régi idök ruhája

az megvan, hogy Hetvenesek, ködszagú aszfalt, merhogy ösz vége felé már korán sötétedik?

a szocialistán békés keleti pályaudvar és környéke ad otthont valami sportbolt-szerüségnek, megnemmondom milyen utcában, de a felüljáró alatt, ha a blaháról érkezem balra le. sok büdös müanyag kosárlabda és pingpongütö (achtung! kétfajta: "fapados", és darabokban rághatóan foszló bélelésü sötétzöld) között soksok büdös müanyag tornacípö.
vászontetövel, fehér körbefutó karimával.

két szín létezett: sötétkék, és sötétes kék. a lyukak szerintem az akkori kínai anyaghiánygazdaságot leplezték, mintsemhogy a manapság oly divatos levegöcirkulálást segítették vala, ráadásul az aluminium szegecsek a lyukakból legkésöbb a 78-as harmadik-negyedik megállójára hazafelé már kirázódtak helyükröl. volt valami érdes a füzök minöségében is, a végét - megintcsak - müanyag bizbasz tartotta össze. sokáig viszont (mármint tartani) nem birt az se, a tucatodik cipöbefüzés mentén - tudom persze, mennyire a használati céllal ellenkezö tett is az... - már ezerfelé foszlott a madzag, élelmesebb ezermester apukák ilyenkor megforgatták a végeket idösebb fiaik technokol rapid-os zacsekjában, merthogy a belevaló hosszú cipöfüzöt majdhogy drágábban és ritkábban mérték, mint magát a cipöt!

---

a vicc az, hogy épp a nyáron csaba piciny gyermekecskéi vegzáltak, hogy vegyek magamnak már végre converse csukát, mert anélkül nem vagyok kúl... :)
mely converse, esküszöm, egy pöttömnyit se különbözik az akkori tornacsukák állagától, minöségétöl és dizájnjától... csupán picivel több színben kapható, és öt-hat vacsora árába kerül...

s ha a minapi sportszatyor-lóbálás a benne rejlö tornacipövel, brémai fociból jöve vissza, ilyen emlékekkel is jár nálam, van egy ma már valószínüleg nem érthetö, alig utánérezhetö, s mégsem elévülö plusz ebben a csukában.

ha anno kezembe fogtam, az mindig azt jelentette, jön a SPORT! :)

és mielött most kérdöre vonnátok szemöldökötök, hogyhogy ez a fickó már fiatal kisiskolásként is ennyire SPORT-os volt... nos, én a közvetlen velejárójáról (ez minö szép szó is!) beszélek:
le lehetett olyankor venni végre, VÉGRE... a köpenyt!!!!!

:D

a hét szava: KÖZÖS MEGÁLLAPODÁS

"Azt soha senki nem fogja számunkra ellenbizonyítani, hogy 1 meg egy az kettő! Hiszen a mi számrendszerünkben az annyi és kész! Ez közös megállapodás kérdése."

ezt kaptam egy baráttól, mikor valami evidenciát vélt felfedezni önnön érvelésében, és jelezte, hogy ne is fáradjak se ennek, pláne se nem az ellentétének a bizonyításával...

nos, ezt matekszeretö emberként kihívásként értékeltem, nektek pedig most végig kell szenvedni velem :P

---

igen, az "egy meg egy az kettö" látszólag matematikai, fizikai, csillagászati és mindennapi tevékenységünk legelemibb alapja... mindez nem változtat azonban rajta, hogy csak egy konstrukt, egy kitaláció, egy képzödmény, amelyet csupáncsak elfogadtunk!!!
(ellenpélda: a kettös számrendszerben 1+1=10...! de már ez így is helytelen, logikámnál maradva, hiszen ott is az "egység"et használjuk.)
ha ugyanakkor valami bizonyítékkal is tudna szolgálni erröl valaki, annak azt hiszem nemcsak én örülnék meg ;) hiszen az mégiscsak nonszensz, hogy komplett realitás-érzékelésünk, s egész mindennapi technikai civilizációnk egy gyenguska "na, tegyünk úgy, minthá"-n alapszik... nem?!

a baj ugyanis az, hogy az 1+1=2 csupán egy megegyezés, olyasmi, mint az asztalnál való viselkedés szabályai. betartjuk, mert nem ütközik megegyezésen alapuló össz-rendszerünk tapasztalati eredményeivel - magyarul relatíve ritkán találkozunk szembe azzal, hogy 1 meg 1 az három. ami viszont nem is csoda, hisz ha egyszer megegyeztünk erröl, ki az a barom aki ebbe belekötne, szembemenve a világgal?
s máris létrehoztuk az önmaga farkába harapó kígyót...
1) legyen 1 az egység.
2) két egység pedig legyen kettö.
==> 3) tehát egy meg egy az kettö...

nah, gratulálok ;)

a bibi az, hogy a matematika eszközeivel egyszerüen NEM bizonyítható, hogy a matematika hibátlan!
az a szám, hogy 1, nem egy természeti, vagy akár természetes konstans (mint az 1 egységgel nem is leírható Pi, vagy Mü, vagy bármi ilyesmi... érdekes, nem? miértisnem Pi az 1 egység életünkben??? pechje volt, akkor fedezték fel, hogy létezik, mikor már nem állapodhattak meg róla, hogy mekkora, lol...), hanem egy megállapodás.
innentöl pedig éppenhogy a közös megállapodás az alapja mindennek - amely minden-röl pedig eleddig úgy hittük, természetbeni törvény alapján müködik...

s lám, mégsem.

illetve, vethetné közbe valamelyikötök, aki még nem fogja a fejét, az 1-et miért is ne definiálhatnánk egységként, amely a semmitöl választ el, mondjuk egy vonalzó elejétöl jobbra menve?

kinek árt az?

azért, válaszolnám ekkor :) , mert a semmi nemhogy valami, hanem egyúttal szerintem a mindennel egyenértékü, mértékegységileg - s no lám, itt jön be, hogy ami a rendszer gyengeségének tünik, vagyis az axiómatikus felépítés, az felhasználható a rendszer "ellenében" is, pontosabban más célok érdekében:
per definitionem akkor most a semmi legyen egyenlö a minusz mindennel... :D
TE elfogadod ezt most nekem axiómaként? igen? köszönöm, kedves ;)
meg még gyüjthetnénk is embereket a tézis mögé. (persze hogy pártot is sikerülne így alapítani, már kétséges... habár, manapság...)

azzal egyébként márcsak azért sem értenék egyet, hogy a semmi=nulla, bárhonnét nézve is, mert a nulla is valami, s a semmi meg nem lehet nulla, mert akkor meg a nullának nincs neve...

ami ugye nemsemmi lenne :))))))

bréma

ugyehát bréma :)

elindultam pénteken délben, munka után. ingo barátom legénybúcsúja szervezödött haverjai által. ingo régen ugyanabban a házban lakott, ahol én most még mindig, a barátnöjével, kathrinnal. (jajti. márminthogy ingo lakott akkor ott a barátnöjével, nem én most!!!)
anyway, ingo egy régi barátja jött a ruhr-vidékröl és úton odafelé elvitt engem is. kicsit csökkentette az út élvezeti értékét, hogy a srác épp egy virális megfázásból lábadozott kifelé, és három órán keresztül élvezhettem ennek kipárolgásait. ettöl függetlenül épségben megérkeztünk, és ötkor már meg is leptük ingot a focibajnokság migráns résztvevöiként.

háttér: ingo volt az, aki még itt göttingenben elvitt ahhoz a társuláshoz focizni péntek esténként, ahol a mai napig játszom. ingo szeret focizni, emellett latinszakos tanár, és bréma mellett egy kis városban tanít (delmenhorst a város neve. ez csak azért érdekes, mert egyrészt egyik kedvenc német együttesem is innen származik, van is ilyen nevü lemezük, másrészt jelzem ezzel is, hogy a memorial-futball nem brémában volt. namindegy.)
az aktuális tanárcsapat néhány régebbi extanulóval megspékelve ugyancsak péntek délutánonként focizik, tehát ingo brémában is megtalálta a maga sportját, mikor két éve odaköltöztek.
és most, legénybúcsúest gyanánt egy össznépi focibanzájt rendeztek neki a barátok, néhány régi göttingeni és hannoveri baráttal együtt.

ennek megfelelöen örült üdvözölni tudni régnemlátott haverokat, és a szabályzat értelmében a három 5fös csapat mindegyikében játszott, folyamatosan, míg a többiek tízperces meccsek után cserélödtek.
a foci tök jól sült el, kifejezetten élveztem, csomó gólt rúgtam, ami nálam azért minimum meglepö, és jól pörögtünk az ismeretlen új barátokkal.

a foci után beültünk egy delmenhorsti mexikói csárdába, ahol kivetítön a péntek esti bundesliga-meccset élvezhettük, kifejezetten idézöjelben, hiszen a hannoveriek unalmas 0:0-át hoztak össze frankfurtban. az est számomra legsokkolóbb látványa mégis a bárpultnál terebélyesedett, egy köbö akkora és olyan 50 év körüli maffiózó, mint amilyet utoljára a Leningrad együttesben láttam, és egy max tizenhat év körüli, kifejezetten csinos kisleánykát udvarolt körbe, aki nem, nem a lánya volt, hanem lehetett volna, söt talán unokája. undorító volt, ugyanakkor igézö, és sokszor kaptam azon magam, hogy a pároson legeltetem a szemem és próbálok nemelképzelni dolgokat... késöbb kéz a kézben hagyták el a csárdát.

estefelé kicsit soványodott a létszám, az utolsó, nulla órás vonattal bréma felé már csak öten mentünk. amit nem tudtam, de a srácok igen: brémában nagy városi mulatság, amolyan karneválféle uralkodott, belevonva a pályaudvar épületét is...
én akkora tömeget még az életben német pályaudvaron nem láttam, pedig voltam frankfurtban, berlinben, münchenben és hamburgban is... eszméletlenül sok ember zsúfolta magát az állomás területére és elé össze... minden második kajáldából bömbölt az umcaumca-zene, bajor slágerek a legújabb dídzséfeldolgozásokkal viaskodtak, vadidegenek koccintottak össze, a srácok söröztek, én, mivel azt nem szeretem, rövideket ittam, a végén egy polonézba is még belekezdtünk öten, mindenki röhögött, fények voltak, hangok és hangulat, riói karnevál talán, az lehet ilyen, csakhát basszus télvíz idején, éjfélkor, brémában???!!!
egy körül sikerült elhagyni a pályaudvart, azaz majd egy órát élveztük azt a forgatagot, és már csak négyen maradtunk. ingo, az öccse, egy közös göttingeni ismerös srác (nem az, akivel jöttem, s aki leginkább egy germán istenre emlékeztetett - thor nézhetett így ki. magas, szöke, szakállas, széles arc, kemény de jóságos, ugyanakkor kicsit örült lázban égö szemek...) meg én.
a pályaudvar környékén a vidámparki mulatságok (lanovka, hullámvasút, emberparittya, óriáskerék, lövöldék, satöbbi) mellett néhány kiállítási csarnok is található, a hetes számú pedig kifejezetten az össznépi diszkóbulik föhelye. Na, ott aztán sikerült vagy négy órán át körbeállni a terepet, bemenni a dzsumbujba, mozgatni fenekeket a szar zenére, tapsolni a jóra, lehurrogni a nevetséges rádióadós trikókért vetközö csajokat a színpadról, mert bizony bárcsak ne vetköztek volna (hiába, a magyar lányok... sóhaj...), meginni konkrétan nekem négy vodkaredbullt... na meg persze ott volt a már táviratban is emlegetett ilka, aki nekidobta magát ingonak... szerencsére még idöben elhúztunk haza, mielött legénybúcsúja utáni ébredésekor önbecsülésétöl is búcsúzott volna...
hja kérem, mire valók a barátok... ;)

az eströl amúgy A HALLE 7 weboldalán van is néhány kép, s képzeljétek, még ilkát is megtaláltam, a 19. sor baloldali, bizbaszmintás izében feszengö leányzó az.

hazafelé a taxiban mondtunk pár viccet, például az aktuális kedvencemet:
(ki az? hatkor kel, kenyeret süt, és nem a pék...?
...?
de-de. a pék!)
ami a fuvarköltséget nem vitte lejjebb, de a bácsi is jókat röhögött, pedig ö szemben velünk nem volt enyhén illuminált alapállapotban.
lefeküdtünk aztán, éjszaka a matrac két középsö kamrája kilyukadt alattam, reggel pedig azzal vádoltak meg a fiúk, hogy ilkával álmodtam... :D
(pedig ha elárulnám, valójában kivel... merthogy emlékszem!)

