m

nem szoktam kettöt egy nap, de ez történt, és most történt, és az elözö már félig megvolt tegnap óta, viszont ezt most kell, mert erre is való ez a hely, tulajdonképp.

mariann.
délben megyek munkába, és az autóm elmegy egy lány mellett, aki mariann. megállok. tükör. megfordulok. túlhajtok rajta. igen, mariann.

(ha azt mondják, egyesült a két korea, köbö hasonló meglepetés. mariannt debrecenben véltem. plusz azt hittem, soha nem látom többé.

sok gyönyörüt képzeltünk el egymással, általában nem egyszerre, és az a pár alkalom, mikor egyszerre, táplálta a bö egy évig tartó sevelesenélküle játékot. csúnya keretrendszert teremtettem akkoriban, nem vagyok rá büszke, mondhatnám azt is, fasz voltam, szemét fasz nem, mert csak hülye voltam az egészhez... tizenötévnyi kapcsolat után szabad kicsit hülyének lenni, ha hirtelen felbukkan egy hihetetlenül passzolónak tünö emberke? igen? köszönöm. tehát akkor nem szemét fasz voltam, hanem hülye fasz, ezzel én ki is békülnék akkor, nekem ez így oké, tapasztalatnak is, és ehelyröl is mea maxima culpa és szívböl jövö elnézéstkérés mindenki felé, aki akkoriban rosszul volt miattam vagy tölem. zárójel be.)

megállok a túloldalon, kiszállok. odasétálok, mondom, a túloldalon, hogy ne érezze tolakodásnak, aura-sértésnek, követésnek, mittomén, bárminek.

és átszólok, mariann.
mosolyogva fordul a szeme, aztán meglát, bö másfél év után elöször. és bekeményül tekintete, elfordítja szemét, felemeli kezét, mintha elhessegetne, és tovalépdel.

és én állok, és bólintok, és azt gondolom, rendben, pedig gyomrom furán érezte magát, állítom, és megyek vissza az autóba, és jövök dolgozni, mert az a dolgom, és mert...

furamód ez így valóban rendben.

rendben. nem akar látni se, szót se váltani. megbántottam, más képe van a történésekröl, nem gondolkodott el saját hibáin, vagy ha igen, elenyészönek találta, vagy feleslegesnek is immár a reflexiót, vagy a közös megbeszélést. igazis, minekis, túl lehet lépni mindenen.
nekem nem sikerült, sose, mert valahogy nem volt sose lezárva bennem, vagy ha le is zárva, nem ad acta került. bennem mindig az volt, ha én akkor xy szituban másképp viselkedem, lehet, hogy a világ legpasszolóbb párja lettünk volna, örök boldogsággal lelkünkben. folyamatos kételyek közt örlödtem, valójában már anno, ottakkor is, de ha kételytelenül szerelmes vagy valakibe, hogy a francba magyarázol meg kételyeket???

és sose volt esélyünk így, tisztán, az éppen (de túl lassan) váló, hosszúéves kapcsolatom végnapjai közepette indulni valami közös tiszta felé.
mondom, hülye voltam.

és most itt van, másfél év után, és megy tovább.

s én bólintottam, és elhajtottam. és dolgoztam, és mosolyogtam is néha, és letaglózó epizód volt, nem ölt meg bennem semmit és senkit, pedig tudhatott volna.

szeretem mariannt, és kívánom, hogy legyen boldog. nem látom többé, vagy akár igen is, de egy nagyon fura szinten ez ma, a maival, mindeggyé lényegült.

lezárult.

még fáj, persze, kis része.
(hazudjak itt magamnak? NEKTEK?)

fáj.
de nem a csalatkozott, várandós remény miatt.
olyanom böszen azért nem volt, hisz megannyi hónapja egy szó se jött már töle, és ebböl a szóból azért lehet érteni.

csak úgy fáj, ahogy egy idöben mondani elfeledett vallomás, amire aztán már nincs lehetöség, mert meghalt valaki.
csak úgy fáj, ahogy fájhat a tudat, hogy valakit, akit nagyon szerettél, bántottál, mégpedig annyira helyrehozhatatlanul mélyen és komoly sebeket okozva, hogy látni se akar többé, nemhogy beszélni veled.

s így még fájni is fog, biztos sokáig.


de ma... valahogy... elengedtem a kezét.
nem vártam, hogy ezt a gyakorlatban is meg kell tennem, pontosabban, lehetöségem nyílik "élesben" is tesztelni magam, erre mennyire vagyok képes.

ennél is érdekesebb, hogy mennyire simán ment. mennyire nem rohantam utána, ahogy régen biztos megtettem volna, hogy legalább egy fél mondatot még kicsikarjak belöle, vagy egy soha be nem váltódó ígéretet egy közös kávéra. (teázni azzal akarok, aki.)

s talán elsösorban azért volt ez így, mert hetek óta folyamatosan engedem a kezét, gondolatban.
aminek nyílván oka van.
s hogy levegöhöz juthattam ott, akkor is.

talán egyedül is sikerült volna.
de ez a hely, ez a hülye kis oldal itt, hülye kis beírásokkal a hülye kis életemböl megtöltve, nemcsak azok mentén, akik kapcsolatba kerültek miatta velem, vagy akik ismertek elötte is... eröt adott.

maga az egész hely, ti, s azon belül TE, igen TE, aki most épp olvasod ezt,
eröt adtál s adtatok a mai napra, heteken át, jelenléteddel, jelenlétetekkel.


fura érzés ismeretleneknek, félig ismerösöknek és ismerösöknek megköszönni valamit, amit meg se tettek, de legalábbis nem tudtak róla.

--

köszönöm, hogy itt vagytok,
és köszönöm, hogy elmondhattam.