belezuhantam az éjszakába, forogtak körülöttem a csillagok, beszippantott az ür, és végtelenül lázálmas lüktetés vett körbe; ötarcú isten csapkodta ostorát harci szekerét vontató ökrei felett, lefejezett, szakadt testek meneteltek mögötte végtelen sorokban, egyenesen a sótengerbe, útjukat saját, kivérzö fejeik szegélyezték, majd fehér ruhás szüzlányok követték öket végelátatlan idö után, sípokon játszottak légies háttérneszt, és tudtam, hogy szüzlányok, pedig közel se mentem, éreztem egyszerüen, az... éreztem az illatukon. frissek voltak, mint a harmatos fü, és elhaladtukban rám néztek, egyikük köszönt pánsípjával, majd szemembe mélyedt tekintete, és spirális fény robbant belém, aminek hídján magába szippantott, és repültem a szemén keresztül lelkébe, végtelenül mélyre és mégis felfelé, és zúgott, egyre mélyebb hanggal a sípszó, a dallam ismerössé kezdett válni, de nem tudtam keresgélni agyam rejtekeiben utána, talán a kifizetiarévészt volt, viszont süllyedtem egyre magasabbra, miközben, ezt is éreztem, meneteltünk a sótenger felé, lábát/lábunkat/lábamat már szítta a mészköpor állagú só, birizgálta talpam; a vér keveredett vele, de nem halott vér volt, hanem friss, és édes, és semlegesítette a sótenger mételyét, tiszta és világos és csillogó volt minden, a nap szikrázott vissza mindenhonnan, és tekintetemmel a holdat kerestem a déli égen, én, igen, én, mert én benne voltam ebben a testben, újjászülettem, kezem volt, nemis kezem, hanem olyan érzésem, mintha kezem lenne... mintha a nagy, igazi kezet belülröl mozgatnám egy kisebb, csenevész sajátkézzel: a karom egy hatalmas marionettbábú karját mozgatta, a lábam a bábú lábát, az ö szeme az én szemembe sugározta a kinti világ minden rezdülését, és hiába akartam valamit, a "testem" nem engedelmeskedett, talán mégiscsak én voltam, csenevészen, belül, a marionett. a külsö világ igazgatott, megfelelnem kellett annak, amit légtérként körém csavart a sóhomokos szél. csend lett aztán hirtelen, a halkabb fajtából, és tudtam, utam végetért, de legalábbis most kezdödik. és újra, és újra, és mindigújra ilyen lesz.
---
felébredtem, azzal a szikrázó gondolattal, hogy nekem agia napába kell mennem.
ma délután.
valamint kicsit felsejlett bennem az is, hogy nem kéne ennyi vodkát innom elalvás elött.
---
miközben gépeltem ezeket a mcdonalds strandján, felugrott asztalomra egy macska, leült, és nézett.
nem, nem a tegnapi volt.
2008-05-06
ciprus 5
Gepostet von roberto unter 9:36
3 megjegyzés:
Milyen macska?
fehérfeketefoltos.
mobilomban van, csak nem férek hozzá a képhez...
Pakold be a bőröndbe a macskát, nekem kell, pont olyat szeretnék egyszer.
Megjegyzés küldése