---

egy kiadós, tök jó hangulatban és egyikünknél se másnaposan eltöltött reggeli után ingo a tesójával elmentek valamit beszerezni az esti partira, merthogy szombat este kathrin szüleinél volt úgymond a leánybúcsúztató. mi pedig hármasban, kathrinnal és a másik göttingeni sráccal bementünk addigis a belvárosba, megnézni az aznapra tervezett karnevális kocsiparádét, át a belvároson.
bréma egyébként gyönyörü, mindenkinek ajánlom egyszer látogatásra, nemcsak a híres mese névadó városaként ér meg egy vizitet!

a forgalom leállt a cityben, mi meg bámultuk a parádét, próbáltunk idönként a tömegbe hajított cukorkák és gyümölcsök közül elkapni egyet-kettöt, aztán andalogtunk tovább, csatornák, hidak és parkok mentén.
célunk egy lakásukhoz közeli étterem volt, ahová röviddel utánunk fél négyre ingoék is megérkeztek, s ahol megint közösen néztük ebéd közben kivetítön az aktuális bréma-schalke meccset. 1:1 lett a békés eredmény, és tök jó hangulatban élveztük végig - családok, fiatal párok ültek ott, rágcsáltak, ettek, ittak, és egyszerüen csak jól érezték magukat. kint hidegen bár de sütött a késööszi nap, és sétáltunk aztán haza, és nagyon boldognak, kiegyensúlyozottnak és elégedettnek éreztem magam, barátok társaságában, egy olyan hétvégén, ahol minden sikerül, magától helyükre kerülnek dolgok, és rossz nem történhet.

kevés olyan alkalom van amúgy az életemben, mikor már megtörténtekor tudom, hogy ez most jó, és jó is lesz még egy ideig. és lehet para nélkül élvezni, söt, ki-élvezni.

mert/és semmidesemmi rossz nem történhet.

nagyonnagyon hálás vagyok a sorsnak azokért a napokért.
pedig végülis mennyire egyszerüen teltek, nem? meg sem érne mindez egy beírást, tkp.

de a feeling... az érzés maga.

az mindent megér.

---

éshát nincs vége. kis pihenés után kocsiba ültünk mind és hajtottunk kathrin családjának háza felé. vagy hatvan ember jött végülis estére össze, hogy kis rövidek italozása közepette a garázsfelhajtóban megünnepelje az ifjú majdani pár házasodási elhatározását, és cseréptöréssel köszöntse öket. ilyenkor régi porcelánt, vázát, stb. hoznak magukkal, földhöz verik, és a fiatal párnak össze kell sepernie a darabokat. persze egyesével történik mindez, és mire minden (kései) vendég levonult, kathrin és ingo vagy két órája tisztogatták már az udvart... :)

aztán végre ök is bejöhettek, és élvezhették a csodás büféasztalok kínálatát. hajnali háromig tartott a mulatság, csomó jót beszélgettem, egyebek mellett egy szingli 35 éves doktornéninek magyaráztam enyhén ittasan a férfikategóriáim :D úgy, hogy öt magát amúgy se meggyözni nem akartam, se magamévá tenni, semmilyen vonatkozásban... viszont tök érdekeseket mondott, amennyire az alkoholos befolyásoltság párájában kivettem, és bizonyára józan voltam már megint, mikor sokkal késöbb arról mesélt, hogy trombitál, föképp jazz-t, és hosszasan eszmecseréltünk miles davis, chet baker, vagy a marsalis-ok képességeiröl (bár erre talán még részegen is képes vagyok).
a végén aztán passzolóan jó vibrátot kívántam neki, és tuti kijózanodva, mert különben egy r-t is nyomtam volna még vihogva a végébe... ;)

az est egy korábbi fázisában egyébként kathrin bátyjának fiatalkori szobájában, amit kajáldává építettek át az események miatt, találtam egy tök érdekes könyvet az ndk kommunizmusáról - amit aztán késöbb kölcsön is kértem és kaptam a kedves házigazdáktól ;)
egy keletnémet festömüvész kiállítása kapcsán jelentették meg, 1982-ben, és a szocialista/kommunista, valamint kapitalista rendszereket állította párhuzamba, rendkívül érdekes illusztrációkkal és diagrammokkal. készül ugyebár a politika-blogom, három bejegyzés már kész, ha elkészült az öt, szólok, hol van, merthogy anno a szavazást nem felejtettem ám el... csak nem szeretnék egyetlen beírás alapján elbírálva lenni már induláskor ;)
mindegyis, a lényeg, hogy jó volt az a könyv, és tudok belöle pár érvet használni az egyik beíráshoz.
hjakérem, ilyen a vérbeli blogger, lol.
mindenhol csak a beírásokon jár az esze ;)

s ha már beírás:
az est humora a vécén leledzett, és természetesen lefényképeztem nektek.

nem megijedni, nyugi!!!

:)

a párkányra volt téve egy kötet, és miután elolvastam a címét és egy pillanatra elgondolkoztam, annyira röhögnöm kellett, hogy már hevesen dörömböltek az ajtón, mire végülis sikerült pisilnem...


aki nem ismerné fel e kis remekmüvet:
111 tipp csigák ellen.

nyílván kertészeti tanácsadó.

tessék picit gondolkodni.



most vagy van EGY tanácsom, ami jó a csigák ellen, és akkor nem kell további 110.
vagy pedig szart sem ér egyik sem... akkor meg minek a könyv?!

:DDD

---

nah, ennyit most ezekröl
a vasárnap délelött nevetgélös, harmónikus, kakaós reggelivel töltödött, aztán pakolás, végül vonatút vissza göttingenbe, mert a srác, akivel jöttem, már szombaton hazament.
a vonaton egy iszonyú jó scifit kezdtem el olvasni, teáztam... szeretek vonatozni, mondtam már?
nagyon kellemes volt visszatérni is, nemcsak ott lenni.



szeretnék soksok ilyen hétvégét még az életemben, bittebitte...!!!
ugye lehet?

gyorstávirat brémából

focimeccsekkel kezdtuenk stop meglepoeen jol ment stop utaana mexikoi kajaakat ettuenk stop focineezees koezben stop aztaan eejfeelkor enyheen ittasan elindultunk a belvaaros felee stop az is meeg jool ment stop majd egy kaabee oetezer foes naaaaagycsarnokban aalltunk mikoezben az egeesz neemet neepseeg taancolt stop joett egy laany stop ugy hivtaak ilka stop ugy neezett ki mint egy milka stop mert nagyon kinthordta a honkhonkjait stop raamaaszott ingo baraatomra akit ugye legeenybucsuztattunk eepp stop az est veegeen a dologbol nem lett azeert nagy baj mert a vetkoezoes szaam koezepeen azt mondtuk neki hogy most maar aztaan teenyleg stop

legó

szóval az volt, hogy hétfötöl speciális öszi szünetbeli gyerektanfolyamot tartottam, videófilmezésröl. valamikor 2000 környékén a lego kijött egy stephen spielberg movie maker szettel, amiben pc-re csatlakoztatható kamera és persze csomó lego-mütyür volt.

egyik nyári szünet alkalmából gondoltam egy merészet és a szokásos "csináljunk újságot, gyerekek!" felkiáltás helyett a szünidöben általam vezetett tanfolyamon "csináljunk filmet, gyerekek!" felkiáltást eszközöltem, s nem várt sikert aratott a próbálkozás, valamint régmúlt délutánokat idézö, szívemnek meleg emlékeket hozott magával járulékosan a számomra is.

mint az örült építettem leírás alapján szellemkastélyt, dinoszaurusz-követö helikopátert, autókat és egyéb izéket, gyermeki mosollyal arcomon, ez tutifix. aztán következett a filmezés, stop-motion technikával, azaz képeket csináltunk a figurákról, mindig mozdítottunk rajtuk picit, aztán jött a következö kép, s így tovább, mint az animációs filmeknél. persze rendes film-szekvenciák is készültek, és mindezeket egybevágva készül el aztán egy-egy korszakalkotó mü.

persze elötte még hangfelvétel folyik, mikor az utószinkronnal bibelödnek a gyerekek, szöveget kell belevágni föcímnek, zenét alányomni... szóval csomó technikai opcióval is megismerkednek.

régen általában 2 csoport jött össze 4-5 fövel csapatonként, és eléggé el voltam foglalva koordinációval, fegyelmezéssel, bár meg kell mondjam, az amúgy 8-14 év közöttiek szinte kivétel nélkül hallatlanul kedveseknek és könnyen kezelhetöeknek bizonyultak. ez nemcsak a videótanfolyamoknál van úgy, hanem a többi hasonlónál is, mikor word, internet és társai okítódnak.

a mostani, 4-fös seregnél sokkal többet tudtam legózni én is, ami nagyban növelte amúgy eléggé stresszes hetem örömfaktorát (a gyerektanfolyam után munkanélküliek, hmm, hogyisnevezzem, coaching-olása délután fél ötig, szinte mindegyik este pedig esti tanfolyam, excel és word, kivéve mikor tegnap fél tízre sikerült csak helyet szerezni a squashnak).

s imhol akkor a föprodukció - "dinoszauruszok csak a moziban vannak" címmel :)

élvezzétek, én nagyon élveztem a készíttetést.

azt hiszem, ha nagy leszek, producer leszek.

vagy gyerek.

:D

---

ma délben, a tanfolyam végén egyenesen brémába utazom, egy volt szomszédom, továbbrais jóbarátom legénybúcsújára. többnapos program, szerintem vasárnap este lesz miröl beszámolnom...

remélhetöleg nem a "very bad things" mintájára! :P

ebay

más.

a minapi kommentek mentén jutott eszembe, hogy csomó felesleges cuccomat tettem fel mostanában az ebayre. (ez egy olyan européerebb vatera-verzió.)

könyveket, például. merthogy duplán voltak meg, vagy ténylegtényleg nem olvasom már öket...
de ilyenkor annyira borzalmasan fáj a szívem, hogy mindig megkérem nurein barátom, angliai ebay nickkel, tegyen téteket rá. aztán mikor megnyeri, jót röhögünk rajta, hogy ugye tényleg kifizeti már végre, hisz a régiekkel is tartozik még. amiröl jut eszembe, hogy viszont ellenben a mai napig nem kaptam vissza az afrikai világjáró-könyvet, egy tök okos angol fazon írta, aki beutazta a kilencvenesekben a kontinenst és kíméletlenül tisztán és öszintén beszámolt a kontinens minden országának problémáiról... mindjárt küldök is neki (nem az írónak, lol, nureinnak) egy mailt, pillanat.

---

nah, megvolt.
a kis lopós...

hol tartottunk?

jaigen, ebay.

eszméletlen, hogy mennyi cuccot gyüjtöttem össze az évek folyán, amire most nincs már szükségem, söt, a legszörnyübb, hogy valószínüleg igazán akkor se volt szükségem rá, mikor beszereztem...

vegyük például a vibráló akupunktúragépet. oké, rendben, a kínai piacon - ez amúgy, azért jelezném, önmagában hitelesítöleg hatott az akupunktúrafunkciókat illetöen, nemdebár - volt kapható rendkívül olcsón, talán kétezer forintért anno, és minimum huszonhárom nyavalyára kínált gyors és fájdalommentes, valamint biztos és örökre szóló megoldást, tehát kihagyhatatlan ajánlatnak tünt. engem a formáját illetöen leginkább a star warsban látható felkelök által használt csapatszállítókra emlékeztetett, és néha, megvallom, játszottam is vele ürhajó-leszállást, legföképp, mikor már annyira fájt a szurkálása, hogy inkább így vontam el a figyelmem a hátfájástól. a szerkezet lényege egyébként abból állt, hogy egy fémdudor végén enyhe (frászt enyhe...) elektrosokkokat nyomott ki magából, és ha az érthetöségi szempontból jeles, gazdagon illusztrált kétnyelvü (kínai mandarin, valamint kínai kantonéz) leírás alapján megtaláltad a lábad alján a hátad közepét, akkor a fekete pontokkal átjárt furán koszos papíron fekete pontokkal illusztrált pozíciókhoz szorítva állítólag a megígért hatások garmadája járta át errefel hálás testünket. (frászt járta...)
most valami szerencsétlen németnek adtam el, remélem, nem minösül fegyvernek a tárgy, bár a leírásban jóelöre megadtam, hogy a kisülések által okozott, börön és bör alatt keletkezett sérülésekért felelösséget nem vállalok...
ettöl függetlenül hárman vagy 15 euróig mentek el érte, franc tudja mire kellett nekik, meglehet, ívhegesztéshez.

vagy ott a kék neoncsöves telefon, telefon-funkciója kaputt, neoncsöve viszont tök jól ég - ezt késöbb örültem is hogy nem vették meg, mégiscsak tetszik és jól megfér a tojásszékben ülö Space Teddy mellett. ízlésileg, úgy értem, helye viszont nincs, de nem baj, addig a konyhában áll, a többi el nem adott cuccot müködö kibekapcsoló híjján éjjel-nappal megvilágítva.

[kis szögletes zárójel:

észrevette már valaki, hogy a mások cucca valahogy mindig "szar", a mi szarunk meg mindig "cucc"?!

lásdmég:
"nincs elég hely a cuccomnak, jhaj... menjünk az ikeába!"
kontra:
"láttad, mennyi szar van náluk a lakásban?!"

szögletes zárójel be, lol]

ezeket a dolgokat amúgy szerintem anyáméktól örököltem, mármint az ízlésficamot, párosulva dizájnjóindulattal, ahogy a leginkább fájdító stílusegyvelegeim szoktam becézni.

mikor például pár éve hosszú, unalmas téli délutánjaim azzal múlattam, hogy fából egy hetvencentis fahajó makettet építettem össze, történetesen egy mississippi-gözöst, és anyám legközelebbi ittlétekor lepetézése után elkérte - indokul jólsikerült amerika-körútját felidézve, melyen öcsivel közösen nem nyertek a kaszinókban, viszont élvezték a universal studios-beli világvégeshow-t, és megvettek garmadányi tipikus amerika-memorábiliát, úgymint route66 feliratú hütömágnest, i´m the king feliratú bézbólsapkát, walt disney emlékfigurákat, vagy egy bizonyosan eredeti követ a grand canyonból -, akkor utóbb náluk már úgy láttam viszont, hogy egy kapitánysapkás mini donaldkacsa-figura volt rajta, ahogy bambinak szalutált, mely/aki épp igyekezett a lapátkerekek felé.
(lehet persze az is, halálba indult, és donald csupán tisztelgett e nemes tett elött...)

mondanom se kell, kultúrsokkot kaptam azonmód.

---

szóval komolyan mondom, örülök, hogy pár kivételtöl eltekintve ennyi mindentöl sikerült most a héten megszabadulnom, és szereztem még ráadásul belöle kis pénzmagot is!

amelynek sajnos már rég helye van, ugyanis ha már az ebay oldalait bóklásztam, találtam rögtön pár tök hasznos cuccot, amire már mindig is vágytam.

---

a rendrakás viszont, mint járulékos tartozék, kontraindikált férfiak számára, söt kifejezetten kártékony lehet! a minap is például lehajoltam az ágyam mellett este elhullajtott nadrágért, majd elmentemben ráléptem az egyik lábujjára. emiatt kicsúszott kezemböl, mirefel másik kezemmel odacsaptam, hogy még elkapjam.

sajnos elkéstem, a farmer lebukott az ütés elöl, én pedig ekkor b****m t***n magam.

újra lehajoltam, úgy különösebben semmi után se kutatva.
illetve dehogynem, levegö után, még egy jó darabig.

children might be out of the question now... :)

(kis extra.
a 65 év felettiek - amely kort lassan de biztosan közelítem - baleseteinek
75 százaléka
a saját háztartásban keletkezik!!!
nyílván nem farmeremelgetés közben, de szerintem ez részletkérdés.)

a hét szava: MORE COWBELL... :D

a fenti zeneváltozáshoz két pici extra.

egyrészt az egyik legjobb horrorscifi, és bizonyosan a legjobb stephen king megfilmesítés (the stand) kezdödik a régizene-lista ötödik bejegyzésével.

don´t fear the reaper.

blue öyster cult volt a progresszív zenekar neve.

s a második dolog, ami eszembe jutott, az egyik legzseniálisabb "saturday night live" poén, a halhatatlan christopher walkennal, s egy enyhén dudorodó will ferrellel a föszerepben, amint eljátszák a felvétel születését... :)))

remény és elöítélet (jane austen után VERY szabadon)

jövök haza northeimböl, kicsit fáradtan.

northeim amúgy göttingen felett van, 20-30 kilométerre. arról híres, hogy gyönyörü temetöje van, s arról hírhedt, hogy a környékbeli nácik többsége itt él (jól).

mégis prekoncepciók nélkül mentem el. bemutatkozó nap, internetes tréning, business english - ezt a részét egy kíváló, costa ricai születésü kolléganöm végzi - valamint interkulturális kompetenciák, ezekért én lennék a felelös, s hozzá az e-learning platform üzemeltetéséért, anyaggal való tömködéséért.

ül a csoportban egy nö, (megintcsak csupa nönek szól a tanfolyam... esküszöm, ezt nem én szervezem így, lol... s erröl már írtam is lentebb...) és nagyonnagyon csúnyán néz rám, pedig még senki nem szólt semmit, és hozzá se nyúltam a lányához, már ha van neki.

vagy a fiához, come to think of it, lol...

bemutatkozunk, sorba, s aztán kiderül, asztalos, valamint nömozgalmakkal tart fenn (hangvétele után ítélve nagyon vadfeminista) kapcsolatot.

elöítélet, persze.

viszont idekívánkozik, hogy a fentebb még következö infó arról, mennyire szeretek fával dolgozni (mississippi gözös, majd írok róla), egy-két ezirányú aktuális beszélgetésem továbbgyöngyözése, miszerint el tudnám képzelni a további karrierem asztalosként is.
nagyon szeretem a fát, magát is. mármint az igazit, amikor még áll, és nem vágták darabokra, áztatták savas fürdöbe, csak a kedvünkért, hogy végezetülis kitörölhessük vele a... :/
mindenesetre szerencsére csak erdei állatok néztek rám furán a tüzoltóbuli mentén eszközölt sétám során, mikoris egyszerüen csak nekitámasztottam homlokom egy fának és élveztem a csendet, és a természet megbocsájtó mosolyát.

(a rám mászó ízeltlábúaktól pedig hamarabb szabadulni, mint egynémely csúnya rámnézés hatása alól... persze meglehet, ezzel csak én vagyok így.)

anyway.

hogy az asztalosnö csúnyán néz rám, annak tudom be, hogy nem vár el tölem semmi jót. férfi, fiatal, túlontúl annak is néz ki, hogy az ilyen képes legyen ennyire diverzifikált anyagot elöadni, vagy akár csak képviselni.
s hát siet felém, a rosszindulatával, és mérges, és gondolatban már többszörösen megelözött...

és persze sehová se ért el.
mert a végén, mármint a nap végén (at the end of the day, hehe) rá kellett jönnie, hogy az elsö mérgének semmi helye nem volt.
s mosolygott, képzeljétek.

a végén, mikor elköszöntünk, mosolygott.

ami itt most nem is valami öntömjén, hanem inkább személyes memento.

merthogy ugye azzal kezdtem, jövök haza northeimböl, autóúton, kicsit fáradtan, 120-al lehetne menni. cserébe kis volkswagen polo, régi típus, ülnek benne láthatóan ketten, csacsognak, és az istennek nem mennek 80-nál többel.

és roberto mérges.
hülye úrvezetö. vagy biztos nö. vagy mittomén. hülye, nah. mért nem megy már (az éntempómmal, vagy gyorsabban, vagy húzódik félre - volt már ilyen posztom, amúgy, lehet hogy köcsög autós vagyok, nem tudom.)
aztán látom, hogy közeledünk egy kanyar felé, és a soför lehajtja a napellenzöt maga elött... majd átnyúl, és az anyósülést is beárnyékolja, mondom, figyelmesen, elöre, mert még csak kétszáz méter múlva lesz majd esedékes a szikrázó naplemente.
és mennek, rohadt lassan, és aztán a nö, mert most már látom, hogy AZ a nö, átnyúl felé, átkarolja nyakát, símogatja, meglehet hálából a figyelmességért... aztán odabújik hozzá, feje a férfi vállához tapad, így autóznak (továbbra is nyolcvannal, affrancba... bár belülröl egy kicsit már mintha halkulnék...) és morgok is magamban, nafasza, csocsózzatok, azt jön a baleset, én meg elsösegélyezhetek... HAZA AKAROK VÉGRE MENNI!!!
és mennek lassan, aztán kétsávosra vált az autóút és megelözöm öket, és utána jön ez a barom játék, hogy egyrészt elmentemben jusztsenézekoda, mereven elöreszegezett tekintettel elözöm le öket és mehetek, száguldozhatok végre az én 120-as tempómmal... 130... aztán jön egy teherautó elöttem, lassítanom kell, nem szabad elözni, és ahogy ez lenni szokott, közelítenek a turbékgalambok hátulról, fényszóróik egyre közelebb, és most már ciki, ha beérnek, hiszen azért elöztem le öket, hogy JÓVAL elöttük érjek göttingenbe, amihez képest...
teherautó el, de naná hogy elcsípek a város határán az elsö adandó alkalommal egy piros lámpát... s az épphogy csak elhagyott polo szépen lassan bekocog mögém, és megnyugodik.

és akkor, nem tudom miért, hirtelen én is.

meglehet, a környezet tette, vagy a zene, a levegö, a város, a véletlen vagy a sors.
s most elöször nézek a tükörbe, és meglepödve, kicsit megilletödve látom, hogy a soför egy bácsika, messze hetvenen felül, és a kacér, hozzábújó hölgyike a felesége, hasonló korabeli.
és lapoz valamilyen újságot, és mond valamit a férjének, aki ránéz, és mosolyog rá, pedig elöttünk most vált zöldre a lámpa, és észrevettem a szemén, hogy észrevette a sárgát a lámpa szemén...
és mégis, átnéz jobbjára, és visszamosolyog, és a nö felkacag, és megcírogatja, és már távolodnak is, hiszen csak most indulnak utánam.

nem is tudnak rólam.
vagy a teherautóról, amit félreszídtam.
vagy a körülöttük, mögöttük veszteglö autókról.

csak magukról, egymásról tudnak, vesznek tudomást.

és ekkor, túl a hirtelen rám törö szégyenérzeten, valami különös történik, mielött elveszíteném öket a városi forgatagban a szemem sarkából.

a lemenö nap utolsó sugaraival, esküszöm, egy pillanatra bearanyozza a kocsijukat.

addigra... mosolyogtam már. én is.

és eszembe jutott az asztalosnö, meg a párhuzamok, a lecke lényege... és még jobban mosolyogtam.

gyönyörü munkanapbefejezés.


---


valamikor tavaly olvastam egy hírt, egy kilencvennégy éves férfi vette el kései szerelmét, aki kilencvenhárom éves volt.
meleg mosollyal s öntudatos, erös hangon mondták ki a boldogító igent.

reményteljes jövökép, nagyon sok szempontból...
most nem?!
mindannyiunknak.

tekintsétek ezesetben ajándéknak e gondolatot, s ami mögötte van.

a mikrofon, az ifa, a 193 perc, és a marsi spermafejögép

és hát akkor egy könnyedebb, a múlt heti fáradalmakért cserébe ;)



négy vitális emlék tapad pornószinkronizációs múltamhoz.

---

nyolcvanvége, talán 87-88.
újpesti müvház, vetítöterem. amúgy kint scifi-találkozó zajlik, könyvek vétele-eladása, söt, árvereztetése. föképp a 45 elötti kötetek fogynak jól, na nem a wells-kötetek, az már mindenkinek megvan. de egy korai priestley, kellermann vagy hilton mozgat fantáziát és pénztárcát. a régi, kis kozmosz fantasztikus könyvekre vagy kezdeti galaktikákra csak azok buknak, akik a vega scifi-mozgalom kezdeti napjaiban még nem kapcsolódtak be a körforgásba... nem jártak még "a höskorban" levélfútta öszi utcákon barangolva a majakovszkij utcai valamint orczy téren lévö maszek antikváriumokban, ahol potom negyven forintokért lehetett kapni mindet, elsö asimovoktól egészen a holdbéli dávidig...

a negyvenöt elöttiek nemigen érdekeltek engem, amúgy se. mármint scifiben. valahogy nemcsak - rendben, wells és verne kivételével - avittas nyelvezetük, hanem áporodott (kontra modern poros) szaguk és nemegyszer rendkívül idegen ideológiájuk is megzavart annyira, hogy ne fektessek (sokszor horribilis) pénzt megvételükbe. arról nem is beszélve, hogy Fehér Géza örökbecsü vega scifi-bibliográfiája is csak a háború utánra nyúlt vissza, ergó igazán alap se volt egy potenciális gyüjtemény komplettálására. ígyhát a negyvenöt elötti, konkrétan magyar irodalom nálam inkább karinthy, krúdy, rejtö és társai által vált érdekessé, de nem a fantasztikus regények sokszor silány anyagával.

vissza a jövöbe, jön az emlék, máris mondom, nyugi.

