"i never did one thing right in my life.
that takes skill."
that takes skill."
szóval jövök le a lépcsön, és nézem a vonatokat.
---
a jelenlegi munkám nagyrészt a helyi munkaközvetítö épületéhez köt - ide fészkelte be magát egy projekt, melynek keretén belül okítom a munkanélkülieket. az utóbbi idöben mindig korán érkezem, és tisztes, jópolgári reggelizésre kaptam rá. kisszendvics, kakaó, mentatea, ilyesmik. általában az otthonról letöltött közéleti müsorokat hallgatom, morfondírozok azon, mit kezdtek ti drága népem odaát az életetekkel ilyen silányságok közepette, és aggódom, hogy van-e értelme valamikor mégegyszer visszamenni, lesz-e az országból szalonna. az aktuális szituációban hagyom érvényesülni a "benefit of the doubt" elvét és kivárok. és figyelek. és majd kiderül. tanja nem zárkózott el az ötlet elöl, ami roppant okos húzás a részéröl, hiszen a csalafinta asszony sose mond nemet, hanem talánt, és aztán úgy alakítja, ahogy jónak tünik a majdani kiscsalád érdekében. és a vicc az, hogy lehet hogy neki lenne igaza. ergó nem szólok, ha látom a színfalak mögötti részt is. elég nekem a talán. és mosolygok :)
merthogy az egész élet tulajdonképpen egy "talán".
szóval reggelizem. és ma reggel is, befejeztével, nem a lift felé kanyarodom, hanem lesétálok, az üvegkalitkás lépcsöházban, amelyböl kítünö kilátás adódik az érkezö és induló ICE gyorsvonatokra.
---
ehhez hozzá kell tennem, hogy mindig is imádtam a vasútat. és igen, tudom, a máv mint elrettentö példa ehelyütt felhozható lenne... de feleslegesen! akkor is imádom "a" vasútat.
mindig - az utazáson keresztül - a megújúlás, kaland, felfedezés, továbbmegyek: a szerelem jelképe volt életemben. valamelyik régebbi posztomban is már írtam erröl. a sínszagú, hajnalköd borította keletnémet fémtenger pályaudvarokról, a lepusztult szecesszió maradványépületeiröl, a lomha, gázlámpát idézö fényekröl és csikorgó kerekekröl. egy örült utazásról, 87-ben talán, haza, akkoriban, nagyszüleimhez, otthonról, akkoriban, budapeströl.
emlékszem prágára, amire kriszta talán már nem is... és az ezzel indult kapcsolatra. emlékszem a mellette futó, induló kapcsolatra. és az elsö dönteni képtelenségemre, meg az akkor még karakán konzekvenciára.
igen, voltam már karakán is egyszer, két lyány között örlödve :)
emlékszem az elsö nürnbergi, és ezzel - a magyar elöszóbát, bécset leszámítva - elsö nyugati utamra. amikor az ott töltött két hónapból másfélben egy scifi- és képregény-mennyország boltocska vezetöje meglátta a fantáziát bennem és engedte, hogy rendszerezzem, rendezzem a raktárkészletét. nekem a munka ott maga vollt a mennyország, az igazi kikapcsolódás, a true világegyetem. azok a dohos, sötét zúgokkal kevert pinceszobák az életet jelentették nekem... és a fizettségül kapott képzömüvészeti albumokkal, könyvekkel és képregényekkel megrakott, félembermagas táskámmal megintcsak, ugyancsak, vonattal mentem haza. boldogan.
és igen, asszem, itt a kulcs. hogy az utazásaim vonattal, akár innen haza, akár otthonról másmerre, akár olaszországba és görögországba, egyfajta - vagy sokfajta - boldogsággal voltak összekötve, eventually. és így, valahányszor megpillantok egy érkezö, induló vonatot, jólesik.
pedig nem erröl akartam írni.
---
a találkozásokról. vagy... nem is tudom.
2006-ban egyedül töltöttem az évemet, nagyobbrészt. ildikó kiköltözött, mariann véglegesen elküldött, és mikor év végén, rudi macskával és egy életemlegkisebb karácsonyfával vártam a
ildikó azt mondta egyszer, sokkalkésöbb, és ezt épp tegnap idéztem fel tanjának, hogy akkoriban attól félt, öngyilkos leszek.
a vicc az, hogy gondolati szinten tényleg "le voltam számolva" önmagammal. tudtam, hogy ha elüt másnap egy repülö, vállat vonva sétálnék fel vagy le, hogyhát igen, jogos. ennyi volt. minek nem.
a valódi gondolat ezzel szemben sose kísért meg. nem azért, szerintem, mert nem volt vér a pucámban hozzá, hanem mert a dolog lényegtelensége szíven ütött. tudtam, hogy lennének, akiknek rosszul esne... de a saját helyzetemen javulást, lássuk be, nem hozott volna.
így hát a rákövetkezö hónapok a gyógyulással teltek, és ebben ildikó is, immár a távolból, segített. idönként megértéssel, idönként fejcsóválással. aztán jött a nyár, jött sziget, ésdeleginkább: jött ez a blog.
ez a blog egy kifejezett lelki és mentális higiéniaközpont lett számomra. elkezdtem írni - sokkal rendszeresebben, és valószínüleg sokkal érdekesebbeket is, mint mostanában ;) - és azt vettem észre, hogy van élet a világban rajtam kívül is, de ami akkor, szubjektíve, a legfontosabb volt: van élet bennem is.
és aztán sorra jött abszinth, meg ági, meg babesz, meg szilvi, meg ildi, mindmind különbözö szinten, tudatossággal, iránnyal, mélységig, majd szinte rögtön ment is, ahogy jött... és valószínüleg így volt a jó. aztán voltak az utak, immár nemcsak vonattal, de repülövel is, ciprus, majd portugália, és miközben az egyetlen fájó pontom az ildikóval kapcsolatban mardosó lelkiismeretfurdalás és mariannal kapcsolatos hihetetlen hihetetlenkedésem maradt, akivel végig azt hittem, a félreértések és saját töké(le)tlenségem "végzett", lassan, nagyon lassan, miközben itt végigfutott életemben a blog, beindult valamiféle gyógyulás.
belsö megnyugvás.
a felismerés, hogy nem valami köztes állapotok között táncolok, hanem ez mindmind maga a valós, megélt élet. és a boldogságot nem prolongálva, örökre, de: MAJD VALAMIKOR fogom megkapni... hanem itt van saját kezemben, mostmostmost. mariann tanítása beérett.
---
ahonnét könnyü lesz zárnom a kört.
tegnap tanjával moziban voltunk. az egyetem fötermében adták. ültem a padban, és nem tudtam nem gondolni arra, hogy itt (nem PONT ott, persze) utoljára az utóbb említettel ültem, életem valószínüleg legkevésbé kitökélesedni engedett szerelmével. és ahogy egyszer ö mondta, az ö élete végéig a szívében lesz egy kis hely, egy kincsesláda, amiben eldugva ott leszek, de csak úgy, hogy sose kelljen kinyitnia és megnéznie, mert fájna... éshátpersze ugyanígy van bennem ö is, marad is, amíg utolsó levegöm nem veszem.
és ez így mindmind kavargott bennem, elöjött tegnap ott akkor, viszont... a film közepére le is nyogodott. és én tudatosan nyugtattam magam, mert tudtam, akkor, tegnap, ott (is), hogy az utazások, a magányos boldogságot, a magány boldogságát hozó vonatozások számomra egy lánnyal értek most véget, aki szerelmes belém, és akit én is szeretek, és akivel ott ülök. és akit innentöl elkezdtem még jobban ölelni, és hálát adni az égnek, hogy ott van mellettem, velem; ahogyan ott volt elötte is, és van és lesz azóta is, mindennap, és talán megmarad mellettem.... mert okosabb lettem, felnöttebb... és kevésbé önzö.
és talán nem baszom el. talán most az egyszer nem baszom el.
mert a múltam miatti megnyugvást nem az hozza el, ha valaki megbocsájt, ildikó, mariann, bárki!
minden egyes nappal, minden kicseszett nappal mi újraszületünk reggel, és lehetöséget kapunk az égtöl, aktuális istentöl, sorstól, miegymástól, hogy másként éljünk, tegyünk, mint eladdig!
minden
egyes
napunk
magában hordozza a megbocsáttatás lehetöségét - azzal, hogy másképp bánunk valakivel, aki épp akkorra ért mellénk (vagy akinek volt annyi hite bennünk, hogy mire eljutunk eddig a felismerésig, kitartott mellettünk). és akkor ö is másképp áll hozzánk, és mi is öhozzá, és így tovább, da capo no fine, mert ez a dolgok násztánca.
és rendben vagyok akkor én is, magammal.
---
aztán úton hazafelé mellénk sodorta a véletlen a négy éve nem látott mariannt.
mert a sors, az ilyen.
és haladtunkban egymásra néztünk, halkan, s talán egy picit mosolyogva bólintottunk finomat, nekem úgy tünt, és továbbmentünk. (és csak remélem, hogy megismert, és nem általános kedvességböl volt az angyali arc, amire legszívesebben emlékeztem nála).
tanja nem vett észre semmit, és ez így van jól.
mert tanjának csak azt kell észrevennie, hogy
szeretem.
mindennap, újra, és újra.
ö az, aki boldogabb lesz attól a kincsesládikától is, amit életem végéig, nem róla szólóan, de öérte is, örzök a szívemben.
együtt a vonatokkal, illatokkal, fényekkel, lányokkal, és a szelíd mosolyokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése