek, könyvek, könyvek, idönként cédék. elöbb egyetem, aztán ügynökség és fordítások, aztán a nagybüdös semmi, közben sok barát meglátogatott minket, meg persze mindig kiraboltuk az ikeát, ha anyáméknál jártunk nürnbergben...

nürnberg. karácsonyi vásárok, bevásárlások. autóversenyek. az a furcsa lakás, ahová falból voltam bejelentve, hogy hamarabb kapjam az állampolgárságot... azzal a hatalmas, irdatlanul hangos papagájjal.
meg a kis lakásom, az elsö. ugrok itt összevissza idöben, már megint kilencvenben járok... pedig a fenti részben már nagyanyámról lett volna szó, kilencvenkilencböl. hagyjuk inkább azt az évet, meg a rákövetkezöt.
hagyjuk inkább.

de a lakás, a göttingenbe költözés :)
ahogy passzolt minden szoba, az elrendezés, a szüz falak és hatalmas termek - ahogy szídtam magam, amiért a fözölap felrakásánál a felesleges kábelt elvágtam, ahelyett hogy felhasználtam volna asztali konnektorhoz... mindegy, részletkérdés, csak nekem mond valamit... - dehát végtére is az egészet magamnak írom, nem?

vannak porok, amik nyolc éve nem változtak.
a konyhában állnak lencsék, zacskós levesek és kínai ízesítök, amik hét éve jártak le.
sose föztem szakácskönyvböl, és mégis valahogy összegyült vagy harminc.
a teákról meg nem beszélek, mert azokat legalább megiszom, mégha mennyiségük, változatosságuk és egyszerüen... elfoglalt terük... is bárki betoppanó számára nyílvánvalóvá tenné, ami amúgy is evidens: hogy örült vagyok.

a hálószobába új ágyat vettem, két éve. fogjuk rá, hogy délkelet-ázsiai stílusú a szoba. baldachinos ágy karvastagságnyi bambusztörzsekböl. az elözö, magam készítette ágy tíz évet szolgált, mielött ildikó kapta volna meg a nagy durrban.
a falon pókhálók. és hideg van, mert vastagok azok a pókhálós falak, a ház közös fütését pedig a tulaj, kedvenc, e hasábokon már emlegetett házinénim baszik bekapcsolni, majd csak októberben.

a dolgozószobámban, ahol most is ülök, könyvespolcok garmadája. ideje lenne rendbe szedni, a sok földön heveröt beszortírozni. át kéne nyálazni, mi nem kell már a sok szarból, és eladni a fenébe, még mielött komplett értékét veszti. final fantasy-s zsebóra, négyésfél évfolyamnyi 3d artist magazin cd-melléklettel, dtp-könyvek 2003-ból, rádióadós mikrofonok, macskás telefonkártyagyüjtemény, ilyenek.

két emberre, minimum két emberre született lakás volt ez.
barátaink, szomszédaink akkor költöztek el, mikor útban volt a második gyerek. egy gyerekkel még nagyon jól ki lehetett volna itt bírni. igaz, pár képregényt a nagyszobából át kellett volna csoportosítani, meglehet, a dolgozószobám is farigcsálásra szorult volna.

az elmúlt egy évben a nagyszobába talán háromszor ültem be. tojásszékem, amit annyira szeretek, egyedül a spaceteddymnek szolgál nyughelyül. idönként, ha barátok látogatnak, ott alszanak, legutóbb például gyuszi, vagy klaus, írtam ezekröl idönként itt is.

nem javítok semmit. ha kiég egy lámpa, hagyom. porszívózni csak a szönyeges részen a fürdöben, meg idönként a hálószobában és a konyhában szoktam. nem hanyagolom el a lakást, közlekedni azért lehet benne, de semmi se mozgat már jó ideje, hogy bármit... növeljek benne.

káoszt.
nah, azt igen. azt növelem, bármikor.

munka.
reggeltöl estig, idönként hétvégén, sokszor késöeste. tanítás, kócsingolás (nem vicc, ezt így láttam leírva a minap a mozgó világban, pedig az egy zseniális lap!), a sokszor leírt melók mentén.
idönként egy-egy fordítás, vagy weboldal-készítés, esetleg borító vagy egyéb fényképes-rajzos cucc.

hétfön végigsimítottam az épület tartóoszlopainak egyikén. az egyetemen, ahol dolgoztatnak, beléptem az irodába, és felderült képpel közölték, navégre, majd onnantól vagy négy helyröl nyomatták felém, mikor kellene dolgoznom, merthogy más nem végzi el, vagy nem úgy. nem hízelegnek (én se magamnak), hanem ezt mondják, és néznek rám, és nem tudok mit mondani, mert... nem tudok mit mondani.
több mint nyolc éve dolgozom náluk, velük, úgy fogadnak, mint egy munkatársat (külsös vagyok, ez csak ezért ilyen "nagy szó") és hívnak ebédelni.

állok a fehér tábla elött, felírom életemben vagy huszonnyolcadszor, hogyan kell átlagot számolni excelben, serceg a filctoll, közben mondom a magamét, hihetetlen déja vu, azért hihetetlen, mert mellbevágóan erös, és ráadásul VALÓBAN volt mindez már, és összefolynak téli esték tanfolyamai nyári hétvégi banzájokkal, hirtelen feldereng a két neonáci az utolsó sorból, ahogy 2004 tájékán elkezdenek randalírozni, vagy a kazah srác, aki jégszobrokat alkotott, arcok és sorsok bukkannak fel, meg adobe termékek, meg corel draw, meg e-learning, meg nemzetközi partnerszervezetek emberkéi, emailek kavarognak fejemben, eszembe jut ciprus és portugália, és mi mindent lehetne, lehetett volna mindezzel kezdeni...
és egy pillanatra megakad az átlag-képlet.

hogyan a faszomba vonjak átlagot az elmúlt húsz évböl?


---

villog, zölden, a telefonom, itt mellettem. szemben velem a régóta nem használt skype-hoz beszerzett kutyakamera, nikótól kapott tintinrakéta, meg valami könyvvel a nagy hasán nyugágyazó kis vizilófigura, mindmind a monitorom tetején. jobbra cédék, meg gyertyák, balra elintézetlen levélhegy, meg nyomtató, meg sorozatokkal teleírt dvd-k, még balrább a fa hajómakett, amit valamikor pár hónapja azért hoztam ide, mert mutogattam valakinek skype-on, talán épp abszinthnak. (akkor még nem tudtam, mennyire egoista vagyok.) a falon felette kép a punta sabbione környéki homokos partszakaszról, 91-ben készült, mikor domival bejártuk kettesben olaszország északi részét, nem kis forgószelet okozva. jobbra a polcon kedvenc farscape dvd-im mellett a fordított vagy szerkesztett kötetek, csaba könyve, a galaktikus pornográfia, amibe nagyanyám is belecsempészödött, meg egy nagy maci. ami röhej, mert amúgy nem is vagyok maci-gyüjtö. gyüjtök minden szart, de mackókat elvileg nemis. mindegy, megakadtam.

a lényeg, hogy itt ülök, írom, gépelem ezeket a sorokat, kérdezem magamtól, mi ez az egész, mi ez az egész elmúlt húsz év, az elötte lévö nem érdekel, mert azt már valamikor az elmúlt húsz év során sikeresen elraktároztam, mint JÓ idöszak...
s itt állok az elött, hogy odalépek vissza, mezöként, ahonnét indultam, annyi különbséggel, hogy van pár év a vállamon, amit azért lassanlassan már meglátnak rajtam, meg párezer könyv, amit a franc se tudja hogyan fogok hazacipelni együtt a tojásszékkel, és indulok megint nulláról, kis kezdeti segédlettel, mert vannak, lettek emberek, akik segítenek, köszönöm nektek, hellyel, tanáccsal, idövel, szeretettel.

indulok megint nulláról.


indulok, mert ami itt van, az elmúlt években valahogy lekerült a nulla alá.


---

nem tudom, érthetö-e. tulajdonképpen mindegyis, hogy érthetö-e, mert nem azért íródott ;)
memento.

nem akarok két hónap múlva ott állni és azt mondani, dehát annyi minden jó volt, minek jöttem el.


igen, annyi minden jó volt.


és tavasszal illetve nyáron úgy döntöttem, eljövök, mert, ahogyan egy régi, jó bikini-nóta mondta: felszívódnak az ürességben az emlékek.


nem akarom, hogy az emlékeim felszívódjanak.
azt akarom, hogy ez a két évtized, minden szépségével, jelentös és jelentéktelen részletével, amelyböl elmesélhetetlenül sok tódul most is megint épp a fejembe, ugyancsak úgy raktározódjék immár el, mint egy értékes, szép, értelmes korszak.


az élet így hozta, hogy le kell zárni.
simogathatok betoncölöpöket, monitor tetején rakétát, nagyszobában széket, konyhában saját kezüleg szerelt asztalt, akár ágyat vagy törülközöt vagy postaládát is.



valami új jön.

és csak úgy tudom magammal vinni a múltam, békében, ha lezárom.