vannak éjszakák, mikor nem bírsz elaludni, csak ülsz és bámulod a várost, a fényeket, nézed a csendet, a tavaszszagú csillagpalástot, és libabörözöd a hideget.
s vársz valamit, nem tudod, mit, vársz. (dehogynem tudod, basszus, dehogynem...)
tikk. takk.
tikk.
takk.
monoton.
mint egy foglalt-jelzés a telefonban.
foglalt vagyok, igen, elfoglalt... igenelfoglalt.
(hogy mástne: három filmet láttam ma moziban. szerencsére mindegyiknél elég volt agyam uszkve fél százaléka a történet felfogásához. jaj, és vicces felfedezés a low-budget agytevékenység illusztrálásaképp:
a franciám tényleg jobb mint emlékeztem rá... mármint a nyelvemröl beszélek... báh, oké, hagyjuk.)
fények a szememben, csend, tikk és takk, meg hideg, meg a tudat, hogy van egy láthatatlan, senki által pontosra be nem állított óra, amellyel az idöt visszafelé számlálod, és bár nem tudod, mikor van az a bizonyos nulla, várod, mert reméled, hogy az épphogy nem a nullát, a semmit jelzi majd, hanem a világmindenséget.
bár szakom szerint - csillagász is volnék féligmeddig, elvben - ismerek majdnemkollégákat, akik letennék a nagyesküt, hogy a kettö, a semmi meg a világmindenség, valójában ugyanaz. csak piciny lepkeszárny az eltérés...
---
ha már ott tartunk: mikor egyszer Kulin Györgyöt kérdeztem az univerzum méretéröl, kiterjedéséröl, azt felelte:
buta pici gyerek voltam még.
nem tudtam, hogy valóban a mindenségröl beszél...
s - mint cseppben a tenger - a szerelemröl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése