finding nemo

és nem bántam meg, hogy csak ma kezdtem neki ezt írni.
merthogy csak a végsö mondat volt meg, de az nagyon, viszont most még illik is, de azt nagyon.

---

didi és wolle, ami amúgy gyapjú. pedig arcra nem, max pulóverre.
mindketten ildikóval dolgoztak, biokertészetben.
háttér:

bio. nos, az elsö bio-élményem valamikor 1990-re datálódik. akkor épp németországba megérkezvén elsö, egyetem elötti munkásévem töltöttem, a nürnbergi karstadt áruház zene- és könyvosztályán eladóskodtam. egyik kollégám fura szerzet(es) volt, amolyan hippiforma, legalábbis amit hiányos müveltségemmel és hair-es backgrounddal annak képzeltem el. meghívott magukhoz, városszéli kisvárosba is egyszer, és tök kellemesen, melegen berendezett tetötérbe érkeztem. tiszta fa minden, hatalmas függöleges gerendák a régi parasztházban, felglancozva, mint térelválasztók, szörök és takarók mindenhol, kellemes julia fordham és enya zene a háttérben, gyertyák, füstölök... valami ott akkor megéríntett, és azóta is kitörölhetetlenül bennem van.
(kis zárójel: kedvenc építészem nemcsak fallingwater, a világ talán egyetlen, de mindenképp elsö olyan háza miatt, ahol folyó szalad át az épületen, Frank Lloyd Wright. nah, önékije van olyan melegséget sugárzó, s mégis hideg alapanyagokból, föképp fémböl, betonból és köböl, meg persze a cserébe halhatatlan, meleg és gyönyörüen természetes fából készült belsöépítészeti zsenialitása, mely számomra, amennyire figyelemmel kísérem a dolgot, azóta is utolérhetetlen. persze nyílván ízlés kérdése is az ilyesmi, de én ott azért jól tudnám érezni magam.)
vissza. meg nem mondom, amúgy, hogyan hívták öt, illetve a barátnöjét. viszont azon vettem észre magam, hogy egyre gyakrabban látogattam öket, és képzödtem, lelkileg is talán.
innen most lenne két szál, az egyiket megkezdem, aztán visszakanyarodom a bio-vonalhoz, rendben?
szál namber van. elvittek ezek ketten egyszer egy nagyon fura csoportba, ahol például a terembe való belépés elött cipöt kellett levenni, és megvárni, míg a fönök végigcsilingeli kis haranggal a szoba négy sarkát, mondván akusztikusan is megtisztítja a teret az ártó sugaraktól. a füstölö, más dimenzióban ugyan, de hasonló célt szolgált, csakúgy mint a levetett lábbeli.
miután mindannyian helyet foglaltunk, elkezdett mesélni a "mester" az auráról. hogy amióta élünk ezen a bolygón, megvan képességünk ennek érzésére, látására, és mennyivel meggazdagíthatná életünket, ha visszanyernénk öseink elveszett auraérzékenységét...
a nap fénypontja számomra mindenképp az volt, mikor megállt elöttem pár méterre, szemembe mélyesztette szemét, majd elkezdte forgatni, és igézö kappanhangon jegyezte meg: "igen, igen, látom az aurádat... neked jó az aurád..."
nehezen elképzelhetö számotokra, egy otthon még elmenése elött matfiz-szakra felvételt nyert, ergó viszonylag materialista szellemü, serdülésböl s kultúrájából épp csak kikerült káeurópai srác milyen cseszettül tudja csak visszafogni a röhögését, ha rutintalan ebben, s huszan bámulják, mint reagál a guru figyelemközéppontjára...
ellenben megjegyzendö, hogy egyrészt aznap este magam is éreztem tenyeremmel aurát (nem, nem amikor felpofoztam a fönököt!), s azóta is pl. otthon a metrón járva szeretem azt hinni, hogy ha komolyan bámulok az emberek feje fölé, nemcsak szénmonoxid-mérgezésböl kifolyólag látok valami fura színt vibrálni... másrészt ezek a tapasztalatok és gondolatébresztések, hogy tudniillik több dolog van földön s égen, ugyebár, elindított egy hosszú úton, melyet azóta sem hagytam el, s melyen a racionalitásba fektetett hitem teljes békességben fér meg Szepes Máriával, tenzorral és aurával. utánaolvastam dolgoknak, és hagytam is néha, hogy történjenek velem. a csoportot viszont többé nem látogattam, mert kiderült, a scientology egyház elöszobája volt. (róluk most nem, mert nincs rajtam kesztyü.)

[szögletes zárójel: valami affinitásom a dolgokhoz amúgy lehetett... mariann, az a lány, akinél csak késön vettem észre, mennyire szerelmes lettem belé, például nemcsak kedvességböl, hanem kifejezetten praktikus unszolásként állította, hogy kezemmel kiszívom neki a fejfájását, és jöjjek megint a gyógyító tenyérrel...
itt, mert úgysem olvas már jórég óta semmit, ami tölem jön, nyugodtan elárulhatom, hogy az elsö pár alkalommal amúgy csak poénból csináltam... gyere, ráteszem a kezem a fejedre és elmúlik, hidd el... képes vagyok erre... aha...
aztán magam lepödtem meg a legjobban, hogy sikerült...
kivétel nélkül.
idövel aztán kezdtem erre egy "technikát" fejleszteni... (figyelem, inszájderinfó köv!)
elképzeltem a fejét belülröl... úgy gondoltam, valami fekete köd gomolyog ott, ahol fáj neki, ezt nagyon intenzíven vizualizáltam, majd próbáltam azt a tenyeremmel "kiszívni" a fejéböl...
és hát a vége felé már magam is elhittem, hogy ezzel hetente-kéthetente sikerült "meggyógyítani", teljesen természetes alapon, mondhatni bio-módszerrel ;)
s végül négyhetente már a hasát is fogtam, és nem a röhögéstöl.
hölgyeim... :P
anyway.]
bármilyen házias vagyok is viszont, jelzem, a vasaló továbbra sem áll meg a mellemen, sajnálom.
nagyon elszállt csodavárók hát kíméljenek ;)

második szál akkor. a srácéknak volt németország talán egyik elsö bioboltja. és mivel jóban voltunk, néha náluk vásároltam, pedig abszolút nem volt lövésem a tematikához akkor még.
és ezen nem javított az a szombati nap valamikor 90 elején sem, mikor belépve a bolt raktárába, látom, ahogy a hétvégenként ott dolgozó egyetemista az aktuális tojásrepertoárt maga elé készíti, majd elövesz egyet, kiveri a sárgáját egy tálkába, szed egy hosszú tyúktollat, belemártja, majd tunkol egyet egy kis tégelybe, amiben apró, barnás, fehéres tollpelyhek lapultak, és elkezdi véletlenszerüen megpaskolni vele a tojásokat.
nem tévedés: elsö bio-élelmiszer élményem, hogy egy egyetemista kézimunkával tyúktollpihéket ragaszt a tojásokra, hogy azok eredetibbnek tünjenek!!!
mintha a közért-tojást gép tojná, érted...

:D

innentöl nekem minden gyanús volt, amit sokszor többszörös áron zöldségként árusítottak az itteni bioboltok. otthon talán még nem terjedt el ez a biosznobizmus annyira, úgyhogy ez most lehet hogy mindenkinek indifferens, de nekem mindenesetre nagyon nagyon intenzív barátság kellett egy itteni biokertésszel, mire jó tíz évvel a fenti események után megértettem, az igazi bioélelmiszernek mik az elönyei, hogyan is kell elöállítani illetve milyen pontos és fontos szabályzatoknak megfelelni... s mire elkezdtem nem mindig röhögni, ha termelés után négy eurót kértek a paradi kilójáért a nagykereskedötöl, s mi a boltban viszontláttuk nyolcért utóbb...

kicsit olyan ez, hogy erdélyt is hosszú munkával kellett újramegszeretni illetve -megismerni, -megbecsülni, miután a gimnáziumi irodalomtanárnöm (innen üzenem: hülyepicsa!) a maga sütö- és erdélymániájával szó szerint meggyülöltette velem.

szóval ildikó dolgozott néha ennél a biokertésznél, azért is, mert jóban voltunk, és ott jó a társaság. s ezek ketten vele dolgoztak ott, némely hétvégén én is segítettem, de ök hárman képezték a tök- és paradicsomszedö "kemény magot".

didi indonéziából került ide. nyurga, százhatvan magas srác, s ha vigyorog, márpedig gyakran vigyorog, ha más nem, mert mindig van nála fü, kilátszik agyáig a felsö állkapcsa, tök viccesen... és akkor én is röhögök, és ö rajtam, aztán én mégjobban mirajtunk...
persze meglehet ha más nem azért, mert mindig van nála fü... :)

wolle stuttgarti sváb, aki miután a harmadik futószalagmelót ajánlották neki elektromérnöki végzettséggel, átment öko-ba, és márcsak gyapjúpulcsiban szaladgált egy hippi-kommunából a másikba, gondolom innen is ragadt rá a neve.

na, ezek ketten köbö hasonló távolságra helyezkednek el a középnémet mentalitástól, talán ezért is lettek elválaszthatatlan barátok ;)
tegnap aztán eljöttek meglátogatni, és este tízre kellemes elöállapotot generálva elkezdtük clubbing-túránkat göttingen-felsön.
(göttingen-alsó nem érdemes említésre.
én ott lakom.)

nyitottunk pár caipirinhaval a "bárfurcsa" nevü helyen. nomen est omen, mert itt errefelé ugye szeptember 1 óta tilos zárt szórakozóhelyen dohányozni, ehhez képest bárfurcsában nemhogy lehetett, hanem nemegy emberke sodorta is keményen a kendert. szerintem viszont nem ezek a visszásságok okozták a helyi seriffek megjelenését, hanem az a tény, hogy elfogyott a jég. ez amolyan rejtöi szitut generált, minek végén egy háromlábú kutyával és annak hajléktalan-kinézetü filozófiaprofesszorával hagytuk gyorslépésben magunk mögött a lokalitást. hiszen, mint mondom, jég se volt már, caipit se ott, se az örszobán nem adtak volna, vagyis érdemes volt továbblépni.

mentünk volna verne-helyre (mindjárt), de az utcán didibe futott (komplett beléje majdnem, mint késöbb realizáltam) egy kis maníros egyetemista srác, szemével szegény indo-barátom felfalva, aki mindebböl persze két klasszikus cigi után már semmit se realizált. viszont mivel zenész volt, és didi is jó basszusjátékos, közös dobos ismerösük élöjátékát ajánlotta figyelmünkbe. búcsúzáskor még végigfalt minket szemével, majd eleresztett az éjszakába.
a hely, ahová igyekeztünk, mindeddig elkerülte figyelmem. a kis város kis folyójának egyik kis hídja mögé épült, kis teremmel, és kábé száz emberrel. ezek extázis közeli hangulatban adóztak egy csoportnak, melyröl két szám után megállapítottam, hogy zseniálisan játszanak. a haver doboson túl volt egy szaxofonos csajszi, sajnos egy pindurkát rövid tüdövel, nem csoda hogy csak candy dulfer "robbant" be a hangszeren eleddig, ha jól figyeltem. ellenben a kis vézna srác vagy csaj, még mindig nem tudom eldönteni, más-naposan se, a maga cigányos, klezmeres hegedüjátékával szimplán észtveszejtö volt, a nagybögös és a gitáros pedig óriási kísérö formában. amit ezek ott lezavartak klezmer-funk-rock-samba-cigányzene szinten, az a gogol bordello legjobb fázisaira emlékeztetett. száz darab tomboló germánnak, akik hülyére táncolták és dörömbölték magukat.
ott és akkor további két vagy három, nemtudommár, caipit nyomattam magamba. közben kiderült, hogy akivel fél órája (komolyan!) egymás mellett billegtem, néha azt gondolva, miért van ez a pasi ennyire az aurámban, nem más, mint az egyik kosaras srác, akivel hétfönként ugyanazt a csapatot erösítjük... :)
ennyit mindkettönk eksztatikus állapotáról, másnéven részegségéröl.

didiék magukba merülve bólogattak ritmikusan, zsibongás vett körbe, kosarasom szeretett, megbeszéltük, ezentúl együtt járunk ilyen helyekre, a feleségét meg jól otthonhagyjuk, merthisz most is mint kiderült a szaxis csajszit kísérte, akivel együtt dolgozik egy reklámügynökségben, és majd jöjjek dolgozni hozzájuk, mert most annyi a megrendelés mint a szar és biztos lenne süti ott nekem is... és akkor mindez így leszállt belém, plusz egy nyugalom, és a zenészek elött egy furcsa pár kezdett el táncolni, felsöcomb a herék alá viceversa, két srác, az egyik kicsit magasabb nálam, normális kinézetü, csajok szerintem imádnák, és akkor egy germán isten, magasságra olyan kettö darab méter minimum, egy grammnyi zsír feleslegben nem volt rajta, cserébe hosszú szöke haja, kis adrett bajuszkája, és egész kisugárzása kaliforniát, az eaglest, meg a strandos szörfösöket juttatta eszembe, és ezek ott táncoltak, páneurópai zenevarázsra, tombolt a kis terem a kis folyó felett, kis város közepén, kis univerzum mélyében, és egy lányt látnak szemeim, vörösbe öltözött, eszembe jut gene wilder, meg stevie wonder, the lady in red, de csak egy pillanatra, mert rádöbbenek, az asztal alatt, ALATT bassz, ül, és bólogat, és iszik néha, de átszellemülten, azt is, mint minden mást, és légzésem, pulzusom beáll, egyentempó, sodráslendület-sebességben, és minden egy hatalmas bazinagy flow, három szám, négy szám erejéig, és bámulom a két srácot, amint zsebkendönyi helyen táncolják életüket, s mindegy, mi is zajlik holnap, mindenholnap velük, ott akkor, s irigyeltem is öket érte, meg persze nemis, övéké volt az élet... hisz lent már írtam, néha kölcsönadják valakiknek. akkor ök kapták, és jó volt nézni, meg az a lány, és öt is jó volt nézni, meg a zsenizenészek, és öket meg hallgatni volt jó, meg persze androgyn hegedüvirtuózukat is, akitöl lajkófélix, pedig ö aztán.

jajh.

:)

nyolc, leírva: nyolc! ráadást kértfütyült ki magának a közönség. egykor távoztunk, halottboldogan, s irány a nautilus.
mely arról híres, hogy nácikat nem szolgálnak ki, cserébe verne regényének összes elképzelhetö kelléke megvan, a székek leginkább delejesek, s magam például ráadásul egy hosszúorrú, mondhatni ormányos búvársisak alatt üldögéltem, újabb caipi erejéig. nem akartam keverni, kis józanság kellett, bár a helység varázsa miatt már jóelöre rettegtem késöbbi vízióimtól...

húszezer lábbal a vízfelszin alatt bámultunk világítós festékkel megrajzolt tengeralatti világot, illuminált, nagyonnagyon illuminált állapotban. wolle valamikor etájt mondta, ö többet nem füvezik, mert göttingen maga a fü, felesleges is erre bármit rátenni.
didi hevesen bólogatott, miközben szívta az est harmadikját...

végül szerettünk volna megint élö zenét, ha nemis élözenét. és utsó állomásunk következett, a rodeobár, melyben nemám country-zene szólt, hanem a reggea, ska, punk és techno olyan leírhatatlan keveréke, amit egész életemben nem hallottam még, pedigaztán konstans soulseek lennék magam is.
egy köbö húsz négyzetméteres helységet képzeljetek el, föld alatt, és már a bejáratnál érezni, itt valami nagyon fura módon együtt dobban minden szív és láb. nem vagyok táncolós típus, mint ezt már párszor leírtam. és nem is jön most olyan mondatkezdet, hogy "de..."
viszont ;) nem tudtam nem legalább táncoskodó mozdulattokkal járni, lett légyen leüléshez, piáért, vagy vécére. (hogy záruljon a kör, milyszépisaz)
szerintem kívülröl nagyonnagyon fura benyomást tehettem, de a szép az általam addigra felvett állapotban éppen az, hogy szarsz rá, kívülröl hogyan festesz :P

egy ponton aztán megjelent bob marley, nyugi, nem ilyen "elvis lives!"-alapon, hanem rendesen, valóságosan, s ahogy ma nézne ki... foltosan, boldogan, színes jamaikai pamutsisakban, kunyizva egy cigit, beülve a dídzsé elé, néha belehörögve egy "jeh-jeh"-t a mikróba, miközben imádnivaló volt a maga hatvan évével. didi nemtom mitcsinált, úgy nézett ki a tánctéren, mitha taichizne, tenyérrel rendezgette el a levegöt maga elött átszellemült arccal, wolle pedig folyamatosan vigyorgott. én pedig ültem a sarokban, magam is szerintem konstansvigyorogva, s élveztem a zenét, lábaim dobolták a ritmust, vodkanarancs a számban, kortyonkét, össz egy litert a maradék két órában (ugye most alkesz lettem? ugyeugye?! jujj.), és minden nagyonnagyon rendben volt. vadidegen kínált jointot, köszöntem, 4/év nekem elég, de maga az a szellem ott lent... leírhatatlan, nah.

fél hatra keveredtünk haza. ma délben ébredés, kíséröjelenségektöl mentesen amúgy!, s reggelit csináltunk, kakaó, zsömle, ilyenek... végül forma1 után mentek.

---

vannak néha pillanatok az ember életében, amik eröt adnak. lendülsz tovább, nap mint nap, s igen, egynémely dolgok akár hetekre is svungot adnak. ha nincs ez, akkor tök magányos az életed. ha mélyre mennek benned a dolgok, hangulatok, óvnod kell magad, mert megfázol a sok vírustól.
szükséged van hát a jó dolgokat is mélyre engedned. még azt a veszélyt is felvállalva, hogy túlértékelsz apró jeleket, finom kis momentumokat.

tessék szarni rá, és egyszerüen csak szeretni.

éjszakákat, barátokkal.
szeleket, viharokat.
csillagokat, holdat.
(rendben. napocskát is.)

állatokat, s növényeket, utóbbiakat akár elfüstölve is ;)


de legföképp: aurákat.

vicces módon nemcsak kéz a kézben, hanem néha fényévnyi távolságokra is egymástól.
s jelentheti kezdetét ennek a fura, lélekmegmentö násznak akár egy szivárványszínü sziluett is, mert itt különben mindig sötét van, az életben. sötéttel nyit, és sötétbe mész vissza.
s lehet néha egy egyszerü pillantás-váltás, meglibbentve csak neked, csak ott.


vigyázni rá, kevés adatik.


zseniális érzés,
hidegrázós,
mikor együtt táncolnak aurák :)

választási csalás!

lezajlott a tízigenes népszavazás. sajnos hozzám közel álló források (én) úgy vélik, hogy a szavazást manipulálták, magyarán egyesek csaltak!

ezért úgy döntöttemtünk, hogy amíg a következö lépéseimröl egyeztetek a hozzám közel állókkal (jómagammal), a passzív ellenállást javasoljuk minden szimpatizánsomnak.

továbbra is inkább az élettel foglalkozzatok, mint a politikával :)






a témára visszatérek, de nem ezeken a hasábokon, legalábbis nem túl intenzíven.
minden ezirányú gondolatomat térben és idöben az itt közölt ÉLET-töl függetlenül, egy még megadandó módon és helyen fogom leírni azoknak, akik arra kíváncsiak.

viszont nagyon köszönöm a résztvételt! csók homlokra, meg ami kell :)
most itt ennyi, de ma még jövök valami igazival megint...

io son l'amore

tegnap nem tudtam elaludni, pedig nagyonnagyon kellett volna. de mégsem bon jovi örökbecsü szavai jutottak eszembe (i'll sleep when i'm dead, sleep when i'm dead...), hanem egy másik klasszikus, adott esetben szószerint, és gyorsan be is nyomtam a lejátszóba, hogy azon szunnyadjak el.

s így - ha kicsit megkésve is, de - megültem a magam halotti torát, s a rigoletto nyolcvanvalahányas zseniális verziójával tisztelegtem a nemrég elhunyt luciano pavarotti elött. persze meglehet, ö heveny inszinuációnak tartotta volna, hogy estimese gyanánt hallgatomnézem, de annyira vágytam a szerelmi áriájára, a vicces és intrikáló udvarára, a szerencsétlen bolondra, és gilda tipikusan nöi incselkedö vonakodására (nenejajnemegnecsókoljnajógyere), hogy kihagyhatatlan volt :)

verdit amúgy a zenei iskolás nabucco-s eröltetett kóruséneklés után (miiiinta fehecske, repüüülj meeessze föhöhöldre...pfff!) öléggé nembírtam, s tékápé csak akkor szerettem meg újra, amikor rájöttem, hogy nem ö, hanem giordano (nem bruno) írta az andré cheniert... (ezt mindjárt megmagyarázom, pill.)
az andré chenier az az opera amúgy, amelynek áriájára tom hanks halálos betegen táncol az infúziós álvánnyal a philadelphiában... s én akkor klasszikus zenéhez majdnembután azt hittem, verdié az érdem... (értitek... "opera? öööh... verdi?!")
holott persze nem.
de pillanat, itt van, kikerestem nektek, hogy ugyanarról beszéljünk:



(és most picit hallgatok)










---

szerintem zseniális, nem csodálom, hogy oscar-t ért.

ez, meg a luc besson féle ötödik elem grandiózus nagyjelenete után döntöttem aztán úgy, hogy egyszermajd (meglehet, már akkor is blogírásra készültem? hmm...) müveltségem fájó hiányossága lenne, ha most legalább a két élmény hatására nem kezdenék bele operákat nézni/hallgatni... s ez kemény másfél hónapig kifejezetten heti kéthárom programpontot jelentett. no, és ekkor kedveltem meg verdit újra.

különösképp mély benyomást tett rám rigolettoja... szerencsém volt, mert akkoriban épp az a verzió került kezembe, amit fentebb dícsértem. opulens díszletek közt, iszonyatosan gazdag kivitelben és a matériába láthatóan szerelmes szereplök odaadó játéka mellett... pavarotti pedig tündöklött, elemében volt, lubickolt, és egyszerüen mellbevágóan rakta oda magát. a jéghideg római márványtömböket is életre keltette volna... a címszereplö tragikus hös, az udvari bolondot alakító ingvar nixell pedig színészi játéka folytán minimum nevén említését érdemli ehelyütt.



"már megy is, maga kegyetlen?" mondja álszentül, miközben a nö pasija ott áll a hátuk mögött két méterre, lefogva...
s tapizza, és vigyorog, teljhatalmúan.

hát nem zseniális? :)

aztán... de nem mesélem el. tessék megnézni!
a rigoletto egy felvonásában több az intrika, mint a barátok köztben öt évad alatt...
(tudom, mert csaba írja a forgatókönyveket :D)

---

most lehetek populista?
emberek... nézzetek néha operát. megéri.

ja, és nem elfeledni... ez nem mozi!
csak akkor van vége, ha a kövér néni vagy bácsi befejezte a kajabálást...

;)

a hét szava: HAZA

egyik kedves olvasóm egy kommentben, végtére is jogosan (hisz másban is felmerülhetett már olvasgatásom közben) megjegyezte, hogy képtelen lenne elhagyni a HAZÁJÁT, semmi pénzért és senkiért.

nos, erröl akkor röviden, és ez most nem irányítottan neki szól, hanem azért itt, mert méltatlanul kicsiny felületen lenne kommentboxban ezirányú véleményem. (és elnézést, hogy idecsempészek ezzel egy kicsit a heti népszavazásból is...)


---

szerintem a haza akkor is kisbetüs, ha éppen nagyonnagyon mélyen benned van... söt, szerintem épp akkor kisbetüs. mert az a tiéd. namindegy, ez stiláris kérdés, és meglehet, ezen a nagybetüs HAZÁN csak az aktuális jobbos otthoni hözöngök miatt akadt fenn a szemem, akiknek mindenki hazaáruló, aki nem árpádsávba csomagolt nagybetüs hazát hord kokárdára kötve nagymagyar lelke fölött.

valószínüleg több hazaszeretet van bennem, mint amit többségük valaha érezni vagy felfogni lenne képes.

de méltatlannak tartanék minden ilyen viaskodást, és persze a meg-nem-jelenés egy sporteseményen vesztéssel jár mindig - ezért hiszik ökelmék el maguknak, hogy ök valóban nagyon, és valóban gyöztes módon hazaszeretök, mindenkivel szemben.
hogy közben a sportpálya, amin ezt a hazaszeretetversenyt kitramplizzák maguknak, maga a haza lenne vagymi, az nem érdekli öket.


nekem nem absztrakt vagy nemabsztrakt fogalmak képeznek rendszert... nekem az emberek fontosak.
az állatok.
(és néha persze a kettö ugyanaz, fogalmilag, hatalomakarnokoskodásnál, gárdázásnál, frakció elötti nemmondommegezésnél.
de viszont igen, ök is a haza részét képezik, és bár egyiket se hívnám meg egy teára, öket is szeretem, ha kell, butaságukban, s utolsó lélegzetvételemig, még a fehérfüzös martenssel is a nyaki ütöeremen, és a szociközeli pénzosztóval, aki vigyorog a háttérben.
mert a hazából nem iratkozol ki, mert bunkóparaszt vagy.
és azzal sem, ha elmész, mert el kellett egy ponton menned, bármiért is. ezt nem értik például azok sem, akik konzekvensen imrekertész-nek írják Kertész Imrét.)

folytatva:
és haza minden bokor, mint már írtam valahol.
és haza minden vers. és magyarul megfogalmazott gondolat.
és ködarab, és házfal, és hömpölygö éjszakai duna.

s haza egy végighúzott ujj magyar kedvesed arcán, mikor szuszog melletted.

ezért nem lesz valószínüleg soha nemmagyar párom.
mert öbenne is hazám lenne.


és onnantól, s mindezektöl kezdve - abszolút mindegy, hol az ember.


a haza mindig ott van vele.


mert ö maga,
minden egyes ember maga is,

egy haza.


---

(s ezért mondják, hogy haza csak egy van.)

sixteen?

szóval írja abszinth, hogy volt egy érdekes élménye 16 centiméterrel kapcsolatban ;) merthogy az az európai átlag.
(és egy kis mellékes... annyira de annyira szörnyü, nem?, hogy rögtön mindenki tudja, nem a nagyüzemi tyúktenyésztés számára megállapított eu-s ketrecméret-szabványról lesz szó... pedig amúgy közel járnék hozzá, méretben, sajnos.)

jelzem, utóbb ennek utánanéztem, és nem túl vadul, de alulról verdesem. s akkor ezzel kapcsolatban rögtön eszembe is jutott, hogy ilyenkor szerelmes vagy szimplán kedves lányok azt mondják, jajdehát nem a méret számít, öszinték vagy felületesek pedig: "afasztnem".

de mi, szerencsétlen férfiak, akik csomó nyomással nönek fel?
akikre annyi teher nehezedik, hogy komolyan kezdem sajnálni magam?

mi minderröl mit gondoljunk?

folyamatosan vegzálnak médiában, hétköznapi otthoni szituációkban, és még squashra se tudok elmenni anélkül, hogy az öltözöben ne kelljen megint meghallgatnom, günther ezen a héten melyik fitness-csajszit húzta meg kétszer. néha eszembe jutnak popper ezirányú aforizmái és úgy tökre megkérdezném, hogy "günther, mondd csak, mióta vagy te tulajdonképpen impotens?", de mivel a popper-kifejezés németül leginkább az összevissza-dugás szinonímája, és régen nem a beatles-nemzedék anyaszomorító, lányboldogító fellépöire vonatkozik (come to think of it, there might be a tiiiiny connection, lol), inkább hagyom, plusz günther egy kigyúrt vadállat, én meg roberto.
viszont vissza a lényeghez, kéremszépen, hölgyeim, és most különösen a nöimagazin (így, egy szóval) írópalántáihoz szólamlanék, belegondoltak már abba, mit vesznek ki a férfiak génpúljából a hetente, havonta megjelenö szennylapokkal? ;)

odamennek megkérdezni a nöt (A nöt. mintha átlagos lenne, pedig nem, mert mindannyian voltunk már plázában...), hogy mégis mit vár egy kapcsolattól, milyen legyen a dream-pasi.
és akkor valami olyasmit nyilatkozik két libbenö szempilla közepibül kifelé, hogy "óh, hát nem is tudom, igazán semmi különös, csak legyen egy ilyen fizikai-pszichikai-érzéki összebomlás, egybefolyás, amely kiteljesedésében megadja a lehetöséget, hogy közös jövönket építve létünk síkjait gyermekeinken keresztül is egybeolvasszuk, és közben explorálhassuk spiritualitásunkat is... meg persze értsen a reikihez is, bár azt nem muszáj, hisz megtanítom majd rá..."
aztán ellenpontozásképp a magazin odamegy a férfihoz (A férfihoz, mintha átlagos lenne. sörhas, szörös, borostás, épp focit néz és böfög, és nevezzük el günthernek)...
günther, milyen nöt szeretnél? mi fogna meg benne?
és akkor günther elgondolkodik, és látod, söt hallod a recsegö, naaaagyon lassan beinduló kerekeket a homloka mögött, és egyszercsak felderül a képe, vigyorogni kezd, meg hörögni... "dudák...!!! hohóó, dudák" és röhög, örül magának, és univerzumnyi gondolkodás után még hozzáteszi, gondolom a reikit ellensúlyozandó (és ezügyben viszont támogatom, stilárisan is...) "és hozzon csipszet, olyan pizza ízüt, meg sajtosat, azt lehetne?"

és akkor egy átlagon felüli, általatok olyannyira áhított xy-os olvassa ezt, megvakarja a fejét, és szeretne kivándorolni a bolygóról.

persze félreértés ne essék, a férfimagazinok is gondoskodnak arról, hogy az a tizenhat centiméter még véletlenül se alakuljon ki, márha ezt az elégedettség-mértékegységet a mindennapokra transzformálom (erröl mindjárt...)
beraknak olyan nöket, akikröl tudjuk, hogy nekünk sose lesz, mert akinek lenne, az günther fajsúlyú agyilag, és/vagy péniszkocsit vezet.
majd leírnak olyanokat, hogy ilyen órát hordj, ilyen helikopterrel járj, ez az öltöny, az a yacht, és így tovább.
a nyomás allgegenwärtig, azaz mindenütt jelenlévö, ahogy szebben mondják németül.

nekem már a men´s health címlapja is sok néha, csajozásilag.
sokat sportolj, rendszeresen moss fogat és naponta cserélj alsót.
hülyék ezek?

;)

szóval there are a million pressures on szegény roberto.

---

itt jut eszembe, hogy az egyik kommentben elindult egy vita arról, milyen alsót hordjak. a különbözö tangák, bugyik és társaik mentén elöször úgy döntöttem, hogy erröl bázisdemokraktikusan megszavaztatom a t. olvasókat, de aztán gondoltam, ezzel végleg lesüllyednék egy olyan kategóriába, amit magam épp fentebb ostoroztam. így ezúton jegyezném meg, hogy az említett francia, brazil és pamut verziókról márpedig készítettem photoshopban roberto-montázst (echte roberto fényképpel, google által kidobott bugyeszokkal... ha jók lesztek, egyszer kirakom, lol), s egyik se tetszett rajtam. maradok a kommentben is jelzett rózsamintás, fűszerpaprikás gyorskioldózsinegesnél, s továbbra is, söt a 16 centiméter jegyében (jesszusom. hidegvíz állapotban?) kifejezetten lényeg, hogy ne szorítson!

téma ezzel lezárható? ;)

---

anyway.

a szex egyébként rohadtul jelen van mindennapjainkban, két lábon járó hormonhordók vagyunk, nyugi, ti is, lányok, és hüllöagyunk kavarja is rendesen a kémiai szart, freudi szentháromságunk meg nem gyözi kapkodni a fejét. fejünket. mittomén, zavarodok itt össze :)
kész skizofrénia.
jha igen, merthogy azt akartam ebböl kihozni, hogy a fenti médianyomás még hagyján, de ha már popper, akkor aztat is ideidézném, hogy a kompetíció mint létfontosságú gázolaj a férfilélek motorjában (jujj. sicc.) valóban kihat müvészetre, gazdaságra, politikára (szigorúan szubjektív értéksorrendben.) és minden, amit a barlangon kívüli világról modernkori platónként szemlélödve láthatunk tükrözni a falon, ez az egész hatalomért, pénzért, háremért játszott harc nem más, mint a "kinek nagyobb a farka" infantilis viaskodása...

a nök meg közben elvannak a biológiai kreativitásukkal, köszönik szépen, nem viaskodnak, inkább komolyabb dolgokkal foglalkoznának, bogyógyüjtés, férfilélekápolás, ha veszített a faszméret-kimittudban, no meg a fajfenntartás... (ha lenne mit vetnem a nök szemére, akkor azt, hogy ezek után mivégre nevelnek fiúkat megint ilyen férfiakká...)

[szögletes zárójel be:
amely faszméretverseny egyik eklatáns nominális bizonyítéka az is, hogy a világ legnagyobb, legerösebb, legfejlettebb, és legburjánzóbb országában mekkora dick (chaney) kell a hatalom centrumába ahhoz, hogy jól megbaszasson egy (george) bush-sal egy komplett bolygót. ide gyertek, babáim, a nagy bush-ba bele... én meg verem közben örömömben a dicket kifelé bele a környezetbe.

bocsánat, nem politizálok. mert amúgy tudnék, szerintem nem is keveset, az otthoni faszok például erre megannyi jó opciót és apropót kínálnak, de ugye nem ez kell ide?!
ugye? olyan van csomó máshol.

mindegy, megszavaztatom. ha egy hét alatt összejön tíz, megírom, összefoglalom. max. a nemmel szavazók nem olvassák el.

kezetekben a hatalom :)

szögletes zárójel ki.]


hmm, volt még valami?

jajigen.

hogy ugye 16 centiméter. meghogy nem is lényeg, meg persze dehogyisnem.

konkrét véleményem erröl az, függetlenül attól, hogy egy nö mit sugdoshatna vagy visíthatna a fülembe ezzel kapcsolatban, hogy anatómiailag, de hozzáértök (!) kommentben kiigazíthatnak, max négy-öt centiméter az a mélység, melyben a nö - ezernyi más, nem is akörüli pont mellett: fül, nyak, hónalj, könyökhajlat, gerinc, térdhajlat, lábujjak, combbelsö... nem folytatom, mert... nem folytatom ;P - effektive érez is valamit; ugyanis azon az öt centin túl már semmi receptora nincs erre...

(ajánlott zene ezen bekezdéshez: rádió, mindigzene, hatvanhatos szám.)
vagyis, uraim, azt az öt centit hozzák csak össze, de azt jól... és ne feledkezzenek el még jóelötte (!!!) a felsorolt egyéb helyekröl, s különösen a fel nem sorolt, önszorgalomból párukon kikutatandó egyébegyéb, kettönktitka helyekröl sem...!


s akkor meg nem lesz gond az önbizalommal.
mert olyan szemmel mélyednek önökbe a nök, amilyen mélyre önök hatvan centivel se jutnának.

---

a lányoknak meg, ha már tabloid lettem, azt üzenném, hogy aki elégedetlen lenne a mérettel, annak csak egy régirégi munkásmozgalmi tanácsot adhatok, mely különösen annak fényében érvényesül, hogy nincs a német billentyüzetemen, mint már oly sokszor kifogásoltam, hosszú ö...:



döntsd a tökét, ne siránkozz!

:P

nóném

tegnap éjjel.
bambulás, fejböl kifelé, ahogyan kell.

tricaty minut.

régi.
de még mindig szétdobbant.

köhög

tanítok épp.
ma kicsit kevesen vannak, 5 orosz lány (lásd lejjebb).
jóhangulat, hülyéskedünk reggel óta, ök életrajzokat írogatnak, néha besegítek, móka, kacagás, ilyenek. nyugis élet, internetezem közben, például most is.
persze nyaggatnak folyton, mikor mehetnek már, mert azért mennének. erre valahogy mindig az elsö héten rájönnek, meglehet, bennem a hiba.
hogy robertot nyaggatni lehet.
s mivel soha ki nem bírnák a végéig, mindig valami új rimán törik buksijaikat.
nem utolsósorban ezért is szoktam öket a vége felé már - lecsengésként - hagyni szabadon garázdálkodni a neten.

anyway, az elöbb épp segítettem az egyiknek csillárt találni, mikor rámjön a köhögés...
jaj, mondom pár másodperc után a végén, majdnem meghaltam...

majd kis gondolkodás után botor módon félhangosan megkérdem: "tényleg, ha haldokolnék, mit tennétek?"

...

(jó. tudom. én vagyok a hülye, hogy azt vártam, majd az életmentés legfontosabb müfogásáról, a stabil oldalfekvésröl kezdenek el vitatkozni... hogy az hogyisvolt, fejjel lefelé a plafonról, vagymi...

ehelyett)

...

egyik fel se néz, úgy mondja: "hát hazamennénk!"

a többiek meg kacagnak, kacagnak, és vidáman helyeselnek... :)))

egész úton hazafelé azon gondolkodám...

szóval jövök haza délután a munkából.
és látom az egyik lámpánál várva a zöldet, hogy a bal tükrömböl mászik ki egy pók, olyan körömnyi, és leküzdöm viszolygásom, és nézem. a hálóját már korábban is észrevettem, nem csesztettem, mert bár se nem fekete macskában (vagy persze igen, de másképp), se fekete emberben (ez most akár kéményseprö, akár gyúrcsók is lehet felölem) nem hiszek, azért a pókháló a kocsin minimum szerencsét hoz, nem?! vagy jelzi, hogy évek óta jól van beállítva a tükör, ami ugyanekkora elégedettséget produkál monki agynyúlványaimban....

anyway, szóval a pókkal most találkoztam elöször személyesen. kalapom megemelni nem volt, így tiszteletére csupán abbahagytam a 30Y tovadúdolását ("mért nem a válaszok nönek meg olyan nagyonnagyon, hanem az élet lesz egyre, egyre nagyobb vadon?") és figyeltem, ahogy kiigazítja a kresz környékbeli, mások által figyelmeztetésként, szerintem meg udvarias ötletadásként értelmezhetö 60-as táblájának gyakran olyan köbö hússzal való ignorálása folytán enyhén zilált állapotba került bevásárlószatyrának javítási munkálatait.

hát mit ne mondjak, gyorsabban haladt, mint a négyes metró építése.

de nem is ez a lényeg.
elgondolkodtam mélybölcsen azon, hogy vajh honnan tudja ez a kis botor, hogy a tükör és az ajtó közt kell a fö szárnyvonalat meghúznia?
manapság, a szárnyvonalak leépítési premisszájának korszakában?
hiszen ugye egy dolog, hogy látja hetvenezer szemével, hogy ott az ajtó... na de azt csak én tudom, hogy az a tükörrel együtt nyílik!?
hogy létezik, hogy az istenadta nem a szomszéd motorkerékpárjának utánfutóján találja meg a maga bé pontját???

csababarátom fordított evolúcióelmélete* itt is legalább annyira állná vagy nem állná meg a helyét, mint máshol ;)
de ez nekem kevés!
elképzeltem, kifelé a betondzsungelböl, hogyan menne ez a természetben. közben dudáltak ugyan rám, szerintem mentek volna tovább, de basszus mikor nyolcismeretlenes darwin-egyenletet oldok meg, tessék sorbaállni, nah!

adva van tehát a pók.

ott áll, mint valami johnny weismüller feketén fehéren, csítával a nagynagy vadon közepén, és eldönti, hogy éhes.
szerencsére van beépített pillanatragasztója, ráadásul nem az a barom uhu, ami max az ujjaidat, de aztat nagyon, és a tested olyan részeire, melyeket normális állapotban persze soha nem érnél el, csakazért, hogy anti-ciánakrilátért úton a doki felé még jobban röhöghessen rajtad a fél város, victor hugo regénycímet aggatva rád... nemnem! hanem az szépen nyúlós fajta, amelyet még percekig, órákig, söt napokig lehet igazgatni, de amit kell, például legyet, bölömbikát, hógolyót, na azt viszont úgy megfogja, hogy jaj.

(jut eszembe, megint egy korszakalkotó termékötletem született épp, s kéretik nem lenyúlni rojaltik fizetése nélkül: parancsra válogatós ragasztó!
csak azt ragasztja össze, amit a használója szeretne!
tanár fenekét a székre. ha a tanár igazgató is lenne, akkor meg nem. ha igazgatóhelyettes, akkor csak egy picit. ha jó nö, a farmert csavarosan tépi le róla.
ilyenek.
na?)

mindegy, pók. nevezzük akkor dzsoninak. (az árnika nem ártalmas a pókra? mintha... báh, hagyjuk.)
dzsoni gondol egy nagyot, és úgy dönt, liánokat ezentúl nem csak vauvauvauváhaáuhááá dzsungelkasulkeresztberepkedésekre lehet használni, hanem kajaszerzésre is. de sejti, ha csak csítát keríti körbe, túl sok hülye nem fog arra repkedni. ergó valami távolabbi helyet kéne kijelölni második felfüggesztési pontként. s hát ílymód indul is neki a nagyvilágnak.

aztán mint a mesebeli szegénylegény, csak meeeegy, meeeegy a francos pusztaságba, seggéböl jön ki közben a fonál, és reménykedik, hogy majd valahol lesz valami hülye bokor, melyre felmászhat, pont szemben kezdeti lasszóplatójával, aztán áterölködik a strammul meghúzott liánon, mint valami nyolckezü rambó, illetve hát tarzan, aztán újra, meg vissza, és satöbbi... (ezek mikor alszanak, te?!)

namindegy, ez az egész aztán annyira elrévesztett, és lenyügözött, hogy majdnem megszerettem a pókokat.
viszont a lényeget továbbra sem értem... és ha erre tévedne egy csányi-utód (nem, nem a bankár, hanem a valóban értékes csányi, a vilmos. az etológiáin nöttem fel...), igazán elmagyarázhatná.
hogy honnan tudta pókom, merre fonja hálóját.

...

azért amúgy tökre birizgál, most épp mit csinálhat a tükör, vagy éppen hálója mélyében...
alszik? tévét néz? berúg istenesen (a pókoknak milyen az istene? peterparker?) billiárdozás közben a haverjaival, miközben dzsént nyugtatgatja mobilon, hogy mindjárt otthon lesz, addigis szórakozzon csítával?
ilyenek.


azt hiszem, megyek inkább aludni :)

---

*
"Nem valamiért lesz olyan valami, amilyen, hanem lesz mindenféle, és azok közül megmarad az, ami éppen az adott pillanatban és helyen és körülmények közt megfelel a fennmaradási feltételeknek."

Csaba

ez amúgy szerintem tiszta darwin, csak más szavakkal, de majd itt mindjárt vitába szállsz velem, ugye? :)

tüzoltókkal a birodalom közepén

tulajdonképpen azzal kellene kezdenem, amit nem fogok leírni.

nem fogom leírni, hogy a hétvégén minden meglévö elöítélet, melyet a német és nemzetközi vélekedés az itteni (önkéntes) tüzoltókkal kapcsolatban felvonultathatna, abszolút helytálló.

s ebböl következöleg majdnem elkerülhetném azt is, hogy ezeket felemlegessem...


de persze nem :)
nyugi, lesz szó róluk.
mármint az elöítéletekröl.

a tüzoltókról meg amúgy is.

---

háttér namber van.
a tözoltóságok többsége (föképp a nem városiak) önkéntes alapon szervezödik, azaz nonprofit módon. kis - legyen szociológiai értelemben vett mintatelepülés, mondjuk 150 fövel - falu, néhány buzgó férfiú és hölgyemény (80-20 arányban, paretot viszont hagyjuk ki ebböl), valamint idönként valamilyen esemény - ez gyúrja össze az anyagot, amiböl a legendák születnek.

ifitáborokról. hisz szervezni kell a pótlást. hogy néha iniciációs rítusokkal (à la gólyatábor...) megspékelt hétvégék, hetek, ezek, az legyen a legendakör része: elfeneklés, ruhaeldugás, rendesdugás.

a szomszéd falubeli, diszkóbalesetben szétloccsant fejü és gépkocsijából kivágott jóbarátról, adott esetben jóbarátnéröl.

az együvé tartozás és felületesen odamondás politikailag azért jól behatárolhatóan lágyan, mondhatni lábszagúan fasisztoid bukéjáról.

a göttingeni központi pártbizottság... öhm, akarom mondani, kerületi tüzoltóelnökség tagjai, 1975-ben

közös tüzoltási gyakorlatokról, ahol vakon meg kell tudni bízni a másikban.
hogy ott van, mikor a szakaszvezetö ordít, hogy emeljük meg a pumpát. hogy tartja a slagot a hátamban, mikor ráengedik a kocsinál a nyomást.
hogy kihoz, ha benn égek.

a heti két-három alkalommal rendszeresített tivornyákról, melyek a közösségteremtö karakterológián túl is olyan tök jók tudnak lenni... eljönni a mamitól otthon, és bebaszni olyan istenesen, hogy az "oltás" immár teljesen más jelentést kapott a mindennapi szóhasználatban... mondhatni, az alkoholszomj és a józanság a legyözendö tüz, azaz ellenség.

(és valóban, ezzel kapcsolatban: legendaszótár is. bekerítés=körbeállás. támadás=tüzoltás. alkohol=elfogyasztandó. nö=megdugandó. mondhatni,figyelemelvonó és feszültséglevezetö berendezés a raktárban, két szivattyú és három bevetési kocsi közepette.)


jaj, hogy ezek már az elöítéletek?

nemkérem. legendák, amelyek hívószavakat generálnak fiatalok részére.
hogy gyertek szépen önkéntes tüzoltónak.


és akkor most tessék elképzelni a sok esetben más gyermeki kisközösségszervezö együttható (plázázás, azaz mondhatni az urbánus léhütés... kerületi focibajnokság... szülöi gazdagság... szubkulturális/származási különállás) által kitagadott vagy felvételt sem nyert cseperedö német falusi és kisvárosi ifjúságot, és képzeljük el, milyen egyveleget alkotnak a fent említett tényezök fejben, lélekben.

megvan?


na.
öket kapom, évi kétszer, csordában :)

---

ugyanis háttér namber tú.
négy-öt éve az önkéntes ifjú tüzoltók tartományi szövetségének továbbképzési felügyelösége (jesszusom...) megkeresett. kiderült, hogy (vigyázat, elöítéletidézet) az ivászat és a két tüz közötti szex mellett komolyabb tanfolyamokkal is igyekeznek toborozni... e célból pedig az ifivezetök például videófilmezéssel tarkított foglalkozásokat ajánlanak kis közösségeik fiataljai részére. hogy ebböl se technikai, se tartalmi szempontból ne váljék fiaskó, szükségük van valakire, aki megtanítaná ezeket az ifivezetöket a forgatás elökészítésére, a forgatókönyvek fontosságára, a kamerák használatára, a késöbbi vágás kivitelezésére, és esetleg az emberekkel való bánásmódra. (pont én? a fenti elöítéletekkel megterhelt szociopata?)

természetesen rögtön igent mondtam! :)

---

az eddigi évek során tavasszal és összel elvonultam hát egy göttingen környéki kis faluba (igen, vidékre... ;) vidékröl vidékebbre, hogy pontos legyek), ahol a helyi kiképzöközpont termeiben tanítottam, a hozzá tartozó sátortáborban vagy faházakban, esetleg luxusnapokban a föépület szobáiban aludtunk olyan 25-35-en, mikor hogy, és a környéken forgattunk.
péntek délutántól vasárnap estig.
néphadsereg típusú egyenkajával, tábori konyhából, ingyen zánkafíling körítéssel.

nem elfeledve a tábori tüzhelyet, melyen emberáldozatokat sütnek hatalmas saslikpálcikákon...

esti tekepályával és alkeszpusztító rikáccsal.
félrevonuló s majd elégedett vigyorral negyedóra múltán bevetési teherautók mélyéböl újra elöbukkanó fiatalokkal.

...

mindezeknek megfelelöen tehát most is azzal indultam neki ennek a hétvégének, hogy aktuális blogmániám kielégítése végett megdobom magam néhány igazán emblematikus történetecskével, amelyekröl itt majd beszámolhatok.

ehelyett viszont, mint kezdömondatomban jeleztem: semmi!

tök harmónikus napok. semmi túl sok alkohol. mindenki kedves és nyugodt és érdeklödö volt.
nem egymással foglalkoztak, hanem a hétvégénkkel, meg azzal amit mondtam, mutattam.
és tökre, kifejezettem profi módon, mondhatni, odafigyeltek a kisfilmek elökészítésére, leforgatására, utókezelésére...

:(((

két csoport. nem nyugszik. csinálja, amit kell. szörnyü...

most akkor miröl írjak?

hiszen semmi olyan nem volt, mint régen...

---

például mint ami márciusban történt.

szombat este. a forgatások lezajlottak, az utómunkálatok folytak, már ahol még, laptoppal a szobákban, hisz éjfél körül járt az idö.
néhányan lementünk tekézni a pincébe.
az alagsorban amúgy rendkívül riasztó, minimum ikszaktákba kívánkózó szerkezetek lógtak... utóbb kiderült, ezek fejjel lefelé felakasztott bevetési szkafanderek, alulról csö lóg bele, melyen fúvókával meleg levegöt fújnak, gondolom a büdösizzadtságszag minél optimálisabb szétáramlásának biztosítására az egész környéken... Springfieldben már búra lenne rajtunk, gondoltam volna akkor, ha létezett volna már a Simpsons-film.

akkor most eztet tessék elképzelni sötétben, recsegve levegöt pumpáló fúvókákkal, melyek lobogtatják a felsörészt...

(zárójel be: az már csak a mostani ottartózkodásom során, gondolom unalmamban, jutott eszembe, hogy ha nem lógnak rajta ruhák, ezek a meleg levegöt kifúvó, kábé ötven centis földböl kiálló rudak ideális kínzószerkezetek lehetnek... kicsit megijedtem, mert Vlad Tepes jutott eszembe, aki egyrészt karóba húzatta jó néhány ellenfelét, másrészt megalapozta a késöbbi draculakultuszt valamikor a 15. században. az alagsori világítás tegnapelött amúgyis csak épphogy pislákolt, tehát sürün iszkoltam a vécé felé majd elfelé, tekepisi során.
[a tekepisi természetesen a tekézés közben sürün fogyasztott folyadékok kiválasztása - nem összetévesztendö például az illuminált vérhugyozással, vagy egyéb nemkívánatos jelenségekkel. tehát NEM tekét pisiltem. bocsánat a profanizmusért, de ezt úgy éreztem most tisztába kellett tennem. mármint magamat.] :)
zárójel ki.)

hol tartottam?
ja, szombat este, március. igen.
vagyunk még vagy tizen tekések.
(a teke amúgy egy tök fura sport. ellentétben a bowlinggal, ahol lyukak várják a golyón, hogy ujjaiddal beleszorulj hajítás közben, és ezáltal a dobáskor egyazon lendülettel elrepülj vele a fabábúk felé, a teke nem kínál ilyen szórakoztatási extrákat. ígyhát alkohollal szokták keverni, ami a találatok pontosságát csak olybá javítja, hogy idövel jobban találod el a szomszédos pálya bábjait, mint a sajátjaidat, ellenben kifejezetten viccesnek láttatja, ahogy dülöngélnek csapattársaid különbözö újj, lábszár és ablaktörések közepette.)

szóval vagyunk tizen. kéthárom lány, a többi talán fiú volt.
mármint dzsenderileg, hisz az életkor ilyen hétvégi dzsemboriknál (hú, tök dzsesszes szavak ezek :) keresek még, késöbb, okés?) 16 és 56 között szokott rezonálni.
ebböl is kifolyólag például az egyik csajszi, aki lehetett olyan 20, a papájával volt ott. aki már idiótán is mosolygott, nemcsak kedvesen, mikor lányát az egyik srác elvitte az alagsori draculabizbaszok közé a sötétbe, gondolom bizbaszolási célzattal... úgy uszkve hatésfél perccel azután, hogy apjával épp az ö (mmint nem az apjáé!) (bár... namindegy, hagyjuk.) otthon maradt és sajnos épp készültségben rothadó barátjáról beszélgettek érzelgösen....
a nyekergö hangokat elnyomta a tekézés zaja, szaftos mosolyuk azonban sokatmondó volt, mikor pár perc elteltével újra megjelentek.

mi persze, mintha mi sem történt volna, tovább a játékban, csaj pedig tovább a fiúkban. miután az elsöt leápolta, valami atavisztikus ösztön mozdulhatott meg benne, és elkezdett óvatosan közeledni egy másik kiszemelt locsolócsökezelö felé. ami abban nyílvánult meg, hogy heveny "temostvelemjössz" felkiáltással (amire az iménti áldozat rögtön hajított egy kilencest) megfogta a karját és kivonszolta az immár ismert draculaterepre.
apja pedig büszke "hiába, az én lányom"-mosollyal nézett utána, majd ráhajolt a következö snapszra.

apropó snapsz, ráadásul.
a társaság négy legidültebb alkoholista tagja az alatt a három óra alatt, amit szociológiai tanulmányaimmal töltöttem, együtt megittak, nem hazudok, mert abban a fázisban még tudtam számolni, százhetvennégy kisüvegcse keményszeszt. tudjátok, azt a nagyujjméretü lószart, fügével, szilvával, kecskével, mittomén.
százhetvennégyet!!!
utánaszámoltam, ez három és fél liter. négyüknek, három óra alatt.
mikor jobb sorsukra hagyván öket távoztam, épp azzal voltak elfoglalva heveny heherészés közepette, hogy az üres, felállított üvegcsékböl összerakják nevüket az asztalon, és lefényképezzék a mobiljukkal. eszembe jutott volna egy engem heherészésre késztetö, dominoeffektusra keresztelt játék, de mivel négyen együtt még tajrészegen is mindig erösebbek voltak, mint belölem huszonketten, inkább intettem és mentem haza pihenni.

itt valaki, azt hiszem, kedvelte a tüzoltókocsikat

szóval ennyit pia- és nöelöítéletekröl.
amihez képest, mondom, a hétvégén most semmi.

kicsit szinte hiányzott is. kettökor tekézni, és csak egyetlen pasas vigyorgott áléltan az egyik sarokban. semmi modern rejtöjenö.

botrány.

---

botrány?
amiröl a tavaly szeptember...

a hétvégéknek szabott struktúrát adtam.

pénteken megismertetem velük a dolog elméleti alapjait. mit csináljanak, mit ne.
valamint hogyan.
következik a 4-6fös csapatok önszervezödése...
azután jöhet az ötletbörze. kinek, mit, miértis mondunk el a filmmel.
kidolgozás, teamben, ahogy azt kell. azaz sztorilájn, helyszínek, forgatókönyv, kellékek, technika elökészítése, fejben és papíron.
gyakorlás. technikával, vagy dialógust.

ki korán kel, giccset lel - márciusi, hajnali odautazásom egyik mementója, de most vasárnap is ez a látvány fogadott... :)

szombaton reggelre ez általában megvan. utolsó infók a szerkentyük használatáról, vész esetén felhívandó telefonszámokról és az ebéd mibenlétéröl - utóbbi szokta elösegíteni a döntést, hogy göttingenben forgatnak, vagy pedig a környéken, és visszaérnek délre.

a szombat a legnyugisabb napom. ilyenkor majdsose zaklatnak, s miután felépítettem a laptopokat, esetleg ellenöriztem a vágóprogik állagát és adott esetben utánainstalláltam, olyan köbö 10 és 17 óra között esetleg ha kétháromszor felém néznek, hogy még élek-e. elvileg segítségképp ott kéne maradnom, de ha jó az idö, kimegyek fényképezkedni a környékbeli erdöbe, adott esetben a helyszín kínálta misztikus-utópisztikus, vagy csupán horrorisztikus tüzoltó(?)eszközök világába, vagy pedig elkísérem az egyik csapatot és filmezem öket. (werkfilm, jaja.)

vasárnap pedig a szombat este és másnap délelött készre vágott anyagokat, általában olyan 5-15perces rövidfilmeket ebéd után levetítjük, megtapsoljuk, az eszközöket összepakoljuk, jótüzet (vagy mit) kívánunk egymásnak és irány haza.

mondom, ez a szabott rend.

kicsit megbolydul persze, ha mint tavaly ilyenkor szombat délelött kapok egy telefont, hogy beszélni kéne a törzsörmesterrel...

kiderült, hogy okoskámék egy bankrablást kívántak lefilmezni. mivel szombaton zárva vannak a bankok (most jut eszembe... még szerencsére!!! ezek a marhák...), egy elöcsarnokbeli bankautomatát "raboltak" ki. az offból mindig feleselt valami srác, (nagyon szarul) tettetett géphanggal, hogy "engem ne tessék itt kirabolni", míg egy sállal felismerhetetlenné tett fiatalember "kezében fegyvernek tünö tárggyal fenyegette meg a pénzkiadó automatát" (esküszöm, ez állt késöbb szó szerint a jegyzökönyvben!)
élelmes szomszédok, kik beláttak a bank elöterébe (ami annyira azért nem volt nehéz, tekintettel arra hogy csupán üvegböl állt), felhívták a rendöröket, hogy gond van. mivel fegyver volt az ügyben, négy rendörautóval és csomó golyóálló mellénnyel érkeztek meg.

szerencsére délelötti riadalmam csupán annyiból állt, hogy el kellett mondanom a rendörnek a telefonba, ki vagyok én (az a marha), aki ezeket szabadjára engedtem.
megnyugtattam, hogy többé nem fordul elö, és kérem engedje el öket, mert most már akkor komolyan kíváncsi vagyok a filmre... mivel pedig szinte brancsbeliek voltak, egy másik, kerületi tüzoltókapitánnyal folytatott egyeztetés után kis tarantinojaim visszatérhettek ölelö karjaimba.

ezzel megpróbáltatásaim azonban nem értek véget!
koradélután megint csörög a telefon.
göttingen, bevásárlóutca, neves ruhaszaküzlet.
ezek a barmok hozzám tartoznak?, érdeklödik egy kellemes bariton.
jelzem neki, hogy az attól függ.
kiderült, ök egy olyan jelenetet szerettek volna, kifejezett figyelmeztetésem ellenére elözetes engedély nélkül leforgatni, amelyben két szomszéd, egy férfi meg egy nö, véletlenül találkozik a ruhaboltban, és mivel úgysincs más dolguk, beugranak egy hetyempittyre a próbafülkébe. a dolgot illusztrálandó, a fülkéböl folyamatosan repítették ki ruháikat, végül az alsónemüt, és közben hevesen döntögették a fülke falát.

nos, igaz, ez a jelenet késöbb csak tizenmásodperc lett a filmben, de a forgatás, ahogy a kedves eladótól megtudtam, immár vagy fél órája tartott, és kezdte zavarni a maradék kuncsaftot, ugyanis azok ketten megszerették a szerepüket, és ahogy mondani szokás, teljes bedobással élték bele magukat... egymásba. néhány idösebb néni a boltban rózsás századeleji kombinék között válogatva állítólag már zokon is vette a hörgö formában elödadott "háttal ülj rám, bébi" típusú felszólításokat.
(ez egy régi foglalkozásom juttatja eszembe, de ezt inkább hagyjuk is itt most... majd egyszer talán visszatérek rá, mi hozta az emléket: a néni, a kombiné, vagy a hörgés.)

nos, öket is kimentettem, és végül vasárnap kifejezetten vicces hangulatban figyeltük a "kihagyott jelenetek" szekciókat... szinte jobban sikerültek, mint maguk a kisfilmek.

---

az aktuális hétvégére viszont, idöközben rájöttem, mégse lehet panaszom.

készült egy film, "texas chainsaw massacre" címmel, ahol valódi láncfürésszel daraboltak szét két embert (azt hiszem, nem eredetiben), majd földelték el öket. a poénra már nem emlékszem biztosan, talán az volt, hogy mindez egy tüzoltóautó közvetlen szomszédságában történt.

a másik film egy bérgyilkos elsö próbálkozásairól szólt, melynek végén a sikertelenségében öngyilokra készülö kisbolond még az önfelkötést se tudja megbízhatóan eszközölni.

harmadik csapatom riportokat készített göttingen belvárosában, olyan kérdésekkel, mint a "holnap lesz az anglia-nagybritannia focimeccs, ön kinek szurkol", mely csomó rendkívül irritált göttingeni arcot hozott, s ebböl kifolyólag enyhén megroppantotta a város iq-átlagába vetett nagymértékü bizalmam... pár napra most biztosan, legalábbis.

a negyedik csapat volt a legdurvább.
- szereztek egy forgatási engedélyt az egyik göttingeni nagytemplomba.
- szereztek lepedöt, koszorút, csokrot, papi reverendát és keményített gallért, valamint néhány saját gyertyát.
- beálltak az esküvöi ceremóniához.
- végül orgonazene kíséretében eljátszottak egy válást, hasonló eszköztárral, mint az esküvöt. papi szétbekelés-monológ, közös demonstratív gyürüelhajítás, finom kis gyomrozás ököllel, majd a templom két oldalán kisétálás.

mint jeleztem, mindezt hivatalos papi áldással, echte templomban ;)

ezek után mit szólhatok még én? holmi egyszerü kis arc vagyok, a rosszindulatú parnasszusmegfigyelések koronázatlan senkije... és várom itt a szodomgonorrheát?
ejnye én... ;)
rendben volt ez végül is mindenben.
s ha vasárnap az ebéd elött a terem s mondandóm közepén az egyik testesebb srác feltúr orrába, megörül bányászott kincseinek és elmélyülten rágcsálni kezdi... hát istenem.

napokra jót tesz a fogyókúrámnak :)

s nopersze... itt is volt makka ;)

ürmacikról és emberekröl

kettövel ezelötti beírásom egyik kitétjére figyelt fel egyik kedves olvasóm és magyarázatot kért. a buzi ürmacikról van szó - s aki most nem lenne képben, olvassa vissza, márcsak azért is, mert nem buzik, és nem is ürmacik, hanem csak egyetlen egy, a megismételhetetlen Space Teddy!

(s nem, ez most nem a "farkasházy az ürben" c. új rádiókabaré!!!)

történt vala, hogy valamelyik nap, úgy kéthárom illuminált állapotban elkövetett csillagnézés közepette ürhajó szállt le nagyszobám közepén!

mi, akik generációsan ugyebár mézga aladáron nöttünk fel, ezen meg sem lepödünk, igaz, kicsit furcsállottam, hogy ürmaciéknál miértis Tintin holdrakétáját használják tovarepítési eszközként, dehát ki vagyok én, hogy belepofázzak egy galaktikus szupercivilizáció utolsó egyedének túristáskodó szokásainak mikéntjébe?! hiszen, mint késöbb kiderült, az ürhajóból annak elötte álmaimban (ez valami transzcendentális miezmár lehetett... mint mikor anyukám álmodik betörésröl, és másnap tuti betörnek valahová az országban!) már oly sokat szereplö Space Teddy lépdelt komótosan elö, jobb mancsát univerzális gesztussal lendítve.
(azt nem tudom persze, ürruháján belül melyik ujját nyújtotta ki - ha már univerzális gesztusokról beszélünk. hiszen - valljuk meg! - amit az emberiség meglátogathatóság szempontjából a galaktikus útikalauzba mostanság irat magáról, nem épp az "ezer hely, amit látnod kell, mielött számítógépbe töltik tudatodat" kategóriába repíti...)

nemcsak mézga aladáron, hanem általában is scifin felnöve persze rögtön tudtam, innentöl én képviselem az emberiséget, és ha nem akarom, hogy kegyetlen csillagközi háború utáni szétnyomott vakarcsbogár legyünk a nap szélvédöjén, derekasan ki kell most állnom érettünk.
elöszedtem hát minden megmaradt matematikatudásom, hisz mint tudjuk, a számtan univerzális nyelv, és felírtam azt az egyenletet, amiröl vallom, hogy az emberiség boldogabbik fele számára egyetemes alaptételként szolgál.

(a képen balra hátul egyébként az ürhajó csak a rövidülés miatt olyan kicsi. nanáhogy!)
(valamint felkészülve mindenféle roswell-bolondra, jótékonyan felismerhetetlenné tettem magam.)

Space Teddy brummogott valamint finom kis nyelvén, majd megrázta fejét (ebböl is láttam, hogy nem várnai berepülöpilóta, hisz a bolgárok bólintanak egyetnemértésük jeleként!) és felírta a helyes megoldást... rájött ugyanis, hogy trükköztem vele!
teszt volt persze, amit kitaláltam, és ö brilliánsan reagált a kiélezett helyzetben!!!

innentöl már ment minden, mint a karikacsapás. az apró kis civilizációk közti incidensen nagyot hahotáztunk, majd megkínáltam tejszínes earl grey teával, szigorúan cukor nélkül, mert az árt a mackók emésztésének, és hát nem akartam ugyebár azt a vakarcsbogár dolgot... cserébe mézet csepegtettem a bögrébe, mitöl enyhén homályos lett tekintete és hálálkodva ropogtatta meg vállam. mivel ezek után úgyis padlón voltam, megkértem még néhány fénykép készítésére.

(hmm... azt hiszem, félreérthetett, mert hátradobta fejét, mintha hosszú haja lenne, és vonaglás közepette kezdte kigombolni szkafanderét... s esküszöm, ürhajójából az ismert "tüdüttürü,padammpadamm" ismétlödött hanglejtéssel...
gyorsan megállítottam persze... mintha enyhe sajnálkozást véltem volna felfedezni arcjátékában... dehát ki tudja azt, egy ürmacinál. viszont ha a playboyt érdekelné... vagy a playbeart... akkor üzenetet a kiadóba!)

végül jóbarátként köszöntünk el, s megígérte, ha kellö az érdeklödés, újra meglátogat.
jelezte még, vigyázzunk a környezetszennyezéssel, george bush-sal, és a méhekkel, majd egy utolsó beintés után ürhajójával úgy elrepült, mintha ott se lett volna soha...

s csak a most itt, szenzációszámba menöen közreadott fényképek bizonyítják, mindez nem a képzeletem szüleménye, hanem valódi harmadik tipusú találkozás volt.

RUDI

Tulajdonképp véletlen.
Sors.
Huszonharmadik bejegyzés... aki ismer, tudja, mennyire szeretem ezt a számot... meg hogy föképp a szépsége miatt.
S mivel egyrészt amúgy is akartam erröl írni, elöbb-utóbb, s másrészt egy számomra nagyon kedves ember megtisztelt egy rendkívül szép, érzékeny memento morival, eljött hát a pillanat, hogy a rám eleddig talán legnagyobb hatással lévö személyiségröl karcolhassam össze - természetesen lényegénél fogva felületes - gondolataimat.

---

Rudi az elején még csak macska volt, név nélkül. A Széna téri piacon árulták, valahonnan a környékbéli hegyekböl származott, és rettentöen piros nózija miatt kapta késöbb akkori feleségemtöl nevét. Ildikó mindig is macskás volt, s már itt kint lakott velem, mikor otthon meghalt kedvenc cicája... Napokig sírt, és bár vígasztaltam, alapvetöen háziállat nélkül felnöve nemigen tudtam követni akkor ezeket az érzéseket. Hisz csak egy macska volt... igen, persze, szomorú dolog, és kár hogy nem voltál ott az utolsó napokban... dehát... majd lesz másik.
Nem, soha, felelte.

S biztos tartotta is volna magát ehhez minimum tizenegyésfél napig... de a sors közbeszólt, s Ildikó egyik barátnöje meglátta otthon ezt a kis borzadályt, és úgy döntött, ha már úgyis látogatóba készülödnek hozzánk Németországba, elhoznak egy apró, szörnyen izgága ajándékot.
(Amúgy szörnyülködve képzelem el magamban Firincet, aki a kispolszkit 1000 kilométert hajszolta, Ildikó testvérével, barátnöjének fiával és egy minitigrissel a hátuljában... hálából egyik focimeccsünk alkalmából tökön rúgtam a labdával, esküszöm hogy véletlenül, de ettöl ö persze még percekig levegö után markolászott lila fejjel...)

Rudi tehát megkapta nevét, piros orra miatt, mely ugyan nem világított a karácsonyember számára (én anno a télapót fordítottam így magyarra, hiszen németül Weihnachtsmann... azóta megtartottam furaságnak. Furaságokat is gyüjtök.), de valahogy annyira jellegzetes volt, hogy más név számításba se jöhetett.

Nekem kicsit fura volt ez a kis szörmók, iszonyú hosszú, makimajom farkával, és megrettenve kérdeztem, mikor sikerült karomba fuvolázni (mert amúgy szinte a végéig nem maradt karban... talán csak nekünk, nagykegyesen késöbb), hogy lesz-e ez még szebb is?
Ildikó három napig nem volt hajlandó ezek után fözni rám, ekkor tanultam meg kínomban mindazt, amiröl Jamie Oliver álmodik, ha merész...

Rudi éjjelente lehetetlenné tette a közlekedést (s lám, ebben is mennyire ügyesen alakította sorsom: azóta se kell szinte soha éjszaka a wc-re járnom!), hiszen a vaksötétböl elörontva akár hajnali négykor (söt, föképp akkor...) halálbiztos érzékkel szitává karmolta a vádlidat, mint valami lábmagasságban repülö denevér, aki elöl csupán akkor van menekvés, ha eldobsz a feje felett egy e célra rendszeresített plüss kacsát, amit aztán elülsö tappancsaival fojtogatott, a hátsókkal meg kenguruszerüen gyomrozott. Ha jól számolom, három ilyen kacsát tett taccsra felnötté érése során.
(Bizonyára isteni látvány lehetett volna kívülröl figyelni engem, ahogy vádlivédö térdmagas, vaskos, rózsaszín nöi tornazokniban, megerösített elejü alsóban és egy sárga plüsskacsát szorongatva saját lakásom szobáin hussanok át mint valami nindzsakommandós ajtótól ajtóig, csak éppen lélegzetvisszafojtva és reménykedve, hogy be ne huggyantsak, míg szemem majd kiugrik az erölködéstöl, hogy kiderítsem, merre jár a "szörny"...Kinek pedig éjszakai látcsövel is felszerelt agya amúgy akár alvás közben is be tudta volna mérni félelmem szaga alapján, merre járok épp...
Bizonyos vagyok, Rudi a támadások elött egyébként mindig eleresztett egy finom kis kegyetlen kacajt... legalábbis állítom, hogy a tüszúró fogak mélyedése és böröm sercegése elött röviddel mintha folyton hallottam volna valami ilyesmit.

Nos, ilyen s hasonló események persze nehezítették összeszokásunkat, s sokáig ódzkodtam is, hogy egy ilyen vadállatot beengedjek - pláne, ugye éjjel - a hálószobánkba, valamint megszületett a legenda is, mely szerint Rudi egyik szülöje garantáltan a budai hegyvidék egyik vadmacskája lehetett...

Ahogy kezdtem aztán intenzívebben foglalkozni a macska-tematikával (márcsak azért is, mert egyre féltékenyebbé válva vettem észre, ahogy Rudi átveszi az alfa-hím szerepét a családban, legalábbis ami az etetés és símogatásos gügyögés frekvenciáját illette Ildikó részéröl), számomra is világossá vált, hogy Rudi - túl az elvárható mértékü tulajdonosi büszkeségen is - valóban páratlan példány. Gyönyörüen szép tigriscsíkozása, rettentö szabályos és igézö arca és nagyon kecses mozgása, tartása volt. Ráadásul hatalmas állat... sokszor, szinte mindig, kinyúlva feküdt, s olyankor a "méteres macska" kitét új értelmet nyert...
Hülyére vert minden más macskát, márcsak mérete folytán is, meghát mivel éjjelente rajtam gyakorolhatott... s büszke apaként mondom, veretlensége megmaradt mindvégig, bár korosodva bölcsebb lett, s szerintem már inkább tréfáival szórakoztatta halálra ellenfeleit...

Nagy szerelmét, Nüsüt, sajnos már csak herélten, Budapesten lelte meg. Kétlaki macska volt - ha a nyarat otthon töltöttük, mindig jött velünk. A gyakran 9-10 órás autóutat, talán kispolszkis kálváriája miatt mindig jól türte... meglehet persze az is, tudta, most jön a szabadság...
Otthon ugyanis, Ildikó családjánál kiengedhettük a többi macskával a kertbe.
Németországban ezt föképp én nem támogattam... én, aki addig az egyetlen háziállat madarával is csak akkor foglalkozott, mikor az kirepült az ablakon, és elrabolta egy csapat egerészölyv, gondolom moziba vitték. Rudit viszont komolyan féltettem az autóktól... s talán csak hasznos(ítható) kifogás volt számomra, hogy nem szeretném mégegyszer ennyire sírni látni Ildikót egy macska miatt.

Nem... az igazság inkább az, hogy az a kis dög valami olyan hallatlan sebességgel lopta be magát a szívembe, hogy más erre azóta se volt képes...
A mai napig kimondhatatlan, mennyire sokat jeletett egyegy szuszogása, nézése, harapása, dorombolása, hátonalvása, visszanyekergése, ha mekkmekket mondtam neki álmában, s megannyi más, egyediségében örökké szép pillanat.
Hogy mást ne mondjak, imádta a dinnyét, jobban zabálta, mint a nyers húst, és ha valaki tulipánt hozott a lakásba, addig nem nyugodott, míg az összesnek le nem harapta a virágát...
Máig nem tudom, ennyire gyülölte, vagy ennyire szerette... :)

Meg vagyok gyözödve, általa tanultam meg, hogy más lényt, más, általad elsö nekifutásban kisebbrendünek, butábbnak, kevésbé fontosnak tartott lényt nemhogy nem utasíthatsz semmire, hanem nem is érezheted, hogy nem vagytok egyenrangúak... merthiszen ott és akkor követed el az elsö, jóvátehetetlen hibát.
Rá kellett jönnöm, hogy macskás vagyok, s nem kutyás. Nekem nem kell olyan társ vagy barát, akinek megmondhatom, mikor mit tegyen... én azt szeretném, hogy HA megtenné, azért tenné meg, mert meggyözöm. És persze ebben a meggyözésben lehet hogy állhatatos leszek... De nem fogok tudni utasítani senkit, hogy parancsaimat teljesítse. Nem akarom.
S így aztán ne azért ne ugorjon fel Rudi a konyhaasztalra, mert kétszer jól ráparancsoltam, s megjegyzi, söt lesi minden kívánságom, hanem azért, mert meggyöztem, hogy nekem ez nem tetszik... s ö kegyesen megengedi, hogy elhiggyem, ha nem vagyok otthon, akkor sem ugrál fel az asztalra, nemcsak a jelenlétemben... :)
Más kérdés, hogy tudom persze, olyankor felugrik. Egyikünk se hülye... de attól még harmóniában éltünk ;)

Budapesten a kertben hihetetlen kalandokat élt, élhetett meg... s mégis, ha nyár végén mindig hazamentünk, úgy éreztem, elfogadja a hazautat is... tudta, most jön az év maradéka, ahol ugyan egyedül van, meg bezárva, maximum padlással és pincével mint egér- és szénporhajkurászó tereppel, de az cserébe mindmind az övé... és gazdái is mindmind csak az övéi.

Ildikót ébresztette, hajnalban, mindig. Tudta, velem hiába próbálkozik... szimplán nem kelek fel, mert nem ébredek fel. Mellettem - megtörtént! - reggelente porszívózni lehet... Ha alszom, alszom. A vicces az volt, ha Ildikó például Magyarországon tartózkodott, s mi Rudival kettesben maradtunk, tökéletesen alkalmazkodott életritmusomhoz, s ha például tízkor keltem, ö is mindig akkor kelt és kérte a reggelit. Fantasztikusan okos volt, szerintem egyébként éjjelente azzal a botrányosan jó röntgenszemével tuti hogy a könyveimet olvasta...!

Az évek során aztán... nem talált meg elveszett kisbabát egy kútban, nem hozta fel a vasárnapi újságot, miután jól megkergette a postást (bár meglett volna rá a képesítése, bizonyosan...), s nem riasztott gázszivárgásnál - bár ez utóbbit biztos csak azért, mert sose volt gázszivárgás.

Viszont odatolta kis nedves nózíját, amikor bögtem, mert meghalt a nagyanyám, aki anyám helyett volt sokáig anyám... vagy ráfeküdt Ildikóra és puhán szuzizott rajta, ha érezte, gazdija meg lett bántva általam... s kettönk közé sétált vagy feküdt, ha veszekedtünk.

A lábunkon aludt, éjjelente (mert persze késöbb már beengedtem, söt bekérettem a hálóba... s büszke voltam, ha rajtam feküdt, s nekem okozott kényelmetlenséget, bár ezt soha senkinek be nem vallottam volna), s mindig az ablakban, s majd az ajtóban várta, hogy hazaérjünk.
Állítólag megérezte, ha az utcába érek, felugrott és kilesett, jövök-e már.
Rádnézett, s felesleges is volt megszólalnia. Beszélt, a szemével, s ahogy tartotta fejét.

Ha Magyarországon a saját utam jártam, s csak egykét hét után kerültem elö, vagy eleve hetekkel, hónapokkal késöbb mentem Budapestre, elöször berohant a kertböl, amint meghallotta hangom, s láthatóan piszokul megörült nekem... aztán valami kattanhatott a fejében, s szinte látszott rajta, amint rájön, "hohó, hisz nekem haragudnom kell erre a faszra, itthagyott hetekre..."
Ilyenkor aztán beült a szoba közepére, háttal nekem, s jelezte, hogy duzzog...
Majd, egykét perc után, valóban napkeleti bölcseket idézö okosságával eldöntötte, hogy ez marhaság, s visszajött tekeregni a lábam köré... hagyta hogy felkapjam és megrágcsáljam a grabancát, és kuncogott, dorombolt boldogan...

---

Az utolsó évben müteni vittük. A szájában tumor keletkezett, a vége felé, év elején, már szinte operálhatatlan volt. Kicsit megdagadt pofikája, de még tudott és akart enni. A doktornö azt mondta, amíg étvágya van, nincsen gond.
Márciusban aztán Ildikó, akivel addigra már külön éltünk, viszont föképp Rudi miatt is napi kapcsolatban voltunk, hívott, hogy segítsek, mert Rudi már két napja nem evett.
Sírtunk mindketten.
Miután megbeszéltük délre az altatást, gondolkodtunk, hogy mi legyen utána...
Német macskatemetö, három év garanciával, hogy nem bolygatják a sírt... ráadásul minket meg ki tudja hová vet a sors addig... Szóval azt nem.
Egyszerüen... kidobni... semmiképp sem.
Rudi... egy rudi volt.
Saját fajta.
Egyetlen példánnyal.
Öt nem lehet csak úgy egyszerüen... elhagyni. Otthagyni.
Ildikó mondta végül, ö legszívesebben elhamvasztatná... s a hamut otthon, ha megyünk áprilisban, a kertben, ahol mindig szabadon volt, s a többi macska is fekszik egyegy virág alatt, az övéi, s szerelme mellé temessük majd.

Rögtön egyetértettem, s mivel racionális dolgokat kellett sorjában véghezvinni, ott helyben, elaltatás elött két órával elkezdtem az internetet böngészni kisállat-krematóriumok után... Miközben Rudi meg még mindig ott tekergett az asztalon, át-átmenve a monitor elött, s arcomról nyalogatva a könnyeket.

Késöbb Ildikó nem akart bejönni a mütöbe, kint maradt és borzasztóan sírt.
Én mindvégig fogtam, tartottam Rudit, és a legszörnyübb volt, amin valaha átestem életemben.
Az egész olyan volt, mint valami fura, jóvátehetetlen álom... s ahogy lassan ernyedt kicsiny feje kezemben, s szállt el az élet belöle... csak azt éreztem, mintha facsarnák mindenemet belül, és nem tudom visszacsinálni, nem tudom visszacsinálni, végevégevége
mindennek.

---

Nagyanyám halálakor észrevettem már magamon, hogy valami biztosíték ilyenkor kiugrik (vagy beold? fenetudja.), és képessé tesz egészen racionális, gyors és logikus tettekre... Kívülröl szakszerü lelketlenségnek hathat... ezt akkor mondták rám, mikor egy kezeim közt haldokló, közlekedési balesetben sérült férfit láttam el... azt hiszem, olyan 17 éves körüli voltam akkor. Nem tudom, mivégre alakult ez ki, de segített abban, mindenképp, hogy még aznap délután 400 kilométert autózzunk Rudi testével a csomagtartóban a Ruhrvidékre, ahol az egyetlen ilyen jellegü intézmény honolt, és ahová égiek összjátéka folytán délután ötre kaptunk is hamvasztási idöpontot. Transzszerü állapotban voltam végig, csodálom, hogy egyben maradtunk, az út maga volt egy külön ródmúví, Ildikóval felváltva nevettünk és bögtünk, Rudis történeteket elevenítve fel, miközben kerestük a sehol se megfelelöen kitáblázott utat a megcélzott város felé, izgulva, hogy odaérünk-e, s mi lesz, ha nem.

Végül este 11-kor értünk haza, Ildikót a lakásába vittem, Rudi dobozával, amelyben a hamut öriztük aztán áprilisig, s utána magam is nyugovóra (?) tértem.


Napokig, talán hetekig is, ha valamihez hozzáértem, ami vele volt kapcsolatos, elfogott a könnyezhetnék... mint, megvallom, most is, írás közben egynémely passzusnál.
Továbbra is magamnak írok itt mindent... Ha valaki... ezzel az egésszel most nem tud mit kezdeni, bármilyen oknál fogva, bocsásson meg érte. Ha két nap múlva, vagy bármikoris, írom a következö kis semmit, a szokásos gondolataim és hangulatom hozom majd.

De ez a huszonharmadik beírás Rudié.

Mindig is az övé volt.
Mindig is az övé lesz.


---


Van emberember... velük naponta találkozom.
S van macskaember.
Egyikük, számomra a legfontosabb, pénteken fél éve távozott el valahová máshová.


15 évet tölthettem vele el.


Remélem, néha visszanéz, és mosolyog, ha meglát.
Azzá tenne ezzel, amivé életében mindig.

Büszkévé.

a csomag, a gól, és két füstölgö transzvesztita

tegnap tanításilag voltam nemotthon. a sárga kis postásautó hozott kék kis cetlit szaros, állandóan beragadó kis postaládámba, melynek a házon belül ugyan nem lehet kinyitni a zárát, ellenben kívülröl levehetö tetös - mint anno az endéká turmixgép - csakhát mint jeleztem már, ott meg beragad.

tudom, tudom... erre léteznek opciók, az emberiség a sima fogpiszkálótól a hat megatonnás hidrogénbombáig sokmindent kifejlesztett ilyen jellegü problémák megoldására. ami leginkább zavar tán az egészben, az a kis kémlelönyílás úgy megközelítöleg talpmagasságban a belsö ajtaján... enyhén diszfunkcionális, egyrészt elhelyezkedését illetöen, másrészt kintröl az egész doboz fedelét egy jól irányzott, házfal felé kivitelezett rúgás után ugyebár le lehet kapni.

mivel azon fura emberek közé tartozom, akik el is szeretnék olvasni a nekik küldött leveleket, következésképp talpnyomaimtól mállik a vakolat a ház falán. ez kedvenc házinénimet, aki 89, és ha rossz (vagy jó... ahogy vesszük) napja van, minden gond nélkül megkérdezi töled az utcán, hogy lelkecském, maga hogyan élte meg, amikor bevonultak az amerikaiak?, finoman szólva zavarja... ö még a németek azon generációjához tartozik, ahol a küllem fontosabb a belsönél...
magyarul (németül) mindegy, hogy bent habosra verem a családomat, lényeg, hogy a vakolat kint legyen szép.
noshát.

jaj, de hol tartottam?
ja igen, csomag.
tehát már készültem is rohanni, hisz hatkor mint a svájci óra zár be a német posta. igenám, de olvasom az új formátumú kék cetlin, hogy hohó, van egy "packstation" nevü hely (ez eufemisztikusan csomagállomást jelent... én botor azt hittem, erre van már egy fogalmunk: posta...), amely a nap bármely órájában kiadja a csomagot, valamint be is veszi (ha fel kívánnál adni egyet. a fizetést bankkártyával intézed, a ragacsot rá még otthon kinyomtatod, és kész).
jujj, gondoltam magamban, én mint régi scifis minden furaságot támogatok, csak legyen új (kis mellékes... h.g. wells is hogy bedölt sztálinnak... :D ) és egy fincsi vacsora után (jázminrízs, gombástejszínes pulykamellfilé, magyarosan megcsinált paradisaláta) nekiindultam kalandisztánba, azaz a posta épületéhez.

hát kérem, a "csomagállomás" köbö olyan, mint egy mozgáskorlátozottaknak fenntartott köztéri vécé (szerintem olyan színü is, de mindegy), csupán beleülni nem lehet, mert a csomagméret korlátozott... (igaz, szerintem más okból sem szükséges megpróbálni.)
kérték, éríntsem meg a képernyöt, ezt megtettem, mirefel nyelvet választhattam (itt a vicces apropó az volt, hogy az "english" felirat felett ír zászló díszlelgett... sebaj gondoltam, ez akkor az IRA csomagállomása, remélem, megkapom a dobozom, mielött egész göttingen felrobban!). a nyelvválasztás után választhattam feladást vagy elhozást, utóbbira bökve kérték, hogy a kék cetlit tartsam a szkenner elé. ettöl kicsit féltem, mert a szkenner által kibocsátott fényben urambecsületszavamra láttam az ujjcsontjaimat, mint egy röntgenképen, szerintem azóta fáj is a kezem és rohadni kezdett. demindegy. rövid berregés és kattogás után, mely leginkább mikrobit juttatta eszembe, ha örá még emlékezne valaki, kinyílt egy fal, de olyan furán... az ajtó úgy állt nyitva, mintha hívogatna... tedd csak be a kezed, kismarha, tedd csak be...
éshát kicsit féltem is, mert emlékeztem, madame guillotine szerkezete milyen ügyes volt a csonkolásban.
hosszú szónak sok a vége, lényeg, hogy kikaptam a csomagom és sietösen távoztam. nem tudom továbbra sem eldönteni, hogy a végén megjelent "önt regisztráltuk" felirat a képernyön pontosan mire vonatkozott, és kell-e ezentúl félnem...
viszont.
a csomagban volt vagy öt-hat kifejezetten jó könyv, amely az eseménysor következtében esetleg álmatlanná váló éjszakáim tuti megmenti :)
olvassatok richard morgant és iain bankst. mondtam már? mondtam már. mindegy.

---

ma a szokásos péntekesti focin voltam amúgy. löttem egy gólt, adtam két gólpasszt, kivédtem 4 potenciális ellengólt (nálunk repül a kapus), s akkor most jön a nemdicsekvés: elfáradtam, elestem, véletlenül felrúgtam valakit, aki nagyobb és agresszívabb volt nálam, mirefel nemvéletlenül felrúgtak, kihagytam 3 helyzetet, és a tüdöm környékéröl valami sípszerü hang uralkodott el a pályán úgy félidötöl... az egyik srác hívott is parafenoménnek a pantomimcsoportjába... :)

hétfönként kosárlabda szokott lenni, azt valahogy jobban szeretem, átláthatóbbnak, intelligensebbnek tartom, és kifejezetten jófej emberkékkel vagyok ott. az egyik például folyton olyan trikóban játszik, melyen az alábbi felirat pompázik:

adjátok vissza a falat!
csak ezúttal magasabb legyen...!

nem mertem eddig megkérdezni, hogy ö amúgy a nyugati vagy keleti oldalról származik... mindkettöben lenne ráció, ha érzékenyen figyeli az ember az itteni elmúlt 17 évet...


---


göttingen, belváros. hideg szél fú a rónán, kemény arcokba nyes az északi szél. lovak horkantanak idegesen, egy csehóajtó nyikorog... hirtelen... dinggg... dingdongggg... megszólal a harang... lassan üt, egyet, kettöt... a tizenkettedik harangszóra megáll a levegö, mint a tájfun szemében, és színrelép...

transzvesztita áá (ezentúl: téá), a bal sarokban,
valamint
transzvesztita bé (tébé), a jobb sarokban.

téá városszerte ismert. hosszú, ösz haját nem akadályozza gyakori mosás rút állaga felvételében. tulajdonosa hosszú, bö, libegö, rózsaszín virágmintás ruhácskát hord, cipö és zokni nélkül mezítelen lábbal lépdel balettáncosi kecsességgel és george busht (öt akkor is kisbetüvel írnám, ha egyébként nem.) garantáltan irigylésre késztetö átszellemült, boldog mosollyal felalá a fö bevásárlóutca közepén. passzentos kis fekete öv egészíti ki öszi kollekcióját, jobbján finom manikürtáskácskát lóbál, óvatosan persze, hogy a belészorított plüss kismaci ki ne essék. elfeledtem még említeni, hogy téá vagy 70 éves körüli lehet, és nyáron elöszeretettel színes üres (!) kartonokkal megpakolt babakocsit húz maga után egy spárgán?
ja, valamint magas, mint a hóhér.

öt talán leginkább travesztitaként kéne aposztrofálnom, hiszen bár nem néztem meg, vélhetöen nem operálták növé. igenám, de a travesztita per definitionem csak a show kedvéért végzi a nöi maskarát, utána - még ha homoszexuális is lenne, ami nem feltétel amúgy - "visszavedlik" férfivé. téá viszont láthatóan imádja nöi mivoltát, mégha testileg irritáló is lehet némely kiálló szerv...
de ez szerintem innentöl legyen az ö baja.

[viszont a félreértések elkerülése végett akkor itt egy szó a homoszexuálisokról is.

furamód vonzom öket :D

mikor kikerültem németországba, húúú... nekérdezzétek, nagyonnagyon régen, akkor egy tök aranyos kis huszonvalahány négyzetméteres lakásban húztam meg magam. az egész kimenetel okait, körülményeit inkább most nem taglalom, ez már így is túl hosszú beírás, szerintem az olvasók fele már el is ment moziba, úgyhogy a lényegre térek.

(mindjárt.)

nos, akkoriban, egyetem elött, pénz és ezért dolgoznom kellett, s egy kicsiny lemezboltban lettem lemezeladó... történt, hogy a kollégám, akivel egy éven keresztül aztán szinte napi nyolc órában egymást boldogítottuk (átvitt értelemben!!!!), egy tipikus, könyvböl kilépett homoszexuális német slágerénekes volt. emlékeztek dieter bohlenra? na, olyan, csak nem annyira kövér, és valamivel intelligensebb. viszont cserébe nürnberg huszonkilométeres körzetén túl a fü se ismerte. aranyos kis groupiejai voltak, negyvenes-ötvenes mamikák, akik szerint "olyan édes a hangja, és annyira jóképü a hosszú göndör, fodros, szöke hajacskájával"... szerintem ha tudták volna, hogy 150 kilós, zsírosképü és -hajas "producere" valójában (két imádnivaló, gyönyörü fehér perzsamacska mellett) az ágyasa, nem hoztak volna minden reggel finom meleg sütit a kávénkhoz, s nem kínálták volna lányaikat feleségül.
(neki, nekem nem. ilyen a sorsom... túl kevesen ismerik el énekesi tehetségem... igaz, cserébe producerem se volt soha... ;) )
imádtam, nagyon sok szempontból azt az évet, és nagyon jól kijöttem a sráccal, aki akkor olyan 7-8 évvel lehetett idösebb nálam... sajnos elvesztettem szem elöl, pedig munkában, mármint rendes, nyolcórás, kötött munkában, ha végeztem, azóta se éreztem olyan jól magam, mint vele. borzasztóan sokat nevettünk, és... nem tudom, olyan meleg volt minden.

jajh, nemúúgy...!!! :)

meleg, úgymint... bensöséges.
mint hazatérni karácsonykor ahhoz a családhoz, amit mindig is szerettél volna, s tudod, hogy már csak téged várnak, viszont nagyon, és ha belépsz, meleg lesz, és narancs és fahéj és fenyö és babapúder illatok veszekednek az elsöbbségért, és mindenki megölel, és szeretnek, szeretnek, szeretnek. bent huszonhárom rokonod érzi magát jól, kint havazik, Elvis Presley énekli a Jingle Bellst, két macska dorombolja körbe a lábad, rég látott gyermekkori kutyád, aki közben hatvanéves, mert itt az állatok sem halnak meg, vidáman ugrál fel és kéri a simit, és közben hátulról tuszkol be a feleséged meg a kéthárom gyereked, de azért mosolyognak rád.

és tudod, hogy idén végre megkapod a Space Teddyt, az ürruhás, sisakos macidat...

nah, ilyen meleg volt ott a boltban nekem, s talán nekünk... :)

sorry, elrévedtem. nincs vége.
a kis lakásom felett lakott egy jimmy sommerville-re emlékeztetö srác. volt egy kedves lánytestvére, az a szomszédban lakott, gyakorlatilag hárman sokat együtt voltunk és szórakoztunk. külföldiként, mégha beszélve is a nyelvet, jól esett, hogy úgy "befogadnak"...
igenám, de mikor egyik este épp kettesben valami filmet (nem, nem barbara streisandos...) néztem vele, s egymás mellett ültünk, egyszercsak veszem észre, hogy mereven rám néz... visszanéztem rá, hogy mivan... s erre megcsókolt. szájon.
én meg ültem, nagy szemmel, miközben ö az ajkam explorálásával (szerencsére nem: penetrálásával) volt elfoglalva, aztán mivel nem reagáltam sehogyse, egy idö után abbahagyta a játékot és rám nézett.
én meg megint vissza, és kérdeztem, hogy "ez mi volt?"
ami persze hülye választ is érdemelt: "megcsókoltalak"
"értem", mondtam... "bocs, de az a helyzet, hogy abszolút semmit se éreztem... úgyhogy ezt talán többet inkább ne..."
szomorúan, megadóan bólíntott, megsímogatta buksimat, majd egy idö után felment lakásába.

(a rákövetkezö héten megszeretkeztem a húgát, de ez már nem ide tartozik.)

a lényeg, hogy utána elfogadott sima havernak, elvitt csomó buzibárba, ahol persze mindenki magáévá akarta tenni az új magyar pipit, mi meg halálra röhögtük magunkat a csaholó falkán :)
azóta is, amikor csak homoszexuálisokkal vet össze az élet, szeretettel emlékszem ezekre az élményekre és tök jól tudom érezni magam...
a sok homofóbnak tehát üzenem: legalább egyszer gyüjtsetek be egy csókot egy azonos nemütöl... :)
nah, zárójel be, és nyugi... mindjárt vége ;P ]

térjünk vissza tébéhez.
öt még soha nem láttam göttingenben, pedig higgyétek el, emlékeznék...
nem is tudom, idevalósi-e.

mindenesetre tébé... najó, megpróbálom.
különösen a férfiak vigyázzanak most ide: képzeljetek el két hatalmas mellet. de olyan... nemtudom, 120 DDD-t vagy mi. szóval borzalmasan nagyot (nem az esetem, de ez mindegyis.) de nem ám cipöig lóg, fenéket...: elöreszegezetten, mintha dárda lenne, csak nem a hegyes fajtából, hanem a dinnye fajtából.
dinnyedárda... :)
szük, leginkább aerobicnál használatos fekete leggins. ahol normál férfiak évente egyszer leellenörzik, hogy van-e olyan daganatuk, amilyen nöknek sose lehet... na ott neki láthatóan semmije, olyannyira, hogy ott szépen be is vág a tanga a bevágható részbe.
kecses manökenmozgás, bunda felsörész... a haj ápolt, göndör, középhosszú.
értelmesen csillogó szemek...

megvan?

na.
és ekkor, a már lassan kacsintóssá váló szemkontaktus után pillantásod lejjebb csúszik, majd megáll a szíved, mikor meglátod...

...a világ legigazibb, legszörösebb tengerészszakállát bud spencer óta!!!

:))))

tébé leírhatatlan hatással volt rám. sokszor nem lehet eldönteni, sírjunk-e vagy nevessünk. de ez a láthatóan növé átoperált transzvesztita, aki megtartotta szakállát (vagy, a szinte rosszabb verzió - férfivá operálandó nö, aki még csak a szakállnál tart...) annyira taccsra tett, hogy köpninyelni nem tudtam.

a két jelenés ráadásul egy utcában, egymással szemben...
esküszöm, lélegzetelállítva figyelte az egész utca, mi lesz ebböl...

amihez képest aztán sajnos nagyon különleges dologról már nem tudok beszámolni...
téá és tébé közeledtek egymáshoz... magassarkú cipö kontra mezítelen láb, hórihorgas büszkeség kontra szakáll...
s mikor elmentek egymás mellett, mindketten durcásan felvonták, majd ellentétes irányba félrefordították fejüket... :D
mint két rivális a kifutón...

s hát ki tudja... meglehet, azok is voltak. nekünk, csak nekünk ott akkor.


hajjj... komolyan mondom, gyerekek... ez a város minden pénzt megér.

persze van itt más látványosság is - létezik például cukrászda... - de ez a hájnún most felvértezett isten bárminemü (!) állatkertje ellen... ;)


---

jajh.
na. hosszú voltam?
elnézést.
tudom, kicsi történetek, tulajdonképpen.
dehát úgyis magamnak írom ;)


szép hétvégét mindenkinek.