cseljabinszk, öt

a többnapos parkolás télen, cseljabinszkban, veszélyes.

igen, és folytatva a legutóbbi bejegyzést: az élet néha ilyen is. tervezel valamit, oszt semmi. ;)
szerencsére ezesetben (is) a jó felé vitt a véletlen – bár ez azzal járt, hogy nem sikerült se a tom tailor boltba, se a könyvesboltokba benézni, leginkább mivelhogy drágajó otp-m a meki mellett tök zárva tartott. az van ugyanis, hogy itt effektíve újév után két hétre megáll(t) az élet, a bankok zárva, a hivatalok a képedbe röhögnek, és szerintem még a minden sarkon (literally!) fütött, járó motorú lada nívákban (vagy szörnyübbekben) tanyázó milicionisták (ezek nem a helyi világösszeesküvö zsidók milliméternyire zsugorított képviselöi, itt így hívják a rendörséget) sem lennének hajlandóak futásnak eredni mondjuk egy bankrabló után.

---

történt ugyanis, hogy elindultunk pénzt váltani, aztán egy hosszasabb séta következett, melyet egy még hosszabb és kifejezetten élvezetes múzeumi délután követett :)


a séta maga - megintcsak - a tisztára agyonhavazott belvároson vitt keresztül. a hókotrók - mégha nem is a fent említett munkamorál lassítaná öket - szimplán nem bírják a munkát, s így pont azt tapasztaltam, amit egyszerü uráli népmesének hittem, mikor elöször mesélte tanja valamikor nyáron a portugál tengerparton, ellenpontozásképp: effektíve méteres hóbuckák övezte alagutakban sétálnak a gyalogosok, miközben például a csigatempóban csúszkáló trolibuszok a keresztezödések hó- és jégdombjain egyensúlyozva, feneküket oda-odacsappantva a talajhoz evickélnek át a zöld lámpa teljes idökeretét felhasználva.

ez itt nem valami belsöszibériai táj - ez csupán egy cseljabinszki belvárosi házsor menti téli kép, egyéjszakás havazás után... ;)

útközben tanja megmutatta régi iskoláját, csináltam is szép panorámafelvételt nékije belöle, ide most nem kívánkozik, önéki szemébe viszont mindig könny, mikor rápillant ;)
a lényeg, hogy annyit sétáltunk a két hét során környékükön, hogy szinte minden lépését megismerhettem, amit anno kis (bár szerintem bizonyára már akkor is nagy) lábacskáival megtett a várost járva.
és most kinyújtott ujjakkal böködte nekem mindezeket, gyermeki örömmel; ez itt a könyvtár, amit puskinról neveztek el (szép, klasszicista épület), ez a kerületi könyvtár, ezt tolsztojról nevezték el (nagyobbfajta hivatali épület), ez meg itt csak a háztömbkönyvtár, tök véletlen fedeztem fel, mikor egyszer hazafelé antonnal az iskolájából a rossz ajtón mentem be, nem oda, ahol a tejet adták (lakótelepi ház középsö bejárata melleti két ablak). ez itt a konditerem, ahová egyetem elött jártam heti háromszor... ide jártam németorára, aztán késöbb ide...

és minél több ilyen mutatott út, ablak, ház vonult fel a szemeim elött, egyesülve azokkal a képekkel, amiket tanja gyerekkorából már ismerek, átéreztem és átértékeltem mindazt, amit a nyolcvanas évekbeli szovjet, szocreál családi életröl tudtam vagy sejteni véltem... és belecsurgott a kilencvenesek kusza, zajos kavalkádjába, amiben valahogy sikerült ennek a lánynak megöriznie magánburokban mindazt a végtelenül bájos és kecses ártatlanságot, gyermeki kíváncsiságot, és hozzáérezni jóságot és okosságot, ami azzá a kivételes személlyé, személyiséggé teszi, akit én szeretek - és akit szerintem mindenki megszeret, aki megismeri.

---

nos.

meneteltünk tehát a hóban, idönként megálltunk fényképezni, vagy bolondulni ;)
csináltam neki például pillangót, és sikerült videón megörökíteni a legfontosabb momentumot, mikoris halált megvetö bátorsággal ejtettem magam hátrafelé a méteres porhóba. a képminöségért elnézést, az esemény korszakalkotó és világtörténelmi szempontból is távlatias jellegén ez persze mit sem változtat:

no mindegy, a séta végén aztán eljutottunk a cseljabinszki városi (fö) múzeumhoz. tanja nem hitte volna, de tényleg nyitva tartott, és mivel az esti színházi elöadásig úgyis el kellett valamivel ütni az idöt, ami nem igényel intenzívebb anyagi ráfordítást, valamint a múzeum úgyis (másnapi) programpontként már szerepelt terveinkben, roppantmód kreatív flexibilitással úgy döntöttünk, hogy benézünk a kiállításokra :)

a véletlen szokásos vicce itt most épp az, hogy az épületet pont az az építész tervezte (újjá), akit a cseljabinszk 4-ben említettem... :D

a múzeum aljában a gyerekmúzeum funkcionált, ennek lényege nem ahogyan én hittem a gyerekek életének bemutatása volt, hanem gyerekek számára, élö, kreatív és szépen kivitelezett módon a világot mint olyant megjeleníteni - s közben mesélni, mutatni, vitrinekre helyezett képernyökkel tájékoztatni és játszatni, a szó nemes és gyermekekre szabott értelmében szórakoztatni.

ez annyira profi módon lett kivitelezve, hogy felnöttként is hihetetlenül élvezetes a táj - a szimpla történelmi bemutatókon és inszcinálásokon túl...


...volt például eredeti uráli parasztházbelsö, vagy a környékbeli bányákból és lelöhelyekröl nyerhetö ércek terme...


..., vagy például az elötérben éppen aktualitását virágzó tematikus kiállítás a helybéli német származású népcsoport tipikus életéröl és leginkább: karácsonyi szokásairól, szembeállítva az ottani gyerekek által gyakorlatilag egyedül ismert ortodox ünneplési keretekkel; volt kisjézuska, fenyöfa, tipikus karácsonyi süti, ótánnenbáum-kotta a zongorán, német nyelvü biblia, ilyesmik :)


a kontraszt a környékbeli világgal akkor vált teljessé, mikor felmentünk a fökiállítást megtekinteni. ezt a város nevével lehetne a legjobban összefoglalni, ugyanis a környék történelmével, az ott élök életével, szokásaival ismertetett meg - és azért voltak különbségek az életvitelben.

látszott például mindaz a befolyás, ami - a távoli, birodalmi fövároson, moszkván, vagy esetleg péterváron keresztül - külföldröl jött el ideáig. a hintók szerkezete, a hölgyek korabeli ruházata, a gramofonok, a hivatali szobák, no meg persze a háborúk eszközei, késöbb a propaganda mindmegannyi segédlete, plakátok, könyvek és zászlók sora - és persze a mindennapi élet megmaradt mementói, több évtized eröltetett ütemü iparosításának tanúsítványai.

következzék néhány kép.

a századforduló ruhái...

itt elefántnak lenni... ;)

a cári képmással díszített jegyzöi hivatal

volt egy fénykép- és fényképezéstörténeti kiállítás is, itt korabeli stúdiódíszletek közé beülve szabadott fényképezni...

...amely heveny luxus lehetett ahhoz képest, amit szegény vöröskatonáéknak kellett kibírniuk az iskolafénykép okán.
(hát most nem annyian vannak, mint az oroszok...?!)

a vörös valóság az urált sem kímélte, megannyi épségben maradt rekvizitum árulkodik a hajdani népszerüségröl.
nojó, a hajdani népbutításról.

ez már egy modernebb ruhakollekció. tanja mamája is mindig maga varrta a család ruházatát, olyasmi hogy "butik" nemigen, vagy csak megfizethetetlen árakkal létezett a reálszoc idök mélyén. a jópofa, szép ruhával szemben magához az anyaghoz viszont relatíve egyszerüen lehetett hozzájutni, a leginkább szocialista módszer ehhez a szimpla lopás volt a vörös október ruhagyárból, és annak kéz alatti terjesztése mondjuk baromfiért cserébe.

a szocialista élet relikviái...

és tanja, mikor épp ujjaival mutat arra a két félliteres üvegre, amelyben minden nap, jegyre, 1989-ben (!!!) lehetett elhozni a boltból a tejet. fiatalkorában per fö egy üvegcse tej járt, ezért mindig elkísérte a mamáját a hosszú, kígyózó sorok mentén kiszolgáló kisboltba, hogy kettö üveggel hozhassák haza a tejet, és dupla adag kenyér jusson.
mondom, nyolcvankilencben.
amikor nekünk (mármint mindenkinek magyarországon nagyátlag per kábé) a legkomolyabb gond a gorenje hazahozása volt a bécs mellöli boltokból...

mikor aztán végül elhagytuk a folyó mellett elterülö múzeumot, már estére járt az idö...

a múzeumi délután végén ettünk néhány pulykasaslikot egy nagyobbfajta török gyorséttermi hálózat kazah, durvaarcú helyihösökkel tarkított atmoszférájában, aztán tanja mamája eljött értünk kocsival, hogy elmehessünk a nagyszínház aznap esti elöadására.

a nagyszínház, esti, havas fényben

a dolog komédiának készült, és valamikor a darab közepe tájt jöttem rá, hogy itt kéremszépen a "miniszter félrelép" címü kern-féle eposz oroszított verzióját látomhallom - és hát ez nem kis mértékben növelte innentöl szövegértelmezési képességeimet :)
a darab egyébként tök jól volt elöadva, az elsö sorból néztük, nagyonnagyon élveztem és tényleg szinte mindent értettem.


az est végén még készítettem néhány képet a környéken, miközben mindenki másnak befagyott a feneke, de azért jó képet vágott a hülye külföldihez - aztán pár perc után persze futottunk haza.

mármint kocsival :)


---

másnap nem történt túl sok minden, voltunk végülis sikeresen bevásárolni, meg néhány könyvesboltban, ahol sikerült egy tök szép francia könyvet vennem oroszul, egy szomorú herceglányról szól, de ez most mellékes, a lényeg, hogy este, miközben tanja az egyik sokat fecsegö barátnöjével volt (akit tanja papája, mint legnagyobb mulatságomra kiderült, csak balalaika néven szokott emlegetni), mi antonnal és a papával (egyébként alexandernak hívják, és magáznom kell, de nem azért, mert utál, hanem mert oroszországban még a saját nagybácsidat is magázod, épphogycsak a szüleid és testvéreid tegezheted... - viszont utólag tanja mondta, hogy állítólag olyan gyermeki bájjal kevertem a tegezödö és magázódó kifejezéseket, hogy egyszerüen nem lehetett haragudni rám, és valszeg innentöl már majd az lesz a furcsa, ha egyszer tényleg végig magázni fogom, lol) elmentünk billiárdozni.

namost itt az orosz jellegü billiárdról volt persze szó - és aki hallott már arról, hogy a szórakoztatást és nyerést ösztönzö, rulett nevü játékból mit csináltak az oroszok, az sejtheti, hogy még vérbeli normálbilliárd-profikat is örületbe kergetö válfajt sikerült ezeknek a csalafinta oroszoknak kitalálniuk.

és hát valóban. a golyók melletti hely, ha le akarom öket tenni a lyukakba, jó esetben kis számjegyü miliméterekben mérhetö. olyannyira, hogy fal melletti golyót lecsurgatni nem is lehet. cserébe viszont az összes golyóval löheted bármelyiket, és az is pontot ér, ha nem a megcélzott golyó megy le, hanem az eredeti, amivel löktél... :D

a kímeletlen profi apa...

... és kegyetlen szekundása, kontra...

... a gyermekien nagyravágyó, ám csak kicsire képes reál-amatör :)

a játékot - ahogy attila vagy gyuszi mondaná - legtöbbször szörös bunkóval (vagy bunkóként? hmmm...) veszítettem, azaz úgy, hogy miközben az ellenfél nyert, én ráadásul egyetlen egy golyót sem bírtam lerakni.

cserébe a végén játszottunk még két normál billiárdot - elfelejtettem említeni, hogy az orosz billiárdot kábé három-négyszer akkora asztalon müvelik - és ott legalább sikerült kiharcolnom egy nyerést meg egy döntetlent...

istenem, ilyen, mikor igazi férfiak viadaloznak - nem a részvét(el) a fontos, hanem a gyözelem :D


---

utolsó elötti nap még meglátogattuk tanja egyik gyerekkori barátnöjét - ö is természetesen egy panellakásban lakik, van egy hároméveske tündér fia meg egy férje, és a nyomorgó körülmények ellenére (ketten együtt keresnek vagy hatszáz eurót) hihetetlenül optimistán és jól megvannak. lehet, hogy a nyáron, mikor majd jövünk megint oroszországba, együtt megyünk el a környékbeli tavakra, folyókra, ahol haverokkal raftingozni szoktak.


este amolyan utolsó (elötti) vacsora következett, családilag. idöközben annyira integrálódtam, hogy mint harmadik gyereküket kezeltek tanja szülei. elmentünk egy örmény (vagy tatár, vagy grúz, vagy nemtudom. nagyon eklektikusan volt berendezve, keverve némi bajor sörház-enteriörrel, valamint diszkóvilágítással is, bocs.) étterembe, megettünk egy fél borjút, vagy tizenötször koccintottunk mindannyiunk egészségére, boldogságára és egymás iránti szeretetére kevéske vizecskével (ejtsd, vodka, természetesen), és eltöltöttük utána utolsó esténket a szülöi házban...

ilyen a befagyott, téli luxusfalu éjjel...

másnap reggel, még picit pityókásan, siettünk be a városba.

a hajnali tisztaságban kémények szülte, megfagyni tünö füstcsóvák emelkedtek az égbe s meredeztek szinte dacosan a szikrázó napban, miközben a cseljabinszki tó megkeményedett, jég barázdálta felületét itt-ott néhány aprócska, idöszaki halásziglu tarkította

egyrészt a fentebb már említett herceglányos könyvet akartam mégegyszer, tanja egy berlini (orosz) ismerösének lányának szülinapi ajándékképp megszerezni, másrészt a nagyszülökhöz is elmentünk egy utolsó alkalomra.

riasztóan megható volt, ahogy búcsúzkodtak, könnyel a szemükben, többször megcsókolva és átölelve engem is - tanja nagyon sok idöt töltött gyerekkori nyári szüneteiben a nagyszüleinél, akik akkoriban ukrajnában laktak, mint egy másik posztban már írtam... és a szeretetröl (meg talán tanjáról is) sokat árul el, hogy nagyapjának akkoriban reggelente, ha munkába ment, mindig meg kellett fordulni az utca végében és még egy utolsót integetni kedvenc unokája felé, aki az ablakban várta ezt a búcsút... s mikor egy nap a nagy sietségben erröl megfeledkezett, tanja egész nap, egészen estig szabályszerüen sírt a kétségbeeséstöl, hogy nagyapja már nem szereti öt.
csak az esti vígasztaló és bocsánatkérö szó nyugtatta végül meg, de a történet annyira intenzív volt, hogy mindketten a mai napig emlékeznek rá. nem tudom, hány éves lehetett ekkor tanja, lehet hogy öt, lehet hogy tizenöt. a vicc az, hogy mindkettöt el tudom képzelni, és az egész, ha lehámozod a hollywoodot róla, annyira de annyira orosz, plusz tanja, plusz csoda.
csoda, hogy van. ilyen. ember. a valóságban.

a délután pakolással telt, most az utolsó estére pedig igazi csemegét ígértek nekem, tanja kedvenc, a maneken társulat alkotta, puskinról elnevezett színházába vittek el. egy komoly darabra, mondhatni drámára voltam hivatalos.

az elötérben, a karácsonyi/újévi fa tövében, a fényes és ünnepélyes hangulatban még nem sejtettem, milyen élmény vár rám...

tanja imádja, többször látta, és bár sose hallottam róla, a koncepció ismerösnek tünt. egy színpad két sarkában felállítanak egy fehér meg egy fekete ajtót, a kettö a születést és a halált jelképezik, középen pedig, minimalista rekvizitumokkal egy karácsonyra terített asztal. egy család, mit család, dinasztia életét követjük végig kilencven éven keresztül, ahogyan megszületnek, élnek (a karácsonyi tereferékböl kitünö történetecskékböl), aztán, általában váratlanul, elmúlnak.


mondom - ismerösnek tünik. aztán mégis, annyira de annyira más lett, mint vártam...

hihetetlen atmoszférája volt az egésznek. életemben nem voltam még ilyen elöadáson, ahol az egész nézötér fészkelödik, de nem kívül, hanem belül. ahogy magába szippantott a színészek egyszerü, természetes, eröteljes játéka, egyre többen kezdtünk el könnyezni, ha a sikító akkordok jelezték a közelgö elmúlást. a színpad fölé kifeszített (élet)fa rajzolta függöny mögött, egy kis medencében fényecskék ingadoztak - egy fehérbe, angyalba öltözött lány adott át mindig egy lángot a születéskor, és vette el a távozó színésztöl, ha a fekete ajtón keresztül hagyta el a színpadot.
a család bövült, csökkent, tragédiák történtek, és örömteli események. sodródtunk az évtizedekben, együtt éreztünk, élveztünk és gyászoltunk a karakterekkel. elkezdtünk gondolkodni olyan fogalmakon és értékeken, mint a család, a szerelem és szeretet, az együttlét, az ajándékozás. annyi minden kavargott bennem... és mikor félrenéztem a mellettem ülö négyesre, mindegyik arcában, szemének csillogásában láttam, éreztem, hogy ök is levonják a maguk gondolatait a családjukra, a tanjáéknál is természetszerüleg meglévö problémáikra vonatkozóan.

lelkeket, közönséget közösséggé összefüzö, és mégis hihetetlenül esendövé és magányossá tevö elöadás volt. és mikor a végén elsétáltunk az egészalakos puskinszobor mellett az elötérben, hirtelen megéreztem, megértettem, ami ennek a nagy orosz poétának leglényegibb belsö érzése és egyúttal küldetése volt: az orosz nyelv szép!

gyerekek... én mindig úgy éreztem, hallottam ki, hogy mikor tanja például telefonálás miatt átvált orosz nyelvre, egy másik, idegen ember beszél. az orosz nyelv keménynek, szaggatottnak, eröszakosnak tünt - és régi orosztanári információm, miszerint az orosz a poéták nyelve, csak hülye, kommunista piárfogásnak véltem akkoriban.

most, miközben alig értettem valamit a sodró, gyors, komplex nyelvezetü darabból (a három elöadás közül a legkevesebbet), többet éreztem a történet mögötti történetböl, az érzelmekröl, mint bármikor elötte. a nyelv dallam volt, ahogyan kísérte az életutakat, annyira meghatóan gyönyörü és odaillö, hogy egy csapásra, és azt hiszem, örökre, megváltoztatta az orosz nyelvhez való viszonyom.

pedig a darab maga angol nyelven született. thornton wilder írta 1931-ben, a címe "the long christmas dinner", és azt hiszem a legszebb dolog, amit valaha átéltem egy színházban.

ha tehetitek, nézzétek meg valahol.
mondanám persze, abszolúte persze, hogy cseljabinszkban, a manekenben. de... nem tudom. nézzétek meg.

tanja a végén beült a díszletek közé. passzolóan, nem? :)

azt hiszem, a két hét egyik, ha nem a legtökéletesebb és komplettebb élménye volt... amit életem (emlékezetem) végéig össze fogok kötni ezekkel a napokkal.

nektek most sajnos csak egy kis ízelítöt tudok adni, meg idelinkelni az oldalt.

---

hazatértünk a lakásba, utolsó készülödések vannak, lepötyögöm az utolsó bötüket, aztán majd otthon felrakom.

most az elöbb, effektíve az éjjel közepén, elkezdtem vágni a havat ollóval, ne kérdezzétek, miért, úgyse tudnám elmagyarázni, ráadásul fogalmam sincs, szóval elkezdtem vágni a havat ollóval az ablakpárkányon, és négy-öt vágás után úgy összeragadt a hidegtöl, hogy csak melegvizes terápia után volt hajlandó megint szétnyílni a szárnyaival.

mínusz harminchét fok van, betükkel: -37.

fogalmam sincs, hogyan fog felszállni a kifutónak nevezett müjégpályáról holnap hajnalban a repülö, de tekintettel arra, hogy ezeket a sorokat olvassátok, nagy valószínüséggel sikerült nékije.

egy képpel búcsúzom innen a háztömbök mélyéböl. a nap által gyönyörüen vetett hosszú árnyékaival, a számomra gyermekeket - és talán tanját - idézö ártatlansággal, a fehér szépséggel, a csupasz egyszerüségével is az örökre élö, orosz szívósságot és halhatatlan, hatalmas lelket és szívet jelképezö képpel.


viszlát, oroszország,
viszlát, cseljabinszk! :)


---

ehm, szeretnék még valamit mesélni.

így, a végén.
(az elején. mindig az elején.)

itt ülünk, azaz ültünk épp, megérkeztünk, megvacsoráztunk, szombat este van, és megittunk vagy negyed litert abból az istenien finom csipkebogyóvodkából, amit becsempésztünk az országba, és ottan, arrafelé, a minuszos (pluszos. bazmeg, iszonyúan pluszos) éjszakákban ittunk, esténként, unozás közben, például, vagy családozás közben, vagy gyakorlatilag mindegymikor, amikoron is minden koccintás elött - felváltva - valaki mondott valami szépet.

éstehát most esszük a nürnbergi virslit, reminiszcencia a kirándulásra, ami december elején itten, egy teljesen más univerzumban és idösíkon történt, és isszuk a vodkát, onnan, a valódi onnan, ahol ebben a puskin nevü csodában azt a "hosszú karácsonyeste" nevü csodát láttam, és beszélgetünk a darabról, egy nappal és párezer kilométerrel késöbb, és szöknek a könnyeim, mert a világ erröl a darabról szól, az elmenetelröl, az eljövetelröl, és arról a pár, rosszul megemlékezett köztes dologról.

és igen, lehet, hogy így a végére, ennyi vodka után, ami a torkomon lefagyott az utóbbi napokban, végre részeg is lettem.
eléggé képletes, hogy göttingenben.

de érzek valamit, ami fojtogat, ami nyomja ki belölem mindazt, ami volt, itt is volt, a blogban. és hihetetlenül egyszerü, és hihetetlenül nem engedi, hogy elmondhassék.

nem tudom elmondani, és nem tudom körülírni.
sajnálom.

talán megérzitek.

itt iszom a vodkát, és megbeszélem az ottani színházat, és orromban a jég, a hó, a hideg illata, és hihetetlen mértékben összefolyik minden idö, és minden hely.

sírni akarok, és nevetni.


és bazmeg, leírhatatlanul hálás vagyok, hogy ezt az utat megtettem, és visszatértem, és nem vagyok itt, most, egyedül.


---


kilélegez.