lisboa 2

miután sikerült mégiscsak megkérnem a macskát, hagyjon éjszaka nyugodtan pihenni, újult erövel vágtam neki portugáliának. kellett is, mármint az erö, a vasárnap szünni nem akaró nappá vált (vö. még: szünnap. haha, big sútka...), jelzem azért, legnagyobb örömömre.

nyitottunk egy kontinentális reggelivel, frissen facsart ananász-narancs-kókuszlé (kókusz nem facsarva, hanem reszelve, az ananász állagáról meg a turmixgép gondoskodott) és andreas-lekvár közepette.

(nézem közben a fényképeket, hogy emlékeimbe juttassam a napot. nem, a lekvárról nincs kép. jobb is, még ellopná valaki a receptjét, lol)

a nap elsö részében andreas elvitt minket az ominózus maffiamercédeszben belémbe. mégegyszer mondom: belém -be. így hívják, ékezetesen. valami szíriuszi rokon nép lehet a portugál, gyerebelém, gyerebelém, éreztemhallottam, ahogy hívogat a régi kikötö, nyugi, kedden mentem is aztán megint, mert egyetlen délelött ehhez kevés, de erröl majd adott helyen.

nos, belém leghíresebb látnivalója a mosteiro dos jeronimos, egy templom-kolostor együttes, többszázéves gyarmatosító múltból szerzett ízléskavalkáddal, észtveszejtöen gyönyörüen megmunkált oszlopokkal és szökökutas belsö kerttel. sehol egy ismétlödés, minden megmívelés egyedi, készítöje aktuális stílusorientáltságát és hangulatát tükrözte. nézzétek az indás oszlopokat, az állat- és növénymintákat rajtuk!

amikor beléptem a valaha volt kolostor refektoriumába (étkezde, bocsánat), megválaszolódott kérdésem is, egy ilyen hatalmas építmény vajon hány szerzetesnek adott otthont és munkát - felületes becslésem szerint 100-150 szék és ennek megfelelö asztal férhetett bele. az elözö nap már megismert falcsempeáradat fogadott, gyönyörüen megmunkált, többméteres bibliai és profán jelenetekkel, leginkább kék festékkel égetve a tenyérnyi cserepekböl összeálló kirakós képeken. az akusztika is zseniális volt, rui, aki csatlakozott hozzánk, portugál paul pottsként (ppp) rázendített a nessun dorma hathatós soraira, és együtt csodáltuk a többszörös visszhangot. egy pillanatig fontolóra vettem, hogy magam a jézus krisztus szupersztárt idézem, de mivel szent helyen az ember nem kísért istent, zsebrevágtam szupratenor hangom és inkább a kilátásban gyönyörködtem.


amely kilátás rögvest nagyban változott, miután nekiindultunk lisszabon atlanti óceánhoz vezetö tengerparti szerpentinjének. mint a legtöbb nagyvárosnál, a portugál fövárosból is nem elhanyagolható mennyiségü ember költözött az agglomerációba, külön pech itt a déli féltekén európának, hogy olyan szörnyü helyre kerül ezáltal emberfia, amit leginkább a portugál riviérának lehetne nevezni. cascais következett, egy festöi kis halászfalucska, ahol még a helyi tisztikaszinóba is belógtam néhány fénykép erejéig, de a legszebb akkoris a szabadon nézhetö és fényképezhetö kilátás volt, no meg a gyönyörüen megmunkált utcácskák apró kis halászházikókkal (már ahogyan én nemportugál nemhalászként egy portugál halász apró kis házikóját elképzelem...) és utcakövekböl kirakott mintázott mozaikokkal még a legelvetemültebb zsákutcában is.

ez itt andreas. természetesen az általa birtokolt halászfalu fölött ül büszkén.

ebédeltünk egy olyan pizzériában, amelyben a vécében elhelyezett fénykép (oda való...) tanúbizonysága szerint berlusconi is jól érezte magát. a helyröl képet ugyan csináltam, de mivel mindannyian rendkívül mulatságos arcokat vágunk rajta, inkább mutatok egy tipikus kutat, amit utamon jónéhányszor, s így itt is, lencsevégre kaptam:


végül csináltam párszáz fényképet az óceánról, miközben a többiek a kocsiban szundították ebéd utáni sziesztájukat, majd visszaindultunk lisszabonba. egy valamelyst hasznosítható képet mellékelek is:


helena az estére külön fénypontot szervezett nekem. meghívott minket és még néhány barátot a lisszabonnal szemben elhelyezkedö földsáv egyik legutolsó szegletébe, ahol effektíve a rendkívüli eredetiségröl tanúskodó "utolsó pont" néven futó halászcsárda várt minket fejedelmi vacsorára. ehhez komppal kellett elindulni a város kikötöjéböl, ahonnan viszont csavarogtunk elötte picit helenával kettesben, tekintettel arra, hogy a többiek otthon folytatták a sziesztát :)

a jegyeket megvettük este nyolcra, és a fennmaradt két órában bejártuk lisszabon bairro alto nevü kerületét. ez az egyik legrégebbi negyed, sok pici kereskedéssel, híddal, magas és gyönyörü házakkal, komolyan néha olyan érzésem volt, mintha velencében járnék valamelyik pontén, csak a víz hiányzott alóluk, leginkább, mert villamosok járták a sineket, és az azért víz alatt kissé fura lett volna.


itt egy kis epizód következik: sikerült találnom egy boltot, amit még helena sem ismert, pedigaztán.
a boltban mindenféle díszes gyertyák, szappanok, amolyan bodyshop, csak sokkal stílusosabban és dizájnosabban, darkosan berendezve. már a hatodik illatot fújta magára helena, miközben én a teáskészleteket néztem (cserép darabja harminc euró, speciális szív és pillangó alakú kockacukrok, húsz darab à negyven euró, ilyenek...) amikor a kedves eladó hölgy megjegyezte, hogy nem kíván közbeszólni, de azok szobaillatosítók. helena elszégyellte, én pedig elröhögtem magam. a vége az lett, hogy még rendes parfümöt is kapott, gondolom a vécébe kapható kék szarok ellentételezése végett, elvégre mégiscsak estélyre készültünk, amitöl viszont az eladó annyira belelkesült, hogy kétszer is körbekergetett valami állítólagos férfiillattal, mire elfogadta, hogy az nekem detényleg nem kell. miután vettem töle egy méregdrága illatos gyertyát ajándékszuvenírként, cserébe megelégedett annyival, hogy fújt belöle a kis fekete papírzacskómra, mondván, nyugodtan jöjjek vissza bármikor, szó szerint bármikor, mivelhogy éjjelnappal nyitva tartanak 0-24-ben, amennyiben mégiscsak megtetszene az illat.
nos, ennek utóbb relatíve kicsény esélyét láttam. az még hagyján, hogy helena úgy füstölgött elöttem, mint egy komplett douglas nöi és szobabútor osztály (ár)robbanás után, de az általam feszesen lóbált fekete zacsek (a tényleges zacskóra gondolok! a másik miért lenne fekete? vagy feszes? jaj, hagyjuk.) olyan émelyítöen édeskés büzt árasztott, hogy legott három homoszexuális megfordult utánam. el is neveztem a drágaságot "smellybag"nek, amit végig az est során vinnem kellett, késöbb például arra használtuk, hogy a kajául megrendelt halakat elkábítsuk vele étkezés elött...
anyway, end of the smellybag story :)


meglátogattuk a kiégett katedrálist, melynek már csak boltíves csontváza maradt meg tetörészként, szabad égre kilátást nyújtva (come to think of it, a perfect design for the house of god, ehm?)

idöröl idöre csípöböl kapásfényképezek. ez is egy ilyen "vé(le)tlen" felvétel, lesz majd még.

mellette még a 19. században fémtornyot emeltek kilátóként, erre és a város maradék részére... amit én barátaim utóbbi mulatságára elneveztem helyi eiffel-toronynak, mivel szerkezetében annyira hasonlított a párizsi monstrumra. amihez képest kiderült, valóban eiffel építette és ajándékozta a városnak :)

a tetején kávézóban múlattuk az idöt, tudjátok, nekem a szokásos earl grey tejjel, ezúttal a változatosság kedvéért a világ tetején, ilyetén kilátással:


végül lesiettünk a kikötöbe, továbbra is vad illatfelhövel a nyomunkban. a dolog persze nem maradhatott ennyiben, és valóban - a nap tartogatott még meglepetést. chiado negyed leghíresebb kávézójánál haladtunk el épp, mikor a tegnap látott tim-re lettem figyelmes. helenával döbbenten földbe gyökerezett lábunk, majd jó hangosan, hogy a fél város röhöghetett rajta, megjegyeztem: "helena... did you say, lissabon is a BIG town...?"
tim-ék felnéztek, ugyancsak meglepödtek, majd következett egy párperces nahát-ozás, amit a végén, mivel siettünk, azzal zártam le, hogy menjünk, holnap úgyis megint összefutunk...
helena határozottan jobban kezelte le, mint elözö nap, a végén már nevetni is tudott a másnapi valószínü találkozás hipphopp levezetett valószínüségén.


a hajóra nemcsak margarida és andreas, hanem helena három - számomra újabb - barátja is eljött. egy idösebb horvát hölgy, aki virító sminkjét és ötszínü vakító ruháit általában azzal álcázza, mikor a várost szeli, hogy vállán viszi papagáját. tessék elképzelni, mondjuk a fenti fenséges lisszabon-fotók egyikén. nos, ö a háború elöl menekült még a kilencvenesek elején portugáliába és azóta imádott zongoratanárnöje jónéhány nebulónak, zseniális társalgó, kirívó személyiség persze, és very much exquisite fun to meet :)

ezentúlmenöen allison-t ismerhettem meg, aki amellett hogy a bbc helyi riportere bármilyen eseményre (amire olyannyira ritkán van példa portugáliában - mármint bbc-t érdeklö esemény - hogy gyakorlatilag komplett idejét angol hangalámondással tölti a portugál tévében. meg is említettem neki szinkrontolmácsi videós múltam, de azt hiszem, nem vette a lapot, kissé riadtan nézett, mikor a nyolcvanas évek német pornótermésével kapcsolatos elméleteimet adtam elö...) és emellett ö írta és szerkesztette majd az összes portugáliával és legföképp lisszabonnal foglalkozó angol nyelvü útikönyvet (time-out guide, eye-witness guide, stb.)
magával hozta barátját is, alexet, aki neve ellenére brazil, és kicsit durcás valamint hirtelenharagú, és nem mindig szeret angolul megszólalni. ezt azért sikerült az est során picit oldanom, mindig ha nem figyelt utánatöltöttem a poharát az egyébként zseniális portugál zöldborral, a tavaly decemberben már gyuszi - mint legnemesebb borszakértö barátom - által is megsóhajtozott vinho verdével.

az odaútat ugyebár komppal tettük meg, gyönyörü kilátást nyerve a helyi naplementére a folyó felett,


bearanyozván a két szembenlévö partszakaszt összekötö hatalmas hidat. a túloldalon a lemenö nap fenséges fénybe vonta a lerobbant dokknegyedet,


ahol régi kikötöi házacskák sorakoztak az étterem felé vezetö közel kilométeres úton.



bent arab és afrikai menekültek éltek nagyon hányaveti és nemritkán illegális életet bomlásveszély közepette, gyönyörü és rejtélyes benyílók és folyosók mélyében.



a vacsora maga több fogásból és halból állt, zseniális hangulatban és soksok nevetéssel telt, a végén pedig még egy naaaagy kilátóra is fellógtam, miközben a többiek még böfiztek. a mellékelt panorámakép egyik részletét felnagyítottam, nesztek, és persze az éjszakai lisszabon fényei a kilátó tetejéröl is kellöen giccsesek majd a posztvégi publikáláshoz.


---

fáradtan, boldogan, smellybaggel a hónom alatt tértünk vissza, fogadtunk taxit, száguldoztunk üres, pöttömnyi utcácskákon dombról le, dombra fel, majd feküdtem le késöbb, házigazdáim által biztosított macskamentes útvonalon a szobámban.

komfortbuborékban voltam, életem kevés igazán felhötlen napjaim egyikén, zseniálisan tele élményekkel és élvezetekkel.

ez volt hát vasárnap, a második nap.
a szünni nem akaró nap.