délelöttök a kádban

szóval ülök a kádban.

ez most amúgy egy ilyen ficsúrkodó, szépítkezö poszt lesz, mindenmás benne egy szál se!
(hofinak voltak ilyen viccei... "politika egy szál se", mondta. natehát. mindenmás egy szál se.)



fekszem a vízben, közben azon gondolkodom, hogy a múltkori kálciumkrém, amit a körmeimre kentem, az életben többé nem használom, mert annyira fénylik töle a kacsóm vége, mintha körömlakk lenne rajtam, amit azért talán már mégse. leértékelve dobták be a végtermékkosárba a dm-ben, gondoltam kipróbálom, a körmeimen voltak olyan fehér micsodák, kálciumhiányra utalnak állítólag, noszaneki.

aztán ez lett belöle... nem értem, hogyan tudnak körömlakkal járni a csajok, komolyan, azóta is folyamatosan olyan érzésem van, mintha elfojtanák az éltetö levegöt az ujjhegyeim elöl, olyan furán hüvös, idegenréteg érzetem van, s nem csak azért, mert tudom az eredetét. tompa, és ha sokat gondolok rá, érzem mindegyik körmöm, ami azért elég eredeti neardeath-experience mondhatom, sose volt elötte még se kalapácsütés nyomán, se álmomban olyan, hogy érzem mindegyik körmöm. ujjamat, azt igen, különösen az említett kalapács-incidens során.
na de körmöt?
már három napja tart, talán ideje lesz szereznem valami körömlakklemosót, bár akkor meg asszem már magam számára is vállalhatatlan identitászavar fog kialakulni bennem. látens travesztita (nyugi: nem= transzvesztita!), hehe, de minimum metroszexujalitás alakulgat itt.

anyway, szóval fekszem a kádban és nézem, ahogy a felfelé tartott zuhany apró kis magánbejáratú szökökutat imitál. ritkán csináltam ilyet, még ritkábban öt-tíz percen át, élvezve a visszacsapódó vízcseppeket, a vízfelszínröl aztán szanaszét ugráló társaikat, nem törödve bibliai negyvennapokat idézö következményekkel a fürdöszobára nézve.
élvezem, ahogy csapkodnak a cseppek, nézem a szökökutat, eszembe jut egy pár évvel ezelötti migráns csaj aki mondta, hogy az orosz kultúra legjelentösebb terméke a szökökút, fantényi, ahogy mondta oroszul nekem bölcsen bólogatva közben, és hogy hihetetlen mennyiségben építenek ilyeneket mostanság orosz és tagköztársasági köztereken. igen, hogy mindenhol, mintha egy szovjet szellemi összefogás lenne, taskenttöl tbiliszin át szankt petyrszburgig szökökutak százai, ezrei keletkeztek az utóbbi években, nagyrészben monumentális, nyugatabbeurópai szemmel meglehet, riasztóan giccses is akár kivitelben.

aztán plafont bámultam.

van egy ilyen fura "képességem", direkt idézöjelben, mert se azt nem tudom, hogy tudatos vagy utólagos be(le)magyarázás-e, se azt, hogy mennyire kéne ennek örülni, ha valóban megvan. ugyanis általában néha, kiemelten fontos dolgoknál elöre megérzem, ha utolsó alkalommal történik, az életemben. tudjátok - utolsó csók, utolsó szeretkezés valakivel... utolsó alkalommal elsétálni valahol, valamilyen város valamilyen utcáján...
és a szörnyü az, hogy még soha nem kaptam rajta magam tévedésen, amióta pár éve ezt figyelgetem magamon, mint valami növekvö melanómot, ezaz, lelki melanóm... :)
a nökkel kapcsolatos ilyetén eseményeket most hagyjuk, eléggé riasztóan jó volt az átlagom ebben.
kérdés persze, hogy - mint a scifikben az idöutazó, aki tudja a jövöt - ilyenkor van-e értelme megpróbálni hatni ez ellen. tudatosítani magamban, hogy lehet(ne) másképp is, ha magam is másképp döntök, lépek. vagy van valami eleve elrendeltetett ebben, és csupán valamilyen belsö megérzés rajta tartja érzékeny (most épp fürdökádban ázó) ujjam az események reflektív kívülrölbámulásán.

mondom mindezt azért, mert miközben sikáltam magam a szivaccsal, bámultam a plafont. és arra gondoltam, pontosabban azt éreztem, hogy életemben utoljára fekszem így, itt, ebben a kádban. kicsit letört a gondolat, mert elég nagy volt épp a szökökút, tök szép, és birizgált, jólesöen, a csepp-rengeteg. meg meleg a víz, és körbevett a nyugalom, fékezett habzású voltam mondhatni. és akkor ebbe a flow-ba jött a gondolat, hogy ennyi, roberto. ez ennyi volt.

néztem a víztöl barázdált ujjaimat - hogy visszatérjek a poszt lényegére - és persze tudtam, hogy igazán csak rajtam múlik, a még majd ebben a lakásban lelakandó pár hét ebben az évben csak zuhanyzásokkal, vagy fürdésekkel is telik.

tudom, tudom, ezek roppant fontos létkérdések, igen. nah, ne tessék itt türelmetlenkedni, mondta valaki is, hogy bármikor bármi értelme lesz?
naugye! :P

és akkor valahogy így rámszakadt ez az egész elbúcsúzás-dolog. hogy tizenkilenc itt töltött év után mennyi mindentöl kéne elbúcsúznom, ami soha többé nem lesz. barátoktól, akik megmaradtak. eseményektöl, partiktól. városoktól, alkalmaktól. lesz még életemben nürnbergi karácsonyi vásár? brémai focimeccs? berlini nyolcszázforintos fagyigombóc? frankfurti könyvvásár? müncheni kiadólátogatás?

nagyanyám kertje?

sírköve?



úgy van, nem valószínü.

és göttingen?

ez a város, ami éltetett... ahol otthon voltam?

ahol a kádam áll(t)?

tök nehéz megmagyarázni ezt a nosztalgiát. márminthogy persze tök egyszerü is, mert perszehogy az ember az ilyen nagy lépések elött ráeszmél néha a lépés valóban nagy-ságára... és vicces, hogy valahogy minden 19 évben szánom rá magam - legalábbis az eddigi két alkalomból ítélve - országváltásra, illetve minden kilenc évben városváltásra...
mindenesetre már böven törülköztem és gondolatban összekészítettem a majd portugáliába is elvivendö fürdöszobás cuccokat hogy itt ne maradjanak (naptej, fogkrém/fogkefe, borotvaszett, hónaljbizbasz, aszpirin, macifejes papucs), mikor arra eszméltem, és egy pillanatig szinte láttam is magam elött, hogy folyik el az élet a kezemböl az ujjaim közt, mint zuhany alatt a víz.

nem tudom megmagyarázni... pár pillanatig csak álltam ott mozdulatlanul, és azalatt az idö alatt nagyon sok dolog nagyon mindegy lett hirtelen. sokminden abból is, ami itt állt eddig gondolat. what rubbish, gondoltam, micsoda faszság. és mint állítólag halála elött az embernek, sok minden végigfutott az agyamon, kipipálódott, hogy lényegtelen, lényegtelen, plánelényegtelen, ez is, az is... és hát, öszintén szólva, nem sok maradt. kibaszottul nem sok maradt, ahogy álltam ott egy szál törülközöben, a fürdöszobámban, az emberüres lakásban, a talán utolsó fürdésem után.

kiszálltam, felöltöztem, picit potyogtattam pár könnyet, szarok rá erre most ki mit mond.

aztán bekentem a kezem kézkrémmel,
és föztem egy teát.


---


az alábbi summerclip kedvenc tavalyi számom. csabáék tetöjén feküdtem, hajnalban, néztem a hullócsillagokat, talán már blogoltam is akkor, biztos megvan valahol, nem keresem ki, s ezt hallgattam, húszszor, százszor.

meleg volt. és szél. és jövö.

one year older, i guess.
se több, se kevesebb.