some old, some new

emlékek, for a start.

minél többet, nemis többet, minél kevesebbet, de cserébe tudatosabbat gondolkodom rajta, annál furcsábban szétfoszló ez az egész.
a lakás. az ágy. a serlegek. inszigniák, valahogy félrecsúszva, ott vannak, persze, és egy életet foglalnak össze, talán, meg persze nem is, hiszen sose eléggé... de minden más is ott volt, régröl, az ö rég-jéböl, minden megkezdett és abbahagyott álom, gondolat és mondat is. nem tudom szavakba önteni, vagy persze de, viszont túl sokba, és eléggé inadekvátakba. ha kinyitottad a szekrényajtót, hogy a szerszámokhoz férj, ott a nagyszobában, furcsa volt, olyan... ideiglenes, de... nem tudom, konstansul ideiglenes, az örökkévalóságnak tervezve ideiglenes.

igen, közelítünk.

olyan volt, mintha bármi is lett volna, az örökké csak ideiglenes lett volna.

volt valami vibrálás, és basszus annyira de annyira szeretném ha nem csak utólag magyaráznám bele és magamba, hogy ez akkor is ott volt, például karácsonykor, fehér abrosz felett, vagy szilveszterkor, pezsgöpukkanáskor. de volt ez a vibrálás... és valahogy mindig megállt 98 százalékon. és ott volt benne, perszehogy, a lehetöség. a százra. a simogatásokban benne volt.

ma meg már azt se tudom, melyikünk szinészkedett többet.
egy-két dologban majd persze ki fog derülni, mással.
a többiben meg... most hagyjam, hogy a csalódottságom vezessen?
vagy inkább áltassam magam?

mindegy.
tökmindegy, amúgy.

ott volt benne a kételybeszélgetés is, a tartalom, amiröl csabáékkal társalogtam, már január másodikán. meg január végén. meg februárban. és az is tökmindegy, közben mi volt, és mennyire süllyedö.

és csináltam.
furamód egyre kevésbé meggyözödve, hogy ez így jó lesz, és egyre inkább beleszokva annak a nyugtató, andalító érzetébe, hogy elegendö idönk lesz ezt jóvá tenni.

úgyhogy ha olvasnád ezt, mert tudom, hogy idönként visszakísértesz ide: végtére is helyesen cselekedtél, mondhatni!!!
(már ha van olyan, hogy objektív helyesség, meg ha hiszel abban, hogy mindennek rögtön és automatikusan kell tökéletesnek lennie. kívánom neked, hogy megtaláld majd egyszer.
valamint tudom, hogy nem fogod.
így nem.)

a cipöt ott kellett mindig levennem, ahol egyszer vagy egy órát álltunk, egymásba süppedve, lihegve, kint a lépcsöházban. tél volt, és talán épp életem elsö kisföldalattis pajzánkodásom után jártunk. és a cipö után jött az, ahol volt három kuckóm, amit találtam magamnak, ahol jól éreztem magam kivétel nélkül. szaloncukor-kuckónak hívtam öket magamban.
mert a karácsony nekem mindig fontos volt.
megtaláltam öket, ezeket a szaloncukorhelyeket, mint a macska, aki bejön a lakásba, kijelöl magának pár kedvenchelyet, aztán onnét kirobbantani sem lehet élete maradékában. csakhát én nem tudtam annyira gömbölyödni, meg engem nem lehetett annyira szeretni (well, on the other hand, it's a very stiff competition, to be fair!) és idegen maradtam, vendég, észrevétlenül egyre görcsösebben beljebb kapaszkodni ítéltetett, egyre kifelébb helyezett, táskás idegen.

háh, mint loustal képe :)

az emigráns.

a böröndös, táskás emigráns.
ahogyan kikötöben áll, s a hajó, amelyik hozta, már vissza is fordult, a betonba ágyazott sineken veszteglö rozsdás daruszerkezet halott dinoszauruszként vigyázza a városba vezetö utat, a távolban százemeletes sikátorok, és az ürességével riasztó, egyetlen, hatalmas NEM-mé formálódó elöváros.
NEM, ide NEM jössz be.
NEM, itt NINCS esélyed.
NEM, itt NEM lesz jövöd.

mirci okos, amúgy.

azt írta, ö nem volt olyan robbancsos.

(csak mircinek engedem meg, hogy így hívjon. robbancs. mégha fedi is, amúgy, a lényeget, igen jól ;)

szóval ö nem volt robbancsos.
bizonyára szeretett volna lenni.
ideiglenesen tudott csak.

hmm, migráns, és ideiglenes befogadója.
két hülye holdkóros, aki szétfutó sinpárokon kergetett közösnek hitt, vadidegen álmokat.

sajnálom.

sajnálom, hogy elsö napomtól kezdve nem úgy voltam ott, ahogy ott lehettem volna.
nem az voltam, aki lehettem volna, és aki elötte, illúzióként, voltam.
hogy nem fehér herceg voltam szöke lovon.
hanem élö ember.
nehéz ember.
tényleg sajnálom.


---


ez egyrészt arról jutott eszembe, hogy a minap megkérdezték tölem: mondd csak, miért szeretett beléd, mit szeretett benned?

és nem igazán tudtam válaszolni.
fordítva tudtam volna.
de erre nem.

jó, mi?
morfondíroztam, és igen... mondhattam volna pár dolgot, találomra, szokásosakat... de mindez nem lett volna 100-százalékos.

meg hát ott a riadalom, most, hogy rájöttem, mennyire rohadtul azt lehet hinni, söt, mennyire el lehet hinni, hogy kettö darab ember egy darab jövöképet birtokol, max kicsiny eltolásokkal, és ezzel már bizonyos is, hogy közös jövöt, egy darabot, építenek, és erre a mai naptól, söt már a tegnapitól is, tulajdonképpen életük végéig lesz idejük, lehetöségük, korrekciós opciójuk, összefoglalva: társuk hozzá.

utólag jövök rá, hogy az bizony nekem nem tetszett volna, amit ö épített volna.
s ö, meglehet, csak picit elöbb jött rá, hogy neki nem tetszett volna, amit én építettem volna. ennyi ez, csupán. mármint, amennyiben bele akar gondolni az ember. merthogy alapvetöen ez sose ennyire tudatosan zajlik le, legfeljebb utólag, már ha ennyire grafomán az illetö.

pedig erre majd most vigyázni kell.
legközelebb ne legyen ilyen már.



alapvetöen ám szép az élet.

csak legyen mindig elég tea.

igen, ez a lényeg, azt hiszem.

ha van bármilyen értékelhetö üzenete a történetnek, akkor az ez.