io son l'amore

tegnap nem tudtam elaludni, pedig nagyonnagyon kellett volna. de mégsem bon jovi örökbecsü szavai jutottak eszembe (i'll sleep when i'm dead, sleep when i'm dead...), hanem egy másik klasszikus, adott esetben szószerint, és gyorsan be is nyomtam a lejátszóba, hogy azon szunnyadjak el.

s így - ha kicsit megkésve is, de - megültem a magam halotti torát, s a rigoletto nyolcvanvalahányas zseniális verziójával tisztelegtem a nemrég elhunyt luciano pavarotti elött. persze meglehet, ö heveny inszinuációnak tartotta volna, hogy estimese gyanánt hallgatomnézem, de annyira vágytam a szerelmi áriájára, a vicces és intrikáló udvarára, a szerencsétlen bolondra, és gilda tipikusan nöi incselkedö vonakodására (nenejajnemegnecsókoljnajógyere), hogy kihagyhatatlan volt :)

verdit amúgy a zenei iskolás nabucco-s eröltetett kóruséneklés után (miiiinta fehecske, repüüülj meeessze föhöhöldre...pfff!) öléggé nembírtam, s tékápé csak akkor szerettem meg újra, amikor rájöttem, hogy nem ö, hanem giordano (nem bruno) írta az andré cheniert... (ezt mindjárt megmagyarázom, pill.)
az andré chenier az az opera amúgy, amelynek áriájára tom hanks halálos betegen táncol az infúziós álvánnyal a philadelphiában... s én akkor klasszikus zenéhez majdnembután azt hittem, verdié az érdem... (értitek... "opera? öööh... verdi?!")
holott persze nem.
de pillanat, itt van, kikerestem nektek, hogy ugyanarról beszéljünk:



(és most picit hallgatok)










---

szerintem zseniális, nem csodálom, hogy oscar-t ért.

ez, meg a luc besson féle ötödik elem grandiózus nagyjelenete után döntöttem aztán úgy, hogy egyszermajd (meglehet, már akkor is blogírásra készültem? hmm...) müveltségem fájó hiányossága lenne, ha most legalább a két élmény hatására nem kezdenék bele operákat nézni/hallgatni... s ez kemény másfél hónapig kifejezetten heti kéthárom programpontot jelentett. no, és ekkor kedveltem meg verdit újra.

különösképp mély benyomást tett rám rigolettoja... szerencsém volt, mert akkoriban épp az a verzió került kezembe, amit fentebb dícsértem. opulens díszletek közt, iszonyatosan gazdag kivitelben és a matériába láthatóan szerelmes szereplök odaadó játéka mellett... pavarotti pedig tündöklött, elemében volt, lubickolt, és egyszerüen mellbevágóan rakta oda magát. a jéghideg római márványtömböket is életre keltette volna... a címszereplö tragikus hös, az udvari bolondot alakító ingvar nixell pedig színészi játéka folytán minimum nevén említését érdemli ehelyütt.



"már megy is, maga kegyetlen?" mondja álszentül, miközben a nö pasija ott áll a hátuk mögött két méterre, lefogva...
s tapizza, és vigyorog, teljhatalmúan.

hát nem zseniális? :)

aztán... de nem mesélem el. tessék megnézni!
a rigoletto egy felvonásában több az intrika, mint a barátok köztben öt évad alatt...
(tudom, mert csaba írja a forgatókönyveket :D)

---

most lehetek populista?
emberek... nézzetek néha operát. megéri.

ja, és nem elfeledni... ez nem mozi!
csak akkor van vége, ha a kövér néni vagy bácsi befejezte a kajabálást...

;)