vonatok

1.

az emlékezés vonata, hogy pontosabban fogalmazzak.

még böven karácsony elött, talán gyuszihéten történt, hogy dolgoznom kellett heveny ebédszünettel, mely utóbbit arra használtam, hogy egyek a pályaudvar elött rendszeresített minikarácsonyi-vásáron egy virslit, úgybizám, szarrá vágva a 90-napos fogyókúra aznapra tervezett kínzó gyümölcsnapját... (mely amúgy finom volt, épp megfelelö mustárral és... hagyjuk, pfff... ja, mármint nem a gyümölcsnap! az életben nem ennék gyümölcsöt mustárral!!!
oké, ritkán.
najó, néha.
de csak, ha terhes vagyok.)

[fölszállott a pávát hallgatok épp, a Borago együttestöl. tessék öket magatokévá tenni! a másik ami épp segít, hobótól a megzenésített józsef attila versek. egyiköjüket sem kedvelem túlzottan, a kettö együtt épp ezért zseniális. most ez kell.

nyugi, rögtön megértitek.

jah, és hát józsef attila. ugyebár.]


holjártam.

jaigen. bahnhof.

eléggé fura kapcsolat a miénk... mármint vonat-roberto, pályaudvar-roberto... volt is egy ilyen projektem, németország összes vonatállomását akartam könyvbe rendezni, szépen meg is terveztem egy példaoldalt, de valahogy sose lett belöle kész projekt... senki sem szegödött mellém... mármint kiadó. vagy... nem tudom, nemcsak kiadó.
mindegy.

hogy ne vesszen kárba, tessék:


namindegy.

szóval például éveket töltöttem azzal, hogy nyaranta nagyszüleimet látogattam vonattal. (amúgy, vicces, épp a fent látható kisfalu volt a végállomás... ott is ismertem meg silkét, tizenhét évesen, aki miatt... de csitt, erröl majd máskor. és igen, ebben a faluban löttek rám a határörök, mikor túl közel merészkedtem a határhoz... a kalasnyikovsorozatról az egyik kommentben csaba már értekezett. de - azt hiszem - ehelyütt erre is most még csendfátyol.)
emlékszem például, mikor a vadregényes, tánigazsevolt nyolcvanas évek derekán a lipcse felé közeledö vonalon a csehszlovák-endéká határon a keletnémet határörök elvették a playboyokat, amiket otthon szereztem be valami antikváriumban polc alól és a nyári szünetem feljavítandó vittem magammal (nem, nem, NEM! nem amire most gondoltok! jó pénzért el lehetett volna öket adni az ilyesmire - is - kiéhezett keletnémeteknek, és cserébe könyv-hegyeket venni belöle! nah. rosszak vagytok ;) és mikor pár héttel késöbb visszamentem ugyanazon a vonalon, az ígéretnek megfelelöen bemehettem a vámhivatalba értük... és igen, valóban vissza is kaptam!

azóta is néha eszembe jut, vajon a végletekig prüd (lásd még a "helga" c. örökbecsü endékás szexuális levilágító oktatófilmet, csókolózás után szörös muffból kibújó alien-sokkhatással), valamint nyugati sajtóterméket politikai veszélye alapján soroló és lopkodó/megsemmisítö kommunista apparátus mely joghézagának köszönhettem az amúgy szétlapozott és gyanús foltokkal terhes lapok visszaszolgáltatását...
gyaníthatóan erre a cedensre nem volt se pre, se megtervezett kontra, és hát a német, valljuk meg, német... bármíly örült parancsot kell teljesítenie, azt bötühíven megteszi.

ami egy szörnyü, de igazságában megingathatatlan átvezetés a tulajdonképpeni elsö ponthoz.
(az eddigiekre meg majd a másodikban visszatérek, mert azt hiszem ott és úgy jobban zárul a kör - persze ezt majd leginkább Ti döntitek el.)

egyszóval volt idöm, és így a pályaudvaron visszafelé bandukolva megláttam egy kis táblát, rajta felirat, "az emlékezés vonata".

nemtom, nekem elsö pillanatban lejött, hogy második világháborús tematika, gondolom kontextusszenzibilis és szörnyen intuitív fazon vagyok (csabáék a múltkor rá is vettek a myers-briggs-re, komplett ki is jött a menthetetlenségem), a lényeg viszont, hogy valami hasonlót már láttam pár nappal korábban, és mint utóbb kiderült, ráadásul ez egy csak-egyetlen-napon akció volt... tehát puszta véletlen, hogy épp akkor mentem el ott, és épp akkor volt is rá utóbb kevésnek bizonyuló félórám.

a vonat maga javarészt a múlt század közepében készült vagonokból rakódott össze. nem kisrészt, tudjátok, azokból a marhavagonokból, amikben európaiak millióit transzportálták. (jegyzem meg, nemcsak a kivégezni hivatottakat, hanem a katonákat is, akiket amúgy javarészt ugyancsak kivégezni vittek, csak frontfüggöen többkevesebb esélyük volt saját sorsukat igazgatni közben.)

az emlékezés vonata ettöl függetlenül, a tetteseket s adott esetben vétkes áldozatokat a vétlen áldozatoktól megkülönböztetöen, elsösorban a zsidó, cigány, homoszexuális, szellemileg fogyatékos, kommunista, és egyéb, náci és fasiszta rezsimek által elpusztítandónak ítélt ember történeteivel lett sínen gördülö múzeummá berendezve, és napról napra, mint kiderült, más és más német pályudvaron állomásozik.

bent több személyes család- és egyéni történet példáján illusztrálódik, mikre volt képes a hatvan-hetven évvel ezelötti ember.

például a tizenhét éves mathilde büne az volt, hogy egy zsidó fiúba lett szerelmes, akit még 39-ben küldtek el munkaszolgálatosként valamelyik koncentrációs táborba - akkoriban ugyanis még nem gázosítottak, hanem kihasználták az ingyen munkaeröt.*

a fiú egy idö után már nem írt, szülei is "eltüntek", mathilde elkezdett hát a rendörségen érdeklödni szerelme után. aggódott, hiszen a szomszédságából elvitt "emberek" sem kerültek elö többé, effektíve széthordta a többi lakó a bútorokat, és hivatalosan is egy sziléziai német család költözött be a helyükre egy idö után.

a rendörségen kerekperec kijelentették, hogy a zsidó nem ember, és ezért jobb is ha elfelejti az egészet, mert még ö is megjárhatja a végén. hordja el magát a judenschlampe, azaz zsidókurva.

jó.
tessék szíves lenni itt most egy pillanatra megállni és ebbe belegondolni.
elviszik, erövel, a párodat.
ma, MOST.
mellöled.
ír, és azt írja, "minden rendben, kicsit sok a munka, meg néha ütnek is, de minden megoldódik majd, és akkor összeházasodunk, ahogy megbeszéltük".
(mert persze nyugtatni akar, kímélni... bármennyire szar helyzetben van.)
és az egyetlen, ami tartja a lelket benne, hogy nemsokára megint felülhetsz a biciklije kormányára, és együtt tekertek majd a tó partjához, mint májusban.


és aztán nem jön több levél.

soha többé.

ennyi.

nos, a vonat tele volt ilyen és ehhez hasonló történetekkel. komplett eltünt családok, kétségbeesett keresö levelek, fényképek, mindez még a "hivatalos", nyíltan el is rendelt holokauszt elött.

könyvek, brosúrák a cigányok begyüjtéséröl (ha jól tudom, épp aktuálisan otthon is javasolt megoldásterv egyes csoportok körében), egész idegszanatóriumok "átköltöztetéséröl" koncentrációs táborba, kisgyermekek - jó esetben - adaptációra kényszerítéséröl megbízható árja családokba, vagy homoszexuálisok sterilizálásáról, baloldali párttagok eltünéséröl, és hát igen, az ezekkel kapcsolatos marhavagonokról, a harmincas évek közepétöl.

külön könyv, jó vastag: nök a koncentrációs táborban. ahogy bordélyházat rendeztek be velük a öket örzö tisztek mulattatására, ahogy embertelen kísérletek tömegét végezték el rajtuk, ahogy majdan összeesésig - és tarkónlövésig - takarítaniuk kellett a táborokat az azokat belepö emberportól.



mathilde nyoma amúgy elvész, miután a harmadik feljelentö/kutakodó levelét elküldte.

ezerkilencszáznegyvenet írunk.

*aki vitatkozni szeretne velem a holokausztról, belépöként végiglapozza a "fasizmus" címü német hetvenvalahányas, tehát nem meg"fotósoppolt" képanyagot tartalmazó könyvet, tele dokumentummal, jegyzökönyvvel, hullarengeteggel, élve boncolt emberekkel, orvosi kísérletek áldozatainak történetével és képanyagával, gázkamra elötti csonthegyekkel.

aztán jöhet az érveivel.

a hatás... nehezen foglalható szavakba.

belegondoltam például, hogy az általam fent oly szépen oldalba foglalt pályaudvarról a harmincas-negyvenes években vajon indítottak-e marhavagonokat. vagy hányan, hány ezren, százezren hajtottak át rajta, adott esetben egy résen át arra a hegyre meredve, amelynek a tövében én késöbb felnöttem, bokrai közt játszadoztam, cseresznyéjét ettem.

s hogy milyen érzés lenne - igen, ez a legelevenebb talán - ha most azt mondanák, a szeretteim nincsenek többé.
bocs, de elvittük öket.
merthogy fura a szemük színe.

a barátaid?
hááát... az a helyzet, hogy szükség volt a munkaerejükre. oké, a lányukat megeröszakoltuk, és a kissrácra nem volt szükség, öt tarkón löttük, kicsit sokat ficánkolt a szakaszoszlopban.

ja, és a szüleid házát, lakását, disznaját, ezüstékszerét se keresd, arra szükségünk volt.

für das vaterland.



2.


egyébként szeretem a vonatot.
szeretek vonatozni.

imádom, hogy olvashatok, teázhatok, filmezhetek, zenét hallgathatok, beszélgethetek adott esetben nem túlságosan idegesítö individuumokkal, sötmitöbb aludhatok is akár - és senki se szól rám, hogy mindezt vezetés közben teszem.

nem tudom, említettem-e már valahol, de nekem a vonatozás már a szabadság üdülés-része. pihenés, jólesö kikapcsolódás, megspékelve egy tökéletes érzéssel: lelkiismeretfurdalásmentes vagyok, hogy nem kellene közben mást csinálnom!

ha otthon könyvet olvasok álló órákon át, közben azért mocorog bennem a szuperegó, hogy nem kéne-e eztmegazt végeznem helyette, ezzel föképp a társadalom, meg, najó, esetenként a saját érdekem jobban szem elött tartva.

nem. vonaton ez nincs :)
úgyse tudnék ott mást csinálni, mint utazni, nem?

(oké; vezethetném.
de akkor minimum a zenehallgatás ugrana a fenti listából - hogyan halljam meg különben 280 felett az utasközönség plusz fedélzeti legénység sikoltozását?
és igen, lehetnék még kalauz is - de mivel jó rossz az arcmemóriám, már az elején feladnám, hogy valaha is megjegyezzem, ki hol szállt fel, és a sorozatos jegyelkérés miatt tuti meglincselnének... s ráadásul mégcsak rossznéven se vehetném.)


szóval mindigis szerettem vonattal utazni, ez valahogy kialakult, huszonév (föképp) lánymiatti vonatozás után.

vannak fura vonatutak, erröl lentebb már írtam valahol, talán még augusztusban, mikor jöttem onnan ide... és most, aktuális utazásaim mentén is rá-rájövök, hogy ELmenni valakitöl más vonatozás, mint ODAutazni hozzá.
viccesmód utóbbi a hosszadalmasabbként megélt, legalábbis nálam.

és ennek nálam... történelme van, ahogy mondják.
igen; ha jobban belegondolok, a személyes történelmem elég szépen benne fekszik a vonatokban.

sok dologra a régmúltamból nem emlékszem, amire lehetne... de a lipcsei, drezdai, halle-i pályaudvarok olajosfémes, szocialista illatára igen.
és igen, az illat volt, nem büz... még csípösen hideg, deres éjszakákon is, a nem stílusból, hanem áramhiányosan narancs megvilágításban.

emlékszem örült utazásomra 88-ban egy wartburg priváttaxissal, hogy elérjem nordhausenban a csatlakozást fél egyig, és ne kelljen másnap reggelig halle kietlen, szocreál várócsarnokában éjszakáznom a megmaradt, legjobban eldugott playboy táskám fölé görnyedve.
ahogy kerülgette kis utakon a kettöésfél per tartomány éjjeli rendörjárört, majd szerénytelenül vigyorogva, gyakorlatilag utolsó pillanatban és a sineken leparkolva elrakta a normál keletnémet havikereset kettöésfélszeresét.

volt ott, apám mentén, amszterdam is, a pályaudvar elötti drogosparadicsommal... vagy, még elötte, behavazott érchegység-kisvonat-végállomás, valamikor 88-89 telén, s séta a holdvilágos éjszakán rokoni farmra, ahol aztán kirakták karácsony másnapján a szüröm.

emlékszem késöbb interrailre, igen.
a görög vonatra, ahol keskeny nyomtávon és föképp egyetlen sinpáron futódott be a komplett pelopennészosz, és ha valahol olajbogyó-alsón késett a vonat, mert egy kecske (nem vicc, na! láttunk.) nem kívánt még leszállni, hiába kérlelte a gazdája, bizony egész görögországban állt a vasúti forgalom.
(fel ukrajnáig, szerintem, de ez más tészta.)
és igen, vicces volt paradicsomot zabálni teli torokkal egy fura délolasz kisváros (brindisi) pályaudvarán. makogó örülteket látni ancona felé és nemnevetni, mert akkor biztos megesznek vagymi.
befutni velence föpályaudvarra, elrakni hátizsákot.

vagy, apropó hátizsák: ott a jó öreg máv!

vonattal balatonra le, tudjátok, a nyári hónaljszag-gyorsvonattal, érintésrekoszos wc-ajtó által minden kis huppanónál oldalba baszva lenni.

s emlékszem a közelmúltra. (ez nálam úgy uszkve 10 év.)
pécsi, berlini, debreceni utakra.
nürnberg, karácsonyi vásár. bécs, szüleim.
lengyelországra, és különösen gdanskra, ahol hirtelen harry potternak képzelhettem magam, mikor az 5/b vágányra irányítottak az egyébként csak A, B és C peronokkal rendelkezö állomás sárga menetrendjében, riasztó módon egész nap épp csak az én vonatom indítva onnan.

aztán göttingen-budapest, budapest-göttingen, megannyiszor az elmúlt években - s most megint, gyakrabban, okkal.

és - látjátok, mondtam, hogy zárulni fog a kör! - mindezen emlékek emberekhez, szívemnek akkor és bizonyosan most is (bár most már néhányuknál másképp) kedves emberekhez kötödnek.

olyan emberekhez, akik mindezek miatt a fejemben vannak, mikor ülök a vonaton, bármely vonaton, bármikor is mostmár, és hallom a parapparam-parapparam zakatolást.

azokon a sineken, ahol másoknak ugyanígy észben, szívben lévö emberek tüntek el, régen, nagyonrégen,

parapparam,
parapparam.


---


néha a történelem személyes és személytelen vonatkozásai annyira de annyira sok ponton folynak össze.


s valójában minden vonat - tegnap, ma, holnap... -
az emlékezés vonata.