meg nem hazudtolva önmagam, boldogan kéjes vigyorral szemlélödtem évszázados házfalak neoklasszicista fehérsége közepette, kezemben hátizsákom, benne degeszig leértékelt francia képregények, portugál és angol képzömüvészeti albumok.
a huszonnyolcas villamost vártam, apró kis, kockaköves utcácskákon dombra fel, dombról le falakat morzsoló közelségben száguldó sárga útitársam, hogy elvigyen margaridáék háza elé, s elkezdhessem a nap hátralevö részét. megtaláltam lisszabon képregény-szaküzletét, s mint mindig, mikor külföldön vagyok, jól bevásároltam könyvekböl – baj velem most már nem történhet, gondoltam elégedetten.
haha.
---
de akkor kezdjük elölröl :)
a péntek esti érkezés márcsak azért is emlékezetes marad, mert sikerült házigazdám, margarida lelkébe a reptérröl hazafelé rögtön kétszer is beletoppanni.
legelébb is közöltem még a reptéri parkolóban egy ott pihenö példány láttán, mennyire szeretem a jaguárt, mirefel jelezte, hogy ö is, s ezen megerösítést csacsogásra használva kifejtettem, mennyire gyülölöm ezzel szemben a mercédeszt, és milyen tipikusan vicces, hogy európa keleti felén legföképp kigyúrtkopasz, undorító maffiózók használják. megértöen mosolygott, majd a legközelebbi mercédeszt megcsipogtatta, és fapofával közölte, semmi baj, tegyem csak be hátul a táskákat…
a következö sokkhatás akkor érte, mikor szembesítettem azzal, hogy cipruson még azt hittem, ö és helena egy pár. ezen akkorát röhögött, hogy majdnem nekiment a keresztezödésnek.
szerencsére hamar ráébredtem, hogy ez nem az én napom, és az est maradék részében számomra is meglepöen kiemelten csendes maradtam.
annyit még erröl a fázisról, hogy a tap, azaz portugál légitársaság pilótája RENDKÍVÜL keményen, visszapattanósan, riasztóan csattogósan és rázkódósan tette le a gépet, valamint felszállásnál is túl sok kifutópályát használt frankfurtban véleményem szerint. a sok hülye japán turista persze leszállás után mind tapsolt, minek utazik az ilyen, kérdemén?
a malévos pilóták, jelentem, sokkal jobbak!
anyway, margarida andreassal él együtt immár több mint 10 éve. andreas brazíliában született, német szülök gyermekeként. bár, mint ígértem, csendes voltam az est hátralévö részében, azért sikerült nemkihagyni itt is egy tócsát, ugyanis ártatlanul rákérdeztem, hogy szülei a náci németországból menekültek-e el, mikor már látszott a vezér eljövend végzete...
ne tessék szörnyülködni, ez teljesen helyénvaló kérdés volt, tudvalevö, hogy a második világháború során és után számos német család menekült dél-amerikába, legföképp argentínába és hondurasba, guatemalába persze, meg néhányan chilébe is, egyebek mellett finomhangolva a helybéli diktatúra- és kínzásamplitúdót.
viszont provokatív kérdésem sokkal érdekesebb választ eredményezett, kiderült ugyanis, hogy andreas nagymamája még ötödik péter portugál király és brazil császár bajor királylány feleségének hívó szavára költözött az újhazába udvari szolgálónak, míg a másik ágon – ha jól emlékszem – angliai cég alkalmazásában álló németként kerültek brazíliába nagyapjáék. andreas ott nött fel, de járt egyetemre németországban is, végül portugáliában állapodott meg, és most menedzserként repül hetente (tap-pal, szegénykém...) spanyolországba, szabadidejében fest és brazíliai házát ékesíti. kaptam meghívást oda is, s miután ma, azaz négy nappal késöbb láttam pár fényképet, jelentem, megyek is, amint a sors megjutalmaz egy komolyabb lottónyereménnyel.
margarida amúgy negyvenes matematika-tanár, elsösorban portugáliában élö külföldiek részére, ezért vett részt a ciprusi kalandban, és innét az ismeretség vele, illetve régi barátnöjével, helenával. mely helena a maga részéröl pedig éppen a negyvent elérve angolt tanít, minden érdekli, ami kultúrával kapcsolatos, és vagy ötmillió barátja van szerte a világban és persze portugáliában. de erröl majd útközben.
végül valahogy túléltem az éjjelt és nyugovóra tértem. nagyon meleg volt, napközben például 35 fokok szálldogálnak erre, még jó hogy csomó t-inget hoztam, kell is.
itt lakom tehát:
margaridáéknak van egyébként csodás kis feketedög macskájuk, persze senki ölében állítólag nem marad meg, s csak a gazdáit nem karmolja agyon, nos jelentem, az ilyen macskákat én már mindigis kihívásként értékeltem, igaz, elsö nap még optimistább voltam mint idöközben, akkor még nem tudtam, mi vár rám rákövetkezö éjjel...
---
szombat reggel
helena jött hozzánk, vele ekkor találkoztam larnaka óta elöször.
reggeliztünk, olyan szép mediteterrán módon, frissen facsart narancsléval, andreas által készített iszonyúan finom szilva(szerü)lekvárral, és felkelö nap alatti soksok nevetéssel, ciprusemlék-felidézéssel.
aznapra ö vállalkozott arra, hogy megmutassa lisszabon legfontosabb nevezetességeit, amolyan tour guide-ként funkcionált, jelzem, zseniális hatékonysággal, ugyanis a mai napig megmaradtak az emlékek bennem, mintha ott járnék, a fényképekre sincs szükségem, hogy felidézzem.
nyitottunk a sao vicente kolostorral. a vicc az, hogy ezt még helena se látta sose belülröl, csak a mellette levö templomot. a 15. századi falak közt szinte tapintani lehetett az akkori életet, láttam magam elött a szerzeteseket, ahogyan bonyolítják napjaikat és a kolostor belsö rendjét, hallottam szinte szandáljaik csoszogását a márvány padlón, figyeltem, ahogy a gigantikus ciszternába, föld alatti tárolóhelyre mennek, hogy az összegyült esöviz tárolására szolgáló hatalmas, kongó, riasztóan sötét teremböl életet adó folyadékot merítsenek maguknak, vagy a város számára. néztem, ahogyan minuciózus pontossággal festenek cserepet, mely tevékenységet a mai napig ápolják, ahogyan bibliai idézeteket ültetnek át képi vílággá, mint valami történelemhajnali képregényrajzolók, s a fárasztó nap végén felmennek a tetöre, hogy sütkérezzenek a lemenö nap egész lisszabont bearanyozó, kétség nélkül isteni eredetü látványában.
a labirintusszerü csarnokokban épp lafontaine-kiállítás volt, a híres francia fabulátor állatmeséit illusztrálták hatalmas, ötször két méter széles "képeken", apró húszcentis csempékböl kirakva. láttam még nagyonkeresztény relíkviákat összefoglaló termeket is, például 16. századi, a kolostor mindennapi müködéséhez elengedhetetlen tárgyakat felvonultatóakat, amilyenek az edények, ruhadarabok vagy szimpla kegytárgyak voltak. kifejezetten meglepö volt látni egy majd ötszáz éves, kifejezetten kimódoltnak tünö és csupán szó szerint az idö vasfoga által kikezdett ollót, valamiért, bár sose gondoltam bele, meg voltam gyözödve elötte, hogy az olló egy nem túl régi találmánya az emberiségnek, de legalábbis nem ötszáz éves...
a legfulminánsabb azonban a kripta volt. a tizenhetedik századig visszamenöleg ide temették vagy rejtették az uralkodók földi maradványait. a hatalmas teremben végelátatlan sorban sorakoztak a márvány szarkofágok, rajtuk egyszerü, aranyozott írással a királyok, régensek, császárok és egyéb uralkodók nevei, évszámai – megtaláltam például ötödik pétert is – és a terem közepén, amolyan koronázásaként az atmoszférának, egy különösen díszes koporsópár, mögöttük egy embermagas márványszobor, síró-sirató, apácaruhába bújt nöi alakot mintázó, gyönyörüen aláfestve a hely atmoszféráját és az utolsó uralkodó király halála felett érzett bánatot.
apró meglepetések színesítették az amúgy sem feketefehér élményt. amikor a portánál kértem egy kiadványt, a bácsi elöhúzott a pult alól egy csomó anyagot, legfelelül pechjére egy portugál cicimagazin aktuális száma pompázott enyhén szétnyálazott állapotban, nagy zavarában alig tudta elfedni valami számlatömbbel, helena nem hitt a szemének, utána még napokig meséltük mindenkinek, akivel csak találkoztunk, elvégre mégiscsak kolostorban lennénk vagymiaszösz :)
és akkor apropó találkozni... útban kifelé a kolostor kávézójából belefutottunk tim-be, aki helena amerikai exbarátja, mármint szerelembarátja, akivel egy éve szakítottak, pedig úgy nézett ki, hogy ez lesz az igazi történet mindkettejük életében. a dolog azért volt pikáns, mert bár tim vendégprofesszorként elég sok idöt tölt portugáliában, nem igazán volt várható a találkozó, ráadásul épp egy szökeséget kísérgetett, akiröl kiderült, hogy hozzám hasonlóan várost nézni jött norvégiából, miközben azért látszott, hogy ezek itt most készülnek összetartozni... helena jól állta a sarat, végül elbúcsúztunk egy kis csacsogás után, és mentünk ebédelni egy roppantfinomat a nagy sokkra.
de persze nem ide... ;)a kajálda teraszárol ilyen a látvány:
meg ilyen:
a halfilé után nekiveselkedtünk a helybéli bolhapiacnak. itt jegyzem meg jóelöre, hogy a „nekiveselkedni” bizonyos fokig szó szerint értendö, ugyanis lisszabon óvárosában lakom, valamint a legtöbb néznivaló is ide köthetö, namost lisszabont nemvéletlen hívják a dombok városának, mivelhogy csomó dombocskából áll, szük utcákkal, utcácskákkal, melyeken felváltva dudálgató taxik, kisteherautók és egyszerelvényes sárga, ösöreg villamosok száguldoznak. a két sinpár néha eggyé szükül, ilyenkor lámpák jelzik, melyik közlekedhet épp, egyébként pedig megállnak minden gyalogosnak, vigyáznak egymásra, és, mégegyszer mondom, dombocskára fel, dombocskáról le, ésígytovább :) got the picture?
a pantheon, a kolostor tetejérölnos, a bolhapiac után megnéztük a másik közeli nevezetességet, a pantheont. nevének megfelelöen hatalmas építmény, négyzet alapú (bár tulajdonképp oktogon, de mindegy) templom, iszonyúan magas, és szabadon be- és körbejárható.
a nagy portugál felfedezö és világutazó, vasco da gama szarkofágját fényképezgettem épp, mikor megjelent rui.
ruival nem szabad semmilyen körülmények közt orosz társaságban mutatkozni, ugyanis nevét hui-nak ejtik, ami szláv nyelven köbö annyit tesz, hogy pöcs. mosolyogj szembe valakivel, ordíts rá hogy fasz, és ne csodálkozz, ha kitagadnak az orosz családból. mindegyis, ettöl függetlenül rui kifejezetten vicces személy volt szombaton, rögtön megtaláltuk a közös hangot, mikor megkérdezte, a pantheon tetején nézelödö és sütkérezö kettö darab szöke, vélhetöen német leányzót hogyan kell höflich, azaz illedelmesen megkérdezni, akarnak-e közös fotót, vagy ha azt nem, legalább anyák lenni rui által.a délután végére jókat röhögcséltünk helena egyre szörnyülködöbb arckifejezésén, két ekkora – bocsánat – fasz(i) ugyanis nagyon jól tudja, mennyire csak a szája jár, ugyebár, míg belül... de ezt hagyjukis, mert még a végén spoilerezem a folytatást.
találkoztunk teresával, aki kifejezetten megnyerö személyiség, márcsak azért is, mert macskás :) és macskaszitterként emberkéket hív lisszabonba, akik az ö távolléte alatt ingyen használhatják a lakását. asszem, a legközelebbi lisszaboni utamon erre fogok befizetni – merthogy lesz legközelebb, azt már szombaton realizáltam.
jobbra teresa, középen rui, balra valami hülye turista
ez pedig a kilátás onnan, ahol ültünk. balra a kolostor plusz temploma, jobbra a pantheon teteje.a rákövetkezö órákban négyesben bandukoltuk be a várost. a társalgás föleg angolul folyt egyébként végig az eddigi napok során, igaz, néha megrozsdásodott francia kerekeket indítottak be agyamban, és andreas próbálkozott a némettel, de hösiesen ellenálltam – márcsak azért is, mert meglepöen hamar kezdtem el ráérezni a körülöttem zajló portugál beszélgetések, hmmm, mondjuk így, tónusára, szövegkörnyezetére, franciából ismerösen hangzó szócskáira, és a végén már féltek mellettem portugálul megszólalni, mert sikeresen hitettem el velük, hogy mindent megértek :D
este koncertre voltunk hivatalosan helenával. régi nagy kedvence leonard cohen, akiröl annyit érdemes tudni, hogy isten egy nagyon mély, mondhatni isteni hanggal áldotta meg, amit leginkább arra használ, hogy lassú, húsosan-cigarettafüstösen mély basszusban elregelje költeményeit, melyek nick cave, antony, tiger lilies és a decemberists mellett talán a nyugati hemiszféra legkimódoltabbjai közé tartoznak.vagy tízezer ember várta, hogy megérkezzünk, helena elvétette az irányt belém felé, pontosabban nemis, csak annyit röhögtünk útközben, hogy elfelejtett letérni a folyó melletti útra. nah, ez is egyébként egy pont, ugyanis én konzekvensen csak tengernek mondtammondom a lisszabont körbevevö vizet, miközben a portugálok folyóként emlékeznek meg róla, ebet karóhoz kötve is akár. nekik van ugyan igazuk, de azért mégis... legyen ezentúl tenger, okés? legalább a blogban :)
nos, kicsit késö lett, de azért pontban kilenckor ott voltunk a színpad elött – ami kellett is, ugyanis ez volt életem elsö olyan koncertje, amelynél nemhogy elözenekar nem volt, de piszok pontosan is kezdödött. a füstös hang kilenckor megszólalt – és egy apróbb közbülsö, amolyan színházi szünet kivételével, három, azaz HÁROM órán keresztül abba se hagyta!
a zene nagyon jó volt, cohen egyértelmüen pályája csúcsán, és külön hab a tortán, hogy kedvenc számomat töle, a boogie streetet, amit alant láthattok majd, aktuális kóruslányával adta elö valami fenomenális módon. közben felettünk csillagok ragyogtak, egyszóval szép volt nagyon az elsö nap.
és maradok is ezen véleményemnél a továbbiak ellenére... ugyanis ami hazatértemkor esett meg, már a vasárnaphoz tartozik... :)
történt ugyanis, hogy miután helena kitett margaridáéknál, és én felmentem az alvó házigazdákhoz, belépve és levetközve, gyanútlanul besétáltam a fürdöszobába, mondhatni a csapdába.
mikor onnan ugyanis visszajöttem és szerettem volna kijelölt szobámban nyugovóra térni, kiderült, ez nem lesz egy könnyü meccs, ugyanis a portugálul szimplán „macska” névre hallgató macska – fekete, nagydarab, égetö szemekkel – csúnyán beült a szobaajtó közepére, idetenemmészbe-arckifejezéssel. amikorcsak megközelítettem, elkezdett morogni és ütésre emelte tappancsát. gondoltam, cseles leszek, elöszedtem játékát és elkezdtem húzogatni a nagyszoba felé. ahogy a kíváncsi macskák szokták, egy darabig amíg lehet követte tekintetével, pici érdeklödést is véltem ugyan felfedezni benne, de aztán kajánul elvigyorgott és baszott eljönni az ajtóból. ráadásul mindig mikor a szobám felé indultam, vészesen felpúpozta a hátát és magasról tojt a játékára.
végül torreádor módjára sikerült bejutnom a szobámba; fekete, kétnapos alsógatyám lóbálgattam elötte, beletemettem fejét, és nyávogó rosszallását felhasználva besettenkedtem végre a szobába... ahol viszont újabb sokk ért.
ugyanis nagy izgalmamban elfeledtem lekapcsolni a villanyt a fürdöszobában... volt tehát megint egy –szó szerint – futásom... ;)
végül aztán nyugovóra térhettem, egy hosszabb kirándulás, szép ebéd és rendkívül különleges vacsora ígéretével vasárnapra.
de akkor ez legyen már egy másik történet... :)
---
ladies and gentlemen... leonard cohen:
