a felhögyüjtö

képzeljétek el, jövök a belvárosból kifelé, merthogy megvettem ma a blézert, hogy csinos legyek otthoni próbatanításon, najó, ruhaügyileg persze, és egyszercsak látom ám, hogy jön velem szembe egy, nemtom, pocok vagy hörcsög vagy mezei rablóegér vagy akármi, fogggalmam sincs, ízeltlábúakhoz sose értettem, szóval fut felém, nade nemám az út széli mocsárban vagy a levegöben, á-á, szemben velem baszics, esküszöm terpeszes lábtartással, szerintem a helyi geng egyik bokszbajnoka lehetett, és spurizik a kövezett gyalogosúton, gyerebazmeg-arckifejezéssel.

és rohadtul nem akar kitérni elölem!

piszokul megijedtem, ne tessék röhögni!

jön egyenesen szembe, mereven rám szegezett tekintettel, mint aki nagyon tudja, melyik vádlimba akar harapni, márpedig azt ugye mostanság mellözzük kéremszépenhalehet, tehát illemtudóan félre is áltam, a kissrác meg elmegy mellettem, mintha mi sem történt volna, aztán hirtelen megáll ö is, lehet hogy kicsit késön esett le neki, itt súlycsoport-problematika áll fenn, kezdetnek ugyebár rögtön akkora, mint a nagyujjam.
(oké, ha bedagad)
(mármint nem a hörcsög... ki látott már bedagadt hörcsögöt? hanem a nagyujjam. mondjuk a kosarazástól, mert rápattant szarul a labda. volt már.)
(igen, ma nem voltam kosarazni, mert a lábam dagadt be. nem kell rá emlékeztetni, köszönöm!)
(nem, nem akkora volt mint a vádlim. egy darabig úgy éreztem, ahogy közeledett, hogy egyre nagyobb lesz, és felér majd a térdemig is akár, mire harapdálni kezdene, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a megdagadt nagyujj-hasonlat találóbb. és hadd folytassam már a történetet, nah!)

szóval mikor elhaladt mellettem, és utána megállt és nézett fel, szerencsére nem fordult meg és kezdett el futni felém, mégiscsak fura látvány lett volna, ahogy át a fél göttingenen rohan egy meglett pasi, hilfe!!! hilfe!!!, mögötte kevéssel üldözi öt egy bedagadtnagyujj-nagyságú rágcsáló, tessék mán elképzelni a jelenetet! ráadásul volt vagy millió szatyrom, merthogy itt még a zoknit is egyenként csomagolják, ha nem figyel az ember, valószínüleg minden sarkon mint hölégballonból a vészes súlyokat hajítottam volna el egyet-egyet magam körül, lehet hogy eleve erre ment ki az egész játszma, és a haverjai "jipppííííííj"-felkiáltással nyugtázták volna a ruhabombákat, hogy aztán elhordják valami gigantikus földalatti egérközpontba, ahol nyílván egy grabovszky nevü alak a fönök, és tükör elött próbálgatja a zoknijaim blézernek.
(vagy valahogy így.)

azt hiszem, derekasan álltam a sarat, kibírtam a nézését, végül megfordult, szerintem legyintett is egyet, és továbbfutott. én megkönnyebbülten felsóhajtottam, és néha azért hátrahátranézve gyorsított léptekkel iramodtam a kocsi felé.


---


szerencsére volt azért ennél kevésbé felizgató természeti jelenségben is részem még.

hazafelé vad, vaaaaad felhök utaztak velem, talán fél három tájt, rosdorf felé, nem tudom ki küldte öket nekem.
rosdorf az a göttingenbe belenött kisfalu, ahová a helyi (ejtsd 4-500 km²-nyi területen nyugati árnyéklétbe lépö) oroszajkú bevándorlókat telepítik immár 10-15 éve a speciálisan számukra épített, fura történelmi sorsfintorral rozsda-vörösbe ázott lakótelepi kétszobaössz egyenlakásaikba. emlékeztek, hogy meséltem a bácsiról meg néniröl, akik kézenfogva sétáltak lehorgasztott fejjel, és idegen volt számukra minden bokor?

nos, a földböl nöttek ki - néni és bácsi is, igen, de én most inkább megint a felhökröl mesélnék... - és ott végzödtek, ahol egyébként születni szoktak, félderékmagasságban a horizont felett.
az ég kék volt, belecsúszva fehér árnyalatokba, míg a felhök feketék, fehér fodros csúcsokkal.
úgy néztek ki, mint óriási hegyek, izzó magaslatokkal és napfénykoronával a tetejükön. lélegzetelállító látvány volt, az egész eget körbekörbe beterítette ez a felhörengeteg, mint egy extra nekünk, halandó embereknek odarajzolt gigantikus falfestmény, tudjátok, truman-show vége, s még a legvadabb cumulus-rendszer is mintha csak a szemlélödö kedvéért vette volna fel a szürkésbarna teljes spektrumát, megmutatva összes pompáját valami... valami helyi felhögyüjtönek...

...és akkor ez a gondolat, fogalom úgy megrekedt bennem, nem folyt le tovább, ott maradt csupaszon, s ízlelgetni kezdtem, felhögyüjtö, felhögyüjtö...


Igen!


Annyira szívesen lennék Felhögyüjtö!


Létezne szebb foglalkozás ezen a földön?


"Jónapot, Hölgyem, Uram, nevem Zsigmond, Zsigmond Vylmos.
Felhögyüjtö vagyok, királyi-császári, jelzem. Látta a minapi stratofelhöket? Hát nem gyönyörüek voltak, ahogy belesimultak a sötétkék égbolt alkonyi kupolájába? És higgye el kérem, esküszöm, úgy csillogtak, mint az operabál legszebb ruhácskái... megannyi égi herceglány hordta öket, s mintha táncoltak volna bennük, úgy fújta a szél habkönnyü structúrájuk..."


hát így.


mikor megálltam a kocsival, hogy picit nézegessem öket, a cipöm koszos lett. itthon botor mód egyebek mellett a fürdöszobába is beléptem velük, ahol a szönyegpadlóba örökítettem nyomdokaim.

és esküszöm, azóta is úgy néznek ki, mint felhök.