ciprus 9

ha csak a sellök lettek volna...

valahol ott hagytam abba, hogy végtelenül sokat kellett a konferenciával és körülötte elterülö munkacsoportokkal foglalkoznom. vilnius és norvégia is immár kötelezövé vált, egész kis európai zászlót fogok tudni kirakni év végére, ha csillagot kapok minden meglátogatott város után. a vicces az, hogy maga a konferencia szakmai része gyakorlatilag a semmit nyaldosta, ráadásul alulról, a trénerek tehetetlensége az elsö kompetens, praktikus közbekérdezéseknél általában kifulladt abban, hogy foggalkörömmel ragaszkodtak az elözetesen kitalált tantervhez, ami heves napozhatnékot váltott ki egynémely szimpóziumtársam bensejében. gondom ezzel nem is lett volna, lévén mint már a múltkor is jeleztem, informális, szünetekben, esténként lefolyt beszélgetéseim annál jobbra sikeredtek, hiszen rögtön akadt apropó (hülyetrénerek) és közös alap (te ezt hogyan csinálnád a helyükben?).
csakhát persze bizonyos szinten kár, hogy erre lövik el az eu pénzét, illetve nem szereznek rá passzolóbb emberkéket, akik nem riadnak meg mondjuk a 40 ember együttesen vagy hatszáz év szakmai tapasztalatától. és nem, most nem magamra gondoltam.

a csoport két föbb részre oszlott. voltak a nyelvtanárok és nyelvtanfolyamok szervezöi, ahol a csoportot, osztályt - pl. angliában, görögországban - több etnicitás, kultúrentitás alkotja. ez az ún. diversity management (különbözöségek kezelési módszere) fontosságát adta, ehhez passzoló tartalmi kötelékkel.
amivel szemben a kicsit elméletibb, ugyanakkor érdekes módon nagyobb volumenben ("the bigger picture", n'est-ce que pas?) gyakorlatibb megközelítésü, általános érvényü (és engem érintö/érdeklö) intercultural competences & conflict management rész kicsit vaskosabb tematika, és önmagában megért volna egy ilyen konferenciát - dehát szerencsére meg is kaptam, az azóta emailben körutaztatott anyagok gyönyörüen kiegészítik az informális beszélgetések garmadáját.

viszont akkor itt most elég is ebböl, gondolom, a személyes történetek fontosabbak számotokra ennél. ha majd kész a weboldal, amit botor módon felajánlottam hogy elkészítek, idelinkelem utólag, s láthattok néhány egyéb fényképet, meg hozzászólást, meg háttéranyagot, amennyiben érdekel benneteket.

hol tartottam legutóbb? azt hiszem, lezajlott az elsö konferencia-nap, komoly esövel, viharral.
igen, emlékszem már... és meglehetösen fura volt úgy felébredni, hogy eggyel több követ számoltam meg a mosdó szélén, mint amit elözö éjjel láttam még. nyílván a portás, igen, tudom, de akkor is.
és különben is.
a második full konferencia-nap, péntek, értelmesnek és/vagy tartalmasnak aposztrofálható input híjján a vacsoravárás jegyében telt. eléggé profitáltam abból, hogy profitáltak abból, hogy napokkal elöttük érkeztem meg, folyamatosan kérdezgettek, mit érdemes megnézni (hirtelen nem jutott eszembe se a sellö, se a semmibe foszló ösrégi jaguár megfelelö angol etimológiai alakja, ráadásul komoly kételyeket ébresztett volna egyéb kompetenciáim (...) illetöen, ezeket a részeket tehát kihagytam értelemszerüen), és merre van a legérdekesebb múzeum, leginkább nyitvatartó posta, leghiányosabb öltözetü lányokat felvonultató éjszakai bár, legszebben kivilágított templom, és a többi, magaskultúrát jelzö larnakai remek.
a vacsoravárás per definíció meg azzal volt kapcsolatban, hogy estére halászcsárdát ígértek, montecarlo néven futott, és a tengerpart azon részén feküdt, amit én már panamának hívtam csak, csomó romos épület, kitört ablak, szakadt zsalugáter, ésatöbbi, az oroszciprusi pénzmosodakomplexum árulkodó jelei... s hát kíváncsisággal vegyes reményem volt, hogy ott akkor legalább a hal lesz finom.

és láss csodát, lett!
a két portugál csaj, akikröl közben kiderült, hogy mégsem leszbikusak, hoztak iszonyúan finom portóit, bjorn norvégiából lenyulta a "magyar ajándékként" hozott paprikát és az est maradékában, még finomittasan is enyhe homlokráncolásom kiváltva, böszen megizélte vele a tenger összes gyümölcsét, váljék persze egészségére. klitosz, akiröl mint késöbb kiderült mindenkinek persze a klitorisz jutott eszébe, nem mert úgy nézett ki (egyébként hogy néz az ki? már úgy értem, látott élöembervalaki már olyat? szerintem csak legenda. van belöle három a világon, és az körbejár, egyszer megkaphatja minden nö egy éjszakára, hogy utána beszélhessen róla, panaszkodhasson, ha nem stimulálják, miközben az már rég nincs is ott. jajdebocsánat, most ezért megint kirakhatom a 18as karikát, fenébe már. namindegy, klitosz, szóval tényleg csak klitosz, szerencsétlennek szerintem frusztrált mamája volt, akinek csak egyetlenegyszer találták meg a... nahagyjuk.) szóval klitosz körbeadott egy ciprusi whiskyt, ami csak a megkülönböztetés kedvéért nevezödik így, ne hagyjátok magatokat átverni, az kökemény egyszerü ouzo volt, annak is a szupermarket fajtájából, de ajándék italnak ne nézd az ízét ugye, pláne egy portói, néhány fehérbor és egy féligüres rosé után. amennyit én aznap éjjel pertuztam, gyerekek... namindegy.

a hal iszonyú finom volt, egyre jobbakat hoztak, mármint nagyobbakat, kedvencem a tengerböl, octopus is keveredett... nem mondtam már valahol, hogy az a kedvencem? a velencei önkiszolgálóban, abban a hosszukásban, amibe minden túrista életében egyszer belekeveredik, mint valami süllyesztett velence-lefolyóba, amibe körkörösen sodródnak a látogatók, szóval ott ettem elöször grillezettet. most itt másodszor, és nem volt rossz, bár magam inkább a vörösborban három órán át pácolt, görögsalátával és fehérkenyérrel tálalt verzióját csinálom és kedvelem. egyszer a fagyasztott, értelemszerüen halott octopust a melegvizes felengedés után trancsíroztam, és olyan kis cuppanósan fogta körbe a kezemet/alkaromat és szívta rá magát minden korongjával, mintha még élne, ildikóból anno a frászt kihozta, én meg egyedül ehettem meg utána a komplett kilót, ajánlom bemutatónak az ilyeneket ha egyedül akarsz falatozni - tégy úgy, mintha gyomrodba készülö kajád (répa, retek, mogyoró, korareggel és rigó) még élne, mutasd be kajatársaidnak, mosolyogj utánuk mikor menekülnek, oszt jóétvágyat :)

anyway, szóval finom halak voltak, természetesen a legfinomabbnak csirke íze volt, bár kicsit megütközve néztek klitoszra az asztalok hölgyeményei, mikor elkezdte kiszedni a szemét (aminek nem tudom milyen íze volt, mert odáig azért nem merészkedtem, ennyire szemtelen nem voltam), és lágy, elgondolkodó arckifejezéssel csócsálgatta, a svéd asszonyság azt hiszem kicsit el is ájult, másképp minek dölt volna az ölembe? a mulatozás vége abból állt, hogy átmentünk egy eredeti ciprusi diszkóba, ahol a pincér folyamatosan papírokat szórt a táncolók fölé, mintha konfettizne, csak ezek az a/4-es lapok szerintem a múlt havi elszámolás fontos dokumentumai lehettek, hiába, panama egész ciprus, én mondom nektek, panama. a csoport két görög lánytagja megszirtakizott - aki nem tudná, ez csupán egy tánc!!! - és kénytelen voltam végighallgatni a ciprusi korda györgy - igen, létezik olyan! - táncdalénekes élöhalott produkcióját, de ennyi alkohol után, láss csodát, vagy folyamatosan vécére kezd járni az ember, vagy ritmusra dülöngélni, és nekem az utóbbi úriemberesebbnek tünt.

úton visszafelé valahogy már csak hárman maradtunk, a cseh lány, egy finn negyvenes gyönyörüszép háziasszony, akinek kétszem fiacskája kapta meg a németországról szóló csoportajándékom, két német autómárkát reprezentáló matchboxot, míg a randa kertitörpét a roppantmód furcsa trénerpárosnak ajándékoztam. nem tudtam mire vélni, mikor a személyzeti liftet használva, merthogy a két rendes lift persze megint nem müködött, kicsit olyan mint a vécélefolyók a mediterrán világban, csak fordított irányban, szóval a személyzeti liftböl kilépve a két hölgy kánonban mondta a have a nice night helyett a have a nice life-ot, másnap mindkettö emlékezett is rá, bár megmagyarázni nem akarta, vagy nem tudta... viszont szép életet nem szoktak csak úgy kívánni valakinek, akivel ráadásul holnap újra találkozol, nem?

nos, mindenesetre vészterhes volt, s amikor kis filó után ágyba döltem, illumináltságom foka szerencsére megakadályozta bármely helyi hös istenség okvetlenkedését - vagy legalábbis azt, hogy észrevegyem próbálkozásait. mély álomba merültem, és reménykedtem, hogy a másnapra beharangozott nicosiai utamon nem találkozom szellemekkel.

---

holott de.

csupáncsak másképp, mint elötte hittem volna. ugyanis berlin, a kettészelt berlin, és checkpoint charlie, a két városrészt összekötö keskeny hídfö rémképe derengett fel.

nah, akkor ide egy kis történelemleckét nektek, épp ideje lesz, nem?

ciprust már nagy sándor is magáévá tette, majd jöttek a császárok rómából, végül egy keletrómai/bizánci köztes idöszak után néhány keresztes lovag uralta. sorsát a törökök birodalmi attitüdje pecsételte meg, valamikor a 16. században az oszmán uralom nemcsak magyarországot, de ciprust is elérte. amikor az 1800-as évek végén végül átadták az angoloknak, az oroszok elleni harcban remélt segítségért tették... amit a britek szokásukhoz híven végül nemigen adtak meg, inkább az arabokat támogatták a törökök ellenében (lásd még: "lawrence of arabia". zseniális filmzene, by the way. no meg film is, nem utolsósorban. peter o'toole rulez.)

1960-ban aztán anglia - több igencsak kemény szabadságharcleverés után - elengedte ciprust az önállóságba... de milyenbe.

mint gyakorlatilag mindenhol, ahol kivonul egy volt gyarmattartó, gyakorlatilag polgárháború alakult ki. a görög többség görögországgal szeretett volna egyesülni, míg a török népcsoport felosztotta volna ciprust két különálló államra. a konfliktusba belekeveredett a két szomszédos "nagyhatalom" is, görögország és törökország, az eszkalálódó helyzetben amerika próbált nyugtatni (no comment...) és végül több bombamerénylet és etnikai tisztogatás, etnikummozgatás után különbözö béketárgyalások során rendezödni látszott a helyzet ensz-felügyelet alatt.

aminek aztán 74-ben lett brutális vége, mikoris a török állam bevonult észak-ciprusra, az észak-ciprusi török kisebbség helyzetét használva fel casus belli-ként. a helyzet rendezödése után is ott állomásoztatott többtízezer török katonát, és gyakorlatilag kettészelte a szigetet, s vele a fövárost, nicosiát. a mai napig ott vannak, nem utolsósorban ez az oka, hogy törökországot nem engedik az eu-ba, s különbözö megállapodástervezetek mondtak azóta csödöt, legutóbb kofi annan ötletgyüjteménye... így aztán ciprus bár eu-tag lett (emlékezetesen velünk együtt, 2004-ben), továbbra is török fennhatósággal, csak törökország által elismert észak-ciprusi török köztársasággal lépett be az európai közösségbe.
s míg január elseje óta a déli, görög részen euróval lehet fizetni, saját pénzneme van az északi szigetrésznek... s külön érdekesség, hogy mivel a nemzetközi postaszervezet (se) nem ismeri el az országot, a leveleket nem kézbesítik oda, csak kerülöúton, egy török kikötöváros postafiókjára írva lehet levelezni ottani emberekkel, cégekkel.


nos, ezen kettészelt, berlint idézö várost látogattuk meg, és amit nem tudtam, a jelenlegi két országrészvezetö közeledésének jegyében ottlétünk elött éppen három héttel nyitották meg a turistaforgalom számára a ledra-utcai határátkelöt. kaptunk ideiglenes passzust, és bizony saját határkalandjaim juttatták eszembe, ahogy láttam cidrizni szegény görögciprióta idegenvezetönket, aki harmincöt év óta elöször, éppen csoportunk apropóján, látogatott szülöhelyére, az eleddig tiltott északi városba. át is akart zavarni negyedóra alatt az óvároson aztán visszarohanni - mi a kis keménymag-csoportunkkal inkább elváltunk a fösodortól és körbenéztünk jól.


gyönyörü mecsetet láttam, olyannyira szép volt, hogy bemenni nem mertem (ezt most nem kell érteni). a galatasaray gyözelmét dudálva ünneplö törökciprióta fiatalokat, teahordó lánykát, mintha indiában lennénk, meg persze rajta kívül is soksok fiatal, tessék csaba:


hatalmas adag fonállal körbebástyázott vénséges török bácsikákat,


virtuálisan félbevágott farmerhölgyeket,


és csupacsupa kedves, mosolygó arcot, embert, akik - szemben minden déli országrészben tapasztalt turistaellenességgel és kivagyisággal - kifejezetten érdeklödéssel és szeretettel fogadtak. lehet, hogy azért van, mert németországban megszoktam a törököket, a negyedeiket, a szokásaikat, a hangulatukat? nem tudom. de egész cipruson, mindent egybevetve, érdekes módon itt éreztem magam a leginkább elfogadva, befogadva.

és volt rájuk két órám... :(

stella, a ghánai/angol igazodási pontom háromeurós farmert és trikót vett fiának, saleem, a pakisztáni gyökerekkel megáldott angol folyamatosan csodálkozott, hogyan tudok ennyi teát inni, miközben keresett turkish delight-ot, egy iszonyúan gely, tipikusan török édességet, amit végül a másnapi túránkon mutattam neki, és így kénytelen volt cyprus delight felirattal hazavinni a családjának, valamint ott volt még shawn, a vietnámban született, franciaországban élö amerikai csaj, akit marseille-ben felszedve fogok elvinni elöbb a dali múzeumba barcelonában, végül leutazunk a két portugál nemleszbikus csajszihoz, márcsak azért is, mert mint kiderült stellának is van ott háza, ahol lakni szokott mikor a regényeit írja és épp túl esös neki london, szóval lesznek itt még poszt-ciprióta kalandjaim, de ne siessünk elöre, nem ez a lényeg.

mielött amúgy a ciprusi checkpoint charlie-t megjártam, útba ejtettük még a görög oldalon a ciprusi nemzeti múzeumot, aminek feltétlenül ajánlható, rendkívül jól megcsinált kiállítása van ciprus változatos történelmének földi nyomairól. és persze most hiába mondom, hogy iszonyatos bizsergés fogott el, mikor egy hihetetlenül épen maradt aphrodité márványszobor felé lépkedtem, úgyis a túlteljesítö klímára fogjátok majd.


holott én tudom, hogy az nem a klímaberendezés volt. igézö szemekkel figyelte lépteim, tökéletes testét büszkén fordította felém, bármerre lépkedtem, ö az enyém volt, és én teljességgel, mámorosan az övé, igen, csakazövé, és bár tilos volt fényképezni, és kamerákkal figyeltek, mégis, mikor elé léptem, mintha valamilyen furcsa, légüres, kívülröl megfigyelhetetlen térbe kerültem volna, teljességgel magába szippantott, mondtam már, hogy övé voltam, testestüllelkestül? nah, övé voltam. elolvadtam. sziporkázóan, mint csillagpor az éjszakában, valahol a sztratoszféra malévjárta helyein.
(hmm, kóstolgatom, malévjárta, ez jó, ez most már az örökkévalóságé ám. malévjárta, egyazon mondatban, mint aphrodité. kérnem kéne jogdíjat, nem gondoljátok? anyway.)

aztán klitosz miatt börtönbe kerültünk.

ebböl persze késöbb viccet csináltunk, mikor például másnap úton paphosba megálltunk a busszal közösségileg narancsot lopni, mondogattuk egymásnak, hogy oka volt a tegnapi börtöntúrának ám, szokjuk csak... :)

lényeg, hogy klitosz, miután kiebrudalták északciprusi otthonából harmincvalahány éve, földönfutó görögcipriótaként mindenféle aljas munkából élt, egyebek mellett börtönörködött. (kellö számú, megfelelö helyre beékelt hosszú ö-t tessék ideképzelni.)
a konkrét börtön azóta félig zarándokhely/múzeum, félig igazi börtön. az angolok elleni szabadságharc akasztott áldozataira emlékeztek ehelyütt,


és megvallom, nagyon torokfacsaró volt a vasrácsos, vesztöhelyes fíling. eszembe jutott, természetesen, anyám kálváriája, és mindaz, amit azalatt a három év alatt elszenvedhetett. a nappalok és éjszakák, rács mögött... és beálltam, én is, a rács mögé, és leültem egy fapriccsre, és bámultam ki mereven magamból, és próbáltam átérezni, milyen... de a lakat nem volt eredeti, és zárva...


s míg a többiek nevetgélve fényképeztek, mert azt hitték, már megint mókamesterkedem valamiben, belül épp meghaltam, mint valami akasztott, és nagyon, nagyon nem akartam kijönni onnan, csak vártam, hogy jöjjön, még jobban, minden elö, nyugodtan, mint a hányó ember, aki túl sokat ivott, és persze most faltól falig jön az alkohol a szájából, sugárban, de érzi, basszus, ez még nem volt minden, még van lent valami, csomós, darabos, jönnie kell még, és koncentrál a büzre, hátha attól megered, és néztem a rácsokat, a besugárzó napot a keskeny ablakon, és anyámra gondoltam, és tudtam, még jönnie kell valaminek, aztán elsétáltam, a csoporttól külön, a vesztöhelyre, néztem a hurkot, a kinyiló padlót, éreztem, bazmeg éreztem, a hullák, a rángatózó halottak lelkét, és ott volt mögöttem aphrodité, és rátette a vállamra kezét, és mégse hánytam el magam, pedig jó barnára sültem, ami azért fontos, mert falfehéren kerültem elö, mint mondta helena, a portugál lány, késöbb.

mondtam már, hogy megyek lisszabonba?

anyámmal pedig beszélnem kell, ha otthon vagyok legközelebb. végre egyszer. neeeem, barátok, ez nekem nem ciprusi bizbaszbörtön volt. ez nekem sokkal másabbról szólt, mikor magamra húztam a rácsos ajtót.

nos, kellöképp elökészítve a személyesen megélt történelmek súlyára kerültünk aztán át a török oldalra, amiröl fent már írtam. a legszebb talán az egész napban az az érzés volt, hogy nem egyedül kellett ezeknek nekivágnom. eltekintve a börtön mellbevágó, és aphrodité szépségesen titokzatos érzetétöl, végig voltak mellettem, többen is, akik megszerettek, akik beszélgettek velem, akikkel jó, iszonyúan jó volt együtt lenni.

s akikkel jó volt együtt nevetni, amikor klitosz elfuserált idegenvezetöként, amibe mindenki belecsúszik, mikor turistabusz elején ülve kezébe csusszan a mikrofon, kijelentette, hogy
"to left, you can see the biggest river of cyprus..."

majd pár másodperccel késöbb:

"...of course, there is no water in it."


---


az esti vacsorára már nem emlékszem. fáradt voltam, nyügös, fejfájós, s egyébként is alig volt kedvem bármihez.
végül mégis egy kellemes vacsora lett belöle, finn-portugál szendvics közepén találtam magam, mármint asztalnál ülve, szemben velem a görög szirtakis csaj, egy szlovák srác, aki a buszon végig nemzeti érzelmü dalok éneklésére buzdított, és két angol, akikben több indiai vér folyt, mint királyi.

a csirke és bárány viszont határozottan ciprusinak tünt.


---


s aztán eljött a vasárnap. néhányan már búcsúztak, a buszunk után integettek. úgy döntöttünk mi maradékan, hogy meglátogatjuk ciprus volt fövárosát, paphost. ha nem ezt teszik, én akkor is elmentem volna oda, lévén megígértem az égieknek, és most, hogy már hivatalosan is végetért a konferencia, betartani készültem hétközepi fogadalmam. a franc fog a lelkében békétlenkedö ciprusi istenekkel hazatérni, nem? van elég bajom anélkül is.

nos, aki ismer - kérdezzétek domit - tudja, hogy a buszkirándulás meg én, az két rendkívül csupán külön elképzelhetö dolog. általában rosszul leszek buszon, aminek a vége, különösen a szép ciprusi szerpentineken, hogy tízpercenként fékez a busz, roberto ki, lehányja az elsö szerencsétlen járókelöt vagy bokrot, aztán tovább. kifejezetten interkulturális kompetenciámnak tudom be, hogy ezúttal viszont se a csoporttal, se ciprussal nem követtem ezt el. ehelyett falfehéren ültem, meredtem magam elé, maszíroztam az ilyenkor használatos akupresszúra-pontot a csuklóm belsején, elöszedtem minden daSilva módszertanom, és imádkoztam az égiekhez, hogy kellöképp gyakran álljunk meg amúgy is.



szerencsére erre sor is került, elsöként ugyanis beiktattