remény és elöítélet (jane austen után VERY szabadon)

jövök haza northeimböl, kicsit fáradtan.

northeim amúgy göttingen felett van, 20-30 kilométerre. arról híres, hogy gyönyörü temetöje van, s arról hírhedt, hogy a környékbeli nácik többsége itt él (jól).

mégis prekoncepciók nélkül mentem el. bemutatkozó nap, internetes tréning, business english - ezt a részét egy kíváló, costa ricai születésü kolléganöm végzi - valamint interkulturális kompetenciák, ezekért én lennék a felelös, s hozzá az e-learning platform üzemeltetéséért, anyaggal való tömködéséért.

ül a csoportban egy nö, (megintcsak csupa nönek szól a tanfolyam... esküszöm, ezt nem én szervezem így, lol... s erröl már írtam is lentebb...) és nagyonnagyon csúnyán néz rám, pedig még senki nem szólt semmit, és hozzá se nyúltam a lányához, már ha van neki.

vagy a fiához, come to think of it, lol...

bemutatkozunk, sorba, s aztán kiderül, asztalos, valamint nömozgalmakkal tart fenn (hangvétele után ítélve nagyon vadfeminista) kapcsolatot.

elöítélet, persze.

viszont idekívánkozik, hogy a fentebb még következö infó arról, mennyire szeretek fával dolgozni (mississippi gözös, majd írok róla), egy-két ezirányú aktuális beszélgetésem továbbgyöngyözése, miszerint el tudnám képzelni a további karrierem asztalosként is.
nagyon szeretem a fát, magát is. mármint az igazit, amikor még áll, és nem vágták darabokra, áztatták savas fürdöbe, csak a kedvünkért, hogy végezetülis kitörölhessük vele a... :/
mindenesetre szerencsére csak erdei állatok néztek rám furán a tüzoltóbuli mentén eszközölt sétám során, mikoris egyszerüen csak nekitámasztottam homlokom egy fának és élveztem a csendet, és a természet megbocsájtó mosolyát.

(a rám mászó ízeltlábúaktól pedig hamarabb szabadulni, mint egynémely csúnya rámnézés hatása alól... persze meglehet, ezzel csak én vagyok így.)

anyway.

hogy az asztalosnö csúnyán néz rám, annak tudom be, hogy nem vár el tölem semmi jót. férfi, fiatal, túlontúl annak is néz ki, hogy az ilyen képes legyen ennyire diverzifikált anyagot elöadni, vagy akár csak képviselni.
s hát siet felém, a rosszindulatával, és mérges, és gondolatban már többszörösen megelözött...

és persze sehová se ért el.
mert a végén, mármint a nap végén (at the end of the day, hehe) rá kellett jönnie, hogy az elsö mérgének semmi helye nem volt.
s mosolygott, képzeljétek.

a végén, mikor elköszöntünk, mosolygott.

ami itt most nem is valami öntömjén, hanem inkább személyes memento.

merthogy ugye azzal kezdtem, jövök haza northeimböl, autóúton, kicsit fáradtan, 120-al lehetne menni. cserébe kis volkswagen polo, régi típus, ülnek benne láthatóan ketten, csacsognak, és az istennek nem mennek 80-nál többel.

és roberto mérges.
hülye úrvezetö. vagy biztos nö. vagy mittomén. hülye, nah. mért nem megy már (az éntempómmal, vagy gyorsabban, vagy húzódik félre - volt már ilyen posztom, amúgy, lehet hogy köcsög autós vagyok, nem tudom.)
aztán látom, hogy közeledünk egy kanyar felé, és a soför lehajtja a napellenzöt maga elött... majd átnyúl, és az anyósülést is beárnyékolja, mondom, figyelmesen, elöre, mert még csak kétszáz méter múlva lesz majd esedékes a szikrázó naplemente.
és mennek, rohadt lassan, és aztán a nö, mert most már látom, hogy AZ a nö, átnyúl felé, átkarolja nyakát, símogatja, meglehet hálából a figyelmességért... aztán odabújik hozzá, feje a férfi vállához tapad, így autóznak (továbbra is nyolcvannal, affrancba... bár belülröl egy kicsit már mintha halkulnék...) és morgok is magamban, nafasza, csocsózzatok, azt jön a baleset, én meg elsösegélyezhetek... HAZA AKAROK VÉGRE MENNI!!!
és mennek lassan, aztán kétsávosra vált az autóút és megelözöm öket, és utána jön ez a barom játék, hogy egyrészt elmentemben jusztsenézekoda, mereven elöreszegezett tekintettel elözöm le öket és mehetek, száguldozhatok végre az én 120-as tempómmal... 130... aztán jön egy teherautó elöttem, lassítanom kell, nem szabad elözni, és ahogy ez lenni szokott, közelítenek a turbékgalambok hátulról, fényszóróik egyre közelebb, és most már ciki, ha beérnek, hiszen azért elöztem le öket, hogy JÓVAL elöttük érjek göttingenbe, amihez képest...
teherautó el, de naná hogy elcsípek a város határán az elsö adandó alkalommal egy piros lámpát... s az épphogy csak elhagyott polo szépen lassan bekocog mögém, és megnyugodik.

és akkor, nem tudom miért, hirtelen én is.

meglehet, a környezet tette, vagy a zene, a levegö, a város, a véletlen vagy a sors.
s most elöször nézek a tükörbe, és meglepödve, kicsit megilletödve látom, hogy a soför egy bácsika, messze hetvenen felül, és a kacér, hozzábújó hölgyike a felesége, hasonló korabeli.
és lapoz valamilyen újságot, és mond valamit a férjének, aki ránéz, és mosolyog rá, pedig elöttünk most vált zöldre a lámpa, és észrevettem a szemén, hogy észrevette a sárgát a lámpa szemén...
és mégis, átnéz jobbjára, és visszamosolyog, és a nö felkacag, és megcírogatja, és már távolodnak is, hiszen csak most indulnak utánam.

nem is tudnak rólam.
vagy a teherautóról, amit félreszídtam.
vagy a körülöttük, mögöttük veszteglö autókról.

csak magukról, egymásról tudnak, vesznek tudomást.

és ekkor, túl a hirtelen rám törö szégyenérzeten, valami különös történik, mielött elveszíteném öket a városi forgatagban a szemem sarkából.

a lemenö nap utolsó sugaraival, esküszöm, egy pillanatra bearanyozza a kocsijukat.

addigra... mosolyogtam már. én is.

és eszembe jutott az asztalosnö, meg a párhuzamok, a lecke lényege... és még jobban mosolyogtam.

gyönyörü munkanapbefejezés.


---


valamikor tavaly olvastam egy hírt, egy kilencvennégy éves férfi vette el kései szerelmét, aki kilencvenhárom éves volt.
meleg mosollyal s öntudatos, erös hangon mondták ki a boldogító igent.

reményteljes jövökép, nagyon sok szempontból...
most nem?!
mindannyiunknak.

tekintsétek ezesetben ajándéknak e gondolatot, s ami mögötte van.