nóném semmiségek

mi volt még.

jah.

elöször is, köszönöm, hogy elviseltétek az egy hét viagra reklámot!
és nem, a fiúknak nem feltartott mutatóujj, a lányoknak nem huncut összekacsintás céljából lett foganatosítva - egyszerüen együtt járt a városjelzö widgetem tesztfázisával... :(
s erre ráadásul sajnos csak véletlenül s késön jöttem rá, mert a firefoxomban van egy noscript nevü (kifejezetten javallott!) kiegészítö, amely konkrétan blokkolta nálam. (és ezt most a "blokkolás" nem-szexuális formájában értem.)

viszont a tesztfázis ezzel nálam véget is ért, a dolog bármilyen vicces, nem ér meg ennyit, ezennel leszedtem mindkét helyen.

egyrészt: emiatt csomó olvasóm már ide se dugja a tekintetét, mert orwelli sátáni vigyort vél felfedezni kutakodó virtuális arcomon.

másrészt, mert a sok viagra így vagy úgy de hangulatpusztító volt... s végül

negyedrészt, mert az emiatt rss-re kényszerített látogatóim meg úgysem jelennek meg akként, amivel viszont maga a widget szabályszerüen értelmét vesztette.

ha ehhez még hozzáveszem, hogy szemöldökömet enyhe emelkedésre késztette egynémely városnév (például mit keresek én kasselben és/vagy hannoverben?! merthogy bonyolultan kiokumulált machinációkkal - jujj! - kiteszteltem, és az biza mind én voltam...), de másrészt: bukarest?

emberek, bukarest?

vagy olyan területi engedményeket kaptak az erdélyi magyarok, amiröl a honi jobbos sajtó a sok heilhitlerezö pákó miatt elfelejtett tájékoztatni, vagy szimplán szolgáltatóspecifikus ip-címeket szür a widget, és ezzel nemnéha bizony félrevezet.

anyway, azt mondtam neki az imént: távozz tölem, gonosz lélek...!
(widget. nem pákó.
báááár...)

s lön.

úgyhogy: gyertek csak vissza, lelkecskéim!

:)


---


lentebb már írtam egyszer az olajos kézpeelingröl. hogy az milyen jó.

nos, szeretném hozzáfüzni, hogy találtam egy verhetetlen kombinációt:
olajos kézpeeling, plusz öt perc pihenés, plusz anaconda kézkrém, vigyázat, a fosmoszatzöld tubus, az aloe verás, mert a másik szar.

ez a verzió viszont annyira isteni, hogy még most, írás közben is simogatom az ujjaimat, látnotok kéne közben, elég nehéz így gépelni egyébként... (mit meg nem tesz a blogger az olvasóiért.)

(konkrétan amúgy elötte négyoldalú csiszolókövel a körmeim is megápoltam, és azt szerintem elbaszták, mármint a csiszolókövet, merthogy a durva csiszolórész lapocskája pont akkor vágja fel élével a körömágyad, mikor épp a negyedik, fényesítö felületet használnád... és higgyétek el, nem szép látvány egy véráztatta, amúgy gyönyörüen manikürözött köröm. valahogy olyan filmes állóképszerü volt, mikor ránéztem, szinte vártam, hogy megjelenjen mögöttem columbo és megkérdezze az ajtónál álló rendörtöl, hol a hulla...)

szeretem a kezeket.

ja, és most mindenki röhögni fog, de az egyenkérdésre, hogy mit nézek meg egy nön elöször, a válaszom bizony az, hogy: a keze.

(nyugi. azt mondtam: ELÖSZÖR. lol)

szeretem megnézni a kezet.

adott esetben kézbe venni kezet.


---


mindenesetre én most csütörtökön hazaugrom három napra... úgyhogy vigyázat, közel leszek ;)

és persze nem írok - maximum csak odaát, a kicsin.
aztán hétfön nekidobom magam megint egy jó hosszú vonatútnak, s majd jövö hét közepétöl megint leszek.

addigis olvassatok ideiglenes lányt, csabánál.
tetszeni fog.

vasárnap

szóval megcsináltam életem elsö kombinált érzelmi-intelligencia/rendszerezö-intelligencia, azaz eq/sq tesztem, itt.

és képzeljétek, kiderült, parkinson-kóros vagyok, vagy mi.

najó, oké, pontosabban, a "kiemelkedöen magas" (51) sq pontszámom általában asperger-szindrómások körében kedvelt cél.

ami köbö annyit tesz, hogy minöségileg csökkentett szociális interakcióim vannak, nem akarom megosztani a játékaim másokkal (ahááá! eddig azt hittem például, ez az egyke-szindróma), és a másik, ezt idemásolom, ez annyira jó:
"hiányzó szociális vagy érzelmi kapcsolatfelvételi szándékok"

jah.

a komplett blogom erröl szól, aha...


ami megment az enyészettöl, az valószínüleg a nöi átlag feletti eq (49) - ehhez képest aztán legott az extrém férfiagyakhoz sorolt a végelemzö grafikon. jó, mi? szabad erre gombot varrni.

namindegy, de ha már itt tartunk, ennél szinte dermesztöen hatékonyabbnak bizonyult a tegnapi posztban már említett myers-briggs, ahol ha jól emlékszem ENFP lettem, ami nyílván csak annak mond bármit is, aki maga is abszolválja, ajánlom amúgy mindenkinek, kevés angoltudással már legyözhetö, és tényleg baromira érdekes!

például helyböl lefektetödött, miért érzem magam több mint tíz éve csabával s krisztával barátok közt, jóban-rosszban (hehe :) , gondolom nem bánja csaba egóját, ha a gringo írja le, hogy ugyanaz a típus vagyunk, csak más súlyozással, ami cserébe viszont a vitáink (s hiábavalóságukat) magyarázza tökéletesen.

a myers-briggset nyugaton egyébként különösen állásinterjúk során használják a kívánatos munkaerö szelekciója végett. tekintve, mennyire gyorsan jön be minden jó és rossz majmolandó kicsiny hazánkba, valamint a munkaeröpiaci fluktuációt, tessék intenzíven tanulmányozni teszt-buherálási képességetek!

munkacím: "how to be a perfect myers-briggs", lol



s hogy az egészet végül lesimizzem, imhol a napi horoszkópom is:


Kedves Ikrek!
Uralkodó bolygód, a Merkúr, már távolodik a Neptuntól.

konkrétan itt húztam be a nyakam...

Ma már bebizonyosodik, milyen bölcsen tetted, hogy eltávolodtál a napi gondoktól.

hááát... nemtom.
ezt hirosimát hazudtoló lakásom
és legutóbbi bankszámlakivonatom
szerintem másképp láttatja.
de ha a néni mondja...

Felszabadultabbnak, gondtalanabbnak érezheted magad, és ez mindig örömmel tölt el.

ha más nem.

Vidámságban és békességben telik el a vasárnap.

nah! végre, az elsö pozitív mondat :)

Pontosan úgy, ahogyan mindig szeretted volna,

volna? volnahaaa? úristen, mi lesz ebböl?

csak éppen sohasem sikerült.

anyád!

vonatok

1.

az emlékezés vonata, hogy pontosabban fogalmazzak.

még böven karácsony elött, talán gyuszihéten történt, hogy dolgoznom kellett heveny ebédszünettel, mely utóbbit arra használtam, hogy egyek a pályaudvar elött rendszeresített minikarácsonyi-vásáron egy virslit, úgybizám, szarrá vágva a 90-napos fogyókúra aznapra tervezett kínzó gyümölcsnapját... (mely amúgy finom volt, épp megfelelö mustárral és... hagyjuk, pfff... ja, mármint nem a gyümölcsnap! az életben nem ennék gyümölcsöt mustárral!!!
oké, ritkán.
najó, néha.
de csak, ha terhes vagyok.)

[fölszállott a pávát hallgatok épp, a Borago együttestöl. tessék öket magatokévá tenni! a másik ami épp segít, hobótól a megzenésített józsef attila versek. egyiköjüket sem kedvelem túlzottan, a kettö együtt épp ezért zseniális. most ez kell.

nyugi, rögtön megértitek.

jah, és hát józsef attila. ugyebár.]


holjártam.

jaigen. bahnhof.

eléggé fura kapcsolat a miénk... mármint vonat-roberto, pályaudvar-roberto... volt is egy ilyen projektem, németország összes vonatállomását akartam könyvbe rendezni, szépen meg is terveztem egy példaoldalt, de valahogy sose lett belöle kész projekt... senki sem szegödött mellém... mármint kiadó. vagy... nem tudom, nemcsak kiadó.
mindegy.

hogy ne vesszen kárba, tessék:


namindegy.

szóval például éveket töltöttem azzal, hogy nyaranta nagyszüleimet látogattam vonattal. (amúgy, vicces, épp a fent látható kisfalu volt a végállomás... ott is ismertem meg silkét, tizenhét évesen, aki miatt... de csitt, erröl majd máskor. és igen, ebben a faluban löttek rám a határörök, mikor túl közel merészkedtem a határhoz... a kalasnyikovsorozatról az egyik kommentben csaba már értekezett. de - azt hiszem - ehelyütt erre is most még csendfátyol.)
emlékszem például, mikor a vadregényes, tánigazsevolt nyolcvanas évek derekán a lipcse felé közeledö vonalon a csehszlovák-endéká határon a keletnémet határörök elvették a playboyokat, amiket otthon szereztem be valami antikváriumban polc alól és a nyári szünetem feljavítandó vittem magammal (nem, nem, NEM! nem amire most gondoltok! jó pénzért el lehetett volna öket adni az ilyesmire - is - kiéhezett keletnémeteknek, és cserébe könyv-hegyeket venni belöle! nah. rosszak vagytok ;) és mikor pár héttel késöbb visszamentem ugyanazon a vonalon, az ígéretnek megfelelöen bemehettem a vámhivatalba értük... és igen, valóban vissza is kaptam!

azóta is néha eszembe jut, vajon a végletekig prüd (lásd még a "helga" c. örökbecsü endékás szexuális levilágító oktatófilmet, csókolózás után szörös muffból kibújó alien-sokkhatással), valamint nyugati sajtóterméket politikai veszélye alapján soroló és lopkodó/megsemmisítö kommunista apparátus mely joghézagának köszönhettem az amúgy szétlapozott és gyanús foltokkal terhes lapok visszaszolgáltatását...
gyaníthatóan erre a cedensre nem volt se pre, se megtervezett kontra, és hát a német, valljuk meg, német... bármíly örült parancsot kell teljesítenie, azt bötühíven megteszi.

ami egy szörnyü, de igazságában megingathatatlan átvezetés a tulajdonképpeni elsö ponthoz.
(az eddigiekre meg majd a másodikban visszatérek, mert azt hiszem ott és úgy jobban zárul a kör - persze ezt majd leginkább Ti döntitek el.)

egyszóval volt idöm, és így a pályaudvaron visszafelé bandukolva megláttam egy kis táblát, rajta felirat, "az emlékezés vonata".

nemtom, nekem elsö pillanatban lejött, hogy második világháborús tematika, gondolom kontextusszenzibilis és szörnyen intuitív fazon vagyok (csabáék a múltkor rá is vettek a myers-briggs-re, komplett ki is jött a menthetetlenségem), a lényeg viszont, hogy valami hasonlót már láttam pár nappal korábban, és mint utóbb kiderült, ráadásul ez egy csak-egyetlen-napon akció volt... tehát puszta véletlen, hogy épp akkor mentem el ott, és épp akkor volt is rá utóbb kevésnek bizonyuló félórám.

a vonat maga javarészt a múlt század közepében készült vagonokból rakódott össze. nem kisrészt, tudjátok, azokból a marhavagonokból, amikben európaiak millióit transzportálták. (jegyzem meg, nemcsak a kivégezni hivatottakat, hanem a katonákat is, akiket amúgy javarészt ugyancsak kivégezni vittek, csak frontfüggöen többkevesebb esélyük volt saját sorsukat igazgatni közben.)

az emlékezés vonata ettöl függetlenül, a tetteseket s adott esetben vétkes áldozatokat a vétlen áldozatoktól megkülönböztetöen, elsösorban a zsidó, cigány, homoszexuális, szellemileg fogyatékos, kommunista, és egyéb, náci és fasiszta rezsimek által elpusztítandónak ítélt ember történeteivel lett sínen gördülö múzeummá berendezve, és napról napra, mint kiderült, más és más német pályudvaron állomásozik.

bent több személyes család- és egyéni történet példáján illusztrálódik, mikre volt képes a hatvan-hetven évvel ezelötti ember.

például a tizenhét éves mathilde büne az volt, hogy egy zsidó fiúba lett szerelmes, akit még 39-ben küldtek el munkaszolgálatosként valamelyik koncentrációs táborba - akkoriban ugyanis még nem gázosítottak, hanem kihasználták az ingyen munkaeröt.*

a fiú egy idö után már nem írt, szülei is "eltüntek", mathilde elkezdett hát a rendörségen érdeklödni szerelme után. aggódott, hiszen a szomszédságából elvitt "emberek" sem kerültek elö többé, effektíve széthordta a többi lakó a bútorokat, és hivatalosan is egy sziléziai német család költözött be a helyükre egy idö után.

a rendörségen kerekperec kijelentették, hogy a zsidó nem ember, és ezért jobb is ha elfelejti az egészet, mert még ö is megjárhatja a végén. hordja el magát a judenschlampe, azaz zsidókurva.

jó.
tessék szíves lenni itt most egy pillanatra megállni és ebbe belegondolni.
elviszik, erövel, a párodat.
ma, MOST.
mellöled.
ír, és azt írja, "minden rendben, kicsit sok a munka, meg néha ütnek is, de minden megoldódik majd, és akkor összeházasodunk, ahogy megbeszéltük".
(mert persze nyugtatni akar, kímélni... bármennyire szar helyzetben van.)
és az egyetlen, ami tartja a lelket benne, hogy nemsokára megint felülhetsz a biciklije kormányára, és együtt tekertek majd a tó partjához, mint májusban.


és aztán nem jön több levél.

soha többé.

ennyi.

nos, a vonat tele volt ilyen és ehhez hasonló történetekkel. komplett eltünt családok, kétségbeesett keresö levelek, fényképek, mindez még a "hivatalos", nyíltan el is rendelt holokauszt elött.

könyvek, brosúrák a cigányok begyüjtéséröl (ha jól tudom, épp aktuálisan otthon is javasolt megoldásterv egyes csoportok körében), egész idegszanatóriumok "átköltöztetéséröl" koncentrációs táborba, kisgyermekek - jó esetben - adaptációra kényszerítéséröl megbízható árja családokba, vagy homoszexuálisok sterilizálásáról, baloldali párttagok eltünéséröl, és hát igen, az ezekkel kapcsolatos marhavagonokról, a harmincas évek közepétöl.

külön könyv, jó vastag: nök a koncentrációs táborban. ahogy bordélyházat rendeztek be velük a öket örzö tisztek mulattatására, ahogy embertelen kísérletek tömegét végezték el rajtuk, ahogy majdan összeesésig - és tarkónlövésig - takarítaniuk kellett a táborokat az azokat belepö emberportól.



mathilde nyoma amúgy elvész, miután a harmadik feljelentö/kutakodó levelét elküldte.

ezerkilencszáznegyvenet írunk.

*aki vitatkozni szeretne velem a holokausztról, belépöként végiglapozza a "fasizmus" címü német hetvenvalahányas, tehát nem meg"fotósoppolt" képanyagot tartalmazó könyvet, tele dokumentummal, jegyzökönyvvel, hullarengeteggel, élve boncolt emberekkel, orvosi kísérletek áldozatainak történetével és képanyagával, gázkamra elötti csonthegyekkel.

aztán jöhet az érveivel.

a hatás... nehezen foglalható szavakba.

belegondoltam például, hogy az általam fent oly szépen oldalba foglalt pályaudvarról a harmincas-negyvenes években vajon indítottak-e marhavagonokat. vagy hányan, hány ezren, százezren hajtottak át rajta, adott esetben egy résen át arra a hegyre meredve, amelynek a tövében én késöbb felnöttem, bokrai közt játszadoztam, cseresznyéjét ettem.

s hogy milyen érzés lenne - igen, ez a legelevenebb talán - ha most azt mondanák, a szeretteim nincsenek többé.
bocs, de elvittük öket.
merthogy fura a szemük színe.

a barátaid?
hááát... az a helyzet, hogy szükség volt a munkaerejükre. oké, a lányukat megeröszakoltuk, és a kissrácra nem volt szükség, öt tarkón löttük, kicsit sokat ficánkolt a szakaszoszlopban.

ja, és a szüleid házát, lakását, disznaját, ezüstékszerét se keresd, arra szükségünk volt.

für das vaterland.



2.


egyébként szeretem a vonatot.
szeretek vonatozni.

imádom, hogy olvashatok, teázhatok, filmezhetek, zenét hallgathatok, beszélgethetek adott esetben nem túlságosan idegesítö individuumokkal, sötmitöbb aludhatok is akár - és senki se szól rám, hogy mindezt vezetés közben teszem.

nem tudom, említettem-e már valahol, de nekem a vonatozás már a szabadság üdülés-része. pihenés, jólesö kikapcsolódás, megspékelve egy tökéletes érzéssel: lelkiismeretfurdalásmentes vagyok, hogy nem kellene közben mást csinálnom!

ha otthon könyvet olvasok álló órákon át, közben azért mocorog bennem a szuperegó, hogy nem kéne-e eztmegazt végeznem helyette, ezzel föképp a társadalom, meg, najó, esetenként a saját érdekem jobban szem elött tartva.

nem. vonaton ez nincs :)
úgyse tudnék ott mást csinálni, mint utazni, nem?

(oké; vezethetném.
de akkor minimum a zenehallgatás ugrana a fenti listából - hogyan halljam meg különben 280 felett az utasközönség plusz fedélzeti legénység sikoltozását?
és igen, lehetnék még kalauz is - de mivel jó rossz az arcmemóriám, már az elején feladnám, hogy valaha is megjegyezzem, ki hol szállt fel, és a sorozatos jegyelkérés miatt tuti meglincselnének... s ráadásul mégcsak rossznéven se vehetném.)


szóval mindigis szerettem vonattal utazni, ez valahogy kialakult, huszonév (föképp) lánymiatti vonatozás után.

vannak fura vonatutak, erröl lentebb már írtam valahol, talán még augusztusban, mikor jöttem onnan ide... és most, aktuális utazásaim mentén is rá-rájövök, hogy ELmenni valakitöl más vonatozás, mint ODAutazni hozzá.
viccesmód utóbbi a hosszadalmasabbként megélt, legalábbis nálam.

és ennek nálam... történelme van, ahogy mondják.
igen; ha jobban belegondolok, a személyes történelmem elég szépen benne fekszik a vonatokban.

sok dologra a régmúltamból nem emlékszem, amire lehetne... de a lipcsei, drezdai, halle-i pályaudvarok olajosfémes, szocialista illatára igen.
és igen, az illat volt, nem büz... még csípösen hideg, deres éjszakákon is, a nem stílusból, hanem áramhiányosan narancs megvilágításban.

emlékszem örült utazásomra 88-ban egy wartburg priváttaxissal, hogy elérjem nordhausenban a csatlakozást fél egyig, és ne kelljen másnap reggelig halle kietlen, szocreál várócsarnokában éjszakáznom a megmaradt, legjobban eldugott playboy táskám fölé görnyedve.
ahogy kerülgette kis utakon a kettöésfél per tartomány éjjeli rendörjárört, majd szerénytelenül vigyorogva, gyakorlatilag utolsó pillanatban és a sineken leparkolva elrakta a normál keletnémet havikereset kettöésfélszeresét.

volt ott, apám mentén, amszterdam is, a pályaudvar elötti drogosparadicsommal... vagy, még elötte, behavazott érchegység-kisvonat-végállomás, valamikor 88-89 telén, s séta a holdvilágos éjszakán rokoni farmra, ahol aztán kirakták karácsony másnapján a szüröm.

emlékszem késöbb interrailre, igen.
a görög vonatra, ahol keskeny nyomtávon és föképp egyetlen sinpáron futódott be a komplett pelopennészosz, és ha valahol olajbogyó-alsón késett a vonat, mert egy kecske (nem vicc, na! láttunk.) nem kívánt még leszállni, hiába kérlelte a gazdája, bizony egész görögországban állt a vasúti forgalom.
(fel ukrajnáig, szerintem, de ez más tészta.)
és igen, vicces volt paradicsomot zabálni teli torokkal egy fura délolasz kisváros (brindisi) pályaudvarán. makogó örülteket látni ancona felé és nemnevetni, mert akkor biztos megesznek vagymi.
befutni velence föpályaudvarra, elrakni hátizsákot.

vagy, apropó hátizsák: ott a jó öreg máv!

vonattal balatonra le, tudjátok, a nyári hónaljszag-gyorsvonattal, érintésrekoszos wc-ajtó által minden kis huppanónál oldalba baszva lenni.

s emlékszem a közelmúltra. (ez nálam úgy uszkve 10 év.)
pécsi, berlini, debreceni utakra.
nürnberg, karácsonyi vásár. bécs, szüleim.
lengyelországra, és különösen gdanskra, ahol hirtelen harry potternak képzelhettem magam, mikor az 5/b vágányra irányítottak az egyébként csak A, B és C peronokkal rendelkezö állomás sárga menetrendjében, riasztó módon egész nap épp csak az én vonatom indítva onnan.

aztán göttingen-budapest, budapest-göttingen, megannyiszor az elmúlt években - s most megint, gyakrabban, okkal.

és - látjátok, mondtam, hogy zárulni fog a kör! - mindezen emlékek emberekhez, szívemnek akkor és bizonyosan most is (bár most már néhányuknál másképp) kedves emberekhez kötödnek.

olyan emberekhez, akik mindezek miatt a fejemben vannak, mikor ülök a vonaton, bármely vonaton, bármikor is mostmár, és hallom a parapparam-parapparam zakatolást.

azokon a sineken, ahol másoknak ugyanígy észben, szívben lévö emberek tüntek el, régen, nagyonrégen,

parapparam,
parapparam.


---


néha a történelem személyes és személytelen vonatkozásai annyira de annyira sok ponton folynak össze.


s valójában minden vonat - tegnap, ma, holnap... -
az emlékezés vonata.

la vie en rose

Marion Cotillard oscar-díjra lett jelölve a "la vie en rose", magyarul "piaf" (s eredetileg "la mome") filmben nyújtott teljesítményéért.

szóval... december 29.-én megcsodálhattam a piafot. megmondom öszintén, nem tudtam, mi vár.
és a mai napig görgetem a hatásokat magam elött.



mikor kijöttem, nagyon szubjektív érzéseim voltak.

egyrészröl, maga a mozizás egy... leírhatatlan élményt nyújtott.
tudjátok. elöször elmenni valakivel moziba... önmagában már megismételhetetlen.
süppedni a székekbe.
kéz kezet fog, kettö darab kettö darabot.
bújni, karfát pokolba kívánni.

s aztán jöhetett a film.
opulens díszek, meleg bordó, vörös és barna színek, virágok, utcakövek, víz és sötétség, maszkok és fénykévék, arcok szilveszterkor, csodálat közepette, és mindenhol az a metszö, eröteljes, dacos hang, non, je ne regrette rien, semmit sem bánok, ami történt velem.

semmit se bánok, ami történt velem, ez a krédó.

ez a lényeg.

hány szörnyü emlék, hány rossz, hány kellemetlen.
s micsoda csillogás, mekkora, mennyire csodálatos érzések továbbítása.

az élet maga szól erröl.
hogy honnan hova jutunk el, s mit teszünk közben.

kinek mit adunk, okozunk.


a film maga...

nos, akkor, ott helyben, olybá tünt, mint egy végeláthatatlan coitus interruptus...
megejtö, vagy épp nagyonnagyon beléd égö képsorok, iszonyú szépséggel, szomorúsággal és dinamikával. de valahogy... nem tudom, rendezetlennek tünt mindez. mintha könyvfejezeteket aggattak volna egymás mögé, anélkül, hogy az irodalomban megengedhetö fejezetvégi s -eleji bakugrásokat filmileg lineáris elbeszéléssé füzték volna össze.
emiatt nekem például szétfolytak a karakterek, néha nem tudtam, melyik mellékszereplö kicsoda, volt-e már, vagy csupán egy a sok közül... és most mikor és hol és miért járunk.

éreztem, hogy ezt jobban is meg tudtam volna rendezni ;)

a történet ficánkol, mintha ez a csodálatos, csillogóan tüneményes ember, Edith Piaf, ki szeretne bújni a biografikus, kontinuitást ráeröltetö leírás hálójából.

igen, az egész leginkább olyan volt, mint egy álom.
álom, lázálom - ki tudja. oly rokon fogalmak.

és ma, olvasva az oscar-díjat, hirtelen elkapnak emlékeim, megint odasüppedek a zsöllyébe, élvezem magát a szót is, hogy zsöllye, és a nagy Ö fogja a kezem, s igen, emlékeimben feltör, mit feltör, kitör mint egy vulkán Edith Piaf... a padam-padam, erösen, keményen, mert ilyen az élet... s a címadó szám, a rózsaszín élet, mert az néha olyan is... s a fiatal utcalány, meg persze Gerard Depardieu figurája, aztán a sok, zenébe, Edith zenéjébe szerelmes ember, meg a bokszmeccs, a sok elvesztett szerelem, a sok meglelt szerelem, s maga az elmúlás... mindmind, ami fontos, érzelemfontos, az életben.


s rájöttem, hogy igen... ezek most azért jönnek elö bennem, mert Marion Cotillard... leírhatatlan volt.

és akkor mégegyszer:

Marion Cotillard oscar-díjra lett jelölve a "la vie en rose", magyarul "piaf" filmben nyújtott teljesítményéért.

ez a minimum.
a minimum azért, amit nekem adott.

akkor, és ma.

(s úgy tünik, mindörökre.)

üdvözlet hát franciaországba ;)

öten

ilona.
23 éves, hajadon, egy gyerek.
lengyelországban született, egészen a gimnáziumi érettségiig úgy tünt, kiszámíthatóan normális élet elé néz. au-pairként szerette volna német nyelvtudását javítani, a nyári szünetben beadott jelentkezése alapján decemberig tükön ülve várta, hogy fogadócsaládjához, münchenbe elmehessen. ekkor volt 18 éves.
három hónapig maradt, majd kiderült, a családi apuka túl eröszakosra vett kapcsolata mentén gyereke fog születni. kirúgták, visszament lengyelországba, a szülök megbotránkozva kitagadták, visszajött, letelepedett, megszülte gyerekét, segélyen él, havi 70 ezer forintnak megfelelö összegböl, a harminc négyzetméteres lyukat fizeti az állam.
idáig tipikus századeleji idilli magyar cselédtörténet.
innentöl tipikus századeleji európai szenvedéstörténet.
csak a század más. az önéletrajzában kínkeservesen gereblyéztem, de hiába erölködtem, ha egyszer nincs mit írni, nincs mit írni. semmi szakmai gyakorlat, munkatapasztalat, a munkanélküli ráta jelenlegi állásánál a nullát alulról közelítö esélye van helyzete megváltozására. továbbképzésre nincs pénz, se neki, se a munkaközvetítönél, azok inkább az ígéretesebb esetekre tartalékolják a tanfolyamkiutalásokat.
az interneten a volt osztályának honlapját nézegeti órákig, üres arccal.
csendesen ül, nem kér semmit. a tanítás végén illedelmesen köszön, megy a bölcsibe a gyerekért, utána vissza a kis szociális lakásba, lengyel tv-t nézni.

---

alina, 22 éves.
bocsánat, de: ragyás arcú. sebhelyek, tisztátlan bör. érdeklödö szempár, szemüveg, három éve már láttam egy tanfolyamon, akkor alig beszélte a nyelvet, pedig német barátja volt.
kazahsztáni születésü, de ellentétben a kazah típussal, vékonydongájú, alacsony.
német nyelvtudása idöközben bámulatosan javult, igazán választékosan és okosan beszél.
amikor mosolyog, (nem)látszik hiányzó szemfoga. néha foltos a karja.
novemberben nyílt meg, a városban találkoztunk. megörült nekem, kérte, kísérjem el a buszmegállóig, fél, mert az exbarátja követi, a mostani barátja meg otthon, egy környékbeli faluban. miközben kísértem, lassan egyre többet mesélt az elözö három évéröl.
exbarátja drogokat árul, alina is kipróbálta, késöbb futárként, majd árusként kellett dolgoznia, hogy pénzük legyen mindenre. közben terhes lett, a heroin miatt elvetette a gyereket, és akkor, a kórházban "tért magához". a halálos fenyegetések ellenére otthagyta exét, metadont szerzett a feketepiacon megmaradt pénzéböl és kikúrálta magát. beköltözött új barátjához, sokat veszekednek, mert ö is ex-junkie, és mint mondta, azok mindig sokat veszekednek... nem tudhatom. régi barátja néha meglátja a városban és elkezd futni utána. ordibálva ígéri, megöli egy nap.
a buszmegállóban megköszönte, hogy elkísértem, és megkért, a tanfolyamvezetönek ne áruljam el, amit elmesélt.
utána már csak kétszer láttam, tanítás közben csendben volt, garbóban, talán hogy nyomokat tüntessen el. most épp a klinikán van, szakmai gyakorlaton. akkoriban azt mesélte, szeretne ápolónö lenni, idös embereknek segíteni.

---

victoria, 23 éves
sierra leonéban született. hetedikes korában polgárháború volt, az egyik fegyveres klán tagjai felgyújtották a tanárokkal együtt az iskolát, legyilkolták a fiúkat, majd megeröszakolták a lányokat. ezt nyíltan, érzelemmentes tárgyilagossággal mesélte, mert véletlenül rákérdeztem egy kétéves kimaradásra az életrajzában, mielött németországba került volna.
az említett incidensnél 13 éves volt. utána menekülnie kellett, majd végül európában, németországban kötött ki. a testét árulta, ahol kellett, hogy továbbjuthasson.
19 évesen ennek ellenére, vagy ezek miatt, leérettségizett. szerelmes lett, és óvatlan: gyereke született egy itteni afrikai mogultól, aki a helybéli közösséget igazgatja.
egyedül él, most, miután elhelyezte a gyereket bölcsödében, szerette volna befejezni tanulmányait, esetleg tovább is tanulni.
a munkaközvetítö nem látott esélyt az elhelyezésére a német munkaeröpiacon. haszontalan számítógépes egyentanfolyamokat látogattatnak vele immár több mint egy éve.
igyekszik dekoratívan öltözködni. szereti a színeket, mindig más és más színü masnikat hord a hajában, csuklóján. ettöl függetlenül egyetlen nadrágja van, az elmúlt pár hétben kétféle pulóverben láttam.
legutóbb azt kérdezte, az interneten vannak-e szabadon olvasható könyvek.
valamint csodálkozott, mikor elsö találkozásunkkor tudtam, hol van sierra leone.

---

jessica.
19 éves. 3 éves fiával él növére lakásában. egy franciaországi nyári táborban eröszakolták meg elöször, 14 évesen. azt mondta, végül is saját hibája volt, hisz kihívóan táncolt és szemezett a késöbbi elkövetövel.
azóta a srác, nem tudni kicsoda és németországban hol él, idönként "meglátogatja".
néha este, vagy téli, sötét nappalokon, mikor hazamegy, a bokorból elöugrik egy árny, mesélte, és leteperi. azt suttogja, kuss, vagy megöllek, majd megeröszakolja. idönként elhozza barátait is, feltehetöen pénzért árulja nekik az "alkalmi szeretöt".
éjjelente nehezen alszik, a fia (egyetlen, igazi barátjától született, akitöl aztán különvált, mert nem bírtak ketten a szituációval) az, ami életben tartja. mondta, akkor volt nyugalma, mikor terhes volt, akkor az ismeretlen srác békén hagyta. utóbb persze rosszabb lett, mert ha - félévenként, néha havonta - újra elkapta, már a gyerekét is fenyegette.
a rendörségi feljelentés hatástalan volt, gyanúsított hiányában a nyomozást fél év után megszüntették.
azt mondja, a legszörnyübb, hogy nem tud normális életet élni, mert sosem tudhatja, "ö" mikor bukkan fel újra. hiába nem történik semmi egy-két éven át... attól ö még remegve kushad az ágyában esténként.
se társkapcsolatra, se családja támogatására nem vágyik, nincs ereje. utóbb rendörnek készült, de az egészségügyi vizsgán rossz közérzete és folytonos álmatlanság okozta kóros gyengesége miatt megbukott. jelenleg segédmunkát keres, hogy fenntarthassa magukat.

---

lorene, 22.
három gyerek, a legidösebb hat éves. barátja autólakatosként tengeti életét, ö maga a háztartást próbálja rendben tartani, bár leginkább internetezik egész nap. a gyerekekkel elég hangosan és nem túl empatikusan ordibál. lerobbant, feltuningolt opel astrával járnak, hétvégenként disco, a gyerekekre a szomszéd vigyáz ilyenkor.
sokat isznak, föleg a lány. mesélte, mint keletnémet, elvesztett valamit, mikor leomlott a fal, bár akkor még csak tizenéves se nagyon volt. de a családjukat ez kettétörte, és apja onnantól más ember lett. ö maga egyre több idöt töltött az utcán, egy, úgymond, leánygeng tagja-, majd vezetöjeként. apró lopásokból éltek, igen kemények lehettek, fiúkat is ripityára vertek, ha kellett. az egyik ilyen összevert fiúból lett elsö (majd többi) gyermeke apja, a mostani élettárs. mindketten drogoztak, valahogy összeszedték magukat, hol egyiköjük, hol másikójuk vigyáz arra, hogy ne csússzanak le túlságosan.
elég törékeny mindez, a gyermekvédelmisek már többször el akarták venni tölük a kicsiket. lorene sírt, mikor a karácsonyi parti után, kevés alkohol során ezeket mesélte. vissza szeretne menni oda, mikor 6-8 éves volt, és apja mesékkel esténként olvasni tanította. szabad, tiszta égröl álmodik, ha tud, és világot akar látni, egyszer majd.

------

az elmúlt évemböl ez egy absztrakt metszet.
nem pontos a kép, hogyan is lehetne, így, ötükkel, 200-250 többkevésbé intenzíven megismert emberi sors mentén. hol vannak a koszovói albán srácok, akik kemények, és akkor réved el tekintetük, ha a családjukról kérdezek, vagy a 99-es évröl... vagy a harmincéves szibériai bányász, aki úgy néz ki, mint frankenstein szörnyetege, hasonlóan gyermeki, ártatlan lélekkel, nagy lapáttenyérrel és egy hatvanéves hajlott hátával és börével...

hol van a soksok, kilátástalanságába állóképként megfagyott ember, róluk ki és mikor fog írni?

de ezeket most... fent... meg akartam örökíteni.
hogy így akkor, a tegnapihoz képest, kerekebb legyen a kép.

mert a sok nevetés, amivel igyekszem kitölteni és kitöltetni a továbbképzésük óráit, sokszor ezek elfedését segíti.

postscriptum

és - agnus után szabadon - olvassatok verseket.
Deres Kornélia tud ilyent:

"Aztán egy idő után rövidebbek
lettek az évszakok, arra gondoltam,
biztos apa keze lehet ebben is,
úgy tépkedte a fűcsomókat egész
nyáron át, mintha ezzel űzné a nyarat,
később sóval szórta fel az udvart,
azt mondta rá, hogy hó."

tessék megbecsülni.

antennák

megyek be ma reggel az orosz lányaimhoz (oroszlánjaimhoz), elsö mondat rövid méregetés után: mikor megyünk az esküvöre?!

kicsit kókadt voltam még, keveset sikerült újfent aludnom, szerintem két azonos oldalú zoknit húztam fel, és egyéb baljós jelek is kísérte(tte)k utamon, de ez azért kicsit megdöbbentett (és felébresztett). gondoltam, migránsok is, lányok is, plusz újév van, illik ilyenkor decidált módon értésükre adnom, hogy a terembe lépésem és a kérdés közti összefüggés bizonyos komponenseit illetöen még vannak lágyan homályos pontok egyikmásik agyféltekemben.

he?! - kérdeztem hát idültdrogos szájtátással.

- új frizura, fogytál {tekebábut formáló illetlen gesztika hozzá}, mosolyogsz - közölte a szószólójuk ellentmondást nem türö hangon, miközben három ujjával leszámolt velem s az érveivel. - tehát? mikor lesz az esküvö?

- milyen esküvö?! - tettem az ártatlan, még mindig semmit sem értö kommunikációs nullát.

közben persze már enyhén vigyorogtam.

- ne szórakozz - mondta az elöbbi.
- milyen volt magyarország? - kérdezte ártatlan arccal a második.
- és a gyerek mikor lesz? - érdeklödött egy harmadik.


no comment.

budapest, huszadrész

megtapasztaltam, milyen a zsugorodó idö

futottak felém és a nyakamba ugrottak.
forogtunk is.

találkoztam gyuszival, és majdnem levágták a hajamat - nincs összefüggés!

könyv- és csokiparadicsomban jártam, és levágták a hajamat. mégegyszer: semmi összefüggés!

a világ legrövidebb és legcélirányosabb cora-bevásárlásán estem át.

kiderült, ketten könnyebben hordanak egy fenyöfát, mint fordítva.
(ejtsd, két fenyö egy embert)

fémfürésszel és damillal realizáltam a halászlét, az éjféli mise pedig...

majdnem tündérrel akartak összeházasítani.
cserébe tündért kapok majd.

s ha már: hóangyalt is láttam, pattogó kandallótüzek közt.

a balaton jegén teáztunk.
najó, majdnem.

péterfy bori helyett egy vámpír énekelt nekem igézö szemekkel.

kétkiskacsós artdekó váza világított utat szigliget felé.

belesüppedhettem piafba, majd billiárdestén vesztettünk olyanmindegyen...

könyvet, pulóvert, és tökmagos pogácsát vettem,
mindenhonnan elkésve.

boldog s elöször voltam a lovin, majd aktívan vesztettem a majdnem lekésett pukkanás után.
(összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint mások... :( ez itt egy in memoriam g.)

curlingeztem, pontosabban, curlingeztek körülöttem...
(s kérek új térdkalácsokat!)

hullazsákot ettünk, l.a. law-kávésan utcán teáztam, aztán plázalevest föztem.

majdnem fogorvosnál voltam, vettünk új artdecosítható vázalámpát, és nem volt jó a legenda.

újra könyvparadicsomban jártunk, ahol sokat bámészkodtam, csakúgy mint életem elsö végig figyelt curlingmeccsén.

kandinszkijröl bebizonyosodott, hogy akkor is erotikus, ha bárki más, míg egy újabb billiárdparti barátok közt életem legszebbikje volt.

az éjjelröl, erröl is, pedig:
csitt! :)

férfias férfiak

tehát.

kezdetnek akkor ez:

van egy alapvetö különbség nö és férfi között.

mármint túl a biológiain - nem letagadva persze az összefüggés opcióját.

mégpedig, hogy férfi és nö alapvetöen... különböznek.


hurrá?

nos, természetesen nem ilyen egyszerü.
ha az lenne, mondhatnám nyílván azt is, hogy férfi és férfi között is van különbség... azt hiszem, nem kevés hölgyolvasóm heves bólogatásba kezdene ehelyütt.


(most elgondolkodtam, amúgy, hogy a hölgy olvasó, vagy hölgyolvasó verziót használjam. mivel utóbbi picit pajzánabbnak tünt - és valamiért tibeti imahengerek jutottak erröl az eszembe, hála a sok leslie lawrence fordításnak, gondolom - emellett tettem le a voksot. tudjátok mit? játsszunk magyarázósdit! emlékeztek, amit domival.
hülyeséget megmagyarázni.

férfiak ebben különben is jobb, ha edzödnek, jelzem...

tehát:
hölgyolvasó.
a) elkülönített terem a Szabó Ervin Könyvtárban
b) rendkívül fura, durungos szerkezet [ebbe most nem mennék bele...]
4) a "terézanyú 2" hímnemüségét eláruló szaklektora
v) férfi, aki ért a nökhöz [okés, tudom, antonim!]

bocsánat, alig itt az újév és már megint zárójelezek...
lol)

namindegynaszóval.
férfi és nö alapvetöen tehát különböznek.

mielött megállnék ezen megállapításomnál és elkezdhetném önnön vállam ropogtatni, nyílván további distinkciókra van szükség.

a baj azonban pont itt kezdödik.

ugyanis ez a különbözöség nem megfogható, nem holmi nöi-férfi törvénykönyv alapján müködik.

függ attól, milyen szituációban történik a mintavétel.

például egy páros leánytagja nem a tartalmat kéri számon, hanem a hangsúlyt, miközben, tádááá!, a fiú azt sem érti, honnan és miért kapja.
vagy a srác nem érti, egy kérdés hogyan lehet ezen az ég-adta világon egyáltalán kérdés a lánynak?

nem fogok ebbe most belemerülni, szakkönyvek és "önsegélyezö kötetek" ezrei állnak a t. érdeklödök rendelkezésére...

(bocs, megint zárójel.
belegondoltatok már, mekkora barom átrázás ez az egész? a lelki szemetespolc, a masszív "önsegélyezö könyv" hegyek ???!!!

ha "önsegélyezö", akkor miért másvalakinek a könyvét olvasod? akkor segíts magadon.
ha meg segítségre van - ehhez, akár - szükséged, akkor segélykönyvet olvasol, nem?! gyengébb esetben meg segédkönyvet, mint régen a trabanthoz kapható "hogyan csinálj magadnak karburátort csicseriborsóból" címü épületes munka...

az nem önsegély, ha valaki segít - az segítség!

amivel csupáncsak az a gond, hogy honnan a fenéböl ismerne TÉGED egy akármilyen könyv (vagy rádió/tévémüsor, ha már itt tartunk) túloldaláról egy akárki, ha még a saját társad sem találja mindig ki, mit miért csinálsz... nem beszélve magadról, hisz nyílván ezért fordulsz segítségért?!

mindenki azt hiszi, a kezébe adnak ezzel valamit, amivel ö majd jó patentosan megbuherálja magát...

jelentem: már a trabantkarburátor is egyrészt csak hiányt pótolt, másrészt nem müködött kielégítöen.

az igazi önsegély az, ha beleülsz a természetbe, kirontva a szokásos mindennapi trottyból, és rájössz magadra.

aztán persze utána felölem írhatsz ebböl meggazdagodás céljából egy trabantkarburátoros lelkisegélykönyvet is akár...)


vissza.

a lényeg talán leginkább az, hogy kiszámíthatatlan, hogyan reagálunk dolgokra.
az egyetlen, ami kiszámítható, hogy különbözöképpen.

