a vasárnapok furcsák.
(ha dolgozik az ember, különösen)
sötétszürke egek, szürkésen sötét gondolatok, meg persze esetleg Neked, látogatómnak, aki most olvasod, egyáltalán nemis, úgy általában...
dehát írj akkor blogot, vagy blogodba mást ;)
nekem a vasárnapok mindig is szürkék voltak, és csendesek. morrisseynek perszehogy igaza van.
abban meg nekem, hogy a szürke nem mindig élettelen, nem mindig sötétszürke, és nem mindig rossz. gandalf the grey, hogy mást ne is mondjak.
és hát az egész élet kicsit szürke, merthogy sose fekete vagy fehér.
spektrum. kellö szoftverrel, nyomdagéppel: színes is, márisakár.
bár... pár dolog néha fehér. tiszta.
(jaja. tudom. meg fekete.
...
vazeg.
hát mondom én, hogy itt minden szürke.)
hol tartottam?
miröl is beszélek?
jajigen.
hogy vannak ilyen fura micsodák, nah, hogyishívják...
érzések.
mint amiröl a minap írtam.
és aztán a realitások, azoknak talaja, az oda való lehúzás, nem is direkt, csak mert hogy azok a hétköznapok... (lol. és mindez vasárnap.)
hogy a gondolatok, érzelmek örvénylenek. és egyik nap a kételyek úszkálnak fent, másik nap a megdönthetetlen bizonyosságok.
és a hiányok. hogy hiányzik valakid, életedbe bele.
és megtalálhatnád, igazán már.
és lehet, hogy meg is találod.
aztán lehet, hogy nem.
aztán lehet, hogy igen.
---
mariann annak idején - sosem értettem - mindig óvni akart minket a nyugdíjtól.
mármint nem a szociális ellátórendszertöl... hanem hogy megszokjunk dolgokat. hogy természetesnek vegyünk pillanatokat. hogy CSAK kézenfogva járjunk az utcán. hogy az oooolyannyuuuugdíj (így, elnyújtva, fitymáló hanglejtéssel, belerakva apaitanyait - ez olyan családi memento lehetett. hogy az mennyire rossz, a nyugdíj, a megszokás, a márnemigazánlelkendezés.)
vagy a hazajövés, esténként, és a beszélgetés, hogy milyenvoltanapoddrága.
jó, és neked a gyerekekkel?
és képzeld, pirike a közértben...
na, ez a nyugdíj.
mariann attól félt, hogy meghal a szerelem, ilyenkor.
(én meg attól, hogy annyira szökell, ugrándozik, hogy el se jön soha. mármint nem mariann... vagyis nemcsak ö...
hanem a szerelem maga.
hogy ha egyik nap biztos lehetek benne, másnap meg kételyek, az nekem már sok.
i am too old for this shit.
vén vagyok, igenis, és nekem megbízhatóság kell. kiszámíthatóság.
s ez most se nem üzenet, se nem használati utasítás. konstatálás, belsömet figyelve, és leginkább egyébként magamat figyelmeztetve. hogy ezt magamtól kell számon kérnem...
a tudatot, hogy ez úgy van.
hogy akármilyen szép a múltkori poszt, a legfontosabb hiányzik belöle... a jövöbe vetett bizalom. a kétség-telenség. mert hiszen úgyis mindig ugyanazt érzed, mint a másik, és ugyanazt akarod, mint a másik.
úgyis.
vagy nem?
tök jó lenne tudni néha, hogy mi a kétely, és mi a nem-bizonyosság.
hogy a kettö között van-e átjárás, és vajon csak egy irányba-e.
fülön lehet-e csipni, tenni lehet-e vajon ellene.
söt, kell-e, szabad-e tenni ellene.
hisz mi van, ha a következö nap rádöbbent - a nap, passzívan... vagy a másik, aktívan -, mégsem ugyanazt hallgattátok a csendben?
s - szörnyü gondolat, a megbízhatatlanságát táplálva a bizonytalanság állapotában fogant érzéseidnek, folyamatosan relativizálva mindent! - mi van, ha harmadnap meg megint a legeslegtökéletesebben meg vagy gyözödve róla, hogy minden rendben, a mellékzöngék érdektelenek, lényegtelenek, és szimplán emberiek, a túloldal is lehet néha ingadozó?
érezheti néha úgy magát, mint te?
vagy még úgyabbul is?
és holnap, vagy egy óra vagy egy perc múlva megint minden rendben, és ölelés közepén találod magad?!)
ezért vagyok túl öreg már ehhez.
ezért kell tudnom, ha elöttem áll majd valaki egyszer, úgy, hosszan, napokig, hogy ez micsoda.
megszokni.
kézenfogva.
beszélgetve.
hallgatva.
s persze ebböl lesz aztán a nyugdíj, megint.
mindigis mondtam-tudtam, mariann okos lány.
kár, hogy ennyire keveset hoztunk ki belöle.
---
amúgy egy egyre fontosabbá váló igazodási pontom azt írta a múltkor, mindenkinek az kell, ami nincs.
a nyugdíjasnak szeretö, a magányosnak meg család.
s hogy
egy merö rinyagép az egész emberiség.
egyetértek :)
2007-11-18
kis színes feketefehér
Gepostet von roberto unter 10:49
13 megjegyzés:
Hát igen, a kockézati tényező...
De ha meg nem kockáztatsz... És kis rutinok, a nyugdíj 8), tényleg megnyugtató lehet. És kellenek is. Meg a váratlanságok is. 8))
Mondhatom: bólogattam megint, hogy tudom miről beszélsz.
És amikor olvastam, eszembe jutott egy idézet. Íme:
"De neki épp az kellene, azért küzd már-már kimerüléshez, megadáshoz közel. A lehetetlenért. Közelebb kerülni hozzá! A boltos, fehér homloka mögé fúródni, és látni a gondolatait! Megismerni, megfejteni, belsejébe hatni és eggyéválni… hisz ez az örök vágy, az örök reménytelenség a világon! A ››másik‹‹ rettentő talánya; ez éleződik kínná, ez zajlik viharrá a szerelem-betegségben; hiszen a másiknemű lény a legkétségbeejtőbben, legepesztőbben ››más‹‹ nekünk." (Kaffka: Állomások.)
azért jó dolog tudni nagyon - és ezt most szeretném nagyon kihangsúlyozni, mennyire melengetö érzés - hogy milyen okos emberek vesznek körül.
párna mind, mind.
köszönöm.
kaffkát is.
kafka egy f.
de a lényeg: morrisseynek mindig igaza van, lol.
és jó, hogy ő van az elején, mert így rímel a végére, pope of the mope, ahogy szokták rá mondani, the biggest rinyagép ever :))). ezért szeressük.
faszt fasz kaffka :)
amúgy meg:
rinyagép rulez!
:D
Kaffka két f-fel. Ugyanis Kaffka Margit. :p
És ha már, akkor: Nyugat első nemzedék, élt 1880-1918ig, a spanyolnátha-járvány áldozata, egyetlen fival együtt. Költő, író.
Regényei: Színek és évek; Mária évei; Állomások (Nyugat kulcsregény); Hangyaboly (kisregény/regény). Talán legismertebb verse a gyermek-szavalóvesenyek nagy kedvence: Petike jár.
ok, ha végigolvastam volna, rájövök, hogy nem ismerős. csak megakadt a szemem a két f-fen, és fájt.
de te olyan okos vagy szerencsére.
"léccilécci legyetek tekintettel a blogtulaj gyenge és idös szívére, valamint engesztelhetetlen harmóniavágyára" LOL
Akkor a gyenge szívedre tekintettel nem nyaggatlak levélért, pedig holnap is itthon fogok ülni...
De valóban engesztelhetetlen a harmóniavágyad, vagy a részeredményeknek is örülsz? 8)
A szóvicc nekem tetszett. 8)
Sziasztok!
Kaffka szerintem tényleg egy fasz (még szerencse, h magyarban a nemeket nem kell jelölni), Kafka meg egyszerűen uncsi. A Petike jár-tól lazán behányok a fal mellé (pedig ez az inger már enyhült valamelyest gyerekkorom óta). Nyugi, rodalomtanár vagyok (eredetileg), vagy mi.
Egyébként az igazi rinyagépek itt teremnek Európában, annak is a közepén, a többi csak halvány utánzat.
Szerintem ez összefügg azzal, hogy van-e tengerpartja, óceánja ésvagy sivatagja a népeknek. A franciáknak van, és rögtön szellősebb és élettelibb és kevésbé nyálas az irodalmuk (hát úgy ált - ellenpélda azért akad). Angolszászéknál meg eleve alig találsz rinyát, és az se olyan, amitől azonnal kiugorhatnékom támad a tizedikről. Ráadásul gazdagabb és pontosabb is általában, mármint többet mondd a világról, mint Kafka, Kaffkáról nem is szólva. Nekünk itt Európa közepén egymás szájába lóg a könyökünk meg a lábunk, meg lehet fulladni a tömegtől, mindenki depis a túlszaporodástól, a helyhiánytól, és klausztrofóbiás az alacsony egektől... istenem, csak egy is végtelent láthatnánk néha!...
Vagy csak kivetítek? :)) Szóljatok ám rám...
Na, üdv!
irodalomtanár, na (tudom, hogy külön kell írni, de szarok rá, mert egybe mondjuk)
namost ez ugyan a teljes irodalom-tanári szakma apoteózisa, de miiiiiindegy... :D
("Az apoteózis az esztétikában a dráma befejező része, amennyiben a hős szenvedéseinek isteni megnyilatkozás vagy magasabb vizió vet véget.")
csaba, ne igyál :)
mármint nélkülem, lol.
Szerintem a PEtike járral is az a baj, mint a legtöbb elcsépelt dologgal... Gondolj bele.
Nekem Kaffka szakdoli téma (a regényei), irodalom, de mégis inkább szociológiai szempontból, mert elég jó képet adott a nők helyzetéről, és ha belegondolsz, hogyan éltek, te sem lettél volna túl boldog a helyükben. De tényleg nyomasztó. Eléggé. 8)
Egyébként én is utálom a panaszkodókat, éltem egy olyan lánnyal a koleszban, akinek csak és kizárólag negatív mondatok hagyták el a száját. Ha pedig megoldást adtál (5 alternatívával), akkor egyik sem volt jó, soha. Még most is feláll a szőr a hátamon, ha visszagondolok.
Nők nélkül alkoholizálni, fiúk?? Ejnye!
Szia, izolda!
Tudod, a petikés cuccal (és a hasonlókkal), nekem az a bajom, hogy kegyetlenül trutymónyálasak, és engem is be akarnak vonni a nyálba. Nők helyzete, meg ált bármiféle valóságábrázolás, az rendben van, de rosszul tűröm, ha írókám egyúttal elvárja, hogy én is a vállán sírdogáljak, mer' ő úúúúgy meghatódott a saját szép soraitól.
És tudjátok, ha csak én lennék így, hát befognám, hülye vok, kész. De ez a geil vlágérzés azóta erősen visszaszorult, következésképpen ezek a dolgok (nem csak regények, versek, de filmek is) együttérzés helyett jobbára feszengést váltanak ki az emberekből, és taszítóan hatnak - éppen ott és akkor, amikor pedig az eredeti szándék szerint együttérzést kellene kiváltani.
Nem mellékesen ezért van, hogy a gyrekeinkkel manapság képtelenek vagyunk megszerettetni az irodalmat - mert senki nem meri kihagyni az iskolai kötelezőkből a nagy nemzeti romantikusokat - amitől a kölkök értelemszserűen behánynak.
Szal a kedvenc (filmes) motívumom, csak hogy pontosan érzékeltessem, mire gondolok. Theát film, nagyjelenet, főhős pasi meghal, vagy lebénul, ilyesmi, miután hősiesen helytállt, főhős csaj meg elsírja magát a hírre. Persze, minden néző velük van, oké.... De ha a hősnő hosszan bömbölni kezd, művészien érzékeltetve, hogy ő mennyire szenved - akkor a nézők kínosan feszengeni és szenvedni fognak, és nem együttérezni vele.
Ti. a drámai helyzetben a nézőnek kell sírnia, akkor dolgoztál jól - és nem a szereplőnek a vásznon.
De okos vagyok má megint - nem lőne le valaki? :)))
üdv mindenkinek!
*nyelvével csettint egy kicsit*
Puff.
Így jó? ;)
Egyébként értem, amiről beszélsz.
[A hatáskiváltás nem egyszerű dolog, én is szoktam vele szenvedni. 8)]
De ahogy emlékszem (egy éve olvastam utoljára végig Kaffka regényeit + néhány novelláját), a regényeiben nincs geil. Az Jókai. 8))
Mondjuk szerencsére nekem Jókai is 16 éves koromra maradt, és akkor tetszett. De a mit-mikor olvastatunk dolog nem jól van elosztva... Nekem az Antigonéból 14 évesen az jött le, hogy "hehe, mindenki megdöglik a végére!" És azért olvastam végig, hogy igazam lesz-e...
Megjegyzés küldése