ülök tehát pár évtizeddel késöbb a szocialista moziteremben. the thing, azaz az izé, kurt russellal, john carpenter által. rövid verzió: földönkívüli az antarktiszon összemelegszik a kutatóállomás tagjaival, elsösorban elfogyasztás során. de ez mindegy is, mellettem egy barátom, akire - nemcsak négy-öt éves korkülönbségünk folytán - felnézek akkoriban, nagyon.
mikrofont tart a kezében, az angol filmet fordítja, hüen, ahogy kiveszem, a közel 100 érdeklödönek, élöben.
harmadik perc, talán. kurt russel kiborítja italát a számítógép billentyüzetére. a gép sistereg, majd meghal. kurt russel kijelenti, "fuck".
mellettem hallom andrás hangját, hangosan visszhangzik persze minden kisz által fizetett hangszóróból:
"bazdmeg."

tudom, ma már kötöszó.

akkor - nekem - ez a volt a megtestesült rendszerváltozás.
s amíg élek, nem felejtem el.

andrás?

valamikor 85 tájékán ismerkedtünk össze. judit, egy scifis berkekben nagyon kedvelt és tisztelt, valamint szinte mindenhol a hatalmas kép-, videó-, és hanganyaga miatt megkerülhetetlen forrásként "használt" ismerösöm ajánlott be nála. volt andrásnál ugyanis két képzömüvészeti album, scifi illusztrátorok munkáit gyüjtötte össze. egyrészt chris foss kötete, a 20th century foss, másrészt a még mindig elég nagy ritkaságnak számító elson/moore féle parallel lines.

tudni kell, hogy ha van valami, amit szeretnék ha mellém temetnének majd egyszer, az a képzömüvészetialbum-gyüjteményem, mely immár jó 23 éve elválaszthatatlanul elkísér, és még mindig folyamatosan bövül. nem dicsekvésképp mondom (fenéket nem, lol), de vagy ezer kifejezetten science fiction, fantasy és horror müvészettel foglalkozó album került a polcaimra az évek során. amint felesleges pénzem volt, ebbe fektettem... s ha belelapozok egy klasszikus freas kötetbe, átnézem syd mead futurisztikus designjait, vagy elmerengek howe gyönyörü tolkien illusztrációin, olyan... hmmm, hogyan fejezzem ki magam félre nem érthetöen... olyan kellemes bizsergés, elégedettség, melegség jár át, olyan TÖKÉLETES boldogság, amit csak nagyon kevés más esemény mentén érzek az életben... :)

vagyis... nekem azok az albumok, ott, KELL-ETT-EK!
nah.
:)

s ígyhát összejöttem andrással.

akkoriban, talán olyan húszévesen, saját kis garzonban lakott, bejárónöt alkalmazott, imádta james bondot, meg persze philip dick-et és a blade runnert, ez utóbbiban társak voltunk piszkosul. minden cool volt, számomra, bár akkor még nyílván nem így hívtam volna, amit csinált. ha késö éjszaka eljöttem töle, a magam 16-17-18 évemmel, mindig napokra való érzéstöltetem volt... úgy éreztem, szerepem van valamiben, valaki elismer, akit én messzemenöen elismerek... fantasztikus élmény volt martikát hallgatni, bond-filmen vitázni, vagy az elfuserált havi folyóirat-galaktikát ócsárolni.
aztán andrás odaadta regénye kéziratát, s mai napig az egyik legjobb és legfantáziadúsabb magyar scifinek tartom, és szívemhez hasonlóan közel áll, mint csaba EMA-ja. mindkettöt hat-hét óra alatt olvastam ki, mert letehetetlen, söt, lélegzetvehetetlen volt. aztán andrás regényét meghúzták, 90 körül jelent meg azt hiszem, erösen rövidített formában, szerintem ezáltal megfosztva atmoszférájától... de ez már egy másik történet, illetve sok másik történet kezdete lenne.

viszont az a tényszerüen érzelemmentes "bazdmeg"... na, az kitörölhetetlen a fejemböl... :)

---

a második emlékem továbbra is andrással kapcsolatos, merthogy épp mentünk a videókalózhoz valahová ferihegy felé, franc tudja.
ötödik emeleti panel, valamilyen lakótelep, bent négy szuper videóberendezés, például egy mitsubishi, melyröl addig csak kocsiként hallottam, sztereós, mikrofon és line bemenetü, vonaglónö-átméretü színes tévé, és mindehhez domus-féle erika bútorcsaládon egy lengén öltözött, bizonyosan atomfizikusi iq-val rendelkezö szuper csaj (akkori életemben háromszor hallottam megszólalni, és kibírta témaváltás nélkül... mindig azt mondta, szííjasztok, de úgy, hogy akár perverz szexjátékra való buzdításnak is hathatott, funkciójánál fogva...)
mindehhez járt a zöldséges-hájas kalóz, amint zsíros ujjakkal kezembe nyom véháes meg magnókazettákat, merthogy andrás mutatott be neki mint német szinkrontolmács.

andrás az angol videóit szinkronizálta, én onnantól a németeket. herélt kappanhangon egy fiatal srác könyörtelenül megszinkronizál apait-anyait, férfit nöt vegyesen, lett légyen szó bármilyen filmröl. szabad elképzelni, hihi...
negyvenöt perc folyamatosan, míg lejár a magnókazetta (mert ha pauzéznál, nem lehet utána összeszinkronizálni az anyagot!), kis ital, hogy megjöjjön újra a hangod, azt mehet tovább.
kalóz bácsi pedig hétvégenként viszi ki a népnek, az istenadta csak magyarul tudónak, jó pénzért pult alatt, hamiskás, de azért igyekvö fordítással, hogy a nép legalább picit értse (érccse), svarzenéger mitismondott, anyjuk...

jajigen, és a kép, amivel tartozom:
megyünk ki tehát andrással újabb adag videókazettákért, meg pénzért a múltkoriakért. (ezen pénzekböl finanszíroztam például az idegennyelvü könyvesboltban, a váci utcában, idönként megjelenö albumokat... valamint az utakat lipcsébe, silkéhez, de ez megint egy nagyon vad és másik történet, lol)
andrás öltönyben, már húszévesen kicsit ritkuló hajjal, de a magasabb rendü intelligencia, hamisítatlan james bondos stílus és sokrahivatottság legmélyebb meggyözödése által táplált önérzettel.

egy kispolszkiban.

kanyarodunk a kossuth lajosról a kálvin felé, mikor körbeelöz egy ifa teherautó, megközelítöleg minden irányban a tízszerese a kispolszkinak. andrás káromkodik, visszaelöz. teherautó csikorogva fékez, majd gázt ad, kétszer körbeautóz minket, köhögünk, pedig be se jön a kipufogógáz, csak sejtjük, hogy lenne most böven, ezért is köhögünk, önmagunkkal s a helyzettel szolidárisan...
végre odaérünk a kálvin téri lámpához, a két - nevezzük így, nagyon jóhiszemüen egybemosólag - jármü, mire andrás letekeri az ablakot, kihajol, ami ugye azt jelenti, hogy háromrét hajlítva gerincét, fejét a kispolszki teteje fölé gyüri, majd felszól a talán hét méterrel feljebb tanyázó munkássoförnek:
"a kurva anyádat."
így, ponttal a végén, megállapítólag, teljesen felháborodásmentesen, mint valami szikár tényt, akurvaanyádat.

majd visszabújik egyazon nehézkes mozdulatsorral, visszatekeri az ablakot, és mered maga elé, a lámpát várva, mintha mi sem történt volna...

én meg csak ültem, és hangtalanul röhögtem mint egy állat, szinte végig a kalóz lakótelepéig.
a kicsinységbe szorított nagyság mintaképe lett ez nekem, s maradt azóta is. nem bírom ki vigyorgás nélkül, amint eszembe jut... :)

---

harmadik kép.
mondja a kalóz, miközben matat a kazetták között, hogy itt van egy ilyen ürhajós, azt szereted, roberto, nem? s a hat másik kazetta közé betol egyet, s kicsit figyelmezthetett volna már a késöbbi problémákra a piros szalagvédötokocskaburokbizbaszmittomén. mondom, mi ez, mennyi? mondja, nyugi, max kilencven. bólintok, átveszem a hozzájáró magnókazettát, kilencven perces, majd rövid gondolkodás után, miközben nyáladzó szemét a félmeztelen kitartottján legelteti, megfejeli még egy sony c90-essel.
és nem, ettöl se kezdtem el rosszat sejteni.

lássuk meg, zöldfülü pornószinkronszínész voltam még csak, nah!

ez az egész procedúra amúgy a következöképp zajlott:
ha andrásnak kellett pénz, rászólt telefonon a kalózra, van-e megint új anyag, és mikor menjünk érte.
ilyenkor telepatikusan viszketni kezdett a gatyazsebem, amiben a pénzem tartottam mindig, és felhívtam andrást utcáról, merthogy nekünk nem volt vonalas, rádiós meg még csak james bond autóiban létezett talán.
(zárójel. hatvankilencben!!! basszus, a hatvankilences on her majesty´sben megy a riviérán és kocsitelefonja van. egyszer valaki elmagyarázhatná, milyen alapokon müködött ez akkor, és mennyibe kerülhetett a fenntartása. mennyire gazdagnak, mennyire coolnak kellett lenni ehhez?! zárójel be.)
szóval hívom andrást, és miután megtudtam, lóvé áll a házhoz, adott házból sürgösen el kellett távolítanom szüléimet. merthogy a "ház" addigra a krúdy utcában (a mátyásról 84-ben elköltöztünk) egy finom kis lakás* volt, és a lentebb még kifejtendö szinkronizálós hörgésekre anyám minimum vérsokkot kapott volna. (mi az a vérsokk, amúgy? most találtam ki... namindegy.)

*a mostani darshan-udvar felett laktunk, mely darshan-udvar akkoriban még pékség volt. kései gyermekkorom egyik leghorrorisztikusabb emléke ezzel összefüggésben egy éjszakai váratlan ébredés volt, mikoris megszeppenten realizáltam, hogy a "földönkívüli ízeltlábuak aprítják darabokra a földi egyesített hadtesteket, miközben királynöjük magához parancsol és símogatja orcámat" címü rémálmom nem nélkülözött valóvilágbeli apropókat, ugyanis az orromtól úgy két centire a párnán, a takarón kábé derékmagasságban és lent a lábam környékén a matracon három szépen kifejlett, éjszakai riadalmam által minimum ötméteresnek látott csótány kommunikált hevesen egymással.
(gondolom, épp megbeszélték, hogy "felébredtbazmeg,mosthogyvisszük el aszajrét?!)
sikoltottam egyet, mint egy lány, majd felugrottam, leráztam magamról még a tegnapi napot is, majd belemásztam a fürdöszobában a kádba, benyomtam a lefolyó dugóját jó erösen, és aggódó arccal csekély két órás rákészüléssel nyugovóra tértem az események felett. szerintem a csótánycsapat közben a tévémen ült és bámult, esetleg tapsolt is, nem tudom... :D
apámnak (aki ugye nevelöapám. ezek keverednek. igazi apámról majd egyszer, késöbb, mert érdemes, bennfenteslol) a rákövetkezö nap két üveg komoly kémiát kellett szétlocsolnia a szobámban, mielött hajlandó lettem volna szabaddá tenni megint a családi fürdökádat... igazbár, sokak szerint ezen kémia maradandó károsodást okozott agypályáimban, mint nem utolsósorban ez a sorrengeteg is bizonyítja... ;)

nevelöapám a saját családjában elfoglalt pozíciója folytán, valamint kisfiú korában a "hahó, a tenger" stb. sztárjára emlékeztetve az "öcsi" becenevet kapta, s ezen ismertem meg én is anno, kis tizenéves csutfaszként. azóta is így szólítom, úgy, hogy mindeközben Piedone méretü és kinézetü tengerésznek látta öt a külvilág... képzelhetitek a megszeppent arcokat pl. a mátyás téri buszmegállókban, mikor a kis kappanhangú pöcs a mellette álló hegynek tinédzserkorszaka félremért öntudatával azt mondja, "öcsi, ne szórakozz már velem...!"
valszeg mindenki azt hitte, a helyi maffiavezér fiaként bodyguardot tartok, és csupán nemes szórakozásként ereszkedem le a pórnéphez s járok 99-es busszal, lol.

but anyway...
szóval öcsi szülei balatonalmádiban laktak, s mikor megtudtam, új szinkrontolmácsi feladatom akad, kemény egyhetes elökészületbe fogtam, melynek a "látens manipuláció szüleim almádiba paterolására" címet adtam. ez abban merült ki, hogy közöltem velük, szerintem milyen régen látogattak anyátapát, illetve nem kifejezetten kedvelt anyóstapóst, valamint megígértem, hogy kitakarítom közben a szobámat, és nem rúgok be. kis nyafogás, valamint kétnapos szóbanemállás ehhez elegendö is volt még köretnek, a fent leírt módon tehát mehettünk andrással úgy anyagért, s miután letett a krúdyban, kezdtem is neki az új filmeknek. volt ott minden, vegyesen, krimi, scifi, dráma, szerelem, meg persze pornó...
amely pornót a legszívesebben szinkronizáltam, hiszen sokkal kevesebb és egyszerübb szövegeket kellett elnyögdécselnem... :D

s hogy mihez képest?
hisz ne feledjük, ez a rész itt még csak a rejtélyes pirostokos videóról szól, "valami scifi, max 90 perc"...

aha.

kérlek benneteket, ez, mint utóbb kiderült, a "the right stuff" nevü amerikai eposz volt, és az ürkutatás, majd ürhajózás höskorába vezetett be. voltak benne színészek, igen, de leginkább egy nagyon unalmasan egybevágott három-négy discovery channeles extrára emlékeztethetne.

a szinkronizálás úgy történt, hogy beraktam a videóba a kazettát, a magnóba az audiókazettát, fülest a tévéböl a fejemre, andrástól tanult módon arcom elé a mikrofont és cool kinézettel indulhat a szinkron. nö, férfi, gyerek, you name it, mindent én mondtam, mitöl olyan tudathasadásos monológokat folytattam "magammal" mint a "szeretsz? persze drágám" típusúak.
az elején még gizda voltam és megpróbáltam hangot változtatni, mintha egyszemélyes szinkroncsapat lennék, szerintem ezek voltak a legsikerültebb hazai feketepiaci komédiák utóbb, akkor is, ha krimi vagy dráma volt a rendezö által elrendelt müfaj... utóbb szólt a kalóz, hogy ezt inkább mellözzem, az embereket irritálja a férfihangon nöi hangot imitáló gyerekhang, mikor egy nöi színész ichliebedich-et rebeg el épp.
a technika fortélya mentén, ha beindult a gépezet, nem volt mese, mint fentebb röviden már összefoglaltam, negyvenöt álló percen keresztül megszakítás nélkül tolmácsolni kellett, ugyanis másképp nem lehetett volna már szinkronba hozni a magnóhangot a videóéval. negyvenöt perc után aztán, kazettafordítás közben, megengedett volt pár korty víz, hogy visszatérjen a hangom, és egy 90 perces film után javallott volt egy óra idegpálya-szünetet tartani... valljuk meg, tizenöt szereplö attitüdjét és mondanivalóját fejben lerendezni nem egy egyszerü feladat ;)
a dolog visszája ráadásul az volt, hogy nem akartam túl sok idöt a pénzkereséssel eltölteni (ez visszatérö motívum sajnos az életemben), magyarán szemben andrással, aki elöször megnézett egy filmet, esetenként még jegyzetelt is, és csak aztán, másodikra fordított, jómagam inkább idötakarékosan benyomtam a kazettát, oszt ahogy jött, hadd szóljon... :)

igenám, de a "right stuff"...
az egy dolog volt, hogy nem scifi, hanem technikai handabanda szöveg félpercenként. már az urándúsításnál pár tizedmásodpercre megakadt az agyam, aztán mikor a sugárhajtású repülögépek tipológiája került németül terítékre, kicsit habogtam, és nyomattam ami ilyenirányú magyar ürhajózási szakkifejezésekböl a fejemben volt.

és az nem volt sok.

ellenben letelt az elsö negyvenöt perc, megtöröltem izzadó homlokomat, a szokásosnál többet és hosszabban kortyolgattam, majd megfordítottam a kazettát, és belsö fohásszal, hogy gyorsan és soksok robbanással, a szereplök minél gyakoribb halálos balesetével múljon el a maradék háromnegyed óra, nekiálltam a vélten utolsó szakasznak.

mégegyszer: aha.

kilencven perc, és még nem látszik a vége. az oroszok most lövik fel a sputnyikot. rémlett emlékeimböl, hogy az amerikaiak még évekig kísérleteztek, mire embert juttatnak a holdra... elszörnyedtem, de nem volt mese, munka volt! ugyemilyenjó, hogy adott az az ökör egy második kazettát...?!

bmeg.

135 perc. második kazetta, b oldal. hangom alig, agyam foszladozott az igénybevételtöl, üveges szemmel bámultam a képernyöt, kapcsoldbedzsóazutánégöket,bétizenkettesekjönnek hathuszonháromfelöl... ilyesmi, mereven, fahangon, a halálhoz bizonyára közeli állapotban, végkimerülés és szellemi exitus szélén.

kéremszépen, szumma százkilencvenvalahány perc technikai halandzsa, unalmas történet és kegyetlen módon elpusztított hangszálak után végetért a film.
lecsúsztam a székröl, még imába foglaltam saját nevemet, majd elaludtam.
másnap reggel ébredtem csak fel... :)

ezek után csoda, hogy imádtam pornót szinkronizálni? hisz ugyanannyi pénzt kaptam érte, mint a komolyabb dolgokért...!!!

nos, az emlék kedvéért akkor következzék egy szokásosnak mondható dialógus egy ilyen "filmböl":

ooohhhh... hansi!!! wie geht es diiiiir?!?!?!?! (heves szempilla)
danke gertrud... (széjjelderülö képpel) guuuuuut. mmmmmmhm, siehst duuuu aber guuuuut aus heute...!!! (fültöl fülig vigyor, miközben gombolja ki ingét.)
oooohhhhhhh... hansi!!!! wenn duuuu wüsstest, was iiiiich unter dem rock habe... (felemeli szoknyáját, elkezdi fullszörös ...ját birizgálni. szééééles vigyorral. mármint az arcán.)
ooooooohhhhhhh... du kleine wilde, duuu... hey, wolln wir ficken? (kigombolja börgatyáját, elöszedi ...át és bérbeadja.)

snitt.

namost ezt én ilyenkor szöveghüen elöadtam. képzeljetek el egy mutálásból éppen kigyógyult, amúgy fájóan magas hangfekvésü fiatal srácot, amint enerváltan megszemélyesíti a fenti dialógus szereplöit. monoton hangon, értelemszerüen, hisz ez a harmadik pornó aznap, és már roppant únja... meg különben is, ki az a marha, aki szinkronizált pornót néz? úgy kell neki.

sziahans, hogyvagy.
köszigertrud, jól. de jól nézel ma ki.
háthamégtudnád, mivanaszoknyámalatt.
ótekisfacér. dugjunk.

aztán egy pár unott kötöszó, két percen keresztül:
jajj. hajjajj. jajjdejó. mégjobb. mélyebbre. igen, igen, mélyebbre. jajj. hajjajj. most jó. nem, mindjárt jó. ne hagyd abba. ne hagyd abba. ne hagyd abba. jajj. ne hagyd abba. höööööö. jajj.

mélyebbre.


nah, ezt élöben azért kicsit jobban szoktam elöadni.
mármint ezt az emléket, természetesen... :)))
meghát... nemis. ;)
azzal büszkélkedem, hogy ha nagyon megeröltetem magam, még ma is összehoznék egy hatásos pornószinkront, el tudnék élvezni mondjuk olyan megryan-esen egy étteremben, ha sokat kínálnak érte, lol...!
úgyhogy lányok vigyázat, nemcsak ti tudtok szimulálni élvezetet... :)

a "the right stuff"-ért amúgy utóbb dupla gázsit kértem.

---

amiröl eszembe jut a negyedik kép.
(hmm... nem lesz kicsit hosszú ez a poszt? itt vagytok még egyáltalán?)

akkoriban a pornók önkéntelenül is tök viccesen alakultak, mert megpróbálták még komolyan venni magukat, sztorilájn ügyben... nemám boy meets girl, they fuck, the end... nemnem, komoly történeteket találtak ki, nem kevés szeretettel dolgoztak ki díszleteket, szedtek rá össze színésznöi ambíciókkal inkább, mint szépséggel megáldott hösnöket... a férfiakat meg nemcsak deréktól lefelé mutatták síkosítóval a kézben.

kedvenc ezirányú emlékem egy bajor hegyekben játszódó pornó. se a címére, se a konkrét "történésekre" nem emlékszem, csupán arra, hogy a marson már csak nök éltek, és a tovanemzéshez földi férfiak spermájára volt szükségük. mitadisten... akarom mondani, a dugás szent istene fortélyából ürhajójuk a bajor alpokban száll le, és miután sikerrel álcázták két mérsékelten lombos faággal, elindulnak a helyi kocsmába pasit szerezni. az ürhajó belsejében, mint utóbb kiderült, hatalmas fejögép foglalt helyet, körülötte vibráló székekkel, melyekbe a szegény bajor férfiúkat ültették aztán, beszíjazva, majd rájuk csatolták megfelelö helyen a csöveket, és heveny vonaglás közepette az áldozatok sorozatban elélveztek.
igenám, de hans a nöi bájakkal nem szükölködö amazonok láttán kiszabadítja magát a székböl, jól megizéli a marsi fökapitánynöt, majd feleségül veszi a bajor falú legnagyobb örömére, hisz a lányok most már mind fess népiruhába öltözve ölelgetnek egy-egy ötvenes pasit, boldogan, hogy felfedezték a valódi szerelmet, teljesen feladva missziójukat, és mint a véget jelzö vágókép bizonyította, más megoldást találva a fejelésre, lol :)))

na, hát nem fantáziadús? vicces volt, szórakoztató, és lányok is voltak benne.
imádtam!

bár, megjegyezném, mindez túlontúl mélyen belém itta magát és meglehet túl intenzíven alakította bajorságképemet... amikor csak ottani hegyvidéket látok, mindig ez a film jut eszembe, és ösztönösen intenzívebben kezdem el nézegetni a nöket, nem a marsról származnak-e, valamint kutatom, hol lehet a bokrok közt fejögépes ürhajójuk... :D

merö óvatosságból, természetesen!

---

ennyi.

s a jelzett feladatokra továbbra is bérelhetö vagyok.

persze ma már nem háromszáz forintért ;)

utóirat kettö... (ripples in the water)

a megtisztelt (!) egy hosszabb és elméletibb bejegyzéssel a pasikategóriás cuccomra.
bár szeretek - ez esetben akkor vele együtt ;) - kereteket feszíteni, miértis ne emelhetném vissza a fösodorba a dolgot? hisz az énblogom... :P


mielött reagálnék, egy fontos bejelentéssel tartozom:

én a kakaót szeretem!

úgyhogy ki is szedném a saját magam szülte dehonesztáló keretrendszerböl, elnézést kérve töle.
tehát:
bocsánat, kakaó!

na. ez kellett.
:)

---

azt hiszem, nem voltam eléggé körültekintö a fogalmazásban - ez tintagyáraknál be-becsúszó hiba... ;)

mert természetesen én a C jármükategóriába nem aszexuális, csúúúnya pasikat képzeltem. hanem olyanokat, akikkel nagyon is lehetne, meg akiket agyon is lehetne ;)
de valahogy egy partin nem örajta akad meg - okés, akkor így mondom - az átlaglány (ha, mint ahogy nincs, van olyan) szeme... hanem a vaúúúúbepisilek-pasin, akit én D-nek neveztem.

szerintem a (már? mindigis? kor/tapasztalat/adottság kérdése?) célirányosan, okosan (ez most nem minösítés, hanem leírás!) gondolkodik (illetve a múltban is gondolkodott?) a (szószerinti!)pár-választásról.
"minek nekem a hungarocelles pasi, aki mégcsak nem is jó az ágyban, ha minden külcsín(y) ellenére nincs rajta mit rágcsálni, testileg, agyilag, lelkileg?"

és ezáltal automatikusan felértékel olyan tulajdonságokat, amelyek a hosszútávú kapcsolatról szólnak, ahhoz (fontos) adalékok, a külsöleges szempontok mellé, urambocsá fölé. azért ne feledjük, alapvetöen az automatikus döntésekröl íródott a kiinduló poszt, nem a meggondolásról...

amúgy azért mondtam, hogy "okos" ez a taktika, mert nyílván rögtön nagyobb merítésböl választhat :) ez alkalmiszexpartner-kereséshez nem feltétlenül ideális, viszont a társkeresést bizonyára megkönnyíti.
ugyanakkor persze csapda is... hiszen minél nagyobb a potenciális minta, annál hajlamosabbak vagyunk szigorúbb elvárásokat, mondhatni átugrandó léceket pakolni a potenciális jövendöbeli elé... ;)

az én sima, "megakaromdugni" D kategóriám tehát nem véletlenül kerül ilyen szempontok alapján aztán a C kategóriája alá... hiszen az ö D kategóriája valójában egy kombinált C+D lenne az én táblázatomból...
ami viszont nincs is, mert nem raktam bele E-t...

:DDD

(najólvan, külön karácsonyi merci-csoki annak, aki még ezek után is itt van velem és olvassa ezeket, lol)


nade akkor térjünk vissza a elvárásaihoz...
ITT van szerintem a gondolati különbség. ugyanis mindezen pozitív tulajdonságok nem derülnek ki egyetlen ránézésböl. ehhez dumák kellenek, meg jó sok közös nevetés... ezért mondtam, az ilyen C-s pasit nem viszik hirtelen ágyba egy partin öntudatos, szép, bárkit megkapható nök.

mármint alkoholos befolyás nélkül.

(csak mondom, még mielött itt megszólnának, hogy egy partin a szememben - alkoholos befolyás nélkül is - majdnem minden nö szép, ergó öntudatos és bárkit megkaphat.
komolyan!)

amit jelezni akartam, az valójában az, hogy minden nö életében van C-s meg D-s pasi. utóbbival vagy összejön az éjszaka, vagy nem, elöbbivel meg vagy összejön az élete, vagy nem.
a dolog végülis nem NEKTEK LÁNYOKNAK készült, affenébe, jut eszembe :)
hanem NEKÜNK FIÚKNAK!!!

hogyha MI akarnánk irányítani, hogy kivel bújjatok ágyba, akkor arra kell törekednünk, hogy D-kategóriások legyünk. hogy szó szerint fél perc alatt megszédítsünk benneteket... ;)
aztán reggel, mikor megköszönjük a kakaót (már ha megkapjuk - mint hallom, ez nem is olyan biztos... lehet, hogy kopulálás után kiszedik belölünk az elemet és elraknak a spájzba az ötéves liszt mögé!), már be is vallhatjuk akár, hogy valójában, bocsi, de C-sek volnánk...

oszt vagy kidobnak,
vagy nem :)

---

a végén, unokákkal a térdeinken meg majd finoman piszkálgathatjuk egymást,
hogy anno
ki vert át kit...

;)

utóirat

a-nak írtam elöször, ezért ez már az övé is marad, de mondanám azért mindenkinek összefoglaló véleményem az önsanyargató létkérdésekröl:


at the end of the day, évezredes magányokat igazán csak kettesben lehet nemmegoldani.

létkérdések (vigyázat, hosszú és unalmas, valamint kontroverz)

voltam én ám,
csak furán.

;)

mennek a munkák, reggel kelek, tanítok, néznek, kedvesek, mosolyognak, jövök ebédelni, megyek vissza, aztán késö délután kis munka otthon, aztán valami sport, jó esetben, vagy tanítás ugyancsak, és hát most már idönként a hétvégén is ilyesmi.

október, november.
azok mindig ilyenek.

---

egyébként meg az a fenomenális, bizonyára újdonságnak ható gondolat jutott eszembe, hogy furcsamód tök véletlenszerünek tetszik, hogyan alakulnak emberi sorsok, mik formáznak életet.
[büszke is vagyok rá - mármint a gondolatra! :)]

pedig gyakran úgy tünik, mintha kontrollálnánk, kontrollálhatnánk, legalábbis azt, amit cselekszünk.
már amennyiben tisztában vagyunk azzal, mit érzünk.
mit gondolunk.
hogyan, mit is döntsünk.


márpedig erröl van egy elméletem. (surprise, surprise...)


meg vagyok gyözödve róla, hogy a döntéseink többsége már a kérdésfeltevés (á vagy bé? - köznyelven az y-terv, lol) során meghozódik!
s a vicc az, hogy szerintem ez nemcsak az egyszerü, mondhatni ösztönösnek elismert folyamatok során, hanem általánosságban, az élet úgymond NAGY döntéseivel is így van.

reggelente sokat azért nem szoktunk gondolkodni azon, melyik lábunkkal induljunk el a füri felé, miután kikászálódtunk az ágyból. vagy, hogy a témánál maradjak, melyik lábunkra húzzuk fel az elsö zoknit.
(ha nagyon unatkozunk párkapcsolatunkban, megkérhetjük partnerünket, figyelje ezen szokásainkat és vezessen szép, adrett excel-táblázatot róla... :)
ez amúgy párterápiának is kíváló; ha valaki nem gyülöl meg a humánetológiai mikroszkóp alatt, valószínüleg megmarad még jó sokáig neked...)

tovább a sorban:
melyik cipövel kezdünk?
melyik karunkkal bújunk elöször és melyik kabátújjba? (csak nagyon különleges esetekben kell megcserélni az oldalakat, bár olyankor inkább visznek mint megyünk valahová...)
ha két ismerössel, teszemazt azonos nemüvel találkozunk kint az utcán, melyiküknek köszönünk, vagy ha mindkettönek, kire nézünk közben?
ha egy boltban több eladó van, s mindenki ráérösen csacsog a pultra támaszkodva, kihez fordulunk mp3-lejátszóval kapcsolatos kérdéseinkkel?

és miért?
mi alapján?

ezeken nem szoktunk gondolkodni... cselekszünk, mondhatni ösztönösen. pedig ezek mindmind valójában apró kis döntések, fontos kis lépések...
(és a vicces ebben egyébként, hogy mindez vajon kívülállóknak - esetleg - mit árul el rólunk? talking about párterápia...)

no de rendben - legyinthettek, ezek lópikulák.

rendbenkérem, akkor jöjjenek a komolyabb kérdések!

méhecske megy be a diszkóba, meglát egy csomó virágot. kit szólít le, kihez megy oda, kinek visz harmatos italocskát?
és miért?
mi alapján?

ki az a pasi, akivel együtt akarsz élni, te, TE?
és miért?
mi alapján?

oké, és melyikkel feküdnél le, gondolkodás nélkül?
;)

hogy ez nem ér? a párkapcsolatot hagyjuk?
rendben.

a fönökkel ki lehet jönni?
nem?
miért?

elmondjuk a feleségének, hogy viszonyt ápol a titkárnövel?
hát a kantinban, az ebédszünetben?
témává tesszük, finomanhalkan?
ha megkér, az elöremenetelért kicsit düllesszük ki mellünket, semmitöbb igazán, csak ez... megtesszük?

bizonyos vagyok benne, hogy ezek a döntések is a dilemma születése, pontosabban (tudatos vagy tudatalatti) észlelése pillanatában már rég meghozódtak.

csak maximum nem tudunk róla.

és aztán ilyenkor elindul a csikicsuki, "megtegyem, netegyem?"
holott valójában már régesrég csak arról van szó, hogy meggyözzük
önnönmagunkat,
vagy valaki mást,
vagy valaki máson keresztül megintcsak önnönmagunkat...
hogy valóban ("jé, hiszen...") az a helyes lépés, amit eldöntenénk!

pedig már rég minden el van rendezve.
eleve.

úgy vélem (és csaba ezt a hüllöaggyal szokta magyarázni - szerintem pretty much egyezik a véleményünk e téren, mégha másmás cimkéket is használunk), csomó általunk mégcsak nem is ismert, vagy kevéssé figyelemmel kísért motivációs tényezö alakítja mindennapjainkat.
(szabad) akaratnak csak akkor hívjuk, ha éppen rajtakapjuk magunkat, hogy eldöntöttünk valamit. a többire meg inkább ráfogjuk, ösztön, vagy véletlen, urambocsá mások hibája...

s mégis - mondom, szerintem - mindmind egyazon töröl fakad.

mindegy, hogy a döntés arról szól, melyik emberrel töltsünk együtt lehetöleg sok idöt, vagy melyik lábunkra húzunk elöbb zoknit.
mindkettö bennünk hozódik meg, és szerintem felejtsük el azt az illúziót, hogy normális utángondolással, barátnökkel s barátokkal való megbeszélésen keresztül ezen döntésünk valamiféle racionális pálya mentén befolyásolható, pláne megváltoztatható lenne.
legfeljebb megmagyarázható...

amivel voltaképp valószínüleg azt akarom mondani, szerintem nincs olyan, hogy rosszul döntünk.
[maximum bizonyos dolgok utólagos megmagyarázása más és más mértékben kínos... ;)]

amit lépünk, azért lépjük meg, mert ott és akkor ezt tartotta célravezetönek az énünk.
minden tapasztalatával, ösztönével, neveltetésével, fantáziájával.

s másképp nem lehetett volna úgyse.
mert az egy másik ember másmilyen helyzet-felismerése lett volna.


---


s akkor ebben az összefüggésben még egy másik gondolatról.

pár hónapja (végsö kétségbeesésemben, lol) letöltöttem a netröl egy könyvet, valami olyasmi volt a címe, hogy "hogyan csábítsuk el a nöket"... :)
abban az egyébként témájához mérten szerintem kifejezetten okos és olvasmányos darabban láttam elöször egy érdekes kategorizálást, melyet azóta több hölggyel (vagy lánnyal, csajszival, satöbbi, rendben...) megbeszélve tök igaznak találok, és amely a nöi világ férfiakra vonatkozó típizálását foglalja keretbe.

ezek szerint (s visszacsatolva imhol a fenti tematikához) egy nö ha meglát valahol egy pasit, néhány másodperc, maximum 1-2 perc után ösztönösen az alábbi négy kategóriák egyikébe helyezi el:

pasikati	társult döntés
A	soha a büdös életben nem tudnék vele semmit se kezdeni!
B	olyan mint egy testvér. mindent el lehet neki mesélni, sose bántana, nem jelent veszélyt! kedvelem.
C	ideális férj, apuka, társ, barát. imádnivalóan aranyos, cuki, édes, okos, satöbbi! örökös talonba vele!
D	le akarok vele feküdni!

tény az, hölgyeim, hogy ha meglátnak egy - teszemazt, latin típusra hajazó - sajátos belsö ösztönük szerint kívánatos férfit, különösen az eleddigi évezredek patriarkális elnyomórendszere alól felszabadult, prüdériát félretévö öntudatukkal azon nyomban megengedik maguknak a D-kategória felismerését, és az aszerinti viselkedést... :)
nem kell vetíteni, tudom hogy így van.

láttam.

aztán ha a D-kategóriás bácsi továbbáll, márpedig az általában azért olyan (nemhiába... soksok D-re éhes alany futkos még az utcán a szemében, s hát tapasztalata szerint is valóban, számára), akkor lehet menni a C- vagy rossz esetben B-kategóriás fiúhoz sírni, hogy "azaszemét" mennyire otthagyott minket. ténylegigazbarát papírzsebkendöjébe sírni, hogy igenigen, jó volt az ágyban, de olyan szemét, hogy meg se várta a reggeli kakaót...

s mikor szegény, szerencsétlen C halkan megjegyezné, hogy kakaóval talán öneki kéne kedveskedni, hiszen évek óta már ez zajlik, s talán észre lehetne venni végre kicsit a minöséget is, a hölgydelikvens elnyom egy könnycseppet szeme sarkában, hálásan ránéz, majd csilingelö szépséggel felkacag és megköszöni, hogy ilyen megértö barát, és mindig fel tudja vidítani.
puszit nyom pofikájára, aztán feláll és elviharzik találkozni valami barátnökkel, állítólag, akikkel persze utána megint buli, megint D-kategória, megint kirúgás, megint mobil a C-nek, hogy gyerete értem hüpphüpp mert esik az esö és kidobott a szemét...
da capo, no fine.

a megoldás persze nyilvánvaló, mindhárom éríntett szempontjából.

D csinálja csak tovább, amíg bírja staminával vagy viagrával. ha ettöl boldog, hát istenem.

C csinálja csak tovább, míg be nem nö (a feje lágya, természetesen!!!!!!!), s keres/talál egy agyilag, lelkileg is végre A-kategóriás (vigyázat, ez férfiaknál más rendszer jelölése...!!! erröl majd máskor egyszer...) leányzót, akivel aztán boldogan, míg meg nem halnak...

a lány pedig ugyancsak csinálja tovább.
végtére is, valakinek el kell tartania a sikkes plázakávézókat, csacsogó intimgyantásokat* meg a nöimagazin szerkesztöket is, nem?
(amúgy én ha okos nö lennék, megriadnék attól, ha nekem tetszik a szex és new york. just besides, not really important though...)

*elnézést minden általam nagyrabecsült kozmetikustól, valamint a gyantázáshoz is pozitívan állok hozzá, kipróbáltam egyszer, mármint magamon, (nem ott!!!!!), és kurvára csíp, és minden tiszteletem (amúgy is, persze, ettöl függetlenül!) a hölgyeké, akik ennyire képesek szenvedni végtére is értünk, férfiakért... :*
ellenben akkor kis gondolat, mondhatni zárójeles: arra képesek vagytok, hogy csípkedjétek, gyantázzátok, állatokon kikísérletezett (...) parfümökkel illatosítsátok magatokat, olyan cipöt hordjatok, amiben eggyé nyomódik mind az öt lábujj, cserébe kényelmetlen az egyensúlyozás, minden metrólépcsöt csak óvatosan lehet meglépni, delegalább rohadt nehéz normálisat találni ezekböl a modernkori kinzóeszközökböl a boltokban... ÉS AKKOR annyit nem értek meg magatoknak, hogy a szex ELÖTT gondolkodtok el azon, kinek (kivel) fekszetek le?
ezt most minden A, B és C nevében kérdezem, persze D-ket figyelö messzemenö irigységgel, és abszolút tisztelettel adózva az itt nem éríntett kívételek részére - bizonyos vagyok, hogy nöi olvasóim többsége mindebben semennyire sem lel magára, és jogos felháborodással szemléli éppen, egy örült szerint (ez most én lennék) milyen a világ.

lényegnek a rövidje, a tanácsadó könyv szerint férfiként arra kell törekedned, hogy D-kategóriás legyél: kinézettel, péniszautóval, hatalommal, pénzzel, vagy csomó más nöstény csodálatában fürdözve.

vicces módon még akkor is, ha amúgy egyéb adottságaid révén inkább a C-be esnél...

ugyanis ez csak egyetlen irányba müködik...:
ha elég sokszor sikerül lefektetned a lányt, adott esetben elkezd azon gondolkodni, nem lennél-e jó hosszabb partnerségre is, nemcsak a szexre...
viszont hogy te egy buliról C-sként elvigyél egy lányt szobára... hát, nem kell matematikusnak lenni (fordítva viszont sajnos igaz... minden matekos c-s, lol), hogy kiszámítsd az esélyeid.
lottóz, fiam, lottóz inkább... :)

megcserélödtek mára a szerepek... s a csajok szerintem szeretnek picit küzdeni a pasiért. ha egy kapcsolatra, de persze legföképp szexre is kiéhezett srác van ott, úgymond könnyedén leszedhetö gyümölcsként enyhén ernyedten lógva a fán, az lehet tök aranyos, meg ideális b-terv (nah, legkésöbb most kavarodnak össze a betük, lol... oké, akkor legyen megint y-terv, hehe), de valahogy... érdektelen.
nem?!

de, lányok, ezek ám mind csak vélemények!
szomjazom gondolataitokra ezekkel kapcsolatban!!! erre van a kommentbox...


---


hogy kerek legyen, az említett könyvben persze szerepelnek jótanácsok, hogyan váljék valaki (mondjuk én?!) C-böl D-kategóriás pasivá.
nem fogom most (még jobban) szétrobbantani ezen beírás keretét, de a poén kedvéért érdemes szerintem a fejezetalcímeket ideraknom:
(ha valakit valamelyik böszen érdekelné, szóljon ám!)

14. A sablonok
14.1. A Discovery Channel sablon
14.2. A bizalom sablon
14.3. A Hiszel a természetfelettiben? sablon
14.4. A lelki szemek / hipnotizálás sablon
14.5. A természetes-nő sablon
14.6. A kötődés sablon
14.7. Az álom-sablon
14.8. A rózsa sablon
14.9. A csúcs-érzés sablon
14.10. Megtalálni az Igazit... sablon
14.11. A szerelem sablon
14.12. Engedd szabadon a vágyaidat... sablon
14.13. A szex egy természetes dolog - sablon
14.14. Minél inkább... annál inkább... sablon
14.15. A szemek sablon
14.16. Akarlak... sablon
14.17. Hogyan változtasd szeretővé a lány ismerősöd... sablon
14.18. A „kislány” sablon
14.19. A Blow Job sablon:))
14.20. A tátongó űr sablon
14.21. Az Ajtó sablon

:D

félni tölem azért azért nem kell, egyrészt ezek nagy része marhaság, és képtelen is lennék alkalmazni, másrészt a sablonos dolgokból sok jó szerintem amúgy sem származhat...
maradok hát inkább C-s, ha egyszer találkoznánk, ezt tartsátok észben ;)


---


nah.
*nagylevegö*

foglaljuk össze.

legtöbb döntésünk - véleményem szerint - automatikusan, és eléggé gyorsan születik meg, maximum nem tudunk róla.
a nök ezen (elsö, spontán) döntései rólunk, férfiakról ugyancsak - s ezek a döntések a fent említett kategóriákba tesznek be.

rajtunk áll, hogy milyen gyorsan és milyen módszerrel lépünk ki ebböl a keretrendszerböl...
viszont azt is látni kell, hogy sok esetben ezek szerint akkor se lesz esélyed valakivel együtt maradni, valakivel összekerülni, ha belegebedsz, nah!
hogy a múltamról is szó essék ehelyütt...
:)


s akkor a végére legyen két kis személyes, zárásképp.
az egyik, meglehet, figyelmeztetés, a másik egyszerüen csak maga a tiszta mosoly.
persze lehet, hogy fordítva... ;)



életemben eddig csak egyszer mondta egy lány nekem, hogy annyira szerelmes belém, hogy emiatt kíván szeretkezni velem. azt is mondta, ö ilyet még soha nem érzett elötte, eladdig mindig testi vágy volt, és most sokkal mélyebb, és...
meglepödtem, hisz ezzel megvalósult, hogy egyszerre C- és D-kategóriás voltam :)
viszont szerencsére ez nem rengette meg a világképemet, mert ugyanakkor ö volt az is, aki pár napra rá (jelzem, az aktus elmaradt, mert én viszont nem voltam szerelmes, és furcsamód én meg olyankor nem...) azt mondta, valószínüleg én vagyok az egyetlen pasi a világon, akinél ennyire gyorsan át lehet lendülni a feltétlen szerelem és rajongás, valamint a feltétlen gyülölet és halálkívánás között... :)

ezek után én még mit is mondhatnék?
elég vajon azt, hogy "hát... iker lennék vagy mifene..."?!

;)



valamint
azt írták tegnap nekem, úgy akarják, hogy mosolyogjak egész nap, és ne azon gondolkodjak, hogy mi lesz velem.
meg hogy úgy megölelnének.
s kaptam puszit is, virtuálisat.
merthogy létkérdések, meg önaggódás, meg jajmileszvelem, öregvagyok, hol a szigetem, meg ilyenek.
meg hogy hogyan alakulnak emberi sorsok, mik formáznak életet.
(hogy akkor itt záruljon megint a kezdeti kör, amit úgy szeretek)

ezek után én még mit is mondhatnék?
elég vajon azt, hogy "köszönöm"?!
:)

mátyás tér

nem mondom, a mátyás tér azér nem volt semmi.

nyitott ablaknál aludtam, merthogy nyár volt, talán kilenc évesen, mikor üvöltözésre kaptam fel fejem: ne, jaj ne, a szememet ne…
galériás lakás volt, nekem fönt jutott hely, pont le lehetett látni a térre.

---

amúgy a galéria nagy kedvencem volt! imádtam róla... öööh...
úristen, remélem, anyám ezt most nem látja... valahol a minap olvastam, talán zarek kommentárjai között, hogy naaagy szerencse, ha anyák nem olvassák a blogját az embernek... :D hát, anyu, ha mégiscsak elolvasnád egyszer nagyon véletlenül mindezeket, természetesen elnézést az eddigi sok csúnya szóért, mindmind NEM töled tanultam, ezt szeretném hangsúlyozni, valamint ami szép és jó rólam elmondható, azt viszont igen... ;)
ezentúl meg amit most vallani készülök, természetesen csakis írói képzeletem szüleménye, minden egyezés élö személyekkel - hogy ne váljanak holtakká - csupán a véletlen müve lehet...
pusz neked innen is, mégha most épp nem is tudod :)
(egyszer a szorítakuki-t viszont akkor is el kell hogy mondjam majd, nem maradhat örökké titokban...)

szóvalmerhogy, imádtam a galáriáról anno leugrálni, immerhin 2 méter valahányról!, anyám franciaágyára. tigrismintás volt (nem anyám! az ágy.), és a csikozást enyhén megdobta néhány cigarettaégette hiány (magyarul lyuk), amit talán még drága jó keletnémet nagybácsim hagyott meg emlékül némely magyar pillangóval eltöltött, nemisakaromtudnimilyen (dehogynem, lol) vadbudapesti éjszakai randevú (míly kegyes eufemizmus) során.

mindegy. ott tartottunk, hogy szerettem rá ugrálni (nem nagybátyámra, az ágyra!!! mér nem figyeltek?!) mígnem egy nap beszakadt alattam.
(az ágy, igen.
nem a nagybátyám.)
meglehet, azon a héten nem voltam eleget kosárlabdaedzésen és túltengett a súlyom, vagy talán inkább huszonkétévesen már abba kellett volna hagynom ezt a jószokást...?
neeeeeeem, ez most csak vicc volt, nyugi :)
mikor ez történt, lehettem vagy tizenkét éves, és emellett roppant megriadva.
a beszakadt ágyat - nem volt mese - meg kellett estére csinálnom, mert anyám jött haza, és a két kiálló rugó túl a tigriscsíkok újbóli megcsapolásának esztétikai hátrányán böven szolgáltatott indokot roberto komoly dorgálására, azt meg mégse mondhattam, hogy az ágynemütartóba rejtett tizenkét playboy dudorodik magától (hagyjuk is e témát, dudorodásostúl...)

végül sikerült is visszanyomkodnom provizórikusan (jaj! természetesen a rugóról beszélek!!! eztapiszkosfantáziát... :P) az egyiket, anyu éjjeli visítása szerint viszont nem túl hathatósan. a másikra ellenben nem volt más megoldás, mint kihúzni/kicsavarni a matracból, és valamivel megtömni utána a keletkezett hézagot.

fogalmam sincs, mi az isten történt aznap velem... meglehet, beütöttem a fejem ágyraéréskor, nem tudom... mindenesetre az egyetlen épkézláb ötletnek a széjjelmállasztott fagyiostyával való preparálás tünt.

máris magyarázom :)

a szomszéd utcában volt egy ostyakészítö kisiparos. ha nagyon unatkoztam délutánonként, erröl majd mindjárt, akkor odasomfordáltam a pinceablakai elé, és megpróbáltam az ablakon keresztül a különféle formájú, készen tornyosuló fagyiostyákból csórni egyet-kettöt. idövel ezt észrevehették, valószínüleg számolni is tudtak a helységben, mindenesetre késöbb már csak vásárolni tudtam, kemény tízfilléres darabáron. a fagyi, összahasonlításképp, akkoriban olyan 1-2 forint volt gombóca.

nomármost.

elgondolásom alapját az képezte, hogy könnyen formázhatónak kellett lennie a pótléknak, ugyanakkor elég szilárdnak is, majdnem mintha egy rugó volna.

mondom.
fogalmam nincs, miért az ostya jutott eszembe... :D
mindenesetre futottam a kisiparoshoz, vettem (!) két ostyát, és széjjelmorzsolgatva szépen beletuszkoltam anyám majdani dereka alá...

szegény még hetekig visítozott, hogy ki a franc evett már megint sütit az ágyában, de mivel nevelöapám épp a hajón volt fél évet, én pedig nöket nem hordtam fel koromnál fogva, valamint már akkoriban is király voltam az ártatlanulnézésben, végül sose lett felelösségrevonás a dologból... :)

annyit még a galériáról, hogy az égigérö fü moziplakátja lógott az ágyam felett, és elsö csókomat egy lánytól valamikor akkortájt kaptam, ullmann mónikától személyesen, minek értékéböl mit sem von le, hogy ez a smaca roppant szárazra, papírízüre és kétdimenziósra sikeredett. cserébe jó sok estén át élvezhettem... :)

---

de hol is tartottam?

jajigen.
ordibálás, nyitott ablak, galéria.

elöremerészkedtem a faszagú hajópadlón kúszva egészen a széléig, mintha lentröl beláthatnának, s akkor az én szememnek lenne annyi… a téren pár alak vert módszeresen egy másikat, ültek rajta vagy ketten, körülöttük még többen, s az egyik épp püfölte a hányatott sorsú áldozat arcát. a rendörség egyik bátor járörkocsija keményen rótta a köröket a tér körül, még a kék lámpája is égett, de persze ki nem szálltak volna. legalább négyszer fordult körbe, mire befejezödött a mutatvány. a csapat aztán elvonult, a megvert alak feltápászkodott, és elment a másik irányba. na, mindezt csak azért, hogy világos legyen: mátyás tér.

cigánykörnyéknek hívták a nyolcker eme érdekes részét. mondjuk én sok cigánnyal nem találkoztam, és akkor sem volt semmi gondom velük (söt, kifejezetten nagyon jó barátság szövödött két sráccal, aki szerintem roma volt), viszont az ott élö gádzsók – azaz mi, gyerekek a mátyás térröl – átvettünk valamit a vadságukból, irányíthatatlanságukból, s amikor délutánonként a hintaláncokban lógva – mert persze az ülések faléceit rég megette valaki – kergettük egymást az örületbe, annak mindig volt valami nyóckerületi szókimondó kvázivagánysága, amit a - ezt most állítom - pest (merthogy ebben a kontextusban budát emlegetni nevetséges) más területén szocializálódott gyerekek között nem annyira lehetett fellelni.

volt betyárbecsület, kilencévesen is már, mégha a szó nem is mondott volna semmit, ha kiírják elénk. péter nevű barátom kedvenc hecctáblánk volt, de mindig csak egy bizonyos határig mentünk el – legalábbis így gondoltuk, akkor. a haja kicsit túl szöke volt, s mindig azzal ugrattuk, anyja biztos mosóporba áztatja fürdés közben. ezt akkor nagyon viccesnek találtuk, mindig, amikor megláttuk, szóvá tettük, percekig röhögve rajta. láttam egyszer, már felnötten, egy boltban peti mosóport, rögtön eszembe jutott, és a kasszás néni nagy rökönyödésére pár percig hahotáztam. mindegy. lényeg, hogy valamelyik nap peti nem bírta, talán, mert amúgy is rossz passzban volt, és a harmadik-negyedik mosóporos rigmusunknál elvonult a tér másik sarkában lévö hintákhoz. tekintettel arra, hogy az már józsef utcai területnek számított, komoly lehetett a baj, de ezt akkor nem vettük észre. gyüjtött magának kis hallgatóságot, és beszélt hozzájuk, idönként sötét pillantásokat vetve ránk. aztán egyszer csak hevesen elkezdte böködni homlokát, felváltva ránk mutogatva. a körülötte ülök nevettek. mi vagy négyen lehettünk talán, és elsö pillanatban szólni se tudtunk. oké, petit cseszegettük, de azért ennyire ellenségnek, mint akkor, emiatt, hirtelen, sose éreztük. a mögöttem levö lány, adrienn, akibe komolyan szerelmes voltam legalább négy és fél héten át, hangosan át is kiabált: "anyádat mutogatol".

peti innentöl ellenfél volt, nem engedtük a tér felénk esö részébe, s többé nem is váltottunk már egy szót se. a mutogatás annyira megzavarta a status quo-t, hogy eszünkbe se jutott saját hibáinkat beleszámolni az események menetébe. peti kivetközött magából, bár ezt persze akkor így nem tudtuk volna megfogalmazni, és elárult minket. kétségbeesését, verbális hátrányait úgy kompenzálta, hogy maga köré szervezett egy hallgatóságot, majd ebböl az akolból keményen bemutogatott nekünk. persze szánalmas volt, és ugyanakkor döbbenetes is, miáltal helyrehozhatatlanul kiírta magát a közösségünkböl.

vicces amúgy, hogy évekkel, majdnem évtizedekkel késöbb pont ez a jelenet és mondat jutott eszembe, mikor megláttam akkori drágabuta miniszterelnökünk, medgyessy "útelgázolás" péter mutogatását a hírtv enyhén tendenciózus müsorszerkesztése következtében. ha valaki már nem emlékezne, néhány síppal, dobbal és nádihegedüvel felszerelkezett svájcimagyar néni és bácsi valamelyik sportcsarnokban effektíve szóhoz se hagyta jutni a kormányföt. mire ö autentikus nérói mozdulattal lefelé fordított hüvelykujját lengette be...
rögtön még aznap persze a túloldal is mindent megtett a röhejesség felvállalásában (partners in crime, hah!), deutsch tomi magyarázta hótkomoly arccal, milyen szexuális aktusra kérte fel derék miniszterelnökünk a promiszkuitáson immár jócskán túlkoros hölgyeket és urakat... :D

persze nem tudom, mit gondolt volna anno egy minket, a két gyerektársaságot szemlélö felnött. viszont valami hasonló pozícióban (kívülálló felnöttnek...) éreztem magam, mikor a képernyön medgyessy ujjazott a polgárikörösek felé. bocsánat, de elsö megdöbbenésemben kiszaladt a számon, ösztönösen, régvolt játszóteret idézve: anyádat mutogatol...

---

még egy piciny anzix.
elsö és majdnemutolsó versem az egyik mátyás téri hintában fogant siradalmas életre, lol.

tél volt, hideg, megfagyott rútvörös láncokon lengett csikorogva a hinta. vastag bundában löktem magam egyre feljebb, ólomszürke felhötakaró fedte az eget, aztán hirtelen egy repülöt hallottam...
elkapott baromira az ihlet (tudom, mindig innen datálódik mindenféle baj, komplett birodalmak pusztultak már ilyenekbe bele), és késöbb csak azért nem lett irodalmi nobel-díjam, mert anyám a verset szamizdatként terjesztette fünekfának, söt még a drága német rokonságnak le is fordíttatta velem (elsö fordítói munkám... ne tudjátok meg!!!), és A/4-es stencilezett papírokat kereteztetett kisüzemi módszerekkel, hivatásos áhitattal...
mindez pedig annyira visszarettentette épphogy cseperedni készülö írói ambícióim, hogy azóta is rögvest elkergetek mindenkit, aki úgy mutatkozik be, "csókolom, múzsa vagyok".
(ezúton elnézést minden rózsa nevü ex-ismerösömtöl.
rosszul hallok, nah, ez van.)

anyák... *fejcsóva*

:)

a vers szerencsére már nincs meg, de sajnos elsö strófájára a mai napig emlékszem. szerintem ez a sors csúf fintora vagy mi...

s hogy ne csak szépet (meleget) kapjatok tölem, hanem rusnyát (hideget) is, imhol akkor - az emberiség nagyobb dicsöségére - közzéteszem a gyermeki (hinta)lendület áhitatos világracsodálkozását... :D

de ha rá meritek írni a sírkövemre, esküszöm, hazajárok!

tehát...
*torokköszörül*

A REPÜLÖ
(írta: nevét nem vállalja)

Magasan felettünk száll egy repülö,
Igen; igen! Egy repülö!
Motorja zúgását hallom,
De szállni, repülni... azt nem látom.

:DDD

m

nem szoktam kettöt egy nap, de ez történt, és most történt, és az elözö már félig megvolt tegnap óta, viszont ezt most kell, mert erre is való ez a hely, tulajdonképp.

mariann.
délben megyek munkába, és az autóm elmegy egy lány mellett, aki mariann. megállok. tükör. megfordulok. túlhajtok rajta. igen, mariann.

(ha azt mondják, egyesült a két korea, köbö hasonló meglepetés. mariannt debrecenben véltem. plusz azt hittem, soha nem látom többé.

sok gyönyörüt képzeltünk el egymással, általában nem egyszerre, és az a pár alkalom, mikor egyszerre, táplálta a bö egy évig tartó sevelesenélküle játékot. csúnya keretrendszert teremtettem akkoriban, nem vagyok rá büszke, mondhatnám azt is, fasz voltam, szemét fasz nem, mert csak hülye voltam az egészhez... tizenötévnyi kapcsolat után szabad kicsit hülyének lenni, ha hirtelen felbukkan egy hihetetlenül passzolónak tünö emberke? igen? köszönöm. tehát akkor nem szemét fasz voltam, hanem hülye fasz, ezzel én ki is békülnék akkor, nekem ez így oké, tapasztalatnak is, és ehelyröl is mea maxima culpa és szívböl jövö elnézéstkérés mindenki felé, aki akkoriban rosszul volt miattam vagy tölem. zárójel be.)

megállok a túloldalon, kiszállok. odasétálok, mondom, a túloldalon, hogy ne érezze tolakodásnak, aura-sértésnek, követésnek, mittomén, bárminek.

és átszólok, mariann.
mosolyogva fordul a szeme, aztán meglát, bö másfél év után elöször. és bekeményül tekintete, elfordítja szemét, felemeli kezét, mintha elhessegetne, és tovalépdel.

és én állok, és bólintok, és azt gondolom, rendben, pedig gyomrom furán érezte magát, állítom, és megyek vissza az autóba, és jövök dolgozni, mert az a dolgom, és mert...

furamód ez így valóban rendben.

rendben. nem akar látni se, szót se váltani. megbántottam, más képe van a történésekröl, nem gondolkodott el saját hibáin, vagy ha igen, elenyészönek találta, vagy feleslegesnek is immár a reflexiót, vagy a közös megbeszélést. igazis, minekis, túl lehet lépni mindenen.
nekem nem sikerült, sose, mert valahogy nem volt sose lezárva bennem, vagy ha le is zárva, nem ad acta került. bennem mindig az volt, ha én akkor xy szituban másképp viselkedem, lehet, hogy a világ legpasszolóbb párja lettünk volna, örök boldogsággal lelkünkben. folyamatos kételyek közt örlödtem, valójában már anno, ottakkor is, de ha kételytelenül szerelmes vagy valakibe, hogy a francba magyarázol meg kételyeket???

és sose volt esélyünk így, tisztán, az éppen (de túl lassan) váló, hosszúéves kapcsolatom végnapjai közepette indulni valami közös tiszta felé.
mondom, hülye voltam.

és most itt van, másfél év után, és megy tovább.

s én bólintottam, és elhajtottam. és dolgoztam, és mosolyogtam is néha, és letaglózó epizód volt, nem ölt meg bennem semmit és senkit, pedig tudhatott volna.

szeretem mariannt, és kívánom, hogy legyen boldog. nem látom többé, vagy akár igen is, de egy nagyon fura szinten ez ma, a maival, mindeggyé lényegült.

lezárult.

még fáj, persze, kis része.
(hazudjak itt magamnak? NEKTEK?)

fáj.
de nem a csalatkozott, várandós remény miatt.
olyanom böszen azért nem volt, hisz megannyi hónapja egy szó se jött már töle, és ebböl a szóból azért lehet érteni.

csak úgy fáj, ahogy egy idöben mondani elfeledett vallomás, amire aztán már nincs lehetöség, mert meghalt valaki.
csak úgy fáj, ahogy fájhat a tudat, hogy valakit, akit nagyon szerettél, bántottál, mégpedig annyira helyrehozhatatlanul mélyen és komoly sebeket okozva, hogy látni se akar többé, nemhogy beszélni veled.

s így még fájni is fog, biztos sokáig.


de ma... valahogy... elengedtem a kezét.
nem vártam, hogy ezt a gyakorlatban is meg kell tennem, pontosabban, lehetöségem nyílik "élesben" is tesztelni magam, erre mennyire vagyok képes.

ennél is érdekesebb, hogy mennyire simán ment. mennyire nem rohantam utána, ahogy régen biztos megtettem volna, hogy legalább egy fél mondatot még kicsikarjak belöle, vagy egy soha be nem váltódó ígéretet egy közös kávéra. (teázni azzal akarok, aki.)

s talán elsösorban azért volt ez így, mert hetek óta folyamatosan engedem a kezét, gondolatban.
aminek nyílván oka van.
s hogy levegöhöz juthattam ott, akkor is.

talán egyedül is sikerült volna.
de ez a hely, ez a hülye kis oldal itt, hülye kis beírásokkal a hülye kis életemböl megtöltve, nemcsak azok mentén, akik kapcsolatba kerültek miatta velem, vagy akik ismertek elötte is... eröt adott.

maga az egész hely, ti, s azon belül TE, igen TE, aki most épp olvasod ezt,
eröt adtál s adtatok a mai napra, heteken át, jelenléteddel, jelenlétetekkel.


fura érzés ismeretleneknek, félig ismerösöknek és ismerösöknek megköszönni valamit, amit meg se tettek, de legalábbis nem tudtak róla.

--

köszönöm, hogy itt vagytok,
és köszönöm, hogy elmondhattam.