pár dolog akkor.
mivel nem lett szigetes poszt, pedig idöben odavaló, pótolnám most, mindjárt következik alant. de hogy elötte az aktuális szituról is néhány szót:
tegnap piszok szarul voltam, hányinger, rosszullét, kedvenc béresantifront cseppjeimtöl 1000 kilométer és/vagy nyitva tartó közeli patika hiánya által megfosztva vészeltem át elsö igazi munkanapom, irodai, jeje, itthon.
ültem bent, agonizáltam, szerintem lenne aki most azt mondaná, hülyeségeket is beszéltem idönként, bár lenne vitám vele ezügyben nyílván ;) meg nem is akarom én minden hülyeségetbeszélekemet rossz idöre fogni, deszóvalviszont megint visszatértem a hegyre, és addigra - azaz estére - jó lett minden. (azér mondom, hogy hegyre, mert csabáék, akik átmeneti shelteremet biztosítják amíg október elsején relatíve saját kis négy fal (oké, húsz fal, a vécéket nem számítva) közé költözöm, hegyen laknak.)
ittam kakaót, meg tele volt a busz esötöl gözölgö emberekkel, és bírtam szeretni öket már addigra, meg vettem nikónak valami hülye lábosra fedöt, aminek tökre örült a telefon tanúsága szerint, és egyáltalán, sokminden lenyugodott bennem ami kavargott, nemcsak mentálisan, fiziológiailag is.
ez a hazajövetel, meg megérkezés, sok szempontból bizonyára nem lesz könnyü. de annyira vígasztaló, hogy a legváratlanabb pillanatokban jönnek elö igazán szép dolgok. és azt hiszem, addig leszek itt, amíg képes vagyok meglátni, megélni ezeket és örülni nekik.
mint ma reggel a buszon a három bör fogantyút az ajtó felett.
mindhárom, sorjában, egymás mellett, különbözö hosszúságú volt. ott lóbálódtak egymás mellett, három különbözö hosszú fogantyú, és tudom, tudva tudom, hogy én vagyok az örült infantilis marha, hogy ez bennem BÁRMIT is megindít, de nevetnem kellett, és szeretnem.
békávéstul, az egészet.
vessetekmeg, nah :)
---
történt pedig vala, még az ösidökben, ejtsd augusztusban, hogy egyik este mélyen éjszakába nyúlóan a szigetröl érvén haza, csabáék még egyiptomban leledztek, ejtsd, enyém volt a vár, a lekvár, meg minden társult dolog. amely társult dolog egy társasház, amelyben laknak, köbö ötven méterre egy csúúúúnya hosszú lépcsön lefelé az utcától, fentkint kerítéssel körbevéve, és csak a ház falán, ejtsd messze, és ügyesen csakis bentröl bekapcsolható módon himbáló, a közvilágás-szót eredményesen parodizáló uszkve két és fél wattos lámpácskával.
namost.
jövök tehát haza, éjjel 2 körül. nyitom a fenti ajtót. ez eleve olyan, hogy kívülröl nem nyílik, a falécek közt kell úgy benyúlni, hogy duplán vigyázva belülröl nyitod a kilincset. azért duplán vigyázva, hogy ne törjön nyításnál aztán csuklóból ki a kezed, másrészt pedig ne sérüljön közben a szigetes karszalagod, mert nincs az az isten, aki ezt a faszságot elhiszi neked és beenged koncertezni vele.
nem tudom, hogy ez a furcsa mozdulatsor okozta-e a különösen jól idomitott kutya ilyetén agytekervényeinek a beindulását, vagy helyböl volt olyan bátor, hogy minden arra vetödö mukit beugatott. lényeg, hogy amint a lépcsö tetején területen belülre értem, elém toppant vicsorgó pofával és - esküszöm - vérvörös lángban álló szemekkel arthur conan doyle gyermekkori dartmoori álmaim megkeserítö, ködáztatta éjjeli vérebe, egyszóval (na jó, hárommal) a sátán kutyája, halkan, figyelmeztetöen rámmordult, majd, mint már jeleztem, finoman megvakkantott.
