ciprus 6

agia napa.

elözetesen annyit tudtam meg, hogy régi, turisták által kedvelt város, sötét titkokkal.

kezdek nem hinni ilyenekben most már hotelportásomnak.
szeme nem áll jól, mikor mondja ezeket...
hiába engedett be már vasárnap hajnalban, forráskritikával kezelem ezentúl történeteit, szerintem palira vesz, még az is lehet, ö áll az egész papirosdi/jaguárosdi hátterében. fényes nappal, gyönyörüen szeles napsütésben nekem aztán mesélhet, amit akar.
amihez képest most persze azt mondta, aphrodité szeretöi vetették onnan a környékröl tengerbe magukat megcsalatkozott szerelmük miatt, és a protaraszi kolostorban kísértenek. kicsit összemossa nekem a dolgokat, feleltem, de a görög mitológia kontra ortodox kereszténység kontra vudu témakörben félmüvelt jártasságom okozta homlokráncolásomra csupán vállat vont, útba igazított a távolsági célbusz megállója felé, valamint kacsintva megkérdezte, jól aludtam-e az elmúlt éjjel. erre gombot varrni nem akarván sürgösen elindultam a megállót jelzö tenyérnyi tábla felé a szálloda töszomszédságában, nem akartam lekésni a buszt, itt ugyanis csak óránként járnak, mi miatt egyébként ekkor még azt se tudtam, kiadós ottani látogatásom végén, ahová egy lázálom egyetlen értékelhetö gondolatfoszlánya küldött, hogyan jutok vissza a szállodámba, tekintettel rá, hogy az utolsó járat a soför kedélyes információmorgása szerint "around sixteen" indult volna onnan vissza, amit késöbb a buszban ülö, szinte képeskönyvböl kilépö, vörösképü angol lord (valóban lord volt, megmutatta rotary clubos jelvényét is büszkén, bár nem is személyi igazolványként, hanem mert kiderült, az én szállodámban lesz este a rotary club heti rendszerességü közgyülése) kedélyesen kiegészített, melyszerint ez az "kábé négykor" nyugodtan lehet három óra, fél öt, vagy szombat.

agia napa kábé 70 kilométerre fekszik larnakától, és valóban olyan volt, amilyennek képzeltem. tele turistával, elhagyott vagy elhagyandó szálloda- és motelrengeteggel, néha övezve betonfal-lakóparkokkal, amelyeken, ahogy csaba is megjegyezte helyesen, csupán a szél járkál ki és be - bár nyílván kedvenc portásomnak erröl is meglenne a maga véleménye...

én mondom nektek egyébként, ciprus európa legnagyobb ingatlanpanamája!
mármint nem egyetlen nagy… hanem sok-sok, rengeteg kicsi. és ezekböl lesz aztán egy szigetet átfonó, hatalmas pontpontpont.
hol másholis lehet egy lakatlan betonszállodának (florida inn, vasrácsok fedték az ablaktalan épületnyílásokat) saját autópályale- és felhajtója?!?!?!
bár, ingatlan ide vagy oda, az elmúlt napok során kezdtem úgy érezni, európa bármilyen jellegü panamája itt zajlik - vagy legalábbis minimum egy darab ciprusi érintett benne...
házakat húznak fel, minden második cég építöipari vagy bontási, merthogy néhány hét után lebontják öket megint, hogy hatalmas táblákkal adogassák el pár hónapon keresztül a "real estate"-eket, majd újra kezdjék az egészet, csodálnám, ha nem egymás zsebébe csorgatnák az idén frissen bevezetett eurót, amolyan escher-i önmagába folyó vízcsatornán át.
perpeetum mobile, és még a nap is süt hozzá...

mindezt a másfél órás buszút során realizáltam, egyrészt a kilátás nagyon tanulságos volt, másrészt meg hamar abbahagytam az elöttünk fekvö útszakasz bámulását, inkább oldalirányba sandítottam... a soför ugyanis mindig és kizárólag a "reduce speed now!" feliratú tábláknál bírt hatalmas gázt adni, amit a végén már nyakasságként értelmezve finom cinizmussal és halált megvetö bátorsággal türtem a második sorban, biztonsági öv nélkül. élénken éltek még bennem a malév okozta viszontagságok bizonyára, egy fütyörészve angol ex-laktanyák szabaddá tett belsö útjain rövidítve száguldozó ciprióta már meg se kottyan olyankor, repüljön át bármennyi mérföldperórával is a keresztbefektetett, tankágyúcsövekböl lassításra elhelyezett buktatókon. az angol lord idönként csuklott, és sokat már nem szólt hozzám az út végéig.
ennyit a rotary clubtagságról, akkor.

végül letett az egyébként igencsak szakadt jármü valahol agia napán túl, kisvárosi pusztaságban, a protaraszi házikók télibalatoni idillt idézö, stílusos kavalkádjában.
a házakon víztartályok sültek, s némely bunkerépület kísértetjártasságáról még én is hamar meggyözhetö lettem volna. irish pub-tábla hevert a földön egy lerobbant, széttört ablakú saroképület elött a kifosztott elöpagodában, megereszkedett betonbilliárdasztal adta fel a harcot néhány gyomnövénnyel szemben, biztos kispórolták belöle a lelket.

kanyargós út vezetett felfelé a dombra, melyen messziröl látható görög és ortodox zászló jelezte a felségterületet. lábainál kisebb csoport gyülekezett, elöbb azt hittem, temetkezési sereglet, aztán kiderült, esküvöi fényképezkedés... persze vannak, akik a kettöt egy lapon említik.
megkerestem a feljárót, lassan araszoltam, és igencsak meglepödtem, mikor fent megérkezve elém terült a kicsiny kis kolostor.

végtelenül édes volt, ahogy a lassan lefelé bukó nap fényében szinte vadnyugati narancssárgába öltözött. a színek felfoghatatlanok voltak, és bár minden képen igazgattam kicsit, egyik sem képes visszaadni, ami a szemembe ma egyáltalán, és konkrétan itt is beleitta magát. legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az ódon faajtó, bent a terem egyik fele elkerítve, friss festékek, ecsetek, megkezdett képek, láthatóan renováltak. de a másik fele tüneményesen el volt készítve, talán karöltöszéles kupolájának freskója a legszebbek közé tartozott, amit valaha láttam, aztán oldalt két szigorú arcú szenttel néztem farkasszemet, méternyire tölem figyelték, ahogy a márványrozetta, s ezzel a szent hely közepébe léptem.

a szél a szemközt becsukott kapu résein keresztül süvöltött, vadnyugati érzést erösítve, miközben mindez valahogyan pravoszláv is volt, ikonokvaszt, s jól megkeverve a tenger illatával és a dombokon túli görög építészettel és amfiteátrumokkal.

földpóluson álltam, éreztem, és amikor fenetudja miért az az ötletem támadt, hogy a középre állított testemen áramló, bizsergetö "valamit" még teljesebben érezni akarván széttárjam karjaimat, megtettem, mint valami marionettbábú, belülröl mozgatva...
vagy én mozgattam belülröl valamit, kívül?

és miértis köszönt vissza éjjeli álmom?

leültem egy padra, a résnyi kapu elé, a bejárattal szemben. az imatorony, rajta ikonnal, furcsa fényben fürdött, és ezúttal a csoda hagyta magát megörökíteni, Nektek:

nem tudom, mennyi idö telt el. sokáig nyugodtam ott, arra emlékszem csak, hogy a zajtenger hirtelen elhallgatott, csend ölelt át, s hívott kifelé, a szabadba.

a szentély körül néhány cédrusfa pompázott, rajtuk fecnik lógtak; mint evidensen belémnyilallt, megannyi vándorkívánság, vágy, bocsánatos emberi gyarlóság, a hely varázsának hatása alatt.

a kilátás észtveszejtö volt, a fenti panoráma csak töredékét képes visszaadni a magasztosságnak, annak a kiválasztottság-érzésnek, amit az egész hely sugallt, suttogott.

csináltam még néhány felvételt, és végül magam felé fordítottam a kamerát. legyen már legalább egy képen e sorok írója is, nehogy azt higgyétek, mindezt csak kitalálom, mint valami may károly, otthon a kandalló mellett ülve, miközben macskám sündörög lábam körül.

késöbb aztán magam is kikötöttem egy zsebkendöt, kitudjamiért (perszetudommiért).

körbesétálva egy vékony ösvényre leltem, lefelé vezetett, de megijedtem meredekségétöl és távolba veszö keskenységétöl, még akkor is, ha furcsamód ismerösnek tünt. körbejártam mégegyszer az épületet, melynek ajtaját most már rejtélyes módon zárva találtam, holott egész ottlétem alatt egyetlen árva lélekkel sem találkoztam... de ezen már meg sem lepödve szótlanul visszaindultam, amerröl jöttem.

---

lent a városban egy taxiállomás nyújtott civilizációs feelinget. elözetesen térkép alapján kinéztem magamnak a környék legkeletibb pontját, egy világítótornyot és a közvetlen földnyelve kínálta kilátást a sziklapartos tengerre (cape gkreco). a soförrel megegyeztem, hogy potom 50 euróért elvisz, otthagy, egy óra után visszajön értem, majd elvisz larnakába.

természetesen ezt az utat sem úsztam meg legenda nélkül, ugyanis a taxis is megerösítette szállodaportásom történetét aphrodité lemmingsorsra jutott szeretöiröl.
ennek ellenére böségesen kárpótolt a tenger nyújtotta látvány, és az az élmény, hogy magamba mélyedve, a mai történéseket utánérezve, szívva a tenger illatrengetegét csapkodják meztelen lábam a hullámtarajok.

apró kis benyíló, csak apály és szellem nyitotta tavernákban kutatgatva leltem aztán egy érdekes homokköre, el is hoztam magammal mementóként, és hogy szirénhangokat hallottam volna, miközben felvettem a simára csiszolt, tengerpocsolyás gránitról, azt csupán az öblös barlangbenyílóban visszhangzó hullámverésnek tudom be.


meglepetésemre a taxis pontos volt, az elkerített katonai övezetet figyelte, végül eléggé szótlanul hozott vissza larnakába.

én sem eröltettem a beszélgetést. (csupán akkor mordultam meglepetést, mikor egyszer teljesen körbeautózta velem ciprus ötmillió teljesen felesleges körforgalmának egyikét, mielött ráhajtott volna a kijelzések szerint is evidens útra.)

egyrészt volt elég magamnak való gondolatom.

másrészt igazánszólva elegem lett az elmúlt napokban a kísértethistóriákból!

lassan már repülöre is inkább szívesen ülnék, csak ne szorongatná mindig valami a gyomrom, mikor történetet kezdenek el mesélni a ciprusiak...

---

kiegészítés.

a képek feltöltése során vettem észre, hogy egy videó is került a gépemre, és nem tudom, hogyan!
ugyanis egész nap csak fényképeztem.
s ezenfelül pedig nem emlékszem semmire abból, ami benne látható...

újra nagyon nyugtalan lettem.

a képeket átvizsgáltam, s a kérdéses helyen, két kép között, amikre emlékszem is hogy néhány másodperc eltéréssel vettem fel öket, az exif képadatok szerint 23 perc különbség van.



valaki szórakozik velem.

és nem vicces.

egyáltalán nem.


találtam még valamit, a videón kívül, a kérdéses két kép között.
egy felvétel, a kezem ábrázolja.
benne egy görcsösen markolt papírszelet, mintha a múltkori hátulja lenne, pedig az larnakában maradt, a szállodai szobám széfjében. tegnap este még magam tettem be és zártam kulcsra...

a cetlin az áll, hogy paphos.

valamint egy név.

aphrodité.

---

valahol azt olvastam, az emberi agy két féltekéje egyedfejlödésileg csak vagy 3-4000 éve nött össze, azelött pedig minden gondolat, ami az egyik oldalon keletkezett, a másik oldal számára olyan volt, mint isteni kinyilatkoztatás... egy idegen elme parancsa.

én persze jobban szeretem azt a gondolatot, hogy a régmúlt idökben egyszerüen gyakrabban találkoztunk az istenekkel.



nem tudom, hová vezet az utam...
de tudom, holnap merre indulok.