RUDI

Tulajdonképp véletlen.
Sors.
Huszonharmadik bejegyzés... aki ismer, tudja, mennyire szeretem ezt a számot... meg hogy föképp a szépsége miatt.
S mivel egyrészt amúgy is akartam erröl írni, elöbb-utóbb, s másrészt egy számomra nagyon kedves ember megtisztelt egy rendkívül szép, érzékeny memento morival, eljött hát a pillanat, hogy a rám eleddig talán legnagyobb hatással lévö személyiségröl karcolhassam össze - természetesen lényegénél fogva felületes - gondolataimat.

---

Rudi az elején még csak macska volt, név nélkül. A Széna téri piacon árulták, valahonnan a környékbéli hegyekböl származott, és rettentöen piros nózija miatt kapta késöbb akkori feleségemtöl nevét. Ildikó mindig is macskás volt, s már itt kint lakott velem, mikor otthon meghalt kedvenc cicája... Napokig sírt, és bár vígasztaltam, alapvetöen háziállat nélkül felnöve nemigen tudtam követni akkor ezeket az érzéseket. Hisz csak egy macska volt... igen, persze, szomorú dolog, és kár hogy nem voltál ott az utolsó napokban... dehát... majd lesz másik.
Nem, soha, felelte.

S biztos tartotta is volna magát ehhez minimum tizenegyésfél napig... de a sors közbeszólt, s Ildikó egyik barátnöje meglátta otthon ezt a kis borzadályt, és úgy döntött, ha már úgyis látogatóba készülödnek hozzánk Németországba, elhoznak egy apró, szörnyen izgága ajándékot.
(Amúgy szörnyülködve képzelem el magamban Firincet, aki a kispolszkit 1000 kilométert hajszolta, Ildikó testvérével, barátnöjének fiával és egy minitigrissel a hátuljában... hálából egyik focimeccsünk alkalmából tökön rúgtam a labdával, esküszöm hogy véletlenül, de ettöl ö persze még percekig levegö után markolászott lila fejjel...)

Rudi tehát megkapta nevét, piros orra miatt, mely ugyan nem világított a karácsonyember számára (én anno a télapót fordítottam így magyarra, hiszen németül Weihnachtsmann... azóta megtartottam furaságnak. Furaságokat is gyüjtök.), de valahogy annyira jellegzetes volt, hogy más név számításba se jöhetett.

Nekem kicsit fura volt ez a kis szörmók, iszonyú hosszú, makimajom farkával, és megrettenve kérdeztem, mikor sikerült karomba fuvolázni (mert amúgy szinte a végéig nem maradt karban... talán csak nekünk, nagykegyesen késöbb), hogy lesz-e ez még szebb is?
Ildikó három napig nem volt hajlandó ezek után fözni rám, ekkor tanultam meg kínomban mindazt, amiröl Jamie Oliver álmodik, ha merész...

Rudi éjjelente lehetetlenné tette a közlekedést (s lám, ebben is mennyire ügyesen alakította sorsom: azóta se kell szinte soha éjszaka a wc-re járnom!), hiszen a vaksötétböl elörontva akár hajnali négykor (söt, föképp akkor...) halálbiztos érzékkel szitává karmolta a vádlidat, mint valami lábmagasságban repülö denevér, aki elöl csupán akkor van menekvés, ha eldobsz a feje felett egy e célra rendszeresített plüss kacsát, amit aztán elülsö tappancsaival fojtogatott, a hátsókkal meg kenguruszerüen gyomrozott. Ha jól számolom, három ilyen kacsát tett taccsra felnötté érése során.
(Bizonyára isteni látvány lehetett volna kívülröl figyelni engem, ahogy vádlivédö térdmagas, vaskos, rózsaszín nöi tornazokniban, megerösített elejü alsóban és egy sárga plüsskacsát szorongatva saját lakásom szobáin hussanok át mint valami nindzsakommandós ajtótól ajtóig, csak éppen lélegzetvisszafojtva és reménykedve, hogy be ne huggyantsak, míg szemem majd kiugrik az erölködéstöl, hogy kiderítsem, merre jár a "szörny"...Kinek pedig éjszakai látcsövel is felszerelt agya amúgy akár alvás közben is be tudta volna mérni félelmem szaga alapján, merre járok épp...
Bizonyos vagyok, Rudi a támadások elött egyébként mindig eleresztett egy finom kis kegyetlen kacajt... legalábbis állítom, hogy a tüszúró fogak mélyedése és böröm sercegése elött röviddel mintha folyton hallottam volna valami ilyesmit.

Nos, ilyen s hasonló események persze nehezítették összeszokásunkat, s sokáig ódzkodtam is, hogy egy ilyen vadállatot beengedjek - pláne, ugye éjjel - a hálószobánkba, valamint megszületett a legenda is, mely szerint Rudi egyik szülöje garantáltan a budai hegyvidék egyik vadmacskája lehetett...

Ahogy kezdtem aztán intenzívebben foglalkozni a macska-tematikával (márcsak azért is, mert egyre féltékenyebbé válva vettem észre, ahogy Rudi átveszi az alfa-hím szerepét a családban, legalábbis ami az etetés és símogatásos gügyögés frekvenciáját illette Ildikó részéröl), számomra is világossá vált, hogy Rudi - túl az elvárható mértékü tulajdonosi büszkeségen is - valóban páratlan példány. Gyönyörüen szép tigriscsíkozása, rettentö szabályos és igézö arca és nagyon kecses mozgása, tartása volt. Ráadásul hatalmas állat... sokszor, szinte mindig, kinyúlva feküdt, s olyankor a "méteres macska" kitét új értelmet nyert...
Hülyére vert minden más macskát, márcsak mérete folytán is, meghát mivel éjjelente rajtam gyakorolhatott... s büszke apaként mondom, veretlensége megmaradt mindvégig, bár korosodva bölcsebb lett, s szerintem már inkább tréfáival szórakoztatta halálra ellenfeleit...

Nagy szerelmét, Nüsüt, sajnos már csak herélten, Budapesten lelte meg. Kétlaki macska volt - ha a nyarat otthon töltöttük, mindig jött velünk. A gyakran 9-10 órás autóutat, talán kispolszkis kálváriája miatt mindig jól türte... meglehet persze az is, tudta, most jön a szabadság...
Otthon ugyanis, Ildikó családjánál kiengedhettük a többi macskával a kertbe.
Németországban ezt föképp én nem támogattam... én, aki addig az egyetlen háziállat madarával is csak akkor foglalkozott, mikor az kirepült az ablakon, és elrabolta egy csapat egerészölyv, gondolom moziba vitték. Rudit viszont komolyan féltettem az autóktól... s talán csak hasznos(ítható) kifogás volt számomra, hogy nem szeretném mégegyszer ennyire sírni látni Ildikót egy macska miatt.

Nem... az igazság inkább az, hogy az a kis dög valami olyan hallatlan sebességgel lopta be magát a szívembe, hogy más erre azóta se volt képes...
A mai napig kimondhatatlan, mennyire sokat jeletett egyegy szuszogása, nézése, harapása, dorombolása, hátonalvása, visszanyekergése, ha mekkmekket mondtam neki álmában, s megannyi más, egyediségében örökké szép pillanat.
Hogy mást ne mondjak, imádta a dinnyét, jobban zabálta, mint a nyers húst, és ha valaki tulipánt hozott a lakásba, addig nem nyugodott, míg az összesnek le nem harapta a virágát...
Máig nem tudom, ennyire gyülölte, vagy ennyire szerette... :)

Meg vagyok gyözödve, általa tanultam meg, hogy más lényt, más, általad elsö nekifutásban kisebbrendünek, butábbnak, kevésbé fontosnak tartott lényt nemhogy nem utasíthatsz semmire, hanem nem is érezheted, hogy nem vagytok egyenrangúak... merthiszen ott és akkor követed el az elsö, jóvátehetetlen hibát.
Rá kellett jönnöm, hogy macskás vagyok, s nem kutyás. Nekem nem kell olyan társ vagy barát, akinek megmondhatom, mikor mit tegyen... én azt szeretném, hogy HA megtenné, azért tenné meg, mert meggyözöm. És persze ebben a meggyözésben lehet hogy állhatatos leszek... De nem fogok tudni utasítani senkit, hogy parancsaimat teljesítse. Nem akarom.
S így aztán ne azért ne ugorjon fel Rudi a konyhaasztalra, mert kétszer jól ráparancsoltam, s megjegyzi, söt lesi minden kívánságom, hanem azért, mert meggyöztem, hogy nekem ez nem tetszik... s ö kegyesen megengedi, hogy elhiggyem, ha nem vagyok otthon, akkor sem ugrál fel az asztalra, nemcsak a jelenlétemben... :)
Más kérdés, hogy tudom persze, olyankor felugrik. Egyikünk se hülye... de attól még harmóniában éltünk ;)

Budapesten a kertben hihetetlen kalandokat élt, élhetett meg... s mégis, ha nyár végén mindig hazamentünk, úgy éreztem, elfogadja a hazautat is... tudta, most jön az év maradéka, ahol ugyan egyedül van, meg bezárva, maximum padlással és pincével mint egér- és szénporhajkurászó tereppel, de az cserébe mindmind az övé... és gazdái is mindmind csak az övéi.

Ildikót ébresztette, hajnalban, mindig. Tudta, velem hiába próbálkozik... szimplán nem kelek fel, mert nem ébredek fel. Mellettem - megtörtént! - reggelente porszívózni lehet... Ha alszom, alszom. A vicces az volt, ha Ildikó például Magyarországon tartózkodott, s mi Rudival kettesben maradtunk, tökéletesen alkalmazkodott életritmusomhoz, s ha például tízkor keltem, ö is mindig akkor kelt és kérte a reggelit. Fantasztikusan okos volt, szerintem egyébként éjjelente azzal a botrányosan jó röntgenszemével tuti hogy a könyveimet olvasta...!

Az évek során aztán... nem talált meg elveszett kisbabát egy kútban, nem hozta fel a vasárnapi újságot, miután jól megkergette a postást (bár meglett volna rá a képesítése, bizonyosan...), s nem riasztott gázszivárgásnál - bár ez utóbbit biztos csak azért, mert sose volt gázszivárgás.

Viszont odatolta kis nedves nózíját, amikor bögtem, mert meghalt a nagyanyám, aki anyám helyett volt sokáig anyám... vagy ráfeküdt Ildikóra és puhán szuzizott rajta, ha érezte, gazdija meg lett bántva általam... s kettönk közé sétált vagy feküdt, ha veszekedtünk.

A lábunkon aludt, éjjelente (mert persze késöbb már beengedtem, söt bekérettem a hálóba... s büszke voltam, ha rajtam feküdt, s nekem okozott kényelmetlenséget, bár ezt soha senkinek be nem vallottam volna), s mindig az ablakban, s majd az ajtóban várta, hogy hazaérjünk.
Állítólag megérezte, ha az utcába érek, felugrott és kilesett, jövök-e már.
Rádnézett, s felesleges is volt megszólalnia. Beszélt, a szemével, s ahogy tartotta fejét.

Ha Magyarországon a saját utam jártam, s csak egykét hét után kerültem elö, vagy eleve hetekkel, hónapokkal késöbb mentem Budapestre, elöször berohant a kertböl, amint meghallotta hangom, s láthatóan piszokul megörült nekem... aztán valami kattanhatott a fejében, s szinte látszott rajta, amint rájön, "hohó, hisz nekem haragudnom kell erre a faszra, itthagyott hetekre..."
Ilyenkor aztán beült a szoba közepére, háttal nekem, s jelezte, hogy duzzog...
Majd, egykét perc után, valóban napkeleti bölcseket idézö okosságával eldöntötte, hogy ez marhaság, s visszajött tekeregni a lábam köré... hagyta hogy felkapjam és megrágcsáljam a grabancát, és kuncogott, dorombolt boldogan...

---

Az utolsó évben müteni vittük. A szájában tumor keletkezett, a vége felé, év elején, már szinte operálhatatlan volt. Kicsit megdagadt pofikája, de még tudott és akart enni. A doktornö azt mondta, amíg étvágya van, nincsen gond.
Márciusban aztán Ildikó, akivel addigra már külön éltünk, viszont föképp Rudi miatt is napi kapcsolatban voltunk, hívott, hogy segítsek, mert Rudi már két napja nem evett.
Sírtunk mindketten.
Miután megbeszéltük délre az altatást, gondolkodtunk, hogy mi legyen utána...
Német macskatemetö, három év garanciával, hogy nem bolygatják a sírt... ráadásul minket meg ki tudja hová vet a sors addig... Szóval azt nem.
Egyszerüen... kidobni... semmiképp sem.
Rudi... egy rudi volt.
Saját fajta.
Egyetlen példánnyal.
Öt nem lehet csak úgy egyszerüen... elhagyni. Otthagyni.
Ildikó mondta végül, ö legszívesebben elhamvasztatná... s a hamut otthon, ha megyünk áprilisban, a kertben, ahol mindig szabadon volt, s a többi macska is fekszik egyegy virág alatt, az övéi, s szerelme mellé temessük majd.

Rögtön egyetértettem, s mivel racionális dolgokat kellett sorjában véghezvinni, ott helyben, elaltatás elött két órával elkezdtem az internetet böngészni kisállat-krematóriumok után... Miközben Rudi meg még mindig ott tekergett az asztalon, át-átmenve a monitor elött, s arcomról nyalogatva a könnyeket.

Késöbb Ildikó nem akart bejönni a mütöbe, kint maradt és borzasztóan sírt.
Én mindvégig fogtam, tartottam Rudit, és a legszörnyübb volt, amin valaha átestem életemben.
Az egész olyan volt, mint valami fura, jóvátehetetlen álom... s ahogy lassan ernyedt kicsiny feje kezemben, s szállt el az élet belöle... csak azt éreztem, mintha facsarnák mindenemet belül, és nem tudom visszacsinálni, nem tudom visszacsinálni, végevégevége
mindennek.

---

Nagyanyám halálakor észrevettem már magamon, hogy valami biztosíték ilyenkor kiugrik (vagy beold? fenetudja.), és képessé tesz egészen racionális, gyors és logikus tettekre... Kívülröl szakszerü lelketlenségnek hathat... ezt akkor mondták rám, mikor egy kezeim közt haldokló, közlekedési balesetben sérült férfit láttam el... azt hiszem, olyan 17 éves körüli voltam akkor. Nem tudom, mivégre alakult ez ki, de segített abban, mindenképp, hogy még aznap délután 400 kilométert autózzunk Rudi testével a csomagtartóban a Ruhrvidékre, ahol az egyetlen ilyen jellegü intézmény honolt, és ahová égiek összjátéka folytán délután ötre kaptunk is hamvasztási idöpontot. Transzszerü állapotban voltam végig, csodálom, hogy egyben maradtunk, az út maga volt egy külön ródmúví, Ildikóval felváltva nevettünk és bögtünk, Rudis történeteket elevenítve fel, miközben kerestük a sehol se megfelelöen kitáblázott utat a megcélzott város felé, izgulva, hogy odaérünk-e, s mi lesz, ha nem.

Végül este 11-kor értünk haza, Ildikót a lakásába vittem, Rudi dobozával, amelyben a hamut öriztük aztán áprilisig, s utána magam is nyugovóra (?) tértem.


Napokig, talán hetekig is, ha valamihez hozzáértem, ami vele volt kapcsolatos, elfogott a könnyezhetnék... mint, megvallom, most is, írás közben egynémely passzusnál.
Továbbra is magamnak írok itt mindent... Ha valaki... ezzel az egésszel most nem tud mit kezdeni, bármilyen oknál fogva, bocsásson meg érte. Ha két nap múlva, vagy bármikoris, írom a következö kis semmit, a szokásos gondolataim és hangulatom hozom majd.

De ez a huszonharmadik beírás Rudié.

Mindig is az övé volt.
Mindig is az övé lesz.


---


Van emberember... velük naponta találkozom.
S van macskaember.
Egyikük, számomra a legfontosabb, pénteken fél éve távozott el valahová máshová.


15 évet tölthettem vele el.


Remélem, néha visszanéz, és mosolyog, ha meglát.
Azzá tenne ezzel, amivé életében mindig.

Büszkévé.