Marion Cotillard oscar-díjra lett jelölve a "la vie en rose", magyarul "piaf" (s eredetileg "la mome") filmben nyújtott teljesítményéért.
szóval... december 29.-én megcsodálhattam a piafot. megmondom öszintén, nem tudtam, mi vár.
és a mai napig görgetem a hatásokat magam elött.
mikor kijöttem, nagyon szubjektív érzéseim voltak.
egyrészröl, maga a mozizás egy... leírhatatlan élményt nyújtott.
tudjátok. elöször elmenni valakivel moziba... önmagában már megismételhetetlen.
süppedni a székekbe.
kéz kezet fog, kettö darab kettö darabot.
bújni, karfát pokolba kívánni.
s aztán jöhetett a film.
opulens díszek, meleg bordó, vörös és barna színek, virágok, utcakövek, víz és sötétség, maszkok és fénykévék, arcok szilveszterkor, csodálat közepette, és mindenhol az a metszö, eröteljes, dacos hang, non, je ne regrette rien, semmit sem bánok, ami történt velem.
semmit se bánok, ami történt velem, ez a krédó.
ez a lényeg.
hány szörnyü emlék, hány rossz, hány kellemetlen.
s micsoda csillogás, mekkora, mennyire csodálatos érzések továbbítása.
az élet maga szól erröl.
hogy honnan hova jutunk el, s mit teszünk közben.
kinek mit adunk, okozunk.
a film maga...
nos, akkor, ott helyben, olybá tünt, mint egy végeláthatatlan coitus interruptus...
megejtö, vagy épp nagyonnagyon beléd égö képsorok, iszonyú szépséggel, szomorúsággal és dinamikával. de valahogy... nem tudom, rendezetlennek tünt mindez. mintha könyvfejezeteket aggattak volna egymás mögé, anélkül, hogy az irodalomban megengedhetö fejezetvégi s -eleji bakugrásokat filmileg lineáris elbeszéléssé füzték volna össze.
emiatt nekem például szétfolytak a karakterek, néha nem tudtam, melyik mellékszereplö kicsoda, volt-e már, vagy csupán egy a sok közül... és most mikor és hol és miért járunk.
éreztem, hogy ezt jobban is meg tudtam volna rendezni ;)
a történet ficánkol, mintha ez a csodálatos, csillogóan tüneményes ember, Edith Piaf, ki szeretne bújni a biografikus, kontinuitást ráeröltetö leírás hálójából.
igen, az egész leginkább olyan volt, mint egy álom.
álom, lázálom - ki tudja. oly rokon fogalmak.
és ma, olvasva az oscar-díjat, hirtelen elkapnak emlékeim, megint odasüppedek a zsöllyébe, élvezem magát a szót is, hogy zsöllye, és a nagy Ö fogja a kezem, s igen, emlékeimben feltör, mit feltör, kitör mint egy vulkán Edith Piaf... a padam-padam, erösen, keményen, mert ilyen az élet... s a címadó szám, a rózsaszín élet, mert az néha olyan is... s a fiatal utcalány, meg persze Gerard Depardieu figurája, aztán a sok, zenébe, Edith zenéjébe szerelmes ember, meg a bokszmeccs, a sok elvesztett szerelem, a sok meglelt szerelem, s maga az elmúlás... mindmind, ami fontos, érzelemfontos, az életben.
s rájöttem, hogy igen... ezek most azért jönnek elö bennem, mert Marion Cotillard... leírhatatlan volt.
és akkor mégegyszer:
a minimum azért, amit nekem adott.
akkor, és ma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése