SZEGED, one day

Halászlé, és harcsapaprikás (szigorúan nokedlival) - ezért mentünk le. Néha van ugyan olyan érzetem, hogy kapcsolatuk vadhajtásainak vagdosása és sebeinek nyalogatása is motiválja barátaim frissonti (vagy legalábbis nekem annak tűnő, legalábbis a velem együtt való odalátogatást illetően) szegedőrűletét, dehát miért ne lehetne egy kirándulás a legszebb nembudapest-város (ezt most egy tegnap esti faux-pas miatt szinte kötelező volt ideírnom...) aurájába multifunkcionális?

Engem kicsit zavart ugyan, hogy állandóan debrecen-remineszcenciákkal sóhajtozom széjjel a sétákat a belvárosban (nyilván Krisztát és Csabát is, de jóbarátokhoz illően fejemet ezért - a sóhajokért - nem vették...), dehát úgy kell nekem, minek siratom, ami és aki már roppant jó ideje önkéntesen elmúlt életemből... (okés, az ő helyében abból az életemből én is elmúltam volna.)

Báh, mindegy. Hagyjuk, ami keserű és fáj.

Az idő borzalmas volt (úgymint: rohadtmeleg), folyamatosan rorschach-teszteket izzadtam a pólóba, amiket valahogy senki se akart megoldani. Szerencsére volt váltásruha, mert elvben két napra jöttünk. Ellenben Csaba (!igen!) cseszett rá - ahogy pedig jó előre meg lett nekije mondva - szobát foglaltatni, minekáltal egy csomó, Szegedi Ifjúsági Napokra látogató emberke miatt nem találtunk sehol szállást.
(Rendben, elmesélem: volt három német csajszi, akire rákérdeztem, hogy ugye ők is amiatt vannak itt - mondták, nem, ők nyelvtanulás céljából érkeztek. Erre Csaba persze felderült - "jaaaa, hát hogy tudhattam előre, hogy ennyien jönnek ide nyelvet tanulni, így persze hogy nincs szállás..." -.- )

A nap (nem a sütős!) nekem nagyon bejött, találkoztunk Robival, aki minimum a bohémség megtestesítője... őt nagyon megszerettem már tavasszal is... valami lelki rokonság lehet, mégha tán egyoldalú is (ő nem az a nyilatkozgatós fajta ilyen ügyben, vélem...). Anyway, álltam aznap este még a világot jelentő deszkákon, majdnem jézuskrisztusszupersztárt énekelve, aztán felmásztam a világítótoronyba pótlólagosan megvilágítani magam (inkluzíve megvilágosodás) (nyugi, ezt most mindmind nem kell érteni, magamnak emlék-eztető), végül pedig a Tisza partján figyeltük a... nemistudom, a világegyetemet.

Négyen összebújva, összeesküdve, heverészve és heherészve, fényképezgetve, éjjeli vizisízőt irigyelve és dumálva, dumálva, dumálva.

A hajnali hazatérés is nagyon jó volt. Félálomból egyszer felriadtam, hogy meghalunk, aztán ébren rájöttem, egyrészt hátistenem-akkorezvan, másrészt viszont nemis, mert Krisz a felelősségét érettünk komolyan vette. Nővel (s ez nem sovinizmus, hanem történelem) autózva ilyen jót még soha nem majdnemaludtam, jelzem. A majdnemalvás utáni ébredés Kecskemét környékén viszont azzal járt, hogy megint elég sokat és fontosakat sikerült eszmésen kicserélni. Talán. Nem tudom.

Nehéz, amúgy, embereket megérteni.

De a legnehezebb valószínűleg: nem visszaélni vele, ha sikerül.