mintegy csimborasszójaként a helyzetnek, a legfelsö lépcsön ott ült mellette egy napok óta kánikulás, esömentes korszak záróakkordjaként csuromvizes, fapofájú fekete kandúr, vérsárga lángban álló szemekkel, és mikor a kutya mordult, amúgy támogatólag megnyalta tappancsát és csapott kettöt a farkával, az ugatás zaja pedig ugyan elnyomta, de szerintem vészjóslóan nyávogott is egyet.
mondanom se kell, földbe gyökerezett lábbal bámultam a duóra. eleve itt ugye nem szokványos a kutya, olyannyira, hogy tizenvalahány éve erre járogatva ez volt az elsö ilyetén találkozás. másrészt kifejezetten eklektikus megjelenési forma a két faj ennyire egyöntetü, mondhatni közös fellépése, legalábbis ebben a korban - mármint az övéikben, nem az enyémben.
túl ennek eseti szépségén, kifejezetten problémamegoldási szempontból is talányok elé állított a helyzet. ugye minden egyes apró kis lépésem a kettös heves mordulással, farokcsapkodással és ugatással kísérte.
namostmiafasztcsináljak?, gondoltam, és végigvettem lehetöségeim.
ha lemegyek ugyanis, vagy egyiköjük, vagy másikójuk, adott esetben pedig nagy valószínüséggel mindkettöjük a torkomnak esik, és véres halált halok csabáék lépcsöjén (úgy, hogy ök meg egyiptomban nyaralnak...), de legalábbis bokán harapnak ma éjjel még, az tutiszent.
1) rászólok a kutyára, legyen kedves elengedni, mert én idetartozom.
ez ugyebár eleve etimológiailag helytelen, tekintettel hogy csupán barátaim tartoznak oda, ráadásul kétségesnek vélem, hogy akár öket egyedül, akár velük együtt engem beengedett volna a páros felségterületére.
ezen felül evidensnek tünt az is, hogy emberi beszéddel nem érek célt, mert egy tétován odabökött menjhazakérlek-re buksikutyus picit félrefordította fejét, majd közeledett egy tapodtat. én ettöl már nyitottam is a kerítéskaput és mintegy ellenirányú megfogadásaként saját kérésemnek kiiszkoltam a biztonságot jelentö deszkákon túlra, és onnan néztem vissza rájuk farkcsóválva, ööööh, izé, ök csóváltak farkat ofkórz.
nadebaszics, most aztán mi legyen? mégse hívhatok túsztárgyalót éjnek évadján a hegyre egy kutya meg egy macska általi szerencsétlen félhontalan félhajléktalan sakkbantartása végett…?
2) úgy teszek, mint aki nem fél, és dacosan felvetett fejjel slattyogok le a lépcsön.
ez kifejezetten bátor és férfias tett lett volna, bár a fent már vázolt támadási módozataik közül volt olyan, amely hosszútávú, gyermeknemzési szándékaimat behatóan keresztezhette volna, ráadásként különösebb védekeznivalóm nem akadt, max egy falevéllel takarhattam volna el nemesebb szerveim, erre már volt példa az emberi történelem során, bár úgy emlékszem a sztoriból, hogy nem lett jó vége, különösen valami éva nevezetü oldalborda miatt, javítsatok persze azonmód, ha rosszul tudom, pl. más volt a csajszi neve :)
anyway, nem voltam ehhez se elég bátor, se eléggé úgy öltözve, tehát ez a verzió sem jöhetett számba.
4) lámpa segített volna. zseblámpa, for a start, akkor világíthattam volna a szemükbe vagy mögéjük és akkor azt hiszik hogy a fénykéve az elfogandó faszi és azután iramodnak iziben vagymi. persze zseblámpám nem volt, csak az a hülye öngyújtó amit a minap vettem a helyi ábécében és kefélös párokat vetít a falra vagy barátaid fehér tísörtjére, kösziszépen, gondoltam ez nemigen hatja meg a két ellenfelemet, ugyanis nem állatpornós képek voltak, oroszlánt tehát nem vetíthettem volna mögéjük, arról nem beszélve, hogy ha lett is volna ilyen a kiskorúak által is minden bizonnyal látogatott vegyeskereskedés termékei közt, bizonyosan félreérthetö, mondhatni bünelösegítö uszításnak vélték volna, ha a kis kézi házimozi adta jelenetben egy oroszlán mondjuk épp bekapja a föhös faszi farkát.
ötleteket tehát nem aduk, öngyújtó a zsebben marad, gondoltam.
nosza, más fény kell. ha például a drága k*** izé, kedves házközösség áldozott volna egy ki*** izé, kiemelten jó helyen, nevezetesen a bejárat közelében használható kapcsolóra, akkor most máris nappali világosság borítaná be a lépcsöfokokat, és nem a sötétben kellene lefelé slattyognom, bármelyik bokorból alantas támadást feltételezve. a fény viszont, sajna, csak házon belülröl kapcsolható, ott viszont ismerösöm nem leledzett, merthogy… IGEN, csabáék mindeközben, egyem a szívüket, egyiptomban nyaraltak.
barátjukat meg, édes kedves jóbarátjukat, aki saját költségén vett mindig banánt magának, ezt a drága jó barátot itt hagyták, kitéve a gyilkos külvilág vadonidézö veszélyeinek.
hát ilyenek ezek, szép, mondhatom.
viszont fény gyúlt, átvitt értelemben is most már, agyamban!
5) segítség kell!
nem mindegy, persze, ilyenkor hajnal kettökor kit hív az ember.
a ghostbusters csapata például már egy darabja nem aktív, ráadásul sose dolgozott magyar állatokkal.
sintérhez pedig mégse küldhetek másfél ilyen nemes állatot mint ez a kettö itt, maradt hát a… nem tudom, nah, hogy hívják, állatelkapó tisztiföorvos segítöszemélyzet vagymi, kell hogy legyen ilyenje is budapestnek.
nadeviszont eztet én hogy a fenébe érem el éjnek évadján?
úgy van, gyerekek.
mire való a mobiltelefon segélyhívója, ha nem erre?!?!?!
óh édes istenem, hányszor tárcsázta már magától a szám magát, zsebemben meglapulva véletlenül… és most, végre, elérkezett az ö ideje: jóestét kívánok, szólaltam meg, alig remegö hanggal áldozva a hatóság mégiscsak hatalmas kisugárzásának.
"teeeesssééék, mit akaaar", kérdezte alig hallható hangsúlyváltással egy unott diszpécserhölgy.
itt hosszadalmasan igyekeztem elmondani, hogy barátoknál lakom, és nem tudok lemenni a házba, mert oda nem tartozó és való, idegen kutya van, aki vészesen vicsorít és nem enged be, tessék nekem valahogy segíteni.
a macskát nem mertem megemlíteni.
„hallodeztbazdmeg?” kérdezte számomra láthatatlan társát. majd visszafordult felém és a fülembe mormolt. „denevér nincs? most már csak az hiányzik, komolyan mondom.”
közöltem, denevér nincs, viszont a véreb komolyan a mellemig ér, és nem félek, de hát mégse akarom megharapni, vagy azt hogy ö engem, és mivel még világítás sincs, meg a barátaim egyiptomban…
finoman közbeszólt, hogy dehogyöakkormostmégismittudnacsinálni, így, egy szuszra.
mondtam neki, nincs valami állatelkapó tisztiföorvos segítöszemélyzete a fövárosnak?
itt egy kis szünet következett a túlvégen.
majd észrevettem, hogy onnantöl valamivel tisztelettudóbban beszélt, gondolom, az örülteket nem szabad ingerelni c. alaptétel idevágó, éjszakai segélyhívódiszpécserek által kívülröl fújt passzusa alapján.
„kérem szépen, van állatbefogó, de az csak reggel nyolctól rendel”, tájékoztatott.
együtt tanakodtunk a megoldáson vagy két percig, miközben felvilágosítottam, hogy természetesen tudom, hogy a rendörségnek nyílván ennél fontosabb dolga is akad, mégiscsak úniós föváros lennénk… láttam lelki szemeimmel, ahogy bólogatott, de persze nem hagytam annyiban, és folytattam a mondatot egy mégis-sel: nem lehetne mégis ideküldeni egy járört?
„minek, löje le a kutyát?” háborodott fel benne az állatmentö.
nemnem, siettem nyugtatni, nem akartam ugyanis elveszteni egyetlen kapcsolatom a civilizációval. de esetleg világíthatnának a zseblámpájukkal, amíg a házhoz érek, vetettem fel.
azt hiszem, itt adta fel.
„tudja mit, odaküldöm a polgárörséget, ök majd segítenek”, közölte ellentmondást nem türö hangon, majd bontotta a vonalat.
gondolom, valahonnan épp akkor szóltak be, hogy észleltek egy denevért…
---
a járör nem túl okos emberekböl állt.
ezt onnan tudom, hogy már kétszer végigjárták az utcát odavissza, de nem tudtam már egyre ráutalóbb magatartást tenni, mégse álltak meg. mindig elhajtottak mellettem, nagyon megnéztek, közben meg jó húszas tempóval továbbgurultak.
a harmadik fordulónál megelégeltem a dolgot, mert már épp egy bekötö utca hiányát rajtam számon kérö pizzafutár elhagyott motorját nézegették, mikor odamentem hozzájuk és megszólítottam öket. a kocsin felségjelzés nem volt a nagymagyarország-matricán kívül ugyebár, tehát akár lehettek volna pizzafutármotorbiciklirabolók is, szerencsére viszont csupán két nagyon furcsa stan és pan formátumú figurát sikerült kiráncigálnom a kocsiból.
közölték, a fél órás (!) késés és többszöri körbekörbemenés oka az volt, hogy nekik a diszpécserközpont (késöi bosszúként?) azt az infót adta, egy hölgy veszett ebtöl tartva nem tud bemenni lakásába.
kicsit furcsán néztek rám, mikor korrigáltam a tényállást, a pizzafutár pedig jobbnak látta elhajtani, nem tudom, a kutyától tartott-e inkább vagy tölem, mindenesetre újdonsült barátaim és reménybeli megmentöim feljebb húzták magukon teátrális mozdulattal gatyájukat, majd az egyiköjük elökapott ugyanabból egy méretes… elemlámpát, és elémállva félretolt, nonézzükcsak-mordulással.
mondanom se kell, a furcsa páros – ezen most kutya-macska barátaim értem – addigra tovatünt. bármennyire igyekeztem halk huhogással feszíteni a húrt és hitelesíteni korábbi félelmem, csak felvont szemöldökü nézést arattam, hasonlóan valószínüleg, mint amit korábban hüs kabinjában a diszpécserkisasszony vehetett fel, miközben problémáimmal ismerkedett.
anyway, uszkve öt másodperc alatt tettük meg az utat a bejárati ajtóig, természetesen mindennemü véreb és vérmacska felbukkanása nélkül, a stan és pan formáció testesebb tagja kitárta az ajtót, majd mint bennfentes lakos nyúlt a villanykapcsolóért és beengedett a ránk özönlö fénykéve nappali problémamentességet megtestesítö melegségében.
szégyenem beteljesüléseképp eleresztett még egy bizonyára nem is olyannyira gúnyorosnak szánt mondatot, mely olyan mélyen ékelödött emlékeim közé, hogy a mai napig visszacseng, ha felfelé slattyogok csabáék lépcsöházában:
„innen már fel mer menni az úr egyedül is, vagy kísérjük fel még az ajtóig?”
a sátán kutyáját meg persze azóta se láttam többé, természetesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése