0331

láttátok már a kedvenc unikornisom?

nem?

hát... itt van, tessék:



csak egyetlen szögböl volt ilyen, csak egyetlen úton mehettem, hogy ezt megpillantsam... meglehet, még a napfény is fontos volt ezügyben. de amikor megláttam, tudtam, equinox csakis nekem fekhet itt így, pihenve, nyugodtan. tudtam, hogy amit kaptam, megismételhetetlenül egyedi, a bolygó egyetlen embere vagyok, akit ez a látvány fogad egy göttingen környéki erdö mélyén, egy tavaszi nappal...

három év telt el azóta.
mint ahogy írtam már a tüzoltókról szóló posztomban, a locsolkodócsapatok tanítgatása során gyakran elmegyek fényképezgetni ilyenkor, míg a fiúk/lányok videóznak egyet. egyik ilyen kalandozásom során portyáztam össze szebbnél szebb képeket... és miközben boldogan botladoztam a farengeteg mélyéböl vissza a civilizáció felé, hirtelen szó szerint földbe gyökerezett a lábam. a fenti látvány terült elém, és annyira természetes volt, annyira megkapó, hogy csak állni tudtam hosszú másodperceken át, csendben, s a gépet sem mertem megemelni, nehogy elriasszam.

néha ez eszembe jut azóta is. hogy el lehet riasztani azt is, ami mozdíthatatlannak tünik... decsitt, ez a negatív konnotációja az élménynek. sokkal, hajdesokkal fontosabb a pozitív.

hogy bármikor, mikor sétálsz, éppen akár össötétnek ható vidéken is, bármikor belebotolhatsz egy ilyen... mesébe.

amikor akkoriban aztán végül tettem felé néhány lépést, a kép, EZ a kép, köddé vált, eltünt, megszünt létezni. s - persze... hogyismásképp. dehát gondolom, ezt már sejtettétek is... hogy ez jön most - bár utána még percekig kerestem a pozíciómat, amiben elöször pillantottam meg, nem sikerült... többé nem volt ott, úgy.

megpróbáltam közel kerülni, s ezzel megváltozott a kép. erröl már máskor is írtam, schrödingert idézném ide talán leginkább... amit megfigyelsz, meg is változtatsz ezzel egyúttal.

de... ez a kép megmaradt, belém égette volna magát úgy is, ha nincs nálam a fényképezögép.

az igazán fontos dolgokra, hogy modern kisrókát játsszak, nem kell fényképezögép ;)
hanem a szíved.
s akkor nem bánod, ha változik a szög, amiben látod azt, ami a való.
meglehet, még annál is szebb, mint amit elsö pillanatban láttál meg.
bármily hihetetlennek tünik ez egy adott pillanatban.


nah,
hát valahogy erröl szólt az éjszakai tavaszváró :)

all that matters

március lezárva.
irreleváns, minden észtveszejtö fontosságával.

oszlik a sötét, napsütés vár.

tudom.


érzem.

"Boldog vagy. Talán szerelmes is. Tényleg ez volt az a nap,
és holnap kezdődik előröl, boldogságmámorban..."

sillylittlenothing

a tegnapiról jut eszembe (tegnapról sokminden jut eszembe... mindjárt kiderül, emlékszem-e még rá, lol), hogy kevésbé vicces módon az álmatlanság is betegség... még akkor is, ha - szerintem - gyönyörü nevet találtak neki, insomnia, ha kimondod, inszomnia, olyan, mint egy selyem, khalil chahine-t kell hallgatni fent hozzá, az egész khalil chahine egy merö inszomnia, mármint hangulatilag, amit a szóval érzékeltetni lehet, nemis álmatlanságilag, inszomnia, inszomnia, ez emlékeztet bernát barátom egyik tökéletes novellájára, abban volt a faberzsé, faberzsé, mantraszerüen, inszomnia, faberzsé, tiszteleg egymásnak a két szó, és igen, ilyenkor megsejtjük, miért mondják a franciára - most mint nyelv - hogy szép (de mit is alakoskodom itt ennyit? nemcsak a nyelv. a sima francia is. mármint ha nem sima. hanem... ha kívánod, megérinteni, a nyelveddel, érzed, hogy nincs más vágyad, csak hogy lejjebb csússzon szád, csókold az utat, végig, végig, miközben felpillantasz, a szemét keresed, összefonódtok, mindenhol, mindenképp, faberzsé, inszomnia, és a nyelved símogatja börét, érzed az ízt, tudod, hogy összetartoztok, mert jelzi a nyelved, neked, és neki, és nincs vita, nincs semmi kétség, merülsz beljebb, elöbb lassan, aztán gyorsan, faberzséinszomnia, érezzd, magadban, magadnak... pihenj... lassan gyere vissza... mély levegö, mosoly. úgy. tovább az eredetivel, és bocsánat érte :) , szóval sejted, miért mondják a franciára, hogy szép.

most kicsit nehéz összeszednem, mit is akartam mondani... álmatlanság, talán.
ha a fenti futószöveges tegnapi kitétem

"jaj, és ne feledjétek szombat éjjel visszaállítani az órát, rendben, felölem vasárnap reggel is akár. ráér, úgyis többet lehet aludni"

valaki komolyan vette, valószínüleg ugyanazzal szembesült, mint én, legkésöbb ma reggel :)))

ne tessék anyázni, meg tudnám egyébként magyarázni, például úgy, hogy "dehát teljesen igazam van, nyertetek, nem is egy órát, hanem rögtön kettöt, azt hiszitek most például, hogy kilenc van csak, pedig valójában már tizenegy, ki nem akar kettövel több órát, ingyen, az életébe? na? na? naugye!", bár ezért minimum áttolnátok az ébresztöórátokat a fejemen. azt remélem csak, hogy nem túl sokan látogattak ide (lám, ez az igazi antiblogger. ír, és abban reménykedik, nincs olvasója, lol), merthogy elég fura érzés éjjel háromkor (affranc a sok feketeteába, erröl most már tényleg le kéne szoknom, fene se hiszi el twiningséknak, hogy az extra, állítólag fermentálatlan, nyugtató éjszakai earl grey nem mégiscsak egy sima, amolyan agyadat tuningoló fajta, szórjuk csak meg a hülye teakultúrálatlan népeket vele, oh well...) azt gondolni, hurrá, állítsuk vissza az órákat, mégcsak kettö, holnap kialudhatom magam, aztán a számítógéped elkezdi impertinens módon jelezni, hogy allószart, négy az óra, vekker úr. láttátok volna azt a rohangálást, amivel a lakás kábé 5, amúgy néhány perces eltérésekkel járó fali-, digitális és egyéb idöméröjét hol vissza, hol duplán elöre állítottam.
a jelenlegi mérések szerint egyébként 12:25, 12:17, 12:34, 12:28 és 12:51 az idö, függöen attól, lakásom mely pontjain nézem, szerintem ebbe egy eltérítésre specializált ufonauta minimum belehal, valószínüleg féregjáratokkal van tele a lakás (és ezzel nem száz négyzetméter, hanem ötmillió négyzetparszek, vagy fenetudja), valamint teljes joggal állíthatom, hogy legalábbis korlátolt mennyiségben, de látom a múltat (oké, erre más is képes, ha nem épp - figyelem, újabb betegség - alzheimeres), valamint a jövöt is! tudom, mi volt néhány perccel ezelött, és azt is, hogy mi történik húsz perc múlva, utóbbi a hálószobámban, reggeli keléseim elösegítendö ugyanis ott van leginkább elöre állítva az óra. ami vicces, ezek szerint elég bevinni szívem hölgyét majd a hálóba, és látni fogom, sor kerül e húsz perc múlva valamilyen nemek közötti interakcióra... khmm, hagyjukis, erröl fent már áradoztam, és ott se volt kitéve a tizennyolcas karika, lassan már kezdem megfontolni.

a swatch valószínüleg az ilyenek miatt találta ki az internetidöt - ami kicsit jelzi azért, mekkora a saját óráik pontosságába vetett hitük -, és ha belevesszük, hogy genfben van az egyetlen nagy kapacitácú részecskegyorsító, amivel nemcsak schrödingert, de húrelméletet, fekete lyukakat és féregjáratokat is modelleznek, nem is beszélve az antianyagról, s mindben - einstein kacsint sírjában, fene fog forogni, az macerás - benne az idödimenzió mint faktor, szóval akkor máris megvan a Nagy Svájci Világösszeesküvés elmélet, együtt a rajzfilmszerüen lecsapható hegyü matterhornnal, amelyböl minimum kétszáz grippen szál tova idögépet dobva le a világ metropoliszaira azokat visszabombázni a mammutok (nem, kedves új generáció, az nem csak egy bevásárlóközpont!) korába, valamint a svájci acél hiresen nemes ellenállóképességével, amit évszázadokon keresztül csak azért érleltek, hogy most végre irritálhassák vele uri gellert...

a tobleronét se szeretem, lássátok.

ennek az írásnak amúgy egyébként annyi csak az alapja, hogy:
- keveset aludtam
- mint kiderült, késön keltem
- i am naked in front of my computer and type a post to my blog, now how addict is that?
- még nem ittam reggeli teát - gondolkodom az éjszakai, extra fermentálatlan változaton, az biztos feldob
- faberzséfaberzsé, inszomnia, szeretemszeretemszeretem...

:)

0329

vicces módon a hipochondria egy betegség :)

0328

kedvenc illetékhivatali dolgozóddal a legközelebbi ügyintézés közben beszéld meg, hogy egy mágnes északi és déli pólusa mi mindenben különbözhet, eltekintve attól, hogy északi és déli pólus.

0327

"Meghalok, mert megszülettem."

la petite mort, n´est-ce pas?

Hold

ha nem tudod megvalósítani az álmod, valósítsd meg egy másik álmod.

szinte mottóként lebegett végig elöttem, mikor ma elmentem üveget fújni. merthogy azt mármindigis, mindenképp... :)

egy volt tanítvány sokmindenre jó, és mielött itt bárki is szaftos részleteken kezdené el törni a fejét, a bácsi ötven körüli, és történetesen ez a hobbija. na, nem a nagy, hosszú csöves, igazi tüzön fútt üvegamforákra tessenek gondolni, ahhoz indusztria kell, nem hobbi. de megtette a kiskályha, az alapanyag és néhány spéci fúvóka - se nem fütyült, mármint a fúvóka, se nem kaptam egészségügyi feltét-szipkát a ragadós (hmm... ragályos?) anyagok elkerülése végett.

kaptam viszont... az alkotás, az önfeledt, gyermeki, felelötlen kreativitás örömét.

kaptam csillogó szemet,
vállonveregetést is, bár szerintem az a vállamnak szólt, nem annak, amit fújtam, és kaptam vizet is, kevésbé a majdnemzárttér (innentöl jobb híjján, valamint különben minden más immár létezö, üvegre, edényre, tartóra, stb. kitalált magyar szót vérig sértve így hívom, amit kreáltam) lyukacsosságának ellenörzésére, inkább kiszáradt torkomon akadt szavaim leöblítésére.

kaptam mosolyt, ami persze lehet hogy a kiröhögés kezdeti, megrekedt vizuális szófordulata volt csupán, és kaptam egy élményt, amit nem fogok már elfelejteni, amit magammal viszek, mint néhány másikat még, néhány egyéb elsöalkalmat, hirtelen aktuálisan egy éjjeli kismetró jut eszembe, ezért is jár egy mosoly, nem sokan kaptak olyat, amit én akkor - és ma.

valamikor vala a homok.

amiböl az üveg, végsö soron...

mennyire konzekvens, hogy csaba például üvegben tartja a szahara homokját.

írtam egyszer egy scifi novellát, a szaharában kezdödik, pár emlékezetreméltó mondat van benne, nagyon tech-es volt, beleraktam mindent, amit olvasni furcsa, mert minden szar szériában már használják név nélkül, a bedrótozott tökéletes katona, aki valósidöben kapja szeme belsejére vetítve a gondolataihoz, terveihez automatikusan társuló adatokat. amit érdemes volt meghagyni belöle, lent kirakom, hátha átadja azt a fílinget, amit az üvegfújás adott nekem ma. tudom, itt most kicsit sovány a kauzalitás, max a homok fogja össze - de amikor tele van mindazzal a szemed, már csak pislogsz, alig látsz, és még ez a csomó barom technika és kommunikáció is max arra jó, hogy összekuszálja a lelkedet (vagy hogy anonymus barátom reflexiójára reflektáljak, bizony volt valamikor egy kor, talán nem is messze attól a bizonyos szaharától, amikor a hold még Hold volt, nem kódszó a kusza gondolatok, érzések leállítására, s „...az emberek némán értették, némán érezték egymást, némán élvezték egymást. Arany az a kor, amelyet évezredek alkimistái változtattak rozsdás vastömeggé”), na szóval akkor egy ilyen tiszta, teremtö aktus, kicsit mintha - nem, ne nézzetek hülyének - egy gyermek foganna, és nöne, burokban, lassan-lassan, ahogy szeretettel forgatod a meleg felett, óvatosan fújod a lényed mélyéböl a lelkedet kifelé, szinte leheletként, a tarkójára, símogatod vele, mert belöled nö minden szépségével, rútságával, és a tiéd, a te felelösséged mindig, hogyan bánsz vele, szóval ilyenkor egy ilyen tiszta, teremtö aktus hirtelen eléd vetíti, valóban mennyi minden mellett megyünk el nap mint kibaszott nap, mennyi hihetetlen csoda, és mennyire nem tudunk vele bánni, élni.

hihetetlen érzés, ha megfogtad a pillanatot, egy pillanatra túljártál a sors entrópiáján és igenis felismerted, mi miért, ki kiért van, mire kell figyelni.

október, lepkelány, emlékszel? október.

ugyanaz a hónap, mikor véletlenül kedves voltam egy csendes, finomszemü bácsihoz.

aki most, hónapok múlva pedig életet ad nekem... jajmarhaság, nemis.
aki megadta, hogy ÉN életet adjak valaminek.

ilyenkor félrerakod, ami szar. mert ha jogtalanul szar, úgyis jóvá válik. ha meg jogosan, itt jönnek a felmentö jók.
aminek most, öszintén, nem tudom, mi értelme van... mint mondat.
merthogy egyébként van... mint karma.

nanoview, kikapcs.


---


fragmens

„I’m crying everyone’s tears I have already paid for all my future sins
There’s nothing anyone can say to take this away
It’s just another day
And nothing’s any good
I’m the king of sorrow King of sorrow.”
Sade, King Of Sorrow

A borospohár széle fekete korommal jelezte a gyertya múlását. A másikban hárombuborékos bor hűlt-melegedett, vérmérséklet szerint. No one lives forever, az enyhülő zamatú nedv újra az ajkak felé emelkedett, már közvetlenül a homok felett szöget zárva be a pohár aljával. Hasadósrészeg szemek meredtek a tavaszszagú sötétbe, minimum pár csillagrendszer bölcsességével figyelve a semmit. Az egyik azúrfehér fényszikra egyenesen a pupillákon át mélyen a nanó-áztatta agylebenyekbe rágta magát, valahogy szűnni nem akaró tettlegességgel jelezte jelenlétét. Az űrállomás szemhártyán jelenlévő koordinátái egyértelműsítették a finoman lüktető magnitúdó eredetét. Gondolat-eszmélés indított mikroszekundumnyi adatfeldolgozást, nevek sorjáztak kékesen kisülő minineonok előadásában, behunyhatatlan, eszmélő szemek előtt. A sivatag békés hidege sercegő energiakapcsolatokat imitált, pedig csak egy ganajtúró görgetett egy ötegységnyi bogáncsot. Persze hogy a nevek közül kirítt a pirosan villogó Szellem. A gondolat gyorsabb az akaratnál, csak a Hold és a Feledés Homálya tudta elhallgattatni az információk szakadatlan áradatát. Hold, vezényszó, kód, nanoview kikapcs. Újabb poháremelés. Ritmus az emlékekből, zene a fülkürtben, Delerue. Balra immár a bogár, gyors, mert Afrikában vagyunk.

Misszió, nagyfelbontásban.
Tábor itt, ezek raktárak.
10-15 fő, közepes gyalogságival. Kiiktatandó.
Heli jobbra, csak végszükség esetére.
Folyópart, esetleg falú, kerülendő.
Kódok, visszahívásellenőrző kontrakód, id-feltörő, országimázs, térkép.

Az üveg üresedik.
A pálmákat otthon is meg kellene honosítani.

Frontok, éves csapadék, középhőmérséklet.

Hold, nanoview kikapcs. Ami régen fontos volt, elveszett. Ennyi. Jobb, bal, jobb, bal, ritmusban, rendben, sorban. A régi szagok hiányoznak, a békés tisztesség, futás, őszinteség, az öröm. Elmehetnék, persze; vajon megbotránkozna-e a jövöm, ha megtenném. Meghaltam előző éjszaka, meghalok minden éjszaka, nem én döntök erről... a döntés az eredet élménye.

Meghalok, mert megszülettem.

Vajon valaha elenged ez a marok? Miért facsarja a szívem, a májam? Miért szabad a fejem? Miért nem fordítva?

Alkohol.

Magyarázat. Nanoview, ezrelék,

kit érdekel.
Hold.
Kikapcs.

0323

Boldog Húsvéti Ünnepeket.

déja vu

Szeretem, amikor feltámad a szél.

Illatos lesz életed, hisz valódiságillat költözik álomvilágodba. Amikor megfoghatatlanságában is hirtelen megfoghatóvá válik valaki, valami... teremtő lénnyé válsz.

Valódiságteremtő lénnyé.

S szinte mindegy is, a valódi valóság később mit hoz magával.
Ott - egy pillanatra, - utolérhetetlen, behozhatatlan szépségű egyediségében felvállalva a szelet, istenekké válunk mind; egy boldogabb kor isteneivé.

Köszönöm.

délkeleti szél

s a fuvallat, ami hozott, vigyen is most el.

nektek, akik itt voltatok velem az elmúlt napokban, adom ezt búcsúzóul.

los piojos, sudestada.
kedvenc. természetesen.

pripjaty 2

sokáig gondolkodtam ezen, merthisz megkaptam, hogy ne a neten éljem magánéletünk (utózengéseit), ennél ez már jelentsen nekem többet, még akkor is, söt éppen akkor, ha vége van.
holott... épp mert ennyit jelent, jelentett, ennyire az életem, mint akár az apám, akár az anyám, akár a saját történeteim, itt kell hogy álljon, úgy mint az eleje, röviden, minden pozitív vagy negatív hatásával, úgy a vége is.
élünk és elmúlunk, és igen, Ö jól mondta, egyetlen életünk van. van, aki elfut, mert elég bátor hozzá, és van, aki tépelödik, mert... fene tudja. fene tudja, mi a baj velem, miért vagyok ilyen. ha kellöen sokáig gondolkodom, úgyis megtalálom az emberiség összes kétes tulajdonságát magamban.

viszont ez a tépelödés, ez az, ami, bármennyire fáj, segít.
ettöl nem örülök meg, ettöl rendezem, mit csináltam rosszul, vagy jól, és mitöl függ egyáltalán ez az értelmezés, van-e egyáltalán olyan, hogy objektív jó vagy rossz. (szerintem amúgy: van.)
magamnak írom ezeket. s mint hangulatom változott, mikor lett valakim, hangulatom változik, most, hogy elvesztettem magamnak. pont ezt ne írnám, pont ebben hamiskázzak?

s nem, annál ez mindmind valóban sokkal több, hogy üzengessek.
amit kellett, Neki már megüzentem, elmondtam, megírtam, a telekommunikáció minden eszközét igénybe véve, hisz a szemtölszembe nem adatott már meg nekünk ebben a végzetes két hétben. okosat, butát, kedveset, csúnyát.
(mondom. az emberiség összes kétes tulajdonsága. de talán a nemesebbek is.)

s ez itt...? nos, ez már csak beszélgetés csupán, mint ahogy eddig is mindig tettem, kicsit magammal, kicsit a - legföképp hallgatag, és tizenvalahány olvasómmal amúgy is jóindulatú, de szerényméretü és kommentelésben visszafogott - olvasótáborommal.

aki itt volt eddig, tudta, miért tette és teszi - s talán megbocsájtja, hogy még mindig, már megint, de terveim szerint utoljára is, ezzel az aktuális kapcsolati elemzéssel untatom.

mikor iwiwen a volt párod kiszedi, hogy kapcsolatban van (függetlenül attól, hogy magad voltál a Nagyon Nagy Fasz, amiért elsö heveny reakcióként a véglegesen szakító sms-ére durcásan kiszedted az ismeröseid közül, mert aki így tud Veled bánni, azt te ugyebár már nem ismered, hehe... énkishülyefaszóvodás...), szóval akkor már tudod, hogy tényleg végleg vége.

s nagy szerencsével már csak picinykét fáj, mikor majd újra ott látod nála ez a szót.

---

anonymus barátom mondta, vajon tudta-e a lány, hogy én sérült vagyok.

nem tudom. márminthogy egyrészt ezt, másrészt sokszor én saját magamról sem. lenyeltem sokmindent az életben, pár dolog itt már állt erröl, és se silke, se ildikó, se mariann nem tünt el belölem, max a helyükre kerültek. járhattam volna sok szempontból, sok helyzetben jobban is, meg rosszabbul is, nem panaszkodom. amikor aztán végre felsejlett valaki, aki... annyira vágyottan a párom volt annyi kis apró és nagy hatalmas momentumban, akivel olyan intenzíven éltem meg a mi kis, egyre táguló univerzumunkat, lecsaptam rá, és szerettem volna örökreörökre magamhoz láncolni. bebiztosítani, hogy márpedig engem ez a jó, ez a lény, ez az érzés, soha többé el ne engedjen.

s igen, látom bólogatásotokat, itt követtem el az elsö hibát. szerettem, óh be szerettem hallani a jövöröl a suttogó mondatokat, a mindkettönk által öszintének gondolt, hitt, remélt mondatokat. de ebböl, a korábbi - mindegyis, mennyire saját felelösségemnek írható - sérüléseimböl fakadva elvesztettem a mértéket. és mivel - szeretetböl, ebben biztos vagyok - nem kaptam negatív visszajelzést a határsértéseimröl, már csak nagyon a végén, azt hiszem, elkövettem a második nagy hibámat: önzöségemnek engedtem teret.

nem fogadtam el ezt az embert olyannak, amilyen. elfeledtem, hogy a kapcsolatot építeni kell, az nem egyszerüen van, öledbe pottyan, jó is marad, és kész.

és igen, van az a három fázis, hogy választási hadjárat, aztán amikor már megvan az illetö, a lenyugvás, lecsillapodás, és visszalépés, elemzés, valóban jó-e ez nekem, majd a harmadik, a szépen-lassan egymáshoz csiszolódás. s én hiába örültem meg annak, hogy itt - velem együtt! - a párom láthatóan, talán a távkapcsolat jellegéböl is fakadóan, szeretné a második fázist (mihamarabb vagy komplett, kitudjamár) átugrani, az egy kapcsolat stabilitásához valójában elengedhetetlen; ezt most látom be, mikor képtelenek voltunk konfliktust kezelni, pedig rohadtul kellett volna, ahhoz, hogy a harmadik fázis stabilitása ne csak papírház legyen, amit elfúj az elsö sudestada.

kellett volna az a tér, az a szabadság, ahová engedem visszavonulni a másikat, ahol, ahogy (késöbb, késön?) Ő is fogalmazott, érezhette volna, hogy ott lehet, ott nem bántom, nem zavarom. ahol kitalálhatja, engem is folyamatosan megismerve, mennyire enged be az életébe, az elsö együttrohanás után. és nem, nem lett volna szabad mindenhová követnem, bármennyire hívott, s tudom, hogy öszintén hívott, mert jó ember, és nem akart volna tudatosan megtéveszteni - nekem ott, ebben a fázisban, semmi keresnivalóm nem lett volna még egy csomó helyen...

örülnöm lehetett, kellett is volna ezeknek, igen.

de ezeket adottnak, megkapottnak, öröknek hinni... nem.
és mindezt számonkérni... nem, óh istenem, nemnemnem.

önzö voltam, mert azt szerettem volna, ha mindig ott van nekem, mint jövö, mint ember, mint... társ. nem elégedtem meg azzal, nem fogadtam el önmagában azt, amit nyújtani akart. s nem az a lényeg, hogy ez benne is mennyire fluktuált - ezt is, a bizonytalanságot is, mint lénye részét, el kellett volna fogadnom.

eröt kellett volna adnom neki, ahelyett, hogy ritka találkozásaink között, amikor ez az eröátadás meg is történhetett, a távolból aztán butaságokkal megint kiszívom belöle.

mert - és itt van a harmadik hibám - csak az fog felém megdönthetetlen, valóban életre szóló szerelmet érezni, aki tudja, bensöjében tudja, hogy nekem mindig az kell, amit ad, mindig annyit veszek csak el, amennyire magától és önként képes, és nekem igenis elöbb fel kell öt töltenem, bizalommal, szeretettel, mielött igényt formálhatok hasonló érzésekre.

elsö, ezzel kapcsolatos beírásomban azt kérdeztem, miért hozom ki a nökböl mindig a saját poklomat.

nos, tudom, hogy engem iszonyúan meg lehet szeretni, nagyon rövid idö alatt. és amikor a fentiek mentén kezdi valaki érezni, hogy szorítom - akaratomon kívül, nem is tudatosan - a szuszt belöle, talán nem is ez a legfájóbb neki valószínüleg... hanem a csalódás. hogy mégsem... nem tudom, hogy mégsem... olyan egyszerü velem. hogy van mr. hide is, mint minden dr. jekyll mögött.

és a csalódott emberböl jön ki legelébb a düh, a keménység, a másikban való rosszkeresés, az igazságtalanság, a megbocsájtani képtelenség, a bántani akarás.
tessék csak elhinni, legelemibb antropológusi vizsgálatként elég megnézni ehhez a közlekedésben részt vevö autósokat, mikor nem nekik megfelelöen halad a forgalom.


igen. valóban én hozom ki a saját poklomat a nökböl.


ha ezt meg akarom változtatni, a következö hetek, hónapok dolga lesz azon dolgoznom, hogy a fenti hibáimból ne csak duma szintjén, hanem nagyonnagyon komolyan magamba szállva tanuljak is.

s akkor majd talán egyszer lesz egy társam, aki... érezni, tudni is fogja, hogy nem akarom soha bántani. én pedig képes leszek ennek betartására is. nem azért, mert "igyekszem", hanem mert fejlödtem annyit, hogy ez automatikusan ott lesz bennem. ez a... nem tudok rá jó magyar szót, "Behutsamkeit", mondja a német, a féltés/óvatosság/törödés szentháromság egyetlen szava.

az a társam... meg akar tartani majd.
nem enged el, sohatöbbé, mert nem érzi úgy, hogy önnönmagát féltenie, óvnia kéne tölem, elölem.

hanem érdemes velem együtt megoldani mindent, bármit.
mert semmi nem veszélyeztethet minket, a kettösünket, abból ami belölünk jön ki mint viselkedés, tulajdonság.
és valóban, mint majd annál az "igen, akarom"-nál vallani is fogjuk, meg érezni is, mindenönkben, nem lesz semmi, ami elválaszthat, s mindent együtt oldunk meg.

s nem, csaba, ne szólj közbe, hogy javíthatatlan idealista vagyok.
vallom, hogy ennek csak így van, csak így lesz értelme.
ezt mind nekem kell kiérdemelnem.
ez nem attól van, jön, hogy valaki - hopp! - szerelmes lett belém.
ez a rákövetkezö fázisok jutalma.


nos, ennyi.

ez voltam, ezt csináltam...
ezt gondolom.
most vállalnom kell a felelösségem, s a konzekvenciákat.

azért is szerettem volna ezt fehérenfeketén magam elött, a saját kis naplómban a soksok szép meg önsímogató rész mellett látni, mert ez is én vagyok - és ezt nem szabad, nem akarom sose elfelejteni többé.


---


anyway, bocsánat érte, ígérem, ez volt az utolsó ekapcsolati magánéleti tépelödés. s persze messze nem teljes, messze nem igazságos, mert pont a lényeg, pont Ö, az Ö véleménye hiányzik ebböl.
de... ebben... tehetetlen vagyok.

legyen ez, mint a többi bejegyzés, eddigis: hátha okulás másnak, hátha... nem tudom.
itt van, nekem, mindenesetre most már.
hogy ne feledjem, s hogy tanuljak belöle.
segítség az öngyógyításhoz.

illyés gyulával: "ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja."


legyen úgy.

0319

nemrég volt holdfogyatkozás, de túl sok felhö takarta el.
beszéld meg kedvenc barátoddal, hogy ez egy szép müalkotás lehetett-e volna: valami, amit nem lehet látni, nem lehet látni.

amíg nem manet (vagy monet) a neved, az elkészített kép mindenesetre olcsó lenne.

0318

olvasom, egy manet-képröl (vagy monet? fene tudja, ezeket illik összekeverni, valószínüleg egy jóbarát kellene ennek eldöntésére...) a minap kiderült, hogy nem is manet (vagy monet) festette.
és hogy most már nem is ér semmit.

ami fura, mert a kép még mindig ugyanazt ábrázolja, ugyanúgy.

az abbahagyott idö urai

mikor múltkor itthon voltam, egy másik dvd keresése közben szemem fennakadt egy fekete, díszcsomagolású filmen. gyermeki örömmel estem a polcnak és emeltem le - az idö urai, piel kalandjai az ürben, hernádi tibor és rené laloux scifi nagyjátékrajzfilmje.


---

itt tartottam, két órával ezelött.
azóta ülök felette.

akartam írni arról, hogy a régi alfa moziban a blahán, amelynek dohány utcai oldalában lehetett trafikban kapni a kis star wars-os fényképeket, amiket a práter utcai iskolában - melynek oldalában a pál utcai fiúk játszanak immár, s melynek iskolaszessönjei után a corvin mozi mögött játszottunk a téren, például leugráltunk a tetejéröl a homokozóba, egyre magasabbról, magunk is star wars-t játszva, s vagány fickóként verekedtem meg egy lányért, szegény molnár petit akaratlanul és véletlenül vesén rúgva, amely lány közben lehorgasztott fejjel, ránk se nézve ment el a tér mellett, amitöl mi beláttuk egész férfiúi lényünk hiábavalóságát, mert brusztolhatunk, ahogy csak akarunk, küzdhetünk, szenvedhetünk, akkor is a nö dönt, és bármennyire ö a gyengébb nem, a jelet úgyis ö adja meg, például lehorgasztott fejjel - szóval a práter utcai iskolában cserélgettük - együtt az üres sörösdobozokkal, albatroszos rejtö-könyvekkel (utóbbi kettö cseréjét az én javamra, merthogy a rejtö-szett hozzám vándorolt, éppen molnár petivel ejtettem meg, jóval a verekedés után), donkeykong kétképernyös digitális kütyürökkel, matricakollekciómmal, amit sokáig egy fekete diplomatatáskában öriztem és betük is voltak köztük - ezeket a star warsos képeket, amiket a mozi oldalában vettem, és nos abban az alfa moziban vagy kéttucatszor láttam az idö urait, mert apám, nevelöapám, valami férfias sportra akart járatni, s így a késöbbi móra könyvkiadós látogatásaim során furán nosztalgikusan visszasejlö május 1 úti iskolába küldött heti 2 alkalommal tae-kwon-dozni, ahol a legmagasabb kvalifikációm, amit megszereztem, két megmentett fog és a zöld csíkos sárga öv volt, de aztán annyira unalmasnak tartottam a figurák lépkedését, dölyfös kilélegzéseket, satöbbi, s amikor pár hónap után igazi harcba küldtek, egy öt méterrel magasabb és hatvan évvel idösebb - or so it seemed - férfi nyomott le tíz másodperc után, anyám fogta vérzö pofám, férfi nem sír, mint megtudtam nem férfias ha fáj valamid, vagy rendben, fájjon, de ki ne mutasd, szánalmas vagy akkor, ugyebár, s az csak a mamádnak jön be, szóval untam is, meg néha vertek is, meg amúgy is még ha nem is tudtam, ürhajós leszek-e vagy tengerbiológus, de azt eltökéltem, hogy nekem nem a küzdösport a jövöm, nem agyam szétveretésével akartam késöbb gazdag vagy híres lenni, s így a szakkörre kapott pénzt kultúrára fordítottam, úgymint könyvek, palacsinta (evéskultúra) és mozi, mely attól vált mindenemen uralkodóvá (az idö ura...), hogy valamit ugye tennem kellett karate helyett, s egyrészt tetszett a scifi rajzfilm, lásd star wars képek, másrészt huszon hétre prolongálva volt a film a moziban, akkoriban az még úgy dívott, és így a fix idösáv miatt szinte "kénytelen" voltam nézni mindig ugyanazt, az idö urait, és kivülröl tudtam, mígnem egy nap, már nem tudom, min, lebuktam, és súlyos feddést kaptam, valamint hetekre nulla pénzt, de legalább nem is kellett már járnom tae-kwon-dozni, amit nem bántam, mert így végül a kosárlabda lett két évvel késöbb a maga heti 12-14 órájával meghatározó, szeretett és versenyszerüen is megélt, valamint máig praktizált kedvencsportom, de mindez nem lényeg, mert a lényeg az, hogy láttam az idö urait vagy kéttucatszor, és emlékszem minden jelenetére, ébresszetek fel álmomban és elmesélem, ébresszetek már fel, nah, ÉBRESSZETEK MÁR FEL...

---

s akkor ez így mind végigfutott az agyamon, a trolizás, mórakiadó, pecsa bolhapiac, dvd vásárlás, franciaország, párizs, az elmaradt palacsinta, a zenei iskola, a bronzba öntött fiúk, meg kilencszázhuszonhárom szabadasszociáció...

