pripjaty 2

sokáig gondolkodtam ezen, merthisz megkaptam, hogy ne a neten éljem magánéletünk (utózengéseit), ennél ez már jelentsen nekem többet, még akkor is, söt éppen akkor, ha vége van.
holott... épp mert ennyit jelent, jelentett, ennyire az életem, mint akár az apám, akár az anyám, akár a saját történeteim, itt kell hogy álljon, úgy mint az eleje, röviden, minden pozitív vagy negatív hatásával, úgy a vége is.
élünk és elmúlunk, és igen, Ö jól mondta, egyetlen életünk van. van, aki elfut, mert elég bátor hozzá, és van, aki tépelödik, mert... fene tudja. fene tudja, mi a baj velem, miért vagyok ilyen. ha kellöen sokáig gondolkodom, úgyis megtalálom az emberiség összes kétes tulajdonságát magamban.

viszont ez a tépelödés, ez az, ami, bármennyire fáj, segít.
ettöl nem örülök meg, ettöl rendezem, mit csináltam rosszul, vagy jól, és mitöl függ egyáltalán ez az értelmezés, van-e egyáltalán olyan, hogy objektív jó vagy rossz. (szerintem amúgy: van.)
magamnak írom ezeket. s mint hangulatom változott, mikor lett valakim, hangulatom változik, most, hogy elvesztettem magamnak. pont ezt ne írnám, pont ebben hamiskázzak?

s nem, annál ez mindmind valóban sokkal több, hogy üzengessek.
amit kellett, Neki már megüzentem, elmondtam, megírtam, a telekommunikáció minden eszközét igénybe véve, hisz a szemtölszembe nem adatott már meg nekünk ebben a végzetes két hétben. okosat, butát, kedveset, csúnyát.
(mondom. az emberiség összes kétes tulajdonsága. de talán a nemesebbek is.)

s ez itt...? nos, ez már csak beszélgetés csupán, mint ahogy eddig is mindig tettem, kicsit magammal, kicsit a - legföképp hallgatag, és tizenvalahány olvasómmal amúgy is jóindulatú, de szerényméretü és kommentelésben visszafogott - olvasótáborommal.

aki itt volt eddig, tudta, miért tette és teszi - s talán megbocsájtja, hogy még mindig, már megint, de terveim szerint utoljára is, ezzel az aktuális kapcsolati elemzéssel untatom.

mikor iwiwen a volt párod kiszedi, hogy kapcsolatban van (függetlenül attól, hogy magad voltál a Nagyon Nagy Fasz, amiért elsö heveny reakcióként a véglegesen szakító sms-ére durcásan kiszedted az ismeröseid közül, mert aki így tud Veled bánni, azt te ugyebár már nem ismered, hehe... énkishülyefaszóvodás...), szóval akkor már tudod, hogy tényleg végleg vége.

s nagy szerencsével már csak picinykét fáj, mikor majd újra ott látod nála ez a szót.

---

anonymus barátom mondta, vajon tudta-e a lány, hogy én sérült vagyok.

nem tudom. márminthogy egyrészt ezt, másrészt sokszor én saját magamról sem. lenyeltem sokmindent az életben, pár dolog itt már állt erröl, és se silke, se ildikó, se mariann nem tünt el belölem, max a helyükre kerültek. járhattam volna sok szempontból, sok helyzetben jobban is, meg rosszabbul is, nem panaszkodom. amikor aztán végre felsejlett valaki, aki... annyira vágyottan a párom volt annyi kis apró és nagy hatalmas momentumban, akivel olyan intenzíven éltem meg a mi kis, egyre táguló univerzumunkat, lecsaptam rá, és szerettem volna örökreörökre magamhoz láncolni. bebiztosítani, hogy márpedig engem ez a jó, ez a lény, ez az érzés, soha többé el ne engedjen.

s igen, látom bólogatásotokat, itt követtem el az elsö hibát. szerettem, óh be szerettem hallani a jövöröl a suttogó mondatokat, a mindkettönk által öszintének gondolt, hitt, remélt mondatokat. de ebböl, a korábbi - mindegyis, mennyire saját felelösségemnek írható - sérüléseimböl fakadva elvesztettem a mértéket. és mivel - szeretetböl, ebben biztos vagyok - nem kaptam negatív visszajelzést a határsértéseimröl, már csak nagyon a végén, azt hiszem, elkövettem a második nagy hibámat: önzöségemnek engedtem teret.

nem fogadtam el ezt az embert olyannak, amilyen. elfeledtem, hogy a kapcsolatot építeni kell, az nem egyszerüen van, öledbe pottyan, jó is marad, és kész.

és igen, van az a három fázis, hogy választási hadjárat, aztán amikor már megvan az illetö, a lenyugvás, lecsillapodás, és visszalépés, elemzés, valóban jó-e ez nekem, majd a harmadik, a szépen-lassan egymáshoz csiszolódás. s én hiába örültem meg annak, hogy itt - velem együtt! - a párom láthatóan, talán a távkapcsolat jellegéböl is fakadóan, szeretné a második fázist (mihamarabb vagy komplett, kitudjamár) átugrani, az egy kapcsolat stabilitásához valójában elengedhetetlen; ezt most látom be, mikor képtelenek voltunk konfliktust kezelni, pedig rohadtul kellett volna, ahhoz, hogy a harmadik fázis stabilitása ne csak papírház legyen, amit elfúj az elsö sudestada.

kellett volna az a tér, az a szabadság, ahová engedem visszavonulni a másikat, ahol, ahogy (késöbb, késön?) Ő is fogalmazott, érezhette volna, hogy ott lehet, ott nem bántom, nem zavarom. ahol kitalálhatja, engem is folyamatosan megismerve, mennyire enged be az életébe, az elsö együttrohanás után. és nem, nem lett volna szabad mindenhová követnem, bármennyire hívott, s tudom, hogy öszintén hívott, mert jó ember, és nem akart volna tudatosan megtéveszteni - nekem ott, ebben a fázisban, semmi keresnivalóm nem lett volna még egy csomó helyen...

örülnöm lehetett, kellett is volna ezeknek, igen.

de ezeket adottnak, megkapottnak, öröknek hinni... nem.
és mindezt számonkérni... nem, óh istenem, nemnemnem.

önzö voltam, mert azt szerettem volna, ha mindig ott van nekem, mint jövö, mint ember, mint... társ. nem elégedtem meg azzal, nem fogadtam el önmagában azt, amit nyújtani akart. s nem az a lényeg, hogy ez benne is mennyire fluktuált - ezt is, a bizonytalanságot is, mint lénye részét, el kellett volna fogadnom.

eröt kellett volna adnom neki, ahelyett, hogy ritka találkozásaink között, amikor ez az eröátadás meg is történhetett, a távolból aztán butaságokkal megint kiszívom belöle.

mert - és itt van a harmadik hibám - csak az fog felém megdönthetetlen, valóban életre szóló szerelmet érezni, aki tudja, bensöjében tudja, hogy nekem mindig az kell, amit ad, mindig annyit veszek csak el, amennyire magától és önként képes, és nekem igenis elöbb fel kell öt töltenem, bizalommal, szeretettel, mielött igényt formálhatok hasonló érzésekre.

elsö, ezzel kapcsolatos beírásomban azt kérdeztem, miért hozom ki a nökböl mindig a saját poklomat.

nos, tudom, hogy engem iszonyúan meg lehet szeretni, nagyon rövid idö alatt. és amikor a fentiek mentén kezdi valaki érezni, hogy szorítom - akaratomon kívül, nem is tudatosan - a szuszt belöle, talán nem is ez a legfájóbb neki valószínüleg... hanem a csalódás. hogy mégsem... nem tudom, hogy mégsem... olyan egyszerü velem. hogy van mr. hide is, mint minden dr. jekyll mögött.

és a csalódott emberböl jön ki legelébb a düh, a keménység, a másikban való rosszkeresés, az igazságtalanság, a megbocsájtani képtelenség, a bántani akarás.
tessék csak elhinni, legelemibb antropológusi vizsgálatként elég megnézni ehhez a közlekedésben részt vevö autósokat, mikor nem nekik megfelelöen halad a forgalom.


igen. valóban én hozom ki a saját poklomat a nökböl.


ha ezt meg akarom változtatni, a következö hetek, hónapok dolga lesz azon dolgoznom, hogy a fenti hibáimból ne csak duma szintjén, hanem nagyonnagyon komolyan magamba szállva tanuljak is.

s akkor majd talán egyszer lesz egy társam, aki... érezni, tudni is fogja, hogy nem akarom soha bántani. én pedig képes leszek ennek betartására is. nem azért, mert "igyekszem", hanem mert fejlödtem annyit, hogy ez automatikusan ott lesz bennem. ez a... nem tudok rá jó magyar szót, "Behutsamkeit", mondja a német, a féltés/óvatosság/törödés szentháromság egyetlen szava.

az a társam... meg akar tartani majd.
nem enged el, sohatöbbé, mert nem érzi úgy, hogy önnönmagát féltenie, óvnia kéne tölem, elölem.

hanem érdemes velem együtt megoldani mindent, bármit.
mert semmi nem veszélyeztethet minket, a kettösünket, abból ami belölünk jön ki mint viselkedés, tulajdonság.
és valóban, mint majd annál az "igen, akarom"-nál vallani is fogjuk, meg érezni is, mindenönkben, nem lesz semmi, ami elválaszthat, s mindent együtt oldunk meg.

s nem, csaba, ne szólj közbe, hogy javíthatatlan idealista vagyok.
vallom, hogy ennek csak így van, csak így lesz értelme.
ezt mind nekem kell kiérdemelnem.
ez nem attól van, jön, hogy valaki - hopp! - szerelmes lett belém.
ez a rákövetkezö fázisok jutalma.


nos, ennyi.

ez voltam, ezt csináltam...
ezt gondolom.
most vállalnom kell a felelösségem, s a konzekvenciákat.

azért is szerettem volna ezt fehérenfeketén magam elött, a saját kis naplómban a soksok szép meg önsímogató rész mellett látni, mert ez is én vagyok - és ezt nem szabad, nem akarom sose elfelejteni többé.


---


anyway, bocsánat érte, ígérem, ez volt az utolsó ekapcsolati magánéleti tépelödés. s persze messze nem teljes, messze nem igazságos, mert pont a lényeg, pont Ö, az Ö véleménye hiányzik ebböl.
de... ebben... tehetetlen vagyok.

legyen ez, mint a többi bejegyzés, eddigis: hátha okulás másnak, hátha... nem tudom.
itt van, nekem, mindenesetre most már.
hogy ne feledjem, s hogy tanuljak belöle.
segítség az öngyógyításhoz.

illyés gyulával: "ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja."


legyen úgy.