lisboa 4

szerencsére a kedd felvette a hétfö elötti napok ritmusát :)
reggelre komplett regenerálódva, macskával a mellemen ébredve, kifejezetten jó napnak indult.

helena jött értem kocsival, belém-be készültünk. rui megüzente, ott csatlakozik majd hozzánk - második szabadnapját velünk akarta tölteni, szerdától várták megint a rádióban. estére különleges programot terveztem magamnak margaridával, de erröl csitt, most még nem beszélek ;)

belém felé minden kedves olvasómnak, aki számomra érthetetlen módon nem a blackadder, hanem a dr. house miatt kedveli hugh laurie-t, lefényképeztem egy portugáliában jelenleg mindenfelé fellelhetö reklámot vele, tessék tehát keményen schweppest fogyasztani, ez itt akkor a product placement helye :)

(és basszus még pénzt se kapok érte... nomindegy.)

belémben a lisboa 2-ben már említett templom és kolostora mellett kifejezetten érdekes a felfedezések emlékmüve, egy hatalmas torony portugália összes felfedezöjének emlékére.

a tetejéröl gyönyörü kilátás nyílik egyrészt az egész környékre, másrészt a két másik, eznap meglátogatandó csodára, az erödítményre (torre de belem) és a tengerészeti múzeumra.

fentröl letekintve szép képet nyújt a földön - természetesen újfent - mozaikszerüen kirakott szélrózsa, benne a földtérképpel - helena készített is késöbb rólam egy képet, ahogy stílszerüen egyik lábammal németországban, másikkal pedig magyarországon állok ;)

míg ezen giccstöl megkíméllek benneteket, kénytelenek vagytok megnézni a torony aljában található ideiglenes kiállítás egyik képét, amely nagyon megfogott - a portugáliában (ugyancsak) szegény viszonyok között élö romákról készült fényképek egyikét:

az emlékmü oldalában aztán csatlakozott hozzánk rui, akivel sok szót az ezután megnézett erödítményben még nem válthattam, mert szinte egész idö alatt - immerhin kábé egy óra - végig telefonált, ezt majd mindjárt megmagyarázom.
imhol két kép: az elsö az épület kívülröl, még mielött használtuk volna rajta az yves rocher speciális ránctalanító krémjét, a második képen már kifejlett, felújított mását csodálhatjátok a folyamatos kezelés eredményeképp...

before ránctalanító krém

after ránctalanító krém

az épületet egészen a 19. századig körbevette a folyó, csak az 1850-es években töltötték fel a partot egészen a templomig. elötte különbözö célokat szolgált - természetesen védte a várost a folyón felfelé hajózó ellenségektöl, másrészt kifejezetten szívesen vitték oda a portugál királyok ellenfeleiket (bebörtönözni és kínozni) vagy magasrangú vendégeiket (étkezni és kilátást csodálni - nem vicc!). egy idöben állítólag még szállodaként is fungált a huszadik században, ez relatíve rövid idöszakra korlátozódhatott viszont, mert pisilni az ablakon kifelé kell, és ha jól tudom, ez a fajta turizmus európaiaktól relatíve idegen immár.

belül gyönyörü falrészek, tornyok és épületszárnyak csodálhatóak meg, leginkább a vékony feljárást engedö lépcsö tetszett meg, leginkább dumbledore titkos feljárójára emlékeztetett.

miközben harry potter járt agyamban, történt valami valóban varázslatos is: a már jelzett, szokásos "csípöböl fényképezésem" során sikerült egy olyan képet csinálnom, amit a valaha készültek egyik legjobbjaként tartok azóta számon, és kifejezetten benne van a portugál személyes top 3 -ban is számomra:

hát nem gyönyörü? ahogy ott ül... fogalmam sincs, ki a lány, nem is fontos - bár vicces részlet, hogy aznap késöbb még viszontláttam egyszer barátjával és családjával egy közeli nagyon híres kávézóban, ahová helenáékkal mentünk céltudatosan a múzeumlátogatás után.

de ne rohanjunk, csak sorjában :)

a fenti szépség után (a képröl ömlengek még mindig ;) kiültünk a tengerparton egy kávézóba, hogy végre megihassam hön áhított tejes earl greyemet, miközben, mint látható, elég jó hangulatban szemlélték mindezt barátaim. rui viccelgetett... majd egyszercsak elkezdett sírni!

igen, jól olvastátok. ez a kemény, sármos kis mediterrán casanova, aki szombaton még szökéket szólítgatott le engem elpirulásra késztetö módon a pantheon tetején, ott ült, és könnyáztatva kezdte el mesélni elmúlt másfél évét és másfél hetét.
a másfél év egy portóban élö lánnyal volt kapcsolatos, akibe szerelmes lett munkája során - a hölgy az ottani rádiónál dolgozik. viszont sajnálatos módon még feleség - másé. igaz, mondta tavaly év elején, válni akar... de anyagi okokból erre egyelöre nincs még lehetösége, ezért lakik férje lakásában. rui vállalta a kapcsolatot, magát a távkapcsolatot is - és mikor most ottlétemkor a hétvégén megkérte a lányt, másfél év után vállalja már fel rui-t is, és mutassa be majd legközelebb a barátjainak, családjának, s kezdjék most már rendesen csinálni, hajlandó ö ezért akár portóba is költözni, a lány fogta és kirúgta. azt mondta neki, túl nagy nyomás alá helyezi, nincs ennek értelme így, és különben is, neki most a szabadság kell, nem egy újabb kapcsolat.

finom bánásmód, bár azért rui-t megismerve se vagyok biztos, hogy ez a komplett sztori. viszont a tények makacs dolgok, ahogy mondani szokták, úgyhogy innentöl - akaratomon kívül, és kicsit kint is, bent is -alapon a múltamban hasonlóképp járva (azaz csináltam is szart, meg kaptam is szart) - azt vettem észre, hogy én vagyok az a váll, amin ettölfogva a rákövetkezö napokban rui kisírhatta magát - szó szerint, by the way. megszerettem öt, megkedveltem laza macsóságát, a mögötte sértett kisfiúságát... sokban emlékeztet önmagamra (minusz macsóság), nem véletlen, hogy ennyire jól megértettük egymást kezdettöl fogva. helena kifejezetten röhögött ezen, és a többiek is ugrattak késöbb, hogy utána szinte mindennap összetalálkoztunk valahogy.

viszont nyugi, mindezt csupán azért írom le íly böségesen, hogy a holnapi nap csattanója is érthetö legyen ;)

anyway, helena úgy döntött, hogy a már említett kultúrális központ tetején kifekszik picit a füre napozni és olvasni (orhan pamuk... pamuk!!! hát normális ez a csaj???), míg mi ketten ruival átfutunk (szó szerint - bár még így is eltartott vagy egy órát) a portugál tengeri höstettekre építö tengerészeti múzeumra.

hátkérem.

írtam már egyszerkétszer arról, hogy zsenge ifjúkoromban (pár éve...) fa hajómaketteket készítettem, a legnagyobb a szüleimnél álló mississippi gözös ugyebár, köbö 60 centivel.

nos, a múzeumban ez volt a legkisebb méret.

portugália összes évszázadának valamennyi flottillájának mindegyik hajója valamilyen formában ott sorakozott, legföképp vitrinekben. a félméterestöl az öt méter széles, három méter magas verzióig!
emellett régi festmények, történelmi különtárlatok, technikai keresztmetszetek, igazi ágyúk és lövegek, tengeralattjárómodellek és ruhabábúk szolgálták a szemléltetést. áthaladtunk belém gyönyörü planetáriumán, mely a múzeum oldalában müködik, és megnéztük a csarnok alatti szabadtéri kiállítást is - macao-ból visszarendelt dzsunkák, folyami hintók és naszádok sorakoztak a maguk hatvan-száz méteres valójukban a tágas teremben...

ha valakit akár a tengerészet, a hajózás, a felfedezés vagy csupán történelem szeretete jellemezné, ki ne hagyja, amennyiben erre járna!

helenát lehoztuk a tetöröl és elmentünk a leghíresebb lisszaboni pasta-"gyárba".

a pastetu (hihetnénk pástétomnak...) kosárka alakú süti, kívül kemény és leveles, mint a rétestészta, belül - ha frissen szolgálják fel, márpedig úgy a jó - langyos vaniliaszerü krémmel töltött. a tetejét megszórják fahéjas porcukorral, és kész is az isteni vétek :D
a hely, ahol mindezt - elég nagy mennyiségben - magunkévá tettük (részemröl természetesen... úgyvan, earl grey kíséretében :P), azért a leghíresebb ilyen bodega, mert állítólag a legfinomabbat gyártják itt, és receptjét páncélszekrényben örzik. belül hatalmas termekben tombol a kávéházi atmoszféra, tele vannak turistákkal és helybéliekkel egyaránt, nagyon élveztem az egészet, és az ottani beszélgetések mentén készült aztán el a másnapi este terve... de erröl akkor majd a következö posztban.

ruitól utána érzékeny búcsút vettünk, s helena visszavitt margaridáékhoz. utóbbival együtt utána elmentünk lisszabon külvárosába az egyik leghíresebb bevásárlóközponthoz... amelyik önmagában nem is nagyon érdekelt, bár megjegyzem, építészetileg a legszebb, amelyet valaha láttam!, állítólag több rangos nemzetközi díjat is nyert... egyebek mellett a környékén található, vulkánnak nevezett szökökútjaival.

viszont maga a környék elsösorban azért érdekelt, mert itt található a 98-as világkiállításra megépült, európa legnagyobbjaként számon tartott lisszaboni óceánárium!

:)

úgy döntöttem, hogy ha már nem kaptunk jegyet a hajóra, ami elvitt volna a delfinekhez, legalább megnézem azt a 16 ezer élölényt, amit az óceán a szárazföldön kínál számomra (bocs a képzavarért...) margarida bejött velem, igaz már többször látta, de nem csodálom, hogy ö is minden alkalmat megragad. ajánlom nektek is a fenti linket, ha a képek lent megtetszenének...

eszméletlen élmény volt, fantasztikus, csodálatos! egész iskoláscsoportok voltak ott, mégis elegendö hely volt mindenkinek, több szinten körbejárhattuk a hatalmas belsö akváriumot. több rétegben, üvegfallal elválasztva különbözö ökoszisztémákat modelleztek, az üveg átlátszósága miatt úgy tüntetve fel, mintha mindez egyetlen "légtérben" játszódna le. ráják, cápák, naphal... kis és nagy csoportokban úszó fenséges kreatúrák, végelátatlan, gyönyörü tengerfelszín alatti világ.

állítólag óvodás és iskolás csoportoknak megengedik, hogy hálózsákosan ott éjszakázzanak az illuminált óceán túloldalán. képzeljétek csak el, milyen lehet... éjjel felriadsz, és ürhajó formájú medúzák szállnak éppen le idegen sziklabolygón a fejed felett...

két-három órát töltöttünk itt el. külsö habitátokban sarkvidéket modelleztek pingvinekkel, mediterrán térséget vidrákkal, egy másik helyen szubtrópusi dzsungelt vadító színü madarakkal és indás növényekkel.

a legmegdöbbentöbb talán a hatalmas naphal volt, sose hallottam róla elötte, három és fél tonnásra és több mint kétméteresre is megnö. lágyan lebegett elöttem, szívta magába a planktont, nézett, lebegett, nézett, lebegett... riasztó volt. de mint egy közúti balesetnél - nem tudod elkapni a fejed. csak bámulod, miközben atavisztikus érzések kergetöznek a hátadon szörfelállító intenzitással...


nézzétek hát a képeket :)



---

és ha az ezt követö estémre vagytok kíváncsiak... nos, bár szemem szikrázott a sok szépségtöl, amit aznap láthattam, az este helenánál zárult újabb felfedezésekkel. zenét hallgattunk, nagyon sokat. fado-t, portugál bluest, mondhatni, a szomorúság dallamait, améliát, akinek koporsóját a pantheon örzi, és persze madredeust, misiát, meg a tribalistast.

óh, tribalistas... :) ha szombaton nincs leonard cohen koncert, tuti öket hallgatom élöben - teresa odament és vitt volna engem is.

kárpótlásként akkor saját magam számára, meg persze zárásképp megköszönve nektek is az eddigi figyelmet, legyen itt kedvenc számom tölük, a velha infanca.

én pedig nemsokára visszatérek a szerdai nappal - és rádiós karrierem kezdetének hiteles történetével :)))