ha más nem, azért, hiszen az elvárások egy helyzetben ember és ember között is mindig másmás vonalak: elgondolások, érzések és alapállapotok mentén dölnek el - kommunikációelméleti axióma például a szimpla üzenet három oldala, pillanat, megpróbálom sematikusan:

KÜLDÖ ---> ÜZENET ---> FOGADÓ

jó esetben ebböl az üzenet legalább tiszta...


máris mondom.

például férfi ül az anyósülésen, és feleségének egy közlekedési szituációban azt mondja:
"zöld van".

innentöl a másik két komponens - küldö és fogadó - állapotától függöen, s függetlenül a kimondás tartalmától, bármi elképzelhetö folytatásként:
a) elindul a kocsi, vagy
z) másnap elválnak...
s minden más, eközti fokozat.

jajvagyúgy... hogy a hangsúly?

hát igen, a nonverbális kommunikációnak, valamint a kimondott szó üzeneten túlmutató "hozzáadottértékének" persze van jelentösége, igen... de ez marginális ahhoz képest, hogy milyen állapotban fogadja a fogadó az üzenetet!
ugyanaz a fogadószemély például lehet olyan hangulatban, hogy a) csendben gázt ad, vagy pedig b) leállítja a motort a keresztezödés közepén, és kiabálni kezd.

(a jogosságot magát most amúgy nem firtatom, mert - érdekes módon megintcsak az üzenettöl függetlenül - a üzenetküldö "állapotától" függ...

ha ugyanis bunkó paraszt vagyok, aki szeretem macerálni a társnömet vezetés közben, mert azt hiszem, valójában engem illet a volán mögötti hely, a legfinomabb hangsúllyal is egyértelmü lesz a szándékom. innentöl a társam - saját állapotától függetlenül - jogosan kaphatná fel a vizet.

fordítva, még ha unott vagy fáradt hangon is mondanám, de telve valóban jószándékkal, mert azt hiszem, hogy csak elbambult, s tudom, hogy ha fennakadást okozunk, mögöttünk a toleráns magyar autóstársadalom szitokszavakat dudál rögtön, és ez a partneremet kibillenti egyensúlyából, akkor viszont - ezen tulajdonságom, "állapotom" ismérvében - nem tartanám jogosnak a felhorkanást, függetlenül attól, hogy milyennek érezte a hangsúlyom.)

s persze ez behelyettesíthetö bármilyen hétköznapi egyéb helyzetbe: viták, kétkedések, szorongások, csalódások.
félre-értések... ésatöbbi, you name it.

lehet nekimenni dolgoknak, szó szerint agyonszéjjelértékelve.
de nem elfelejtendö, hogy mindig van két oldal, túl a látványon/üzeneten.

aki adja,
meg aki kapja.
s mindkettö - különösen tehát lány-fiú vonatkozásban - bizonyosan másképp fogja látni. legalább egy pindurkát.

mert különbözöek.

---

na, de hová is akartam kilyukadni...?
jajigen.


hatehát abszinth posztja mentén polémia alakul ki arról, hogy milyen az igazi férfi, és hol található, akkor megjegyezném, hogy a szituatív viselkedések megítélésekor ajánlatos kicsit mélyebbre ásni a lecsóban. (bocs a képért.)
könnyen lehet, ottan interpretációs mélységek tárulnak fel.

egy férfi nem minden helyzetben tud vagy akar "férfias" lenni, annak mutatkozni.

kaptam például anno hideget-meleget a pasikategóriáimért, holott ott csupán arról volt szó, hogy vannak bizonyos tulajdonságok, melyekre buknak a lányok - élethelyzettöl függöen...
s utána panaszkodnak - eredményhelyzettöl függöen...

ha te mint nö egy férfitól azt várod el, hogy legyen "férfias", ezzel tulajdonképp csak annyit mondasz, a fentiek alapján, hogy legyen más, mint TE.

más nök meg más férfit vágynak. aki legyen más, mint... ÖK.

innentöl viszont nincs értelme kijelenteni, hogy milyen a férfias férfi...! hiszen ahány nö, annyi férfias férfi. (és fordítva is, persze)
mit akarsz tudni?
mivel válik azzá, mik az ismertetöjelei?
hány humor = egy puha pöcs, mennyi rózsaszín cipö = egy darab evolúciós zsákutca?

ez sovinizmus.

és ráadásul teljesen felesleges parákat szül, mindkét oldalon.

tudom, tapasztalatból, hogy miröl beszélek!

hogy mivé válik a férfi, ha egy másik férfi férfiasságával versenyeztetik.

vagy, ha már itt tartunk, egy nö... ha egy másik nö nöiességével.


így tegyétek hát.

---

én meg amúgy a finomkeverék híve vagyok.
egyezzenek dolgok, és egymást kiegészítve meg különbözzenek mások.

de hogy ezek közül melyik melyik?

fenetudja.

ez valahogy útközben derül ki.
s szerintem ezért nincs értelme elvárásokat támasztani.

vagy - bocsánat! de - azt mondani, hogy "nekem az ilyen márpedig nem férfi".

ünnepek

elöször is, nagyonnagyon köszönöm a türelmet. sokat várakoztattam, aki (még) olvas(na), és nyílván nem mentség, ami a mentségem. hogy a valódi élet elöbbre való, mint a virtuális, s utóbbié akkor lesz a föszerep, ha elöbbiröl értekezni szeretnék...

most élni szerettem volna... s ez vállveregetöen jól sikerült, mondhatni... életem eddig legfinomabb teszemazt 23 napjából kifejezetten sok az elmúlt három héten kopogott be. szóval emiatt is: bocs, meg picit mea maxima culpa, de alapvetöen bízom megértésetekben. s akinek volt alkalma látni, tudja a sugárzást. látta.
s akkor ez így talán rendben is.

ma még budapesten, holnap haza, s hogy milyen szívvel, azt majd a rákövetkezö napokban megpróbálom majd megfogalmazni. újévi fogadalomként meg talán, legalábbis ami az ide vonatkozó dolgokat illeti, igyekszem kímélni a t. olvasókat lelkiszerelmetes ömlengésektöl ;)

most pedig múzeum, billiárd, párizsfestés, majd vacsora és egyéb gyönyörök.