zamat

mesélek nektek az apámról egy kicsit, jó?

---

az elsö valódi emlék valamikor hat-hét éves koromra tehetö. egy vidéki kisvárosba vittek, büdös, állati szörökböl készült bundácskát aggattak rám öreg asszonykák, megforgattak, megpaskolgattak, szeretgettek. aztán a kocsi, a dohány máig kihatóan facsaró szagával, marlboro talán, meg egy tiktak, fehér, hogy ne hányjak. engelbert (humperdinck), a quandoquandoquando-val, demis roussos és a my friend the wind...

és persze szécsi pál.

szécsi pál, mint a violák, a komplett kazetta. égi lámpagyújtogató, mióta egyszer, mint a violák, ó jössz-e már.

ó jössz-e már...

hányszor bolyongtunk, édesem,
e völgy ölén, s a réteken,
és felemeltelek, drága társ,
hogy messze láss,
hogy messze láss.

fejböl, a mai napig, ezeket mind.
belém ívódtak, a marlboroval, a tiktakkal, a suhanó ködös, szürke magyar ugarral...

és a hiányzó apával.

elmosódott folt ül a vezetö helyén, mindig, amikor csak balra tekintek.

pedig arca itt van elöttem, most is, ahogy mesélek nektek róla.


meg talán máskor is.

---

anyám endéká születésüként egy magyar férfiben lelte meg a célt. ezek is érdekesek, mert ezerkilencszázhatvankilenc volt, igazi történelem, vigyázat, nem ilyen instant, mint ez a mostani... és fútt a szél a halászbástyán piszokul, koraösszel, ahol apám dolgozott pincérként, talán épp zórád ernö rajzolgató keze felett lesve a szórványos túristákat. anyu menekülni akart keletnémet életéböl... s azt hitte, egy magyar fiú ebben segíthet.

"öszi szél borzolta fák"

hogy az elsö pillantásból egy este, az estéböl egy gyerek lett... nos, mint már mondtam, az egy másik történet. különösképp azért, mert ez az elsö hat életévem, ami utána következett, anyu története, az övé, elvehetetlenül, és majd máskor, mert szomorú ide most nem illik, vagy talán már igen, de akkor hová lesztek...

...

hat éves voltam, mikor elöször mehettünk magyarországra, elöször láthattam meg apámat - és lám, semmire nem emlékszem belöle.

ami persze így nem igaz.

emlékszem, ahogy a késöbb majd jobban megismerendö fekete vászontetös, fehér opel berlina sportosan repít elöbb prága, majd budapest felé, megpakolva anyuval, hátul velem, és még vagy háromnegyed háztartásunkkal.
ahogy elöször kaptam tiktakot egy nyugatiaknak fenntartott intertouristban útközben a soförként hozzánk küldött magyar pasitól - neki volt útlevele, apámnak épp nem - egy szállodában, merthogy hülyére hányom magam folyton.

(ez a probléma amúgy máig tart.
abszolút bizonyossággal rosszul leszek az autóban, anyósülésen vagy hátul is akár, amennyiben nem vonja el valami a figyelmem... például ha én vezetek, vagy a sebváltóval akad tennivalóm.

elrettentö példaként emlékszem, egy százhalombattai békacombvacsorára eszközölt trabantos utunk végén valahol a karcos nyolcvanasok közepe tájt nevelöapám, öcsi, félig katatóniás rohammal emelt ki hátulról [mármint nekem volt rohamom. nem neki.], ejtsd szabályszerüen elájultam a rosszulléttöl.

szabad tippelni, hogy a trabant mint, khmm, autó, esetleg öcsi hiányzó jogsija, vagy a békacomb volt termékeny fantáziámnak extra sok(k)... ;)

jut eszembe, ha már itt kitárulkozom: buszban sem tudok ülni. mindig azt hiszik, antiszociális vagyok, mikor társaságban nem ülök le... holott egyszerüen csak senkit se szeretnék lehányni. s akkor ez lenne antiszociális? vicces módon viszont ezek csak benzinmeghajtásos objektumokon jelentkezö problémák. hogy a kacifántosságot e zárójelen belül még fokozzam tehát: semmi gondom sincs - ülve se - trolin, villamoson, vonaton (söt. imádom. mert...), repülön vagy hajón...

utóbbiról a tavalyi mazuri vidéki tíznaposunk biztosított végleg, s szerintem az e hasábokon néha talán olvasó nikó, zsüzsi, domi és gyuszi is bólogatnak nautikus képességeim illetöen, pláne ha eszükbe jut, hogyan viaskodtam hatos szélben a vadul himbálódzó hajó tatjában.

oké, a viaskodásért én feleltem, hisz le kellett engednem a vitorlát...

igen, igen, tudom, a motorral nem lehetett már kormányozni...

jójó, tuuuudom, én törtem el a hajó kormánylapátját... na, hagyjatok most már...! ;)

jézusom, mekkora zárójel...
nah, gyorsan be.)


hol tartottam?
jaj, hogy mire emlékszem arról a 76-os útról. (route 76, lol)

emlékszem, ahogy egy végtelennek tünö nap éjjelén megérkezünk budapest bekötö autópályáján, és távolról látom a melegsárga fényeket... s anyám odasuttogja nekem, a frissiben felébredt kölöknek: megjöttünk, haza... dein neues zuhause. az új otthonod. itt vár rád édesapád.

azóta...
azóta mindigis, ha kocsival mentem haza, és este érkezem, ezek a fények erre emlékeztetnek.

és ilyenkor picit elszorul a torkom, és érzem a marlborot, meg a tiktakot, és hallom a quandoquandot...

persze lehet hogy azért, mert én dúdolom.

"vágyódunk a nyár után"

---

aztán jött a szigony utca.

koszos, szétlött bérház hátsó udvarából földszinten hátra nyíló egyszobakonyha, öreg, aszott nénikével, aki a nagymamám lesz hirtelen.
vécé a gangon, a vécépapír müanyagállagú, talán ha írás lenne rajta, olvasásra lehetne használni, másra nem.

hatalmasan megrakott, giga-dunyhás ágy, millió csipkés fehér terítövel, kereszt a falon, és csend, csend a házban, mert itt a háború után már csak 56 vonult át, no meg a komplett kommunizmus.

a falak tövéböl sóska nö, amúgy finom, csak nem helyettesíti a német kertet. van egy zöldséges az utcában, néha kiküldenek oda, joghurtért, mert hütöje van, zöldsége, föleg a gyümölcsfajtából, ritkán.
aztán ott a kalács, felkínálgatva, melyet sose szerettem meg, pedig finom, de a baracklekvár nem lett ízvilágom, talán mert nem kezdettöl, anyatejjel... nem tudom. baracklekvár és kalács, hát most nem?!
zacskós tej, kakaó is volt már talán, de lehet hogy az emlékek szépültek csak.
száraz, púpos zsömle, nem a megszokott/megkedvelt kicsiny, tömzsi, "húsos" fajta...

örzöm szemeim mögött, örökre most már mint valami soha elfeledni nem szándékozott kedvesem-arcot, a kisasztalon csendesen, súlyosan pihenö fekete, tárcsás telefont...
melyen néha, amennyiben a szocialista telefonközpontok fél európán keresztül elözetes bejelentkezés után órák múlva megegyezkedtek, hívni lehet egy piciny metszöhatár-menti német falu piciny négycsaládosában a tanárnéniszomszéd (szaksz.biz., isk.ig.hely.!) lakásában órák óta várakozó nagyszüleim pár német szóra... hogy ugye majd jövö nyáron látjuk egymást, ugyeszeretsz, ugyeugyeugye.

jajnagyi.

és hogy haza akarok menni.

s a négyzetes müanyag pohárban kapható savanykás málnajoghurtba, melyet az aktuálisnak kikiáltott nagyi ad oda a számára ismeretlen nyelven karattyoló porontynak, meg belehullik néhány könnycsepp.

van ez így.

"elmosódott néhány kép"

viszont az ö húslevesét csinálom ma is.

aki kapott tölem, tanúsíthatja.
pulyka s csirke keverék, cérnametélt, leszürve mindent, ahogy kell, répa külön, hús külön.

valami megmaradt, hát.


ilyenek.

no és az a bizonyos sóska a klinikák felé, nyersen, mint a valóság, s a medikus presszó, apám törzshelye; a dupla kávéval círogató pincérlányok, akiknek fenékencsapását még nem látom, pedig harangoz jövöt be keményen, ha érteném... s ahogy mindenki kedvtelve méregeti apámnak fiát, mire fel ö büszkén kihúzza magát, rendel egy gesztenyepürét nekem, és egy marlborot magának, unicumos kávéja mellé, s nevet a nyócker a kissrác friss magyar szavain.

például, ahogy azt mondja, apu.

---

s hogy miért írtam eddig ennyire keveset arról, akiröl pedig szólna?



mert nem volt jelen, szinte sose, életemben.



apám vidékre járt anyagbálákkal, melyet valamelyik vörös október (igen, sok vörös október volt akkoriban magyarországon...) gyárból szocialistáskodtak haza "munkatársai".
vidéken "ügyfelek" várták, varrónök, szabászlányok - az egyik ilyen túrára vitt magával, s abból maradt a bevezetöben jelzett képi és szagemlék - , hogy elkészítsenek belöle föleg keletnémet és bolgár túristáknak késöbb eladható farmerokat, szoknyákat, blúzokat, ingeket.

emlékszem, most hogy mondom, a kocsi - mely kocsi akkoriban fehér holló volt, nemcsak színe miatt, a magyar utakon, s ha vegzálták is néha apámat, elövett egy köteg bankót és utána együtt nevetgélt a rendörrel - hátuljában csomó burda és hozzávaló szabásminta hevert, még tán krétával és azzal a vicces kis racsnis forgólyukasztóbizbasszal is játszadoztam hazafelé... a csomagtartóban meg épp az aktuális "szajré" feküdt.

aztán a kész termék lekerült balaton környéki magánbutikokba, kis sufnik vagy mellékbejáratok, esetleg egyablakos kirakatok mélye mögé, eladásra a sok idelátogató béketáborbelinek.

"mint könnyü borok illatát
élvezzük napsugarát"

ha ügyes voltál, iszonyú pénzt kereshettél. csak érteni kellett hozzá: mikor mit honnan venni, és hol eladni.

és apám értett hozzá.

mint ahogy a pénz kiadásához is.

az autót már emlegettem. arany pecsétgyürüre emlékszem még, meg alkoholra, persze, és márkás cigikre. nökre, gondolom. adott haza, anyjának és anyámnak is, természetesen, s egyik szülinapomra, talán 7 lehettem, egy biciklivel ellensúlyozta, hogy havonta egyszer látom.

merthogy ennek az életnek a velejárója az volt, hogy járta az országot. mint jobbfajta szárazföldi tengerész, minden kikötöben volt egy arája... sose hitte, hogy anyámmal mi odaköltözünk hozzá. mikor 76-ban "hirtelen jelen lettünk", képtelen volt nomád életmódját feladni, és anyu - késöbb mesélte már, idös koromban - mindig megérezte rajta az idegen nö szagát, én persze picit megbocsájtóbban úgy mondom, illatát.

aztán jöttek a hitelezök, halmozódtak az esetek, mikor éppcsakhogy magyarul tanulgató anyámon vagy megszeppent kisgarzonos nagyanyámon kértek tízezreket vagy még többet... apámnak persze mindig volt pénze, valahol, valamiben, és a dolgokat másnapra elkente, elintézte, vagy újabb hitelekkel egyenlítette ki... nagy franc volt, az biztos. és sármjával ugyan mindenkit levett lábáról... csak pénzt ne bíztál volna rá.

(...)

ahogy mondta a tanú: a helyzet fokozódott.
78-ban apám nagyon rövid elörejelzés után lelécelt kanadába, akkori szerelmével, aki tulajdonképp végig ott volt mellette, már azelöttröl is, hogy szüleim megismerkedtek volna...
morózus pillanataimban szeretném azt hinni, igazi szerelem volt az övéké, és anyám ebbe csak külsösként léphetett és lépett be...

ritkán láttam hát, és aztán el is ment - ennyi volt apám a gyerekkoromban. nem haragudtam rá, és elég jól bírtam az életet elöbb a mátyás téren, aztán késöbb, nevelöapám felbukkanása után, a krúdyban.

azt hittem, apámról, igazi apámról, többet nem is hallok.

amíg el nem jött 1989, s vele az érettségim éve.

"hosszú vándorút után"

ott állt az ajtóban, talán egy héttel utána.
már túl voltam mindenen, érettségin, felvételin, s készültem a - mint késöbb teljesen más történettel kiderült, sorsfordító (de erröl majd egyszer, máskor, ha lesz rá idötök...) - nyárra.


---


van abban valami borzasztóan jó, valami iszonyúan felszabadító érzés ezekben a köztes állapotokban.

amikor MÁR végetért valami, de MÉG nem kezdödött el a következö.

érettségi, felvételi már igen, elöfelvételi katonaság még nem.
például.

olyankor picit olyan, mintha lebegnél.

semmi felelösség, semmi kötelezettség, semmi lelkiismeretfurdalás, ha éled, ha... egyszerüen csak: éled életed...
fantasztikus érzés, mindenkinek megadatik néha az életben, és annyit hajszoljuk utána...

nevezzük ezeket köztes állapotoknak... oké, tudom, ennek más a jelentése a természettudományokban, ebbe most bele ne menjünk, hadd nevezzem el így, nekünk, kis körben.
köztes állapotok.

hiszek abban, hogy olyankor lehetövé válnak dolgok, melyek sem elötte, sem utána nem létezhetnének.

például aközött, hogy valakit még nem ismersz, és hogy megszólítod... nah, aközött nagyon fura dolgok történhetnek.
el kell képzelni, ahogy ilyenkor, századmásodpercre tán, vagy négy is akár, a sima igen-nem választás millió kis gallyat kap, mint a magyar népmesék rajzfilm elején, mikor az intarziák tintaként folynak gyönyörüen szét, ahogyan kell...
szóval, ott és akkor... bármi megtörténhet.

vannak persze, AKIK ezt nem veszik észre... ha igen, igen, ha nem, hát nem... s vannak helyzetek, MIKOR ezt nem veszik észre.

de HA észreveszed, TE... akkor egy ilyen köztes állapotban kimondott, egyszerü szia! összesürítheti neked az okcidens irodalom komplett világát, szerelemódától a melodrámán át a királytragédiákig.

s a fura ezekben a köztes állapotokban az, hogy néha naaaagyon tágakká tudnak válni!
és ha van érzéked, vagy egyszerüen csak szerencséd hozzá, akkor képes vagy meglátni, megérezni dolgokat, melyek máshol, másképp, nem ívódhatnának beléd...

én azt gondolom például magamról, hogy valóban érzékelem a különbséget a még meg nem szólítani és a már egy szót váltottunk között. és amikor állok ott, bátorságomat táncolva dobogó szivemmel szó szerint kezembe kapva, hogy most aztán már tényleg mondok valamit... olyankor azt ott nagyonnagyon mélyre csúszónak élem meg.

a szerelem például valami olyasmi.
ha olyankor markol beléd, mindegy is, milyen végeredménnyel, de váratlanul, a már-nem-közömbös és még-nem-célszemély között, a nem-lét és a lét közti mozgás mezsgyéjén.

az akkor egy életre megmaradhat benned, ha észreveszed.



vagy mint mikor még nem aludtál el, de már nem is vagy igazán ébren. vagy még nem ébredtél fel, de már nem is igazán alszol.

teszt-egy-kettö:
te hogyan reagálsz a kedvesedre, ha pont olyankor kezd el simogatni?

mit?

hogy jól?!


el ne engedd soha többé!

ö az igazi.



nos,
és ilyen az is, mikor hirtelen apát kapsz. ismeretlent.
aki hivatalból az.

és nem tudsz haragudni rá.

se szeretettel a nyakába omlani.

de nézed, és visszatartod lélegzeted... ott az a nyár, az az életsík, amikor minden megtörténhet, ott az az ember, aki bárkid lehet hirtelen még...

köztes létsíkok, állapotok.


szóval, az egy nagyon nagyon jó dolog, szerintem.

s mit tesz olyankor két férfi (najó, másfél...) leginkább, ha valami nagyon jó?



úgy van.
elmegy kocsmázni. :)


---


nos, a fenti okokból kifolyólag nem volt rossz csillagzat az elsö igazi találkozásunk felett. nem vártam el semmit, néztem egy idegen embert, aki vér szerinti apám volt, és meg akart ismerni, és igen... én is öt.

"még néhány makacs levél"

az andrássyn parkolt le amerikai szedán kocsijával, járdára, ahogy manapság a bunkók szoktak. ö akkor nem bunkó volt - nézni hagyta ott a kocsit a járókelöknek ;)

aztán beültünk egy presszóba, megtanított rá, hogy a tojáslikört narancslébe kell kavarni, és az úgy jó, átadott egy mai napig örzött seiko órát az érettségimre, egy (mai napig örzött, és valószínüleg már börleválást okozni képes) van cleef & arpels parfümöt, meg néhány bóvlit kanadából, amit csak azért nem ismertem elsöre üveggyöngynek fel, mert akkor még nem volt kínai piac magyarországon.

meghívott magához, legelébb is, kanadába - akkor már leszázalékoltan nyugdíjas volt... vagyis (magyarul, lol) feketézett és szedte a nyugdíjt, gondolom. sejtem. gyanítom :) ne feledjük, apámról van szó...!

kérdezgetett, mit csináltam, hogyan éltem - ebben azért volt báj: iiiigen? ötös érettségi? nahááát... mintha valaha bármiféle köze lett volna akár életemhez, nemhogy taníttatásomhoz.

de, mondom... egyszerüen csak egy furán közeli, érzéseimbe illö emberke volt, akire... jó volt mosolyogni.

nem tünt hibának.

"tagadják az elmúlást"

a kanadai látogatás elmaradt, szó szerint elsodort a rákövetkezö hónapokban a történelem. két évvel késöbb, már németországban lakva kaptam a hírt töle, kanadából haza akar települni. két kocsit hoz a hajó rotterdamba, egyik az övé (és maaaajd, egyszer, az enyém lesz: egy camaro sportkocsi, olyan knight raider féle), másik egy barátjáé, akit majd jól átvágunk a benzinköltséggel, és akkor abból mindkettöé kijön. és jöjjek pénteken délben érte az amszterdami repülötérre, és bár tudja, hogy a hajó meg a repülö két dolog, de azért: nyugi.

nos, kivettem péntektöl hétföig szabit a lemezboltban, hajnalban vonatra ültem, és meglátogattam a szabadelvüség biciklihalmozott fövárosát.

a torontoi gép persze késett, biztos vagyok benne, ezt is ö intézte el, csak azért, hogy ÉN idegeskedhessek :) hiszen tudtam, európában a péntek délutáni vámos ügyintézés szabadkikötökben legalábbis... nos, nem törvényszerü...

aztán végre, három tájt, megérkezett, apró szálas emberke, két hatalmas kofferrel, nyitásképp adott csókot és kétszáz kanadai dollárt, majd azzal a huncut kis mosolyával, amire nem lehet haragudni, s amit, mondják, örököltem töle, közölte, namivan, késtem kicsit, mi? :)

a kanadai dollárt nemcsak azért kaptam, mert nemrég volt szülinapom, neeem...
ezzel kívánta jelezni, hogy errefelé hasznavehetö valuta - hol volt ekkor még az euró... - nemigen van nála. márpedig anélkül kiváltani amcsi szuperautókat a vámosoktól, délután négy körül... háááát...

nem szaporítom a szót.
én kételkedtem, szörnyülködtem, aggódtam, idegeskedtem, ö meg csak leültetett a vámosok szobájában, kacsintott, majd elment velük "tárgyalni", s uszkve egy kemény óra után, mindannyian kicsit pityókásan, megjelentek az ajtóban, és az egyik ment a kocsikért.
apám kint aztán megint vigyorgott, majd ahogy volt, félrészegen beült a camaro volánja mögé, megkérdezte, kábé merre van németország, és majd ugye látjuk egymást az autópályán... aztán tüz.

én meg álltam ott a második kocsikulccsal a kezemben, két részeg holland vámossal a hátamban - és esküszöm, az egyik a tarkóját vakarta! -, valamint egy kábítószerkereskedöhöz illö, vörös börüléses, fehér amerikai sportautó mellett, általam sosem látott automata váltójával, éppenhogy párszáz kilométerre elég benzinnel és mindenféle papirok nélkül az engem a határon minden bizonnyal ripityára ellenörzö vámosok ódiumával...
és bámultam a tovafoszló porfelhö után.



hát, ilyen volt apám.

:)


---


a roadmovie önmagában misét ér meg, például ahogyan ugyanezt eljátszotta a magyar-osztrák határ elött is még egyszer velem, de úgy, hogy akkor már benzinem se volt, és beállt az akkoriban szokásos dugó az ostautobahnon röviddel bécs után, s egy elhaladó easy ridert kellett megkérnem, hogy szóljon már az amerikai sportautós örültnek ott elöl, ha találkozna vele, hogy egyszem fia mégiscsak papírok, üzemanyag és életkedv nélkül tengödik pár tucat kilométerrel mögötte...

de ezt a misét már nem itt mondom el.
vannak történetek, melyek csak mesélve jók.


...


mikor legközelebb, tán egy évre rá, találkoztunk, nyomott még vagy negyven kilót. auschwitzi képeken láttam eladdig ennyire összeaszott, csontra tapadó börü, sovány, halálfehér embereket.

rákos volt, tüdörákos. mondjuk két kézzel - söt, ö talán hárommal is - habzsolta az életet. nök, pia - ezek közül nota bene egyik sem feltétlen karcinogén... - és cigi.

mérhetetlen cigi.

beléptem a kórházi szobába, és bár mindig mindenre tudok, ha kell, emlékezni, azóta se tudom, melyik kórház, melyik szoba, milyen ágy, milyen fal, milyen emberek voltak még ott... és mit mondtam.

de pár dolog - persze - így is megmaradt bennem.

ahogy végig fogja, nemis, markolja, erejétöl tellöen szorítja, mint valami utolsó szalmaszálat, a jobb kezemet.

ahogy ülökállok mellette, sután, nem tudván, mit mondjak.

ahogy érzem, elképzelem, milyen lehet az, várni a halált, tudni a halált, és látni valakit, akivel annyi de annyi idöt tölthettél volna, és egyszerüen csak... egyszerüen csak elbasztad, kész, vége, nincs tovább.
no second chance.

és ott áll most, és rád néz, és nem tud veled mit kezdeni... és te odaláncolnád magadhoz, hogy maradjon, még egy órát... és ami neked néhány másodperc csupán, az neki bödületes órák, holott mindketten tévedtek, mert csak huszonhárom perc... (és igen. a huszonhárom fájni is tud.)

ahogy mennék, és felemelem, elragadom kezem... és azt mondom, barom módon, "vigyázz magadra"... s ö, aki már beszélni se tud, halkan, a fájdalomcsillapítóktól kábán, de égö, tüzö szemekkel rámnézve mutatja, hogy te, te, te... te vigyázz magadra...

és megyek, és lehanyatlik a keze, és visszanézek az ajtóból, mert tudom, hogy így kell, és látom az arcát, mégegyszer, és kilépek, és forog minden, és szécsi pál a fülemben, újra visszatér a nyár, türelem, türelem, hirtelen hazajö, és...

és aztán temetünk.

a hideg kriptában a hetvenesek igazi csávói, a jó értelemben vett maffiózók, a betyárbecsülettel és pesti humorral kis- vagy nagystílüsködö brigantik, stricik és seftesek (akik közül nemegy még hónapokig járatja saját nevére apám nyugdíját kanadából....)
szomorú arccal, egykedvü arccal, de ott állnak. megszorítják kezemet. hivatalos vagyok. nem vagyok jelen. menekülök, gondolatban, vissza németországba, meg...
nem tudom.

életutak.

annyi minden... más lehetett volna.


és annyi minden nem.

"esö koppan ház falán..."

---


hát... ö volt az én apám.

54 évet élt.

mintha...

borzasztóan nehéz mondani bármit.

ha van egy virtualitásban fogant kapcsolat, akármilyen intenzitású is, amelyet az ilyen blogok is például eredményezhetnek, akkor annyira szarul tudja magát érezni valaki, ha csalódást okoz, például azzal, hogy jelzi, a valódi realitás utolérte a virtuálisat, és ott meg valami... hirtelen... müködik.

dönteni kell, hogy elmondjam-e, vagy bujdosok... a virtualitás, bizonyos határértékeken belül erre biztosít helyet. milyen kényelmes is az, ugye...

de nem.

becsülni kell a másikat.

például benneteket.

elmondom hát, hogy a frekvencia és a hang esetleg más lesz ezentúl. mert felbukkant valaki, aki régen egyszer már bennem volt... és most kér pici helyet, kuckónak.

és én is kérhetek nála, úgy tünik.


s ez az érzés, mint már írtam, mindent visz.

---

mintha tudnám, merre mennék.

tegnap ez volt a szám és poszt címe. és suhancos-tól ugyan kaptam a béke címü számot, és abból a rákeresésböl lett ez, de fontosnak tartottam arra is rávilágítani, így utólag, hogy nem az elégikus hangulat, a szomorú szöveg fogott meg, hanem...

hanem csak minden más.


és hát a cím.


kóvályogtam sokfelé, nyilván hozadékkal is, hisz itt vagyok, és olyanként vagyok itt, aki...
de elismerni valamit mindig nehezebb volt, mint felismerni.

és a kishitüség és önbizalom fura, iker (ikrek, my love, ikrek) keveredése csak annak nem jelent problémát, aki maga is küzd(ött) ezzel.

kérdések özöne zúdult rám az elmúlt 1-2 hétben, a termék lentebb, s majd fentebb...
és nyílván kavaró, zavaró, érthetetlen.
mondjuk úgy, hogy pár hete ez itt átvedlett igazi naplóvá, szinte mindenki másnak érthetetlen naplóvá.

most meg...

mintha tudnám, merre megyek.


---


szép.

szép a mondatokat követö csend, szép a várakozás.

szép a nem-para, szép, hogy lehet még bármi (picikét: söt, meg is lesz a bármi!).

szép az, hogy szeretetet akarsz adni, és nem elvárni, csak elfogadni cserébe.
hogy sugárzol, hogy tíz évvel fiatalabbnak érzed magad s látszol is, és hogy süppedsz a jövöbe, mert már nem riaszt, hanem ott vár, egyszerüen csak ül és mosolyog és vár, és szeretne millió randevút veled még, s igen, készüljetek egymásra mindig, hogy belétek ívódjék, hogy abból építkezzetek... merthogy ezek lesznek majd a rétegek...



szép a csend, szép a várakozás.

szép.

mintha tudná merre menne

békét kaptam.

ez most csak tovagondolat.

holnap délig ez kitart, ugye? aztán mesélek.

élünk és meghalunk

koncz zsuzsa, akit én nem... aztán, vénülö fejjel (már vénülö kezemmel... de csitt, ezt csak nagyon máskor.) lehet hogy most már mégis, legalábbis a múltkor meglestem az "ezek a fiatalok"-at, és nemtudnimiért picikét szerelmes lettem belé, de csak annyira, hogy nevethessek magamon, hisz korábban meg nemtudnimiért úúúútáltam... ezek ilyenek, azt hiszem.

szóval koncz zsuzsának volt egy olyan lemeze, hogy

élünk és meghalunk.

---

jelzem, ez amúgy pozitivista posztnak készül :)
(legalábbis... igyekezni fogok.)

---


egyik nagyon mély barátommal, anonymusszal beszélgettünk néhány másik hozzászóló mellett a boldogság mikéntjéröl, és egyrészt az ö bölcsességét, másrészt magam megéléseit próbálom mostanság formába önteni.

az elmúlt napok során két olyan gondolatfolyam is megjelent itt e hasábokon, melyek - contradictory in terms - kételkedö boldogságról, komplikált egyszerüségekröl és önbizalomhiányban szenvedö magabiztosságról szóltak.

a kulcsszó, nyílvánvalóan a "sors" mellett, a "boldogság", számomra. annak keresése, kutatása, kiapadhatatlan forrásaként annak a vágynak, hogy megtegyünk ezt, vagy azt, vagy bármit is.

és... azt hiszem... az elmúlt napok posztjai után érdemes összefolyatni a szálakat, és megpróbálni valami nagyon finom, lágy, de határozott mozdulattal, mosolyogva, jelezni, hogy mindezekböl szürve nekem az mi, és mitöl.


---

sötét. fény nem bántja.
meleg. hideg nem éri.
csendes. néha éteren túli hang dúdol, énekel halkan.
éltetö. hiányt nem szenvedünk.

aztán letelik a kilenc hónap.

világra jövünk.

...

apró fogások, fizikai kontaktusok. száj, kéz, bőr... mindenképpen az ÉRINTÉS folytán tapasztalunk és raktározunk el dolgokat. ezek sokasága okozhat boldogságérzést. nem ugyanaz már, de hasonlít.
megtanít vágyni, a tökéletes boldogságra.

s bár adott esetben már nem is emlékszünk rá késöbb, végigvonul a tapasztalás ezen sorozata egész gyermekkorunkon... hogy megkapjunk 5-6 éves korunkig mindent, amiböl késöbb dolgozunk.
aztán az elsö szerelmek, akár már óvodában, iskolában... és az a mindent elsöprö érzés, amely mindig csak az elsö x órában, napon tart, hogy igen, így tökéletes, maradj így, ne mozdulj.

lehet, hogy kilenc hónapnál tovább nem is tudunk boldogok lenni?

így lettünk programozva?

a boldogságérzet megtalálása, vagy akár csak gyakorlása, keresése válik késöbbi életünk (ha nem) legfontosabb mozgatórugójává.

szeretném innen kicsit anonymust idézni, mert nem tudok elvenni vagy hozzátenni:

"Ahogy növekszünk, úgy válik egyre inkább a belterjes tapasztalás egy interaktív folyamattá, ahol minimum két aktív szereplő vesz részt a boldogságkeresésben.

Ezek minősége, a rossz tapasztalatok, keserű élmények elkerülése, a minél több extázis közeli élményre lelés igen fontos lehet a későbbiekre nézve. Még mindig ott tartunk, hogy kevés kivételtől eltekintve ösztönlényként tekintünk a világra, és benne magunkra, s a ránk törő érzéseket próbáljuk értelmezni, felfogni, a legrosszabb esetben értelem nélkül csupán kihasználni, de még ez sem baj! Mert minden tapasztalás a tanulási folyamat része! Nem tudok igazán egy vonalat húzni, hogy ez hol és mikor fejeződik be, talán soha és sehol, inkább kiegészül azzal, amikor a tudatosság kezd mellénőni az egyszerű véglény ösztönéletébe."

ha egyszer volt jó, onnantól kutatni fogjuk. keresni, hogy hol van még, jöhet-e több, elérhetö-e a tökéletes.
párkapcsolatban, barátságban, munkahelyi viszonyban, az egész világban.
harmóniát szeretnénk, mert mintha abban - az éltetö humuszban - jobban nöne a boldogság.

a tapasztalás, megismerés építököveiböl aztán ösztönök születnek... hogy miböl, hogyan tudjuk táplálni a boldogság érzetét... erröl mindjárt.
de hogy a címre is utaljak: egy dolog mindig adott: a boldogságért élünk, s elvesztésekor mindig kicsit belehalunk.

és másképp is:

"Miközben permanens boldogságban nem lehet élni, mert az hamar a halálhoz vezet, aközben állandóan keressük, várjuk, kívánjuk."

nota bene hát: a boldogság fluktuálhat. sosem állandó.

de mégis nyerhetünk belöle folyamatos boldogságérzést.

hiszen boldogságot oly sok minden okozhat.

elsönek lenni, viadalban.
teremteni, kreálni valamit,
az önbeteljesítés maslowi csúcspozícióját elérni.

élvezni érzéki örömöt, amikor szél suhan át tested minden porcikáján. vagy meleg víz ölel körbe, illatos, meleg víz... s gyertyafény lobog, kicsiben mint hajdanán, a sziklabarlangban.


és hát természetesen a szerelem.

a párkapcsolat mind közül az elsödleges...

mert annak beteljesülése, kiteljesülése elvezet gyümölcséhez, s kört zárván, a gyermek teremtésével egy leírhatatlanul fantasztikus lehetöséget nyújt a boldogság megtalálásához.
a féltés, aggódás a testünkböl származó lényecskéért talán a legigazibb út a boldogság felé. átérezni minden kínját és örömét, magunkénak ismerni el, és esetleg visszakapni valamit, amire éppen mindezek miatt csak gyerekek taníthatnak felnötteket...


szeretetet!


ez az a kulcsszó, melyet eddig nem használtam, pedig ide folyik minden folyó, ide vezet minden út.


szeretet.


önzetlen, határtalan, feltétlen
szeretet.

mely mindenféle boldogságérzetben benne van.
s szeretni kell tudni, hogy boldogok legyünk.
és a világ leggyönyörübb adománya nekünk, felénk... és legtöbb vallásunk tévelygése...
hogy szeretni mindent lehet.

embert,
állatot,
virágot,
földet,
követ,

követ,
földet,
virágot,
állatot,
embert.

mindent.

ez az az érzés, a szeretet, mely mindent visz.

és ha egyszer megleled, ha egyszer, IGAZÁN megleled, olyanná válik, mint egy drog, kívánni fogod, adni, még, még, még nem elég... adni akarod, ADNI... vigyed, a tiéd, mert szeretlek! szeretlek, fa! szeretlek, macska! szeretlek, anyu!

és kapni fogsz, csereberélni, kiteljesíteni, mindenre és mindenkire, és dobog a szíved töle, és a gyomrod nem tudni hol jár, vagy micsodád a gyomrodban, és örültté válik minden, de annyira nemesen örültté, hogy megvilágosít, és hirtelen, szépen lassan szétárad mindenedben.


és jó.

egyszerüen csak: jó.


...

egy okos lány írta egyszer:
"a szeretethiány nem azt jelenti, nincs aki szeretne, hanem azt, hogy nincs akit szeressek"


a szeretettelenség nem azért szörnyü, mert téged nem szeretnek.
hanem, mert te nem tudsz szeretni.


idövel
a lány
(tudom... mert tudom...)
rá fog jönni, hogy szerethet, nyugodtan.

bárkit, bármit.

...

a boldogság változhat... mert mindig másként mutatkozik meg.
kaleidoszkópszerüen újrarendezödik, megannyi gyönyörü formát ölt, és ha jól forgatod, életed végéig társaddá válik.

szeretned kell; aztán majd egyszer, ha ezek benned így finoman elrendezödtek, te is megláthatsz valakit, meghallhatsz valakit, megszagolhatsz valakit... legföképp pedig: a szemébe nézhetsz...


és akkor majd ott vár rád az óceán.

és tölcsérként szippant kedvesed szeme magába, és elmerülsz benne,
a szemeiben...


a boldogságban.



ennyi.


---


s hát akkor a vége is legyen bródyé.

" ...Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék,
Akárhonnan jönne, bárkit beengednék,
Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött,
Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.

Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék,
Hogy az egész világ láthatóvá váljék,
Megértő szemekkel átnéznének rajtam,
Akkor lennék boldog, ha mindent megmutattam..."

néha

egyszerüen csak jó,
hogy
élek.

kis színes feketefehér

a vasárnapok furcsák.

(ha dolgozik az ember, különösen)

sötétszürke egek, szürkésen sötét gondolatok, meg persze esetleg Neked, látogatómnak, aki most olvasod, egyáltalán nemis, úgy általában...
dehát írj akkor blogot, vagy blogodba mást ;)

nekem a vasárnapok mindig is szürkék voltak, és csendesek. morrisseynek perszehogy igaza van.
abban meg nekem, hogy a szürke nem mindig élettelen, nem mindig sötétszürke, és nem mindig rossz. gandalf the grey, hogy mást ne is mondjak.

és hát az egész élet kicsit szürke, merthogy sose fekete vagy fehér.
spektrum. kellö szoftverrel, nyomdagéppel: színes is, márisakár.

bár... pár dolog néha fehér. tiszta.

(jaja. tudom. meg fekete.

...

vazeg.
hát mondom én, hogy itt minden szürke.)



hol tartottam?
miröl is beszélek?

jajigen.

hogy vannak ilyen fura micsodák, nah, hogyishívják...
érzések.

mint amiröl a minap írtam.

és aztán a realitások, azoknak talaja, az oda való lehúzás, nem is direkt, csak mert hogy azok a hétköznapok... (lol. és mindez vasárnap.)
hogy a gondolatok, érzelmek örvénylenek. és egyik nap a kételyek úszkálnak fent, másik nap a megdönthetetlen bizonyosságok.
és a hiányok. hogy hiányzik valakid, életedbe bele.

és megtalálhatnád, igazán már.

és lehet, hogy meg is találod.

aztán lehet, hogy nem.

aztán lehet, hogy igen.

---

mariann annak idején - sosem értettem - mindig óvni akart minket a nyugdíjtól.
mármint nem a szociális ellátórendszertöl... hanem hogy megszokjunk dolgokat. hogy természetesnek vegyünk pillanatokat. hogy CSAK kézenfogva járjunk az utcán. hogy az oooolyannyuuuugdíj (így, elnyújtva, fitymáló hanglejtéssel, belerakva apaitanyait - ez olyan családi memento lehetett. hogy az mennyire rossz, a nyugdíj, a megszokás, a márnemigazánlelkendezés.)
vagy a hazajövés, esténként, és a beszélgetés, hogy milyenvoltanapoddrága.
jó, és neked a gyerekekkel?
és képzeld, pirike a közértben...

na, ez a nyugdíj.

mariann attól félt, hogy meghal a szerelem, ilyenkor.

(én meg attól, hogy annyira szökell, ugrándozik, hogy el se jön soha. mármint nem mariann... vagyis nemcsak ö...
hanem a szerelem maga.

hogy ha egyik nap biztos lehetek benne, másnap meg kételyek, az nekem már sok.
i am too old for this shit.
vén vagyok, igenis, és nekem megbízhatóság kell. kiszámíthatóság.

s ez most se nem üzenet, se nem használati utasítás. konstatálás, belsömet figyelve, és leginkább egyébként magamat figyelmeztetve. hogy ezt magamtól kell számon kérnem...

a tudatot, hogy ez úgy van.

hogy akármilyen szép a múltkori poszt, a legfontosabb hiányzik belöle... a jövöbe vetett bizalom. a kétség-telenség. mert hiszen úgyis mindig ugyanazt érzed, mint a másik, és ugyanazt akarod, mint a másik.

úgyis.

vagy nem?

tök jó lenne tudni néha, hogy mi a kétely, és mi a nem-bizonyosság.
hogy a kettö között van-e átjárás, és vajon csak egy irányba-e.
fülön lehet-e csipni, tenni lehet-e vajon ellene.
söt, kell-e, szabad-e tenni ellene.


hisz mi van, ha a következö nap rádöbbent - a nap, passzívan... vagy a másik, aktívan -, mégsem ugyanazt hallgattátok a csendben?

s - szörnyü gondolat, a megbízhatatlanságát táplálva a bizonytalanság állapotában fogant érzéseidnek, folyamatosan relativizálva mindent! - mi van, ha harmadnap meg megint a legeslegtökéletesebben meg vagy gyözödve róla, hogy minden rendben, a mellékzöngék érdektelenek, lényegtelenek, és szimplán emberiek, a túloldal is lehet néha ingadozó?

érezheti néha úgy magát, mint te?

vagy még úgyabbul is?

és holnap, vagy egy óra vagy egy perc múlva megint minden rendben, és ölelés közepén találod magad?!)


ezért vagyok túl öreg már ehhez.
ezért kell tudnom, ha elöttem áll majd valaki egyszer, úgy, hosszan, napokig, hogy ez micsoda.
megszokni.

kézenfogva.
beszélgetve.

hallgatva.

s persze ebböl lesz aztán a nyugdíj, megint.
mindigis mondtam-tudtam, mariann okos lány.

kár, hogy ennyire keveset hoztunk ki belöle.

---

amúgy egy egyre fontosabbá váló igazodási pontom azt írta a múltkor, mindenkinek az kell, ami nincs.

a nyugdíjasnak szeretö, a magányosnak meg család.


s hogy
egy merö rinyagép az egész emberiség.



egyetértek :)

if i lay here

lehet, hogy ennyire egyszerü lenne?

hogy tényleg csak... ennyire egyszerü?

If I lay here

If I just lay here

Would you lie with me

and just forget the world?

hogy találni kell valakit, akivel együtt tudsz

hallgatni?
hallgatni.

aki a szemedet nézi, miközben pedig (b)elsö ötletként elbújnál elöle?
bújni.

(aztán persze sarkon túl visszafordulnál, visszakukkolnál, hogy ott van-e még, döbbenten, hogy dehátmértfélsz, gyerevissza....

és mennél.
mert te magad is kisróka vagy.

és félsz a szelídségtöl.
szelíden.

mert még soha...)
még soha.

szóval... ennyire egyszerü lenne?
mennyire egyszerü.

felébredni és kívánni a csendet.
és érezni, magad mellett.

és szemeket, magad mellé.

magadba bele.

sose-el-nem-többé.
sosemár. minekis.

If I lay here
If I just lay here
Would you lie with me
and just forget the world?

a hét szava: BANÁN

az imént jöttem vissza mai megbízatásomból.

(eddig jó. eddig leon is lehetnék, jól fizetett profi.

hmm..

talán itt kéne abbahagynom... :)
innentöl, ennél (mostanában elharapódzóan kedvelt helytelenséggel: ettöl) már csak unalmasabb lehet.)

szóval ez persze eufémizmus, mivelhogy azóta bevásároltam kis kaját, lett belöle apró adag - tudjátok, olyan másfél személyes, mint amilyen nekem kell - pulykapörkölt rízzsel és magyaros uborkasalival, plusz óvodás jóllakottság-vigyor a széken-majdnem-elalvás küszöbén. egy zseniális darjeeling-tea, nagyonnagyon enyhe mandarin ízesítéssel, piciny adag gyümölcscukorral édesítve, harmatosan csepegtetve számba, miközben kiröhögöm a kinti hideget, mert itt bent persze fütés, valamint millió gyertya, adott esetben lágyan vaniliás bukéval - el tudjátok képzelni? kérekszépen azonnal egy doromboló macskát ide az ölembe, gépeléshez... :/

annnnyway, szóval azért már megállapodott férfiú lettem (hah...) mire ezen sorok környékére jutottam... de azért költöi túlzással fogadjuk el, hogy épp az imént jöttem meg a munkából.

pedig a nap szarul indult - és nem kérek jóindulatú "valamint még hátravan néhány óra belöle" tipusú próféciákat sem :)

a szomszéd kisvárosba - mármint AZ a kisváros, de szomszéd. göttingen NAGYváros!!! nah - igyekeztem (volna). egy hasonló csoportot kellett volna úgynevezett assessment training keretén belül vizslatni, mint amelyet - csupacsupa hölgyemény, fiatal kismama vagy oroszajkú bevándorló - itt magam oktatok is mindenfélékre... most a duderstadt-i társ-cég kért meg, hogy náluk is asszisztáljak az assessmenthez, mert kevés hozzá az ilyenben képzett megfigyelöjük.

mivelhogy megfigyelünk ilyenkor, böszen.

hogy feladatmegoldás közben milyen az individuumok problémamegoldó és konfliktuskezelö képessége, a csapatmunka, vagy a kreativitás...

mindehhez illett volna nyolcra ott lennem. nekem viszont sikerült, ahogy aztat kell, szigorúan átaludni egyetlen büntudat nélkül azt a 60 percet, amit minden normális rádiós vekker magától szól, majd - szerintem - az utolsó hülye hangjára felébredni. minekáltal késtem is rögtön elsö nap vagy lazán huszonöt percet...

borzasztóan ciki volt, ráadásul ez tényleg olyan, hogy ha az egyik megfigyelö hiányzik, a társa sem tudja megkezdeni a munkát (a megfigyelök is csapatmunkáznak, lol), ráadásul akkor a többi csoport se tudja elkezdeni... plusz az öt másik megfigyelöböl csak egyet ismertem személyesen elötte...

szóval hadd ne folytassam, mennyire szerencsétlen volt pont ma elaludnom, és ebböl következöen késnem... :(((

---

ugyebár bagoly lennék, vagyis éjszakai ember. kettö elött nemigen tudok elaludni, mégha vizszintesbe tesznek sem. a dolog eddig rendben is volna, bár tapasztalatom szerint nem árt hasonló tendenciájú vagy állóképességü társat keresni... a hátulütöje viszont, hogy emiatt a reggeli kelés nemigen megy.

egy idöben nagyon idegesített, hogy nem tudok reggel felkelni, adott esetben picit kések is emiatt. (azóta mindenki megszokta. hálát adhatok a sorsnak, hogy elnézik. a mait is megúsztam, de erröl mindjárt, a mellékszál után...)

és erre mit ad isten - öh, akarom mondani, hogy-hogynem (lol... emlékszik még erre a Hofi-viccre valaki?) - meglátok az ebayen egy vekkert, ami végre megoldást kínál: remington nature's clock!

a szerkezet azzal nyit, hogy lámpája van. ezt reggelente fél órával a kívánt ébredési idö elött lassan fényesíti, gyakorlatilag a napfelkeltét szimulálva, és ébredési fázisod stimulálva.
(más kérdés, hogy én inkább egyéb stimul... nahagyjuk.)

ha ez nem lenne elég, mindehhez ébresztözene gyanánt madárcsicsergést, esetleg (a pisiállóbbaknak) vízcsobogást varázsol akusztikus atmosztférateremtéssel, egyre hangosabbá válva idövel.

nade ácsi.

hogy az összhatás még fengsuibb legyen, nesze neked aromaterápia a tetejébe. (amúgy valóba a tetejébe... azaz oda kell az illatbogyókat elhelyezni, és a melegedö lámpa szépen lassan elpárologtatja, egyre erösebb intenzitással...)
kávé, friss rét, lószar - you name it.

kérem szépen.

megrendeltem.

a vámosoknál az útonálló-ötödöt is kifizettem. (minekis ébredjenek rendesen a hülye európaiak, ugyebár. védövám rulez.)

este eléültem, mint gyereknek, akit fél éve nem láttam, és nekem is fontos mondandóm van, meg neki is, és most nézzük egymást, aztán egyszerre kezdünk beszélni, végül egymás karjaiban alszunk el.

beállítom 35 perccel késöbbre, hogy teszteljem.

öt perc múlva beindul, én meg egyre hangosabban elkezdek röhögni.
egyrészt az elégedettségtöl, mert a megadott módon müködik, tökéletesen.

másrészt, mert milyen állat is az emberiség.

mindezt a leleményt és trükköt, hogy a barma reggel idöben érjen munkába... ahelyett hogy a természet lágy ölén, vagy természetes társa lágy ölében ébredjen, amikor csak akar.
báh, hagyjuk...

a végét talán sejtitek.

beállítom reggel hétre az órát, mondván, ö majd gondoskodik fél héttöl a finom és fokozatos ébresztésemröl.

affaszt.

hétkor émelyítö csipogásra ébredek.

jelentem, azt a "finoman keltö" félórát úgy ahogy van, boldogbabaarccal átaludtam, felölem ugye akár porszívózhatnak is mellettem, ha alszom, úgyhogy mi az nekem, egy remington naturális órát ignorálni...
az meg - gondolom, az ilyen ökrök miatt, mint én, akik fejcsóválást okozó 0,001%-os kontrollcsoportot alkottak az amerikai tesztek során - a beépített biztonsági csiripelövel kiebrudalt legszebb álmaim egyikéböl, mint bármelyik öt eurós szar a kínai piacról.

összvissz 90 euróért...

:)))

mondanom se kell, másnap felraktam az ebayre, és valamelyik örült német, aki szerintem attól is felébredne, ha kazahsztánban elhajlik egy füszál, megvette úgy, hogy végül nullszaldós lettem.

illetve hát, tapasztalattól terhes... ;)

azóta tehát rádió ébreszt, és néha, úgy háromhavonta egyszer, cseszettül nem érdekel a rádió, szimplám átalszom... mint ma.

ez van.

---

szóval ugrom ki az ágyból, egyszál ...ban, tejóég, elkések, hol a rúzsom... neeeeeem, lol :D

beszóltam, hogy bocsánat, késni fogok, mert nem müködött az ébresztöm - ami nem is volt hazugság, mert én közben a belsö ébresztömre gondoltam, amely az ébresztöórára ébreszt engem -, aztán fürge zuhany, egyébmosdás, cucc (for the records: a baloldali zoknival kezdtem...), végül miközben a konyhában fött a tea elvitelre, frizura pompásnak álcázása ;)

[jut eszembe, valaki már megmagyarázhatná nekem, ha kinyitom a zselét és a tenyeremen elkenem - túúúúdom... nem arra való, he-he-he. *fejcsóvál* nem is szoktam ott hagyni, az csak az elsö lépés a vidal sasson kinézethez :D - akkor miért jutnak róla, mármint az illatáról, ürhajók az eszembe?!?!?! basszus, ürhajók?!?!?! hatalmas, városnyi ürcirkálók, polgáriak persze, csomó százezer utassal, luxustúristával, úton a tau ceti vagy mittomén melyik közeli felé... látom ilyenkor magam elött antennáikat, kis kémlelöablakaikat, a fényeket, a hajtómüveket, a kiugró-kiszökéllö részeket, szürke felületükön a narancsos felségjelzéseket...
namindegy.

(most persze csodálkoztok - késésben, és hajat zseléz? hiába - egy úr a pokolban is úr! lol)]

siettem az úton, csúnyán néztek, mikor megérkeztem, halk és visszafogott voltam a csoport megfigyelése során, majd lehengerlö a hétpróbát követö értékeléseknél. egy óra után a körülöttem megfagyott levegö engedett picit, a végén kaptam már a közös teából is, és holnapra felajánlottak egy ébresztö-telefont, amit hálálkodva elutasítottam. (ezt a diplomáciai mestermunkát, mondhatom.)

az öntömjénböl szerintem most már ennyi elég is, mielött végképp megfájdulna a fogatok a sok gej részlettöl, a végére hadd tegyem be az apropót.

egyik kolléganöm hozta, müanyag doboz, sárga, banánalakú, és mivel ebböl még nem biztos hogy ki lehet találni: banán tárolására használják...!

:)

igenigen, úgy van.

létezik külön, egyetlen banán számára müanyag banántartó.

íme:



it's a wonderful, wonderful world.

igaz, azóta is picit szótlan vagyok a röhögéstöl...

rövid

szóltak, hogy egyszer már legyen rövid is... hát íme!

---

a mazsolát hámozás elött vasalni kell.

politika

talán még emlékeztek a népszavazásra...

nos, anno ugye úgy döntöttem, hogy az inkább kifelé tekintgetö, aktuálisabb dolgaimat máshol helyezem majd el.

azóta, jelentem, három hosszabb gondolatsort végleges formába öntöttem, további hét vár elhelyezésre a következö napokban, hetekben, és bizonyosan kínál az élet majdan eseményeket, melyek mentén ott is idövel megjelenik még ez-az.

amennyiben érdekel hát benneteket ez az oldalam is, látogassatok el néha másodlakásomba is - minimum egy teával várlak benneteket! ;)

s ha mégis inkább ez az itteni világ állna közelebb hozzátok - a magam részéröl ígérem, igyekszem különválasztani a kettöt...

tudjátok... ahogyan az jó ikerhez illik :D

úton, volume 2

merthogy ugye elutaztam múlt csütörtökön.

apám - öcsi - bécsbe ért, körülbelül akkor, mikor az én vonatom innen göttingenböl. s mikor wien westbahnhofnál fogadott, elbújva egy virágtartó mögött, azt hittem, nem látok jól, ahogy aztán értem bicebócázott.

ilyen esendönek, betegnek még soha nem láttam. három hónapja találkoztunk, de hihetetlenül megöregedettnek tünt.
nagyon megijedtem.

---

lesencén szüleim hatalmas utóberuházásra adták fejüket. a fürdökádat, amely méreteinél fogva amúgy csupán fürdésre volt alkalmatlan, a pontykeltetéstöl a müanyag, berregö lapátkezü pingvin úsztatásán át a mindent széjjelnedvesítö zuhanyzásig mindenmást csinálni lehetett benne, kihajították, és egy zuhanyfülkével nemcsak teret nyertek, hanem értelmet is. (jelszó: újabb pofon az entrópiának, hehe.)

viszont anyu nem lenne anyám, ha elégedett lett volna a csempék felhelyezésével. minek következtében egynémely munka kétszer volt eszközlendö, a résztvevö munkások - például öcsi - legnagyobb épülésére és örömére.
az épülés szó, mint kiderült, ráadásul nagyon idézöjeles lett. öcsi dereka felmondta a szolgálatot, kedvenc lódoktora, aki igazi vidéki mindenesként az állatoktól a keszthelyi föorvosságon át a foghúzásig mindenhez ért, napokig akupunktúrázta, több mint kevesebb sikerrel.

azaz eredménytelenül.

a négynapos ünnepet a bécsi ikeában, ahol dolgozik, mindenképp vele szerették volna "megünnepelni", tekintettel arra hogy minden más dolgozó családi szabadságot vett ki, valószínüleg, hogy aztán szomszédaival, rokonaival és bécs 78,9 százalékával a pénteki és szombati napot az ikeában töltse, bevásárlással. és hát ilyenkor jól jön oda egy bud spencernyi zömökséggel és munkabírással rendelkezö tizenvalahány éves ikeás tapasztalattal megáldott magyar munkatárs.

márha nem épp járókerettel közlekedik, ugyebár.

a csütörtök estét szüleim kis, kétlakiságuknak megfelelöen gazdagon, de visszafogottan berendezett, ejtsd megmúzeumozott bécsi lakásában töltöttem - hoztam nektek képet például a lentebb említett mississippi-lapátkereküröl...


donald eltünt, bambi is, helyette egy rendes (rendes...) kapitányfigura áll a decken, mint látható.
mindenesetre, miután elfogyasztottunk egy gulyáslevest, felhívtuk anyámat, aki lesencén maradt felügyelni a munkásokat, ejtsd az éj leple alatt átalakítani számukra meglepetésképp, amit aznap dolgoztak... tudom, ez így hosszasabb, mintha nem maradt volna ott velük, hanem inkább eljön ö is bécsbe egyszem fiacskáját megvizsgálni, hogy még egyben van-e, de hát hiába, a fürdöszóba... az fürdöszoba.
hogy jövök én ehhez :)))
s a rákövetkezö évek családi békéje is nem kis mértékben függ attól, személyesen jótállotta-e a munkálatokat.
nem utolsósorban végül, úgyis karácsonykor megyek haza... s majd akkor találkozunk.
(jut eszembe... majd szóljatok, hogy ne felejtsek el idén is megint szivarokat venni az öcsinek! nem dohányzik amúgy, csak néha élvezkedik...)

---

haza...

ha most lett volna rá idöm, érkezésem, és okom... akkor meg sem állok budapestig :)

szeretni az öszi várost. bebújni teázók vackoros mélyébe, mondjuk a jókaiban kibérelni egy barlangot három rugóért, fehér teát, meg vaniliás lapachot szürcsölni, miközben finom meleg fények verödnek vissza a bordóbarna falakról...
s bújnék valakihez, nagyon, mert az ösz, meg a tea, meg a gyertya, meg a barlang... az valahogy arra való.
s aztán mentem volna kedvenc éttermembe, a batthány térnél, halászlére, harcsapaprikásra, borozgatásra, szembemélyedésre... s rákövetö sétára a dunaparton, a gázlámpák alatt, egészen a margit hídig, s azon át. nézni kivilágított várost, a sötétségben csak sejthetöen, de hozzád tartozó energiával örvénylö folyómat... meg a párom, a mellettem levö párom haját, ahogy a szélben.

s az este... annak fantáziáját másnak adnám, másra hagynám.

[meg persze az is lehet, hogy egyszerüen elaludnék :) öreg vagyok már ennyi széphez...]

másnap, ha lenne még idöm, s nem kéne sietnem vissza, biztos hogy meglátogatnám egyikmásik kedvenc antikváriumomat. a kálvinon nosztalgiáznék, bemennék a darshanba, csak hogy lássam régi házunk tüzfalát, vennék talán beediet is, ha nem lenne zárva (én sem dohányzom... csak néha élvezkedem :)
aztán ha már ott lennénk, ehetnénk egyet a stexben, ami azért is zseniális, mert ha jóban vagy a pincérrel, a hajnali másnaposságkor hoz húslevest, márminthogy erölevest tojással, ami a legjobb rá, vagyis ellene...
de ott és akkor erre nem lenne szükség, ellenben miért is ne lehetne utána egyet billiárdozni? s ha minden ilyen jól megy, veszíteni, de kacagni, mosolyogni közben?
ezt szeretném.
meg az alexandrát a nyugatinál, hisz mindig nyitva van, s lapozni könyveket, öt tucatnál sose kevesebbet átnézni és finnyáskodni, de persze azért suttyomban megszagolni, hogy jajazafrisskönyvszag... :)
és fényképeket nézni, és odasüss... és nini... és jajjjjjjj ezt el KELL olvasnod.

ezt meg pláne.

:)

s a végén?

nem tudom. talán még vennék pár aprót, haza, hogy legyen nálam, otthon göttingenben otthon budapest. erös pista. hisz imádok eröset sütnifözni. vagy gesztenyepüré, ha nem oldana fel az úton. esetleg egy finom bor, pár újság a vonatra, ilyenek.

s hát a terasz. csabáék. öket nem hagynám ki, a világért sem.
a kilátást a városra. fényözönt, galaxist a fejünk felé kupolaként, s a kedves két szeme, fénylö csillagként, mint ázsiai éjszakán. néznék feje mellett el, vele együtt a várost innám, belsö retinámon égetné magát a kép az örökkévalóságba, nem akarnám elfeledni soha többé, mert.

mert ö, meg a város, meg a meleg hideg éjjel, meg a barátok, akik még várnának rám a többi nap, ha lenne többi nap... meg minden.

hát - ez lenne, ha mennék haza.

pontosabban - úgy de úgy mennék így haza.

---

viszont öcsi beteg. nem nagyon bír járni. vagyok neki. beszélgetünk, sokat, sokmindenröl talán életünkben elöször.
késöbb lefekszem, blackaddert nézek laptopon fülhallgatóval, miközben bent nyögdécsel. felajánlom én is akupunktúrázó képességem (istenem, mindenki tud százas szöget emberi testbe verni, nem? az meg, hogy érzékeny pontot lelt, az ordibálásból úgyis kiderül), de nem kéri.
másnap aztán úton az ikeába tesz egy enyhe kitéröt a kórház balesetije felé, ahol kicsit megijednek legyengültségétöl és vérnyomásától, kap egy infúziót, meg említett járókeretet, amivel késöbb megmutatja magát a munkahelyén, és aztán irány haza.

másnap megint kórház, aztán megint, végül hétfön háziorvos, pontosabb kivizsgálás végett.

ha így megy tovább, leszázalékolják. ami nem túl jó, mert ö az egyik legaktívabb ember, akit ismerek. belepusztulna a tétlenségbe... valahogy, remélem, össze tudják rakni.

s én?
én meg vissza, mert kell dolgoznom. a város, bécs, amúgy gyönyörü lenne, ha

- bírnám az osztrákokat,
- szeretném a giccset,
- vagy legalább a kávét,
- gorenje hütöre lenne szükségem, vagy
- bírnám az osztrákokat.

így viszont csak az amerikai könyvesboltot ajánlhatom, amely ugyan homoerotikus találkahely is a pincében található újságok és videók jóvoltából, viszont a földszinten európa egyik legjobb válogatását nyújtja angol nyelvü science fiction könyvekböl.

s ha ezért el kell türnöm néhány fura fickó fura nézését... hát, ismertek, nem?
istenem... ;)

egy képpel búcsúzom a bécsi történettöl, öcsinek festettem anno valamelyik születésnapjára. meglepö módon a sötét, valamint mélysötét korszakom között sikerült akkoriban egy relatíve világos, bár - lol - éjszakai képet festenem. sajnos a mobilom nem túl jó erre a célra, s a megvilágítás sem volt az igazi. de a hawaii kikötö mindenképp ideillik, hangulatilag, valahogy úgy érzem.

s talán majd egyszer le tudom fényképezni normálisan is.
vagy látjátok, másképp... ;)

úton...

...útfélen találkozni fura emberekkel.

egy "kollégám" például (saját bevallása szerint) felkérödött arra, hogy az idöröl, mint olyanról értekezzen egy felolvasóesten. rögtön szóba is elegyedtünk, hisz ez egyike azon témáknak, amelyekröl idönk végezetéig, lol, lehetne beszélgetni, például az idö szubjektív érzékeléséröl. volt szerencsém pár érdekes könyvet ezügyben olvasni, s most nemcsak az idöörvény foglyaként bolyongó szepes mária scifire gondolok (napszél), hanem kifejezetten tudományos alaposságú vagy legalábbis ösztönzésü müvekre. legelébb is a szubjektív idöérzékelésre vonatkozó, kultúrantropológiai szemszögböl is érdekes, föképp európai adatokra építö összehasonlító statisztikákban bövelkedö "Az idöfelhasználás metszetei" Falussy Bélától, vagy a Néprajzi Múzeum s Tabula könyvek kiadásában megjelent "Közelítések az idöhöz". s a legjobb, pszichoanalízisbe is bele-belekóstolgató könyv a kérdéskört kulmináló "Miért futnak egyre gyorsabban az évek?", Douwe Draaisma tollából, az amúgy is csak szuperlatívuszokkal leírható typotex kiadó gondozásában. (nem, nem reklám. tény.)
Azért idézem ezeket legalábbis címszinten ily hüen, mert érdemes ezeket elolvasni, mielött a lengébb, timemanagement-szemináriumi elkenések kezdödnének, pareto-val, abc-vel és társaival.

MIÉRT érzékeljük különbnek más és más életszituációkban az idöt, ugyanazt az idöt? ez az igazán érdekes kérdés. vagy ti nem voltatok úgy sose, hogy egy beszélgetés során elfolyt az idö, elmúlt két óra a kedvessel, és csodálkoztok, ki a franc tekergette apró, láthatatlan ujjakkal a karórátok mutatóit... hogy a mobilokon leolvasható óraszám megbuherálásáról ne is beszéljek...?!
s nektek fogorvosi, orvosi rendelöben nem tartott órákig az a tizenhét perc, vagy akár negyvenhárom is, amit várni kellett?

az idö trükkös dolog, mondotta már Stephen Hawking is, pedig ha van élö ember, aki ért hozzá, akkor az ö...
s az én, piciny, közelítö megoldásom?

a boldogság.

igazából ugyanis talán az idö mentén lehet egy másik kedvenc vesszöparipatémám, a boldogság felé is közelíteni. hiszen nyilvánvalóan boldogan telhettek azok a percek, amelyek számolatlanul szaporították elmúlásunkat, csökkentették éltünkben még hátralévö óráinkat, anélkül hogy bántuk volna... s hát igen, a boldog-talanságban, vagy pláne boldogtalanságban töltött idö iszonyúan nyúlós, lassú masszává folyik egybe, ahelyett hogy elrohanna tölünk.
idöugrásokon megyünk keresztül hát egész életünkben. az a finom pici részegység, úgy tizenhétésfél és tizennyolcésfél között, az valahogy pár nap volt csupán...

van, aki ezzel kibékül... s van, aki, mint én, keresi a módját, hogy minél több pillanata valóban örökké is tartson, mert szép - s mert szép, tartson örökké.

idögép?
tartsa meg wells.
nekem idö-megállítógép kell.

esküszöm, nem használnám agyon.

csak néha... *szomorkás mosoly*

.
.
.

jajhogy a kollégám.

azt mesélte, annak idején afrikában, a civilizáció bölcsöjében nem ismerték az idöegység fogalmát. dolgoztak, éltek, ahogy szerették, s ha a hold vagy nap néha jelzett valamit, azt elfogadták, mint "természetes" idömeghatározást.
aztán jött az egyistenhit, meg a müezzinek, meg a harangok, és a népet istenfélövé kellett alakítani. felkelni, imádkozni! letérdelni, imádkozni! lefeküdni - de elöbb még imádkozni!
voilà - megszületett "az idö".
s vele együtt órák, annak minél pontosabb mérésére...

s mára, mikor más egyistenhitek vették át az uralmat, olyanoknak kelünk fel, mint a munka, a pénz, vagy - igen, szimplán "az idö" maga. l'art pour l'art, önkínzás, pacsirtának, bagolynak egyiránt.

amiröl eszembe jut megint a boldog-talanság.

boldogtalan vagyok, ha reggel fel kell kelnem :)

s tudjátok, ez is megint mitöl relatív?



mert ha valakiVEL mennék ágyba, azt sajnálnám, hogy el kell egyszer aludnom is.



---

a szomszédom ma késöbb jön focizni, szólt az elöbb. fiának elöadása van, pontosabban az egész osztálynak, s ott szeretne lenni végig.
a kristályéjszakáról emlékeznek meg.

ezt szerettem volna még megosztani, kommentár nélkül.
árnyalás-kép(p), a német - s akár magyar is - egyéb, megint divatba jött "hazafi"(ká)zó toposzokhoz.
egyéb címkék:
múlt. késés.

nóném

elnézést, egy soknapos utazásból tértem tegnap vissza, s itt meg épp egy szépentaknyos, fejfájós, betegeskedö tízmunkaórás keddbe léptem bele.
holnap hasonszörre készülök, ígéretem nem tartom hát meg, és hosszabbal majd csak csüt felé jelentkezem, de akkor egyrészt beszámolok mindenröl, másrészt lesz még meglepetés-gondolatsor is a hét szava rubrikában, plusz van egy hír, amit most spoilerezek, mert még sose tudtam titkot tartani:

gyuszi, igen, A gyuszi, meg fog látogatni december elején közös karácsonyi vásáros forraltboros berúgós estékre, filózgatásokra, élményfürdözésre, meg még ami belefér :)))
szeretném ezúton is jelezni, hogy ennek mennyire örülök:
NAGYON!

mindig jó otthoni feelinget kialakítani az itteni kuckóban.

ha van még jelentkezö... hozzám bármikor lehet jönni, hely annyi mint a nyü ;)

kellemes hétkezdést mindenkinek, megfázásmenteset.

(szerintem ez amúgy még a két héttel ezelötti, csak hülye voltam kikúrálni, hát most ö kúr ki - velem.)