...és ez szétrágta a belsö konstrukciót, mondhatni elkergette a sárkányom, a franc fog itt rég egyedül hagyva a szanaszétdolgaival bört vinni vásárra, úgyhogy ezt most akkor hagyom, nem szedem össze többé, nem bírom már.

mi vagyunk az abbahagyott idö urai.

lepkelány

és hát eljött a nulla, a visszaszámlálásnak vége, és a semmi lett belöle.

határtalanul véglegesen.

---

csaba mesélte egyszer, hogy egy barátja mesélte egyszer, hogy annak a barátja mesélte egyszer - vagy valahogy így.

india, sötét, mint az én éjjelem ma (meg a következö napok, depersze másképp nagyon, mégis).

srác egy szállodai szobában, szakadt lebúj valahol kalkutta alsón, vászonfalak és társai, rongyos kisgyerekek nagyszemekkel, fura hangok, füszerillat a levegöben, kosz, por.

srác belép a frissen kapott szobájába, és egy hatalmas kajmán (leguán, kaméleon, izé) ül vele szemben az ágyon.

miután újra magához tér, két bottal kipiszkálja a szobából.

éjjel pedig nem tud aludni a sok csótánytól, öklömnyi póktól, skorpiótól és egyéb, indiában a fehérjedús táplálkozást szolgáló élö vacsoraaspiránstól.

mikor másnap lenn a portán panaszkodik, kérdezik rögtön, hogy dehát nem volt ott egy nagy csúnya zöld gülüszemü sárkány? dehogynem, felelte, még az is, bazmeg, örültem hogy ki tudtam kergetni este.

nagy hülye lenni, száhib, mondja erre foghíjas vigyorral a portás, a sárkány az, amelyik elüldözi vagy megeszi a bogarakat. minden szobában van belöle egy.

to cut a long story short, miután a sértödött állatot sikerült újra befogni és kiengesztelni, delikvensünk is nyugodtabban alhatott a szobában.

---

azt hiszem, az az ember, akit a páromnak hittem, valamikor, még hetekkel ezelött, kikergette a szívéböl a sárkányt. és azóta egyre gyakrabban csak a bogarakat tudta számolgatni, egyre dühödtebben. s vacogva kutat minden mozgást, mert csak jönnek, jönnek a csúnya csótányok, azok márcsak olyanok, mikor nincs már ott zöld sárkány.

kizárta a szobából az egyetlent, ami megvédheti az éjszaka szellemeitöl, s most csodálkozik, hogy minden reggel egyre rosszabbul ébred.

igen, a szerelemröl beszélek, úgy mint ma hajnalban is.

ha azt elzavarod botokkal, nincs, ami megvédjen az élettel járó kellemetlen lakótársaktól. féltékenységtöl, bizonytalanságtól, keménységtöl, magánytól.

a magamét ebböl megint megtanultam, ne féljetek.

---

azt írtam az elözö posztban, a semmi és a minden között csak egy szárnycsapás dönt.

lepkelány, hol vagy hát, most, mikor már megint benne vagy minden félrecsúszott nyakkendömben és elvétett szavamban?

amikor nem talállak sehol, senkiben...?

van a rosszban még esély a jóra?

s nem mindig a rossz a jó esélye is egyben?

Q. Lynn G.

vannak éjszakák, mikor nem bírsz elaludni, csak ülsz és bámulod a várost, a fényeket, nézed a csendet, a tavaszszagú csillagpalástot, és libabörözöd a hideget.

s vársz valamit, nem tudod, mit, vársz. (dehogynem tudod, basszus, dehogynem...)
tikk. takk.
tikk.
takk.

monoton.
mint egy foglalt-jelzés a telefonban.

foglalt vagyok, igen, elfoglalt... igenelfoglalt.
(hogy mástne: három filmet láttam ma moziban. szerencsére mindegyiknél elég volt agyam uszkve fél százaléka a történet felfogásához. jaj, és vicces felfedezés a low-budget agytevékenység illusztrálásaképp:
a franciám tényleg jobb mint emlékeztem rá... mármint a nyelvemröl beszélek... báh, oké, hagyjuk.)



fények a szememben, csend, tikk és takk, meg hideg, meg a tudat, hogy van egy láthatatlan, senki által pontosra be nem állított óra, amellyel az idöt visszafelé számlálod, és bár nem tudod, mikor van az a bizonyos nulla, várod, mert reméled, hogy az épphogy nem a nullát, a semmit jelzi majd, hanem a világmindenséget.

bár szakom szerint - csillagász is volnék féligmeddig, elvben - ismerek majdnemkollégákat, akik letennék a nagyesküt, hogy a kettö, a semmi meg a világmindenség, valójában ugyanaz. csak piciny lepkeszárny az eltérés...

---

ha már ott tartunk: mikor egyszer Kulin Györgyöt kérdeztem az univerzum méretéröl, kiterjedéséröl, azt felelte:

a világegyetem véges, de határtalan.

buta pici gyerek voltam még.

nem tudtam, hogy valóban a mindenségröl beszél...

s - mint cseppben a tenger - a szerelemröl.

nyugalom

együtt látni három legjobb barátomat - nagy találkozás volt, ök így még sose elötte... - még akkor is, nemtom, torokfacsaró érzés volt, ha szarva az etikettre lazán hülyére vertek billiárdban.

mentségemre szolgáljon, domi unokatesójánál nyitottunk (magam úgy köbö 5-6 caipival), aki egy italnagyker helyi hatos szintü alkalmazottja - hogy ez mit jelent, nem tudom, de a céget nagyon megszerettem, irodaházukban termékbemutató gyanánt egy zártkörü bárt üzemeltetnek, shakeitbaby-pultosokkal, négyszázért a caipirinha, ez pedig pofátlanul olcsó, mégha nem is olyan finom, mintha én csinálnám. (kezdetnek: drága mixer, a barna nádcukor büntetlenül nem helyettesíthetö fehér cukorsziruppal, és a hiányzó italmagasságot se szódával pótoljuk!) majdnemajándék lónak fogát nem nézve sikerült kellemesen becsípett állapotba kerülni este kilencre, ennek élét vette viszont az a kijózanító tény, hogy ahová billiárdügyben készültünk volna, éjfélig se lett volna asztal.

mikor domival s gyuszival átslattyogtunk az esti, nedves aszfalton a westendbe alternatív helyet és domi arcába pizzát keresve, újból meg kellett állapítanom, mennyire szeretem ezt a várost s magam benne.
igen, vannak gondok, ha el akarsz például intézni valamit - délután csabát pesztráltam, aki fia fogszabályzójának kifizetését igazoló papírokat kívánt leadni a megfelelö klinikán valahol a szabadság tér környékén (árpádsávok már készülödtek a mai napra, szigorúan), és ez a - gyermekien naív vagyok, tudom - egyszerü folyamat életünk uszkve két órájába került. nem tudom, mivé lennék, ha nem olvasó nemzetbe szocializálódtam volna, szüleimmel töltendö hetem elökészítése gyanánt ugyanis vettem a könyvnagykerben vagy 20 könyvet (tudjátok, lányok ilyenkor csokit vesznek hegyekben... nos, én könyvet. {extra zárójel: mivel ismerösök is olvassák ezt, kénytelen vagyok halkan bevallani, hogy ehhez nem kell lelkiállapot, semmilyen. elég egy könyvesbolt, mint primer inger. tudom, tudom; beteges.}) hol tartottam? jajigen. szóval 20 könyvet vettem, s ezekböl egy ki is múlt szegény az incidens során. de basszus két óra egy papírleadásra...! és hogy elötte az otp-ben ezen papír intézése ráadásul még miért kettö darab különbözö otp-be és másfél órába telt, azt most helyszükében már nem is részletezném, mármint helyszükén értve, hogy nem akarok csapkodni és káromkodni itten a blogom környékén. viszont az igazán holtartottam ott volt, hogy szóval rohadtul lehetnek itthon ilyen ingereim is, de mint az anya aki rápillant korábban tüzre rossz fát tett gyermekére, mikor az már alszik, s megigazítja még rajta a takarót, majd puszit nyom homlokára, mielött lekapcsolja a villanyt és résnyire csukja az ajtót, ugyanúgy érzem az ilyen esték mentén én is magyarországgal kapcsolatban, hogy ez mégiscsak az enyém, ez nekem kell, nem érdekel, ha belegebedek is, de felnevelem magamnak, magának, másnak.

(a t. tüntetök, mondja itt csaba épp a háttérböl, jelenleg a fövám tér környékén zsidózó táblákkal felszerelkezve küldik petöfit (épp petöfit!) idézve haza izraelbe perezt - mintha itt lenne. bár nekik nyílván itt is van, elöttük masírozik, szembe velük, mocsok és pusztuljon, logikus. nem erre való március 15? nomindegy, kis aktuális adalék a fentiekhez. hazám, édes hazám - és a te bolondjaid. a "szemét otp" és "rohadt sztk" feliratokban még látnék is most aktuális vonzatot, bár azokat sem támogatván, lévén viszolygok az egyszerü, populizmusukban oly megejtö válaszoktól. és ha hazamegy perez, mi van? ha dunába löttük az összes zsidót és cigányt, meg gyurcsányt és bandáját, meg akit csak akartok, valóban jobb ország leszünk? tényleg? namindegy, nemnemnem, nem politizálok. nem ide való, ennél ez az ünnep mégiscsak méltóságteljesebb...
...kéne hogy legyen, basszus! szálljanak már magukba.)

szóval domi kért a westendben egy pizzát, útközbenre - kéremszépen, megtanultam, hogy van függöleges pizza is!!! szerintem zseniális találmány, nem mintha szeretném a pizzát, merthogy sajtos, kivéve azt az egyet, az elsöt az életemben... szóval emlékeztetett az álló szoláriumra, mint jelenség - ezt az infót meg is osztottam az eladóval, aki onnantól kerülte a tekintetem -, jajmerthogy szerdán délben volt egy olyan bennem, hogy szépnek kell lennem és napfényt meg szabadságízt pótolnom, ezért elmentem, úgy uszkve tíz év óta elöször szoláriumba. szegény kiscsajok halálra röhögték magukat, képzeljetek el egy frissen fodrásztól szabadult, vénnek azért még nem látszó faszingert hosszú bölcsészballonkabátban, amint irritált arccal (mármint akkor még nem bör-irritált) betér egy szoláriumba és tölük kérdezi meg, hány percre kell és hogyan megy ez az egész... majd miután rákérdeznek, hogy feküdni vagy állni teccik a bácsinak, tátva marad a szája, nemcsak a kétértelmüség miatt. kevésbé vagyok én vállalkozókedvü, mint látszik, így a hagyományos fekvést választottam, majd magamra engedtem a javasolt 12 percre az egyébként enyhén hetvenesévekbeli német buzipornót idézö, uwe nevü gép tetejét, és mikor a mütét végeztével - és persze felöltözve - kimentem, még hetykén megkérdeztem, legközelebb mikor mehetek. azt mondták, hát ahogy a böröm érzi magát, úgy két-három nap múlva.
nos, jelentem, a böröm három nap után jól van, igaz, enyhén rákvörös, hideggel tudok csak zuhanyozni azóta is, valamint a trenka család reggelente rajtam sütögette szalonnáit, tükörtojásait, és cserébe se ülni, se feküdni nem tudtam normálisan az elmúlt idöszakban. ennyit a tizenkét percröl.

de ez mindegyis, csak az álló szoliról jutott eszembe, hogy ugye álló pizza. a westend este kilenc után szociológiailag egyébként egy aranybánya, melyröl egy igenkedves schwitzerdütsch néprajzszakos jut eszembe, aki, remélem most nem spoilerezek, vidéki kocsmák szociográfiáját kívánja majd - tájszólásos anyázásilag is - felmérni. sok sikert hozzá innen is, lesencén tavaly szerzett kocsmai tapasztalataim után el tudom képzelni, lesz benne öröme... :)

a westend ennél is mókásabb, van benne minden, láthatóan kocsifeltörésekre specializálódott játéktermi törzstagság, hazai africanamerican bestof, gyaníthatóan a becslések szerinti 2-300, magyar lányokból élö amerikai instant pornószájt sztárjai, némely ügyesebb hajléktalan, nemegy vidéki fiatal aki itt fogja elveszíteni valamelyik szüzességét, és a sima szórakozni és mozizni vágyó úri, leginkább fiatal közönség.
a múltkor olvastam egy jópofa összefoglalót, talán a mancsban, hogy milyen a nyugati aluljáró éjfél után. nos, jelentem, a nyugati aluljárója pontosan az, ami. a kommersz pokoltenger strandja, ahová már csak a hordalék sodródik ki. a többi még bent van, és plázában hiszi magát. de ez most nagyon sürü lenne, hagyjukis, majd egyszer talán, nem rendszer-, hely- és idöpontspecifikus.

nos, anyway, a következö állomás a stex volt, itt csatlakozott aztán hozzánk csaba is. féktelennek is nevezhetö mulatozás kezdödött, gyuszi például rögtön pohártöréssel ünnepelte meg gyözelmét, magam jószokásomhoz híven kétszer rossz helyre raktam le a feketét, igaz, ebben az est során azért leltem társakra :)
csabának néha, picit szomorkásan vigyorogva, ujjammal mutattam, hová lökje mandinerhez, egyszer jött be csak neki, hiába... az éjszaka fénypontja pedig a húsnap lévén még általam is fogyasztható tatárbífsztek volt, a stex kéremszépen nemcsak billiárdilag és borilag, de éjjeli kajailag is a feltétlenül ajánlható kategóriájába tartozik, s ebböl mit se von le, hogy általában ritka pökhendi és elutasító a személyzet, velük ha jó a társaság szerencsére kevés az interakció.

valamikor kettötájt keveredtünk haza. nemrég ébredtem, talán a héten elöször aludtam (ki magam), s most a teraszon ülök, borzolja a szél a hajam, süt a nap, itt szárad mellettem a kedvenc pulcsim, egy görögteknös rohangászik a lábam körül, szürcsölöm a teámat, néha lenézek a városra, s néha fel a déli égen fehérlö holdra.

és igen, érzem. van valami még a szívemben.
vannak dolgok, amiket nem fog tudni tölem elvenni soha senki már... még az sem, aki maga a dolog.

egyre több nyugalom van megint.
és ez jó, irdatlanul jó.

again

aki perdita blogján eddig kihagyta, itt pótolhat.

szeretem az eröt, a felütést a végén.

azt szoktam mondani, kételkedö optimista vagyok.
ebböl következik, hogy valahogy mindig ott maradok a végéig.

bármilyen szar éppen a film.

s igen, olyan is volt már, hogy én néztem rosszul.

0314

tegnap este gyönyörü felhöket láttam.

ennek úgy különösebb jelentösége nincs, értelme se nagyon.

de el akartam mondani.

0313

szóval itt vagyok, most indulunk néptáncozni, erröl különösebben nem akarok írni, mert ki tudja, milyen lesz, én + nép, én + tánc, legkésöbb innen harsányan röhög, aki kicsit is ismer, de a benyomások az elmúlt két órában, hát, nem tudom, életre szólnak anyway. tizennyolcéves hegedümüvészek, néprajztündérek és hangszerek, amik szerintem nincsenek is, bárhogy is szólnak bérházlakásban próbán, pedig nagyon szólnak. amikor féligtajrészegen elénekelhetem a "ha te tudnád amit én, te is sírnál nemcsak én"-t, anélkül hogy kiröhögnek, sötbasszus ismerik és támogatnak hangilag, és a nox hegedüse énekel velem, játszott nekem, és indulunk a vödörbe, koncert meg tánc, magyarnóta, de talán egyszerüen csak zene, élet... szóval akkor sikerül agyam nemcsak 0,00001%-át mással elfoglalni, mint amivel mostanában foglalkozik.

köszönöm!

---

éjjeli apdét
és akkor az éjféli somogyi néptánc, körbekörbe, s én kintröl nézem: aminek a végén, ha jól csinálod, megfoghatod a párod kezét.
ennyire várakozott, visszafojtott erotikát a mozdulatlanság táncában még nem láttam soha.
mint mikor fekszik rajtad, akibe szerelmes vagy, öleled, lent összeértek, és nem kell mozognod, csak csendben fekszel, benne vagy, benne élsz, benne teljesedsz ki, érzed, ahogy minden... tökéletes. nah, ez olyan. hogy valamikor aztán, végsö díjként, már nemcsak megéríntheted, majd megfoghatod... hanem meg is tarthatod kezedben az Ö kezét.

csattognak a bokák, kezek a magasban, gyönyörü minden arc, minden pár.

beleng az atmoszféra, körbefon, vonna magába, és te ott állsz egyedül.

hiányérzet, ezerrel, bazmeg, hiány!
keresed arcát a tömegben, ez van.

a levegö minden rezdülésében keresed,
ez van.

pripjaty 1

a szívem olyan épp, mint egy kibaszott geiger-müller-számláló csernobil környékén... össze-vissza ugrál (maradjak budapesten, húzzak már végre haza a picsába, látogassam meg egy hétre szüleimet s szipogva igyam anyám kakaóját, mint még régen se soha, menjek le szegedre, hallgassak Nikóra és tereljek el prágával, stb.), és csupán azt jelzi megbízható békétlenkedéssel, hogy nagyon nincs rendben az egész környékén semmi, de nagyonsemmi.

abszinth stílusosan megkérdezte, hogyan bírtam ezt ilyen gyorsan elbaszni. nem biztos amúgy, hogy ez az egész az elbaszásról szól, de az biztos van, hogy akiröl hittem, tudtam, hogy a párom, az most hirtelen mégsem az... s ez eléggé feldolgozhatatlan lesz még egy jó darabig.

valamikor nyár végén olyasmit írtam, már csak annak a nönek, abban a nöben hiszek, bízok, aki már a kölkünket szülve karmolja a karom.
meglehet, hiba volt oly hamar megfeledkezni erröl a fogadalomról... másrészt meg persze idáig se jutottam volna, ha nem hittem, tudtam volna elsö pillanattól, hogy valóban ö lesz gyermekeim anyja.

belül egyébként ezügyben lassan de biztosan, egynémely abortusszal is a hátam mögött, sivárodom el, azt biztosan érzem.

bár hülyeség.

a jelenlegi állapot mellett még elsivárosodásról beszélni olyan, mint kékre festeni az eget.


felesleges.

-

nos, vége.

azért az majd egyszer még érdekelne, úgy köbö mielött meghalok, hogy miért sikerül a nökböl mindig kihoznom a saját poklomat.



---

a blog határozatlan idöre szünetel.
most nincs eröm bármit adni magamból.

vigyázzatok magatokra.

0309

a hosszas merengésnél valószínüleg csak a gyors kijelentömondatok ártalmasabbak.

0308

a hosszas merengés határozottan mindenre ártalmas.

ráadásul nemcsak valószínüleg.

0307

a hosszas merengés valószínüleg ártalmas az egészségre.

0305

szörteleníteni igazán pecsétviasszal lehet jól.

ez ráadásul kifejezetten fájdalommentes, ha nem a saját szörödröl van szó.

határdinasztia

anyunak, persze.

a víz alá húzott.

valami hínárféle volt, a felszín alatt tekergett rám alattomosan, valószínüleg, miközben a kis szigetecskét kémleltem, hogy hattyúkra és egyéb vizi állatokra váró földnyelv-e csupán, vagy út kifelé a mocsaras részböl, valami civilizációs betonút felé.

kezdtem ugyanis már nagyon bánni a vizes választást, és mindent megtettem volna egy kis zöldhatárért.

mögöttem silke kiáltott valamit, nem értettem, mert húzott le nagyon erösen és gyorsan a sherlock holmes-i dartmoorra hajazó mocsár, miután a nádszálak tetején elcsúszott a lábam.

még megfordultam volna csendre inteni, hiszen nemrég ment csak el elöttünk a járörhajó, és fogalmam sem volt, vajon csak szánalomból engedett el, vagy mert a vukból megismert technikával szemünket becsukásra instruálva nem tükrözödött vissza róluk a határörök pásztázó reflektorának fénye.


1989 augusztus 16.-át írunk.
este van.

ráadásul teliholdas.


---


1969 augusztus.
húsz évvel korábban.

valahol ott tartottam, hogy anyám magyarországra ment, menekülni ki a satnya keletnémet kommunista kilátástalanságból. ahol seprünyéllel verte a szomszéd a plafont, ha sírt egy baba, vagy - pláne! - nyugati rádióadást vélt hallani. ahol a négy családból a házban kettö jelentett a keletnémet titkosszolgálatnak, a stasinak, a harmadik pedig önszorgalomból vezetett naplót, ki kit látogat meg a faluban.

nem? nincs meg?

no, akkor elöször kicsit az endékáról. a reálszoci mintaországról.

anyámék, nagyanyámék a kelet-nyugatnémet határ közvetlen töszomszédságában éltek, sajnos a rossz oldalon rekedve, mert nagyapám nem akarta 53-ban otthagyni a két disznaját (nagyanyám nem mulasztott el utána haláláig egyetlen napot se, hogy felemlegesse.) úgy 3 kilométerre a vasfüggönytöl. egészen 89-ig külön engedéllyel látogathattam csak a határsávban élö nagyszüleim, mikor nyaranta náluk üdültem le a szünidöt... a mai napig örzöm valami szervilis hivatalnokfütyi tíz évre, azaz 99-ig kiállított passzusát. ezek ott komolyan azt hitték, a diktatúra még böven ott dekkol majd a milleniumig - és, feleim, félreértés ne essék: AZ OTT TÉNYLEG diktatúra volt, nem az a himihumi zsivány összekacsintgatás, ami magyarországon dívott pár kivételtöl eltekintve a hatvanas évektöl. majd mondom is mindjárt a személyes vonatkozású igazolást.

a vasfüggöny ehelyütt amúgy még egy honesztáló kifejezés. amikor egyik nyáron, talán úgy 13 éves forma lehettem, gondoltam egy merészet és foci után poénból nekiindultam néhány helyi kölökkel a szántóföldnek, ami úgy körülbelül nyugat felé vitt...
esküszöm, még láttam az örbódé ablakában - kábé fél-háromnegyed kilométernyire - felvillanni a gépfegyver torkolattüzét, mielött pártíz méterrel elöttünk ténylegesen is felporzott volna a föld.
hatan vagy heten lehettünk, és persze rohantunk vissza. szúrt a tüdöm, annyira. és már akkor képes voltam belegondolni, merthogy matekban jó voltam, hány miliméterrel kellett volna csupán feljebb ugrania a kézben tartott határörfegyvernek, hogy minket kaszaboljon el, és ne néhány mezei pockot.

ez volt a keletnémet határ.
ahová egyenest az ország "sötét" (merthogy mocsok imperialista agymosó nyugati tévéadásoktól nem besugárzott) belsejéböl hozták a határöröket, nehogy valami rokont még átengedjenek a végén, vagy - a megszokott környezetben, ahol felnöttek - maguk találják meg a lelécelés módját.

volt egy belsö kerítés, egészen a végéig, 1989-ig aknákkal körbevéve. csak a terepjáró trabantoknak (gyüjtök a mai napig szeretik a pufpufkocsi ezen szellös, harci változatát, nem gondolva arra, hány embert löttek le róluk, vagy vittek évekre rács mögé rajtuk...) fenntartott, betonlapokkal kikészített úton lehetett veszélymentesen járni, mindenütt máshol a sávban életigenlönek nem mondható módszerrel fogadták a bátor vándort, lent majd mutatok fényképet.

ha valaki - erre volt néha példa - túljutott az aknazáron, tank- és gépkocsicsapdákon, valamint az elsö, 2 méteres kerítésen, következett a letarolt, elsavasított terület. a mai napig nem nö ott fü se, egy olyan forradás szeli ketté az országot, amit ha nagyon akar az ember, még az ürböl is láthat, mint a nagy kínai falat.
ennek végében aztán újabb kerítés fogadta a nagyérdemüt, önlövö szerkezetekkel minden 5 méteren. (az ensz emberjogi okmányának 74-es aláírásakor leszerelték amúgy ezeket az automata lövöegységeket, persze nem a szocialista humánum eröszakmentes ideológiai felsöbbrendüségének nevében, hanem nagyonis olcsó kupeckodások, azaz nyugatnémet márkamilliók mentén. addig viszont nagyon sok keletnémet határsértö hagyta ott az életét.

a bad soodeni határmúzeumban magam láttam néhány ilyen, mini-megafon formájú szerkezetet. ha fénysorompó vagy manuális riasztás egy szakaszon beindította, csövéböl vasszögekkel és golyókkal kevert gyúanyag robbant ki, nyak-, váll- és fejmagassában szabályszerüen darabokra szaggatva azt, aki a vasrácsig eljutott és mászott volna felfelé.)

ezeken is csodával határos módon túljutva, infravörös és egyéb riasztóberendezéseket nem molesztálva, extra embertépésre tanított örkutyák által ignorálva aztán szembetalálkozhatott a kalandra vágyó t. határsértö egy közel három méter magas, vidéki szakaszán fent szögesdróttal és zsilettpengékkel feltuningolt betonfallal. berlinben például csak ezt a falat ismerték a nyugatiak, tele is graffitizték a maguk részéröl, például a híresneves "die mauer muss weg" felirattal, azaz szabad fordításban magyarul: "köcsög honecker és brezsnyev, dögöljetek meg és vigyétek magatokkal a tetves gyilkos falatokat is, benneteket kéne odaállítani elé, jah!"

akkor most három kép.
a fal és környezete,
valamint egyik kedvenc képregényrajzolóm, enki bilal fal-portfoliójának két darabja, amit nyolcvankettöben, friss berlini emlékei hatására készített:

mindezt a határ-dolgot persze csak mi, csak most, csak utólag tudjuk. hogy ez hogyanis nézett ki.

aki anno arra vállalkozott, hogy szabadabban élhesse le az életét, ezekbe csak úgy "belefutott".

anyám mindezekböl csak annyit érzékelt, hogy iskolájában a gyerekek, kisfelnöttek harmada egy-egy éjszakai "kalandpróba" után nem tért vissza soha többé, másik harmada riadtan visszatért vagy neki sem indult, a többiröl pedig suttogták, hogy boldogabb életük van nyugaton, valamelyik rokonon keresztül megüzenték.

mesélték némely faluban, hogy akadt olyan is, aki már a végsö falon is átjutott, de utánalöttek, és a keletnémet kiskatonák az éj leple alatt csempészték vissza az addigra életét kilehelt delikvens testét.

szép egy világ volt.

néha mintha megfeledkeznénk a nagy demagóg brusztolásban róla...
pedig még húsz éve sincs, hogy megszünt.

---

lassan, gondolom, kezd világossá válni, hogy anyukám miért akarta otthagyni tanárnöi képesítésének megszerzése után 69-ben az országot. mivel félt, hogy a szerencsétlenebb harmadba tartozna, ha egyenesen sétálna neki a falnak, inkább a kerülöt választotta. eljött magyarországra, hogy ott egy pasit szerezzen, mindegykit, mindegyhogyan, aki eléggé svihák ahhoz, hogy egy névházasság és néhány, nyugatnémet rokonaink által elöfinanszírozott és odajuttatott hamis jugoszláv útlevél segítségével anyámat eljuttassa a hön áhított nyugatra.

mint azt apámmal foglalkozó, fent linkelt posztomban már leírtam, ez nem pont akadálymentesen zajlott, kezdve rögtön azzal hogy anyám az elsö véletlen légyott mentén terhes lett.
ennek ellenére, söt, most már ezek miatt is ("az én fiam nem fog ebbe a diktatúrába születni!") sürgetö volt a projekt. az elökészületek során elkövettek végül egy végzetesnek bizonyuló, minden szakavatott profi konspirálót csupán szomorú fejcsóválásra késztetö hibát: elöreküldött barátjukkal letesztelték, a prága-bécs vonaton észreveszik-e a jugoszláv útlevél hamis voltát - és amennyiben nem, egy megbeszélt kódszóval ezt, már bécsböl, jelezze nekik vissza a prágai szálloda portájára.
megtörtént, apámék megnyugodva vonatra szálltak, anyám amúgy nyolchónapos terhesen csüccsent le, majd valamivel késöbb nagyot csodálkoztak, mikor két börkabátos úriember röviddel a határ elött megkérte öket, szálljanak le, és kövessék öket feltünés nélkül a két várakozó, sötét limuzinhoz...

az egyiken magyar, a másikon keletnémet rendszám virított.

szüleim hosszú idöre akkor találkoztak utoljára.

nos, a fent említett rendszerkülönbözöségek kihangsúlyozása végett: apám kapott egy ejnyebejnyét, megspékelve fél év felfüggesztettel, és már a rákövetkezö héten élhette a maga, általam már vázolt, eléggé szabados életét.

anyámat elítélték, hagyták, hogy világra hozzon, majd a kiszabott öt év fegyházból hármat le is töltettek vele a drezda melletti bautzen nöi börtönében.

életem elsö három évében nem volt édesanyám. szerencsémre, szerencsénkre, nem helyeztek állami gondnokság alá, pedig erre is volt példa ebben a csuda országban. nagyanyámék valahogy kijárták, hogy náluk maradhassak.

nagyi a szomszéd faluból hozta az extra lefejt tejet egy másik kismamától,
s havonta egyszer elvihetett megmutatni anyámnak a börtönbe, mennyit nött a kisbaba, késöbb kisfia.

negyed órát engedélyezték ilyenkor neki, hogy karjába vehessen.



---





---



ugorjunk inkább.

hat éves lettem, mikor végre megkaptuk anyuval a lehetöséget, hogy budapestre költözzünk, családegyesítés címszóval.

apám örült nekem, mint már hiszen írtam is erröl... de ez nem akadályozta abban, hogy a saját életfilozófiájának hódoljon, beleértve, hogy kanadába disszidált nyolcéves koromban. anyám vissza, abba az országba már nem akart menni, még talán kevésbé empatikus emberek is megértik, miért. az ö története innentöl relatíve egyirányú, munkával telö, egy idö után nevelöapámmal viszonylagos boldogságot (három ilyen év után a korlátlan boldogság már nem opció) megélö, és márcsak akkor vett fordulópontot, mikor 1990-ben ö is kitelepült németországba...

...egyszem fiacskáját követve, aki láthatóan örökölte anyja kifejezetten progresszívnek nevezhetö viszonyát bárminemü országhatárokhoz.



történt vala ugyanis, hogy tizenhétévesen, egy német nyaralásom során megismerkedtem silkével.

szöke, kicsit hegyes orr (mármint nem az orra, hanem a haja szöke, persze!), s egy évvel idösebb nálam.
ennyire emlékszem, fotó se maradt szerintem sehol.

az oderai frankfurtban laktak szülei, de nagyanyja ugyanabban a faluban, mint az enyém. a helyi uszodában vívtam ki érdeklödését azzal, hogy illedelmesen megkérdeztem, leülhetek-e mellé, ahelyett hogy - mint a többi srác - nyálcsorgatva játszom elötte a pillangókirályt a vízben. jót beszélgettünk, pingpongoztunk, és idövel még az ujjaink is összeértek néhanéha - hja, édes ifjúság, mikor erre képes azt hinni az ember lányafia, hogy ez az igaz s örök szerelem... ;)

persze idövel ez komolyodott is, s megtörtént, aminek kell, s amitöl - mégha nem is ö volt az elsö életemben - felnött férfinak érezhettem magam.
s hogy ezt egy idösebb lány adja meg, akkoriban természetszerüleg legyezte a hiúságom, és leküzdhetetlen elönybe hozta otthoni, max kézenfogni szabadott barátnömmel szemben. akitöl, ha ezt valaha olvasná, ezúton kérek nagyon megkésetten és annál öszintébben elnézést, hogy akkor ott, télen, a nyugatiban, egy kicsit összetörtem a szivét.

nos, elkezdödött egy hosszabb távkapcsolat, évi 2-3 találkozással, egykét - utóbb kevésbé, mint akkor még - fájdalmasnak megélt rádöbbenéssel, hogy a korkülönbség belátási különbségekkel is jár...

márminthogy nem látom be, hogy valószinüleg, immel-ámmal, hellyel-közzel, de megcsal kollégiumának valamelyik - egyik-másik? - tagjával.

olybá tünt viszont, hogy valamiért ragaszkodik hozzám (is?), és szerettem volna persze azt hinni, ez nekem, mint srácnak szól, s nem azzal függ össze (mint anno anyámnál s apámnál), hogy magyar vagyok, es ráadásul olyan ritkán ott nála, hogy úgyse zavarok sok vizet a tölem független magánéletében. alkati kérdés, tudom... mindigis víz akartam lenni, s nem annak zavarása.

megjegyzem egyébként, tekintve hogy a nök e korban (is) legalább 4-5 évvel érettebbek férfitársaiknál, szerintem sok szempontból azért jól álltam a sarat és védtem a hímnemüek ázsióját... :)

bárhogy is legyen, szerelmesnek éreztem magam, elég sokmindent - úgy éreztem - megtettem volna érte.
amikor együtt voltunk, mindenesetre, boldogok voltunk.
s ez lehetett fö motivációm az elkövetkezendökhöz is.

---

jött 89 nyara.

silke abszolválta lipcsei egyetemi tanulmányai elsö évadját, orvosnak készült amúgy, én leérettségiztem (olyan kis extrákkal, hogy hajnal ötkor érkezett meg keletnémetböl a vonatom a keletibe, nyolckor az elsö világháború okait boncolgató tételt próbáltam kisilabizálni a markomban), felvettek az elte mat-fiz szakára, hisz csillagásznak készültem, és egyrészt örömmel vártam a nyarat, silke egyhónapos látogatását, másrészt tudtam, augusztus végén bevonulok elöfelvételis eltevárandósként katonának lentibe, és majd valami, valahogy, valamikor lesz.

a keletnémeteknek ekkoriban (is még) külön igazolás kellett, engedély, hogy eljöhessenek magyarországra. ami egy vicc, de hagyjuk is a keleti blokk kritikáját, a lényeg, hogy ez mindig csak egy hónapra volt max érvényes, és silke egy ilyennel érkezett június végén.

az elején csak élveztük a nyár örömeit. budapesten, a dunaparton, a hajógyári szigeten a mahart csónakházánál (nevelöapám tengerész lévén... jegyzem meg, öcsi, azt a mai napig nem felejtettem el neked, hogy ott éhségtöl kopogó szemem szemérmetlenül kihasználva majdnem pacallal etettél meg, pfujpfuj!!!) , de a balatonon is, barátoknál, nagynéninél.

és lassan, mikor közeledett silke egyhónapos vízumának lejárta, vettük észre, hogy gyülnek országunkban a keletnémet túristák, akik nem akarnak hazamenni.
a belügyminisztérium még valami olyasmit is mondott, pedig az a tévében volt, ami kommunista idökben azért még magyarországon sem mondott ilyet, pláne nem csatlós baráti állam -polgáraival kapcsolatban, hogy bizony stasi-s provokátorok vannak, akik szítják a hangulatot, hogy egyenként kihalászhassák a rendbontókat, endéká-ellenes agitátorokat.

a dolog politikája nem érdekelt, arról mit sem tudtunk - maga az egész rendszerváltás amúgy cakkpakk elvonult mellettem, annyi jött le, hogy nincs 56-os tétel érettségin, hurrá.

csak azt tudtam, reméltem, hogy ha emiatt a politikailag fura nyár miatt lesz valami megoldás, az esetleg silke lejárt passzusát is jótékonyan "kezeli" majd.

az is igaz viszont, hogy silke ötletét, mely szerint érdemes lenne a tanulmányainkat nyugat-németországban folytatni, igazán ellenszenv nem kísérte a részemröl, bár azt viszont nem tudtam elképzelni, mindez - túl anyám lekoppintásán, silke feleségülvételén keresztül - hogyan eszközölhetö praktikusan.

mígnem jött a július vége, és silkének mennie kellett volna, valamint az én bevonulásom dátuma is egyre közeledett.

ekkor, egy örült nap örült éjszakáján döntöttem úgy, hogy, felbuzdulva a hírekben egyre inkább megszellöztetett endékás határátlépési kísérletek egyikmásikának sikerességén, silkét kiszöktetem az országból. anyámékat is belevontam ebbe, úgy távlatilag, és közösen gondolkodtunk, a kocsiban való csempészésen túl a vonat kerekei közé bújás (utóbbit József Attilát húzva nemrég érettségi tételként persze nem szorgalmaztam különösen) és a zöldhatár penetrálását is beleértve mi az optimális lépés.

végül magamban úgy döntöttem, mindketten jól tudunk úszni: nem a zöldhatárt választjuk, ahol nagyobb a lebukás esélye, hanem a kéket. megszületett hát a terv:

ússzuk át a fertö-tavat!!!

a rákóczi út egyik benyíló utcájában, nem emlékszem már a nevére, térképbolt volt. beszereztem a fertö tó túristatérképét, ha akkoriban lett volna már netikett, rádöbbentem volna, ez önmagában mekkora lol, valamint egy tájolót, franc tudja amúgy, minek, hisz nem tájfutásra jelentkeztünk, nem is lett használva végül.

egykét james bond filmet addigra már konzumálhattam, s így evidens volt, hogy csakis elözetes normakontroll után lehet belevágni asszonnyal az oldaladon egy ilyesmi kalandba.
legjobb barátomnak, dominak akkoriban volt már egy trabantja, bocsánat, ejtsd, kocsija. hogy ne unatkozzon velem a hosszú úton (hiába, a reflexió nagy erösségem volt mindigis), elhoztuk titusz nevü barátját, onnantól barátomat is, majd nekiindultunk fertörákosnak. ez úgy augusztus 8-10 körül lehetett, reggel. kicsit megkavarodtunk térképileg - nem, ezt nem vettem rossz ómennek! - és arra határozottan emlekszem, mennyire röhögtem, mikor balf felé kellett lehajtani, jobbra.
innen datálódik örökbecsü soförirritáló bonmot-nk is: menj balfele jobbfele!
:)
kíváncsi lennék amúgy, az aktuális dzsípíesszek tudnak-e ilyet...

délben aztán már ott is voltunk, és egy szinte balatoni atmoszférával rendelkezö kis, békebeli fürdöhely fogadott a térkép szerinti legoptimálisabb vízbeereszkedési helyen... DUGIG TELE KELETNÉMETEKKEL!!!

de basszus, mint a döglegyek halott dakota lovon! (bocs.)

a vicc az volt, hogy ültek a helyi csaposnál, csendben a sörükbe meredezve, majd idönként egymás felé fordultak és hevesen, hangosan, suttogni kezdtek, úgy konspiratíve. hangosan suttogni, igen. hülyék. csak a vak nem látta, mire készülnek.

én mindenesetre bemásztam aztán a nádasba, míg domi kialudta magát a trabantban, titusz pedig elkísért nézni, a határörök tornyaiban ül-e valaki... éltemben még úgy nem fostam, mint amikor a kis csatornában, öt méternyire a nádasban lévö magaslestöl beengedett titusz a hínáros, nyálkás, szaros vízbe, én pár karcsapással átértem, felmásztam dideregve és félve a vaslétra fokain, hogy belekémleljek, csókolom, tetszik-é itt lenni...

nem tetszett, szerencsére.

a nap során még kikémleltem, melyik horgászstégen kell elindulni, hogy a közstrandtól legtávolabb tudjunk vízbe ereszkedni, végül visszautaztunk a terepfelmérés infóival budapestre.

kb. egy hétre rá aztán andrás barátom segítségével - azt hiszem, domi nem ért rá, vagy nem akartam kitenni ennek, már nem tudom - és immáron silke társaságában, kevéske pénzt és útleveleinket bepakolva indultunk el megint fertörákos irányába.
mivel ismertem a szülök idegeskedésre hajlamosító génjét, vagy legalábbis már hallottam róla, az otthoni hivatalos infó úgy szólt: megyünk a balatonra, fürödni még egyet.

ehhez képest este hétre értünk oda, és miután kiszálltunk, andrást megkértem, várjon ránk az osztrák oldalon, mörbisch am see-ben, mondjuk tízkor, a helyi strand bejáratánál. mi pedig mindenképp odajutunk addigra.
legkésöbb!

terveim szerint kilenckor indultunk volna - a túristatérképet alapul véve azt hittem, egy óra alatt megúszható útról lesz szó...

valahogy azért sejteni kezdtem a helyzet potenciális buktatóit, a sok, roppant konspiratívan a strand szélén fürtökben gyülekezö keletnémet láttán elörehoztam hát indulásunkat, nem várva meg a sötétedést és tolongást... s így gyakorlatilag már nyolc körül belecsobbantunk a kinézett horgászstégröl a vízbe.

amit hatalmas eszemmel nem mértem fel elöre: a nádas levágása nem a partvonal egyenességét követte.

a következmény? nos, kígyóvonalban kellett haladni.

a part felé, aztán megint ki a víz felé, da capo, no fine.

vízfelszin alatt vágott nádszálakkal, melyek összevissza tépték a börünket, szánkba szorított, nejlonzacskóba rejtett útlevéllel, pénzzel (nem, nem tudom, miért tartottam jó ötletnek, ahelyett hogy andrásnál hagytam volna a kocsiban), arcunk összeszurkálva szúnyogok által, hol araszolva, hol úszva, hol taposva a sarat és egyéb furcsaságokat a lábunk alatt, néha silkét nyugtatgatva, aki kezdett pánikhangulatba esni, mikor a harmadik angolna tekergözött át a lába között.

közben besötétedett, és egyik óvatos araszolásunk alatt valami fura árnyékot láttam a tó belsejében, talán olyan kilométernyire. megállítottam silkét, bebújtunk a nádasba. egyszercsak megreccent egy adóvevö, tisztán, mintha mellettem szólna, és egy kemény hang szólal meg, "ott vannak mögötted!"

mire felgyulladt csomó színes, meg kékpiros lámpa, beindult a sziréna, és egy járörnaszád indult el felénk. még szorosabbra húztuk magunkat, ekkor hangzik el halk tanácsom silke felé, amit talán karak mondott vuknak? húnyd be szemed, akkor nem látnak meg.

ott vacogunk, összeszorított szemmel, a nádas mélyében, miközben a népköztársaság határörei fényszórókkal pásztáznak körbe.
majd néhány, órának tünö másodperc után továbbállnak...

...és felszedik a fél kilométerrel mögöttünk, csapatosan és kapatosan, jó hangosan kajabálva és énekelve határátlépegetö keletnémet túristacsoportot... :)

mi siettünk tovább. balra egy u-alakú, uszkve kilométeres, befelé öblösödö partszakasz következett, a tó felöl pedig belenyúlt egy sziget. röviden tanácskoztunk, hogy a partvonalat kövessük-e, vagy ússzunk át egyenesen a túlvégébe, középütt érintve a sziget csücskét. utóbbi mellett döntök, mert érzem, most már nem szabad idöt vesztenünk. fogalmunk sem volt, mely ország területén tartózkodunk, mennyi az idö, andrás vár-e még... csak azt sejtettük, hogy nagyon sok telt el, amióta elindultunk.

fáradtan, de még tudatos karcsapásokkal úszni kezdünk. a sziget közeledik, mikor hallom, hogy mögöttünk a naszád újra elindul. elérjük a sziget csücskét, gyors latolgatás, másszunk-e ki rá... de a túlvégi partszakasz nagyon közelinek tünik a víz felett, ott jobbak a rejtekhelyek, van megint nádas, egyszer már bejött.
"gyorsan", bíztatom silkét, de nem kell, jól bírja, sportszinten úszott régen.
a sziget csücske és a partvonal között aztán hirtelen... cölöpök.
cölöpök a vízben!
a szívem kalapál, a megeröltetéstöl, a mögöttünk közeledö örnaszádtól, de azért is, mert sejtem, hogy ezek itt jelenteni fognak valamit...
s amikor pár másodperccel késöbb átússzuk a képzeletbeli határvonalat, és jobbra-balra tekintgetve méregetem, mikor lépjük át, feltünik a legközeleppi cölöpön az osztrák zászló.
nincs idö örülni, mögöttünk jönnek, szirénázva. úszunk tovább... közel a part, egyre közelebb... és tudom, érzem, bár nincs merszem és idöm hátrapillantani, hogy a hajó átjött már osztrák oldalra is, túl közel vannak, semminthogy... és ekkor hirtelen, váratlanul, megfordulnak.

silkével összeborulunk, ott a vízben; sír, piszokul, talán én is.

tudtuk, megcsináltuk. végtelenül megkönnyebbültem. mindegy volt minden, minden más csupán apró feladat márcsak ehhez képest.

ekkor még nem tudtuk, hogy további másfél óra bolyongva úszás, mászás, sárban tocsogás, nádtaposás, mörbisch-keresés áll elöttünk.

---

végül aztán egy osztrák pasas vízben, cölöpökön álló hétvégi vityillójához másztunk ki, a tornácára gyakorlatilag. bent tévét nézett éppen, és bár kicsit meglepödött, mikor két "swamp thing" bekopogott az ablakán, nem az elsö partravetett keletnémet pár lehettünk azon a nyáron, rutinosan kínált konyakkal, törülközövel, és vitt aztán be elöbb tutajon, majd kocsival a városba.
idöközben fél éjfélre járt az idö, iszonyúan féltem, andrás már kitudjahol jár. az osztrák emberbarát elöször kivitt a helyi strandhoz, de ott senki se várt, végül sürü bocsánatkérések közepette, valamint unszolásunkra is, letett a kis falu központjában. mobiltelefon ekkoriban ugye még nem létezett, csak arra hagyatkozhattam, amit megbeszéltünk. kiálltunk hát a falú föútjára, és vártuk a megváltást egy templom gázlámpájának tövében. röviddel éjfél elött aztán közeledni hallottunk egy autót, indultam megállítani, hogy valahogy legalább bécsig keveredjünk el, ahol ismerösök laktak - és igen, nem tudom, hanyadik évi szerencseadagom fogyott el, de andrás volt az...

innentöl a dolog végszavas.
elmentünk bécsbe, andrás letett egy szállóban, ahol horribilis 60 márkát kértek el a fél éjszakáért per fö, segítönk pedig indult vissza pestre. lezuhanyoztunk, hullafáradtan ágynak döltünk, és reggel kilenc körül ébredtünk. billaheute, zsömle és felvágott, valamint joghurt. silke elsö napja a szabad világban, arca sugárzott, pedig hol volt már akkoriban csernobil.

s én?
nos, azt hiszem, büszke voltam magamra, mint még soha elötte, s ritkán azóta.

aztán persze hívtam anyut. szomszédjózsihoz kellett mennie, ott mosták fel szegényt, miután szóltam, hogy "szia. bécsben vagyunk."

ha elkaptak volna, silkét valószínüleg kirakják a következö keresztezödésben, mégse ennyire nyilvánosan lépjen át illegálisan határt. akkoriban a magyar határörök már nemigen bántották a keletnémeteket, pár napra rá volt horn páneurópai piknikje, ahol helyböl vagy harminc hátizsákos-szandálos szaladgalt bántatlanul át... szóval nagyon sokat nem veszített volna, ha ez az út most nem jön be. ezt persze csak utólag realizáltam - olyankor mindig minden nagyon könnyünek tünik, ugye.

én viszont...

nos, magyarként illegálisan határt átlépni már nem volt olyan vicces. (túl azon, hogy 89-ben kifejezetten idiotizmus, és bármely minimális humorérzékkel megáldott bíró ezt minösítö körülményként értékelte volna.)
ezen felül embert csempésztem.
valutát is, de azt már meg sem említjük.
valamint a föbenjáró: hivatalosan is katonaszökevénynek minösültem.

a vége a dolognak kakofón.
vagy kakafón, szinte mindegy is.

néhány napot, a papírok elintézése végett még bécsben töltöttünk, ismerösöknél.
egy hónappal németországi érkezésünk után silke mint ex-keletnémet már rendelkezett munkavállalási engedéllyel, söt, nyugatnémet állampolgársággal. munkát talált egy helyi idösek otthonában, ápolónöként.
majd egy nappal a fal leomlása után este azzal tért haza, hogy "bocs, roberto... de valahogy mégse illünk össze"...
és kirúgott.

ezzel tette fel a pontot hihetetlen intuícióim dicsö sorozatára. nem elég, hogy két hónappal az európai kommunizmus bukása elött nyugatra szöktetek valakit... még hagyom is, hogy elhalássza egy negyvenes fogorvos barátnönek.

nekem aztán egy darabig még, egyetem elött, dolgoznom kellett, könyv- és lemezbolti eladóként. de ott is történtek dolgok, amik máig megmaradtak, pozitívan bennem... lásd ezt, ugyebár.
hiába, vagy hibás, tehát mégse volt semmi.

ezekböl lettem.



legközelebb csak egy évvel késöbb, a taxissztrájk idején, már mint a német állampolgárság várományosa mehettem haza, picit félve intézni utólag a katonaszökevény-dolgot.

mely taxissztrájk egyébként hegyeshalomnál lepett meg, teljesen váratlanul.
azon a bizonyos szombat reggelen, mikor leállt magyarország, nyolckor léptem át a határt, majd ötszáz méter után beértem a veszteglö kocsisort, aholis elterjedt a hír, itten minimum holnapig nincs moccanás, kezdjünk inkább már most meleg tea végett barátkozni a helybéli lakossággal.

s utána, mint tudott, két napig valoban nem is lehetett mozogni az országban.



hogy én aztán mégis hogyan ehettem már szombat délben puncstortát budapesten... nos, az majd egy másik történet lesz, egyszer, talán...

:)


---


ez volt a századik bejegyzés.
köszönöm az eddigi figyelmet.

0303

ha az ember folyton keveset alszik, azonos mértékben folyton ki is alvatlan.

eme a bizonyos mértékben evidenciának tünö tétellel szembesülök az utóbbi idöben.

folyton.

0302

van ugyebár barack obama. amerikai demokrata elnökjelöltjelölt. éshát úgy ejtik (figyelem, angol és szuhaéli nyelvlecke kezdöknek) a nevét, hogy: barak obáma.

pedig milyen jó lenne, ha úgy ejtenék, mint a gyümölcsöt. szerintem kifejezetten elöny az amerikai egyesült államok leendö elnöke számára, amúgy alázatossági együtthatóként, ha minimum egy darab nato-csatlós állam nyelvén mirnixdirnix lebarackozhatják.

- néddmán, a kis barack megint mitcsinált...
- barackot putyin fejére!
- tevigyázz, mert lekvárt csinálok belöled!
stb.

még 0301

bocs, de akkor ezt most még elmondom.

nem tudtam aludni, mint utóbb oly sokszor, és kimentem sétálni egyet a szélfútta göttingenben, bele az éjszakába, bele a belvárosba, s aztán vissza.
nyugtat, jó érzés, csendes, szomorú, boldog, egyszóval nekem, tépelödönek való.

és akkor sétálok vissza, és veszem észre, hogy a kövek változnak.

hol keresztbe állnak, hol utamat kísérik.

megszámoltam: úton hazafelé 11-szer váltakozott a minta.

azt hinné az ember, mindig egyenes az irány, az élet márcsak olyan, hogy egyik dologból következik a másik, folyamatos az út, és harmonikus, értelemszerü, és egymásból fejlödik tova azonos mintában minden...


hát, kéremszépen, bejelentés következik:
afaszt!


az élet mégpedig ezzel szemben olyan, mint ez az út.

folyton keresztbeáll valami. hol így megy, hol úgy.
aztán megint: másképp.



ellenben van egy legyözhetetlen elönye.

hazahoz.

hol így, hol úgy.


---

jó éjszakát.

szeretlek.

miért nincs pattanása?

nézem félfüllel a bundesliga schalke-bayern rangadóját, mindjárt szünet jön, a bayern vezet, amúgy gyülölöm öket, de ez olyan kemény, szurkolói, férfias gyülölet, nincs benne semmi személyes, a 11 játékosból tuti hogy max a felét rugnám bokán az utcán, najó most túlzok.... nemcsak utcán.
mindegyis, szóval szünet, és nem is róluk akartam beszélni, pedig lenne ragyás arcú köztük. de - férfiasságom amúgy sem túl nagy nyílvános ázsiójának további rombolása végett megosztva egy újabb fürdöszobatitkot - az jutott eszembe, hogy a 15 perces szünetben az alábbiakat végzem el:

dolgozószobában:
dvd-írás inicializálása

fürdöszobában:
borotválkozás
arcmosás
(jajbocsánat!!! legelébb is persze: kézmosás!!!)
lehúzható tisztítómaszk applikálása (imádom. ha lehúzom, olyan, mintha második arcom lenne. néha komolyan meg is lepödöm az új láttán :D)
porszívózás

konyhában: teavíz felrakása

fürdöszobában:
maszk leszedése
arc bekenése ápoló aloe vera maszkkal

konyhában:
tea leforralása

dolgozószobában:
dvd kiszedése
újabb dvd-írás megkezdése
megírt fájlok törlése
lomtár ürítése
azureus indítása

konyhában:
teafü kiszedése
tej és méz belekeverése

fürdöszobában:
maszk lemosása
kézpeeling felvitele, lemosása

nagyszoba:
teával a tévé elé ülés


namost.

miközben ez úgy pár másodpercen belül tervként manifesztálódott bennem, és már kezdtem is számolgatni agyam egyik háttérfrekvenciáján, mennyit spórolhatnék életem idejéböl, ha minden szobám egy helyen lenne, hirtelen visszahököltem, mondhatni, szellemileg felhorkantam:

álljon csak meg a menet arctisztításilag!!!

felderengett bennem hamil altintop egyik szabálytalanságát és a hülyebírót már csak periférikusan észrevéve ugyanis a lost legújabb epizódja, melyet reggel néztem weboldalszerkesztés közben, és ennek mentén az aktuális félideji tervem kapcsán a roppant férfias szigetlakók egyikmásika.

jack, james, sayid, desmond, da vazzeg még hugo is...

mi a fenéért nincs ezeknek pattanás az arcukban?


---


márminthogy oké, szinészként nyílván lepúderozzák öket csapó elött...

de mint karakter?

azon kezdtem hát agyalni, hogy ezeknek miért nincs pattanása. amúgy nem, nekem most épp nincs, bár kifejezetten nem fair az élet, én azt hittem, a pattanások önmagában, en bloc, pontban a 18. szülinapomon - mondhatni nagykorúsági ajándékkép a szabad választójog mellé - eltünnek életemböl egyszer s mindenkorra (hehe, ez jó: választás = megszabadulni a társadalom pattanásaitól...) , ami persze így nem vált igazzá...

nade basszus, ott kint a tévé által leképzett realitásban egyiköjüknek se? ott a szigeten, a sok helytelen táplálkozás, napirendi menekülések miatti izzadásban?
a fenébe velük. tudom, nincs maszk, lehúzható pláne nem, amit alkalmazhatnának... de akkor miért tiszta a börük?
ez a zuhanással jár?
repülögépszerencsétlenségek túlélöi nem pattannak már?
(kéne szerintem erröl egy tudományos alapú felmérést csinálni. persze ezt csak halkan jegyzem meg... hogy ne vigyenek el a fehérkabátosok, lol.)

persze rögtön tovább gondoltam, miközben jó bloggerhez illöen már mentem is ide a gép elé, elfeledve fentebbi pontjaimat a félidöre:
jack bauer, a 24 höse sose, ismétlem, SOSE pisil vagy kakil. mondjuk enni sem eszik, és inni is ritkán, dehát erre nehogymár fel tudjon készülni egy terrortámadás elötti három napban.
a gatyájába csinál tehát a 24 óra alatt? egyfajta paul atreides, speciális fremen sivatagi dzsellabában, újrahasznosítva a testürítés termékeit?

rendben, tudom. tudom. ez egy film.
és nem ez a lényeg.

de mégis: nektek nem hiányzik a valóság hathatós leképzéséhez ez a picinyke emberi részlet?
pattanások, pisi, kaja, és dramaturgiailag elhanyagolható, ráadásul kivitelezésében rossz és nemkielégítö szex? aminek a végén a nö azt mondja a föhösnek:

- jack, ne haragudj, de ne gyere többé.
- de... de... xyz, most miéééért?
- büdös vagy, mert napok óta nem zuhanyoztál, nézd, a frizurád is milyen ocsmány a szokotthoz képest, nyílván szükségböl az ágyba csináltál, tele van a hátad és a homlokod túlérett pattanásokkal, az elözö tizenkét percben brusztolt satnya kis próbálkozásaidról pedig ne is beszéljünk.
(jack nyögve feltápászkodik, és jobbra, kullogva el)

most öszintén, hát nem lenne egy ilyen jelenettel sokkal élvezetesebb és hihetöbb egy tévésorozat vagy mozifilm?

namindegy, ez csak úgy hirtelen eszembe jutott.

most megyek vissza focit nézni.


legalább az innensö része a férfivalóságnak legyen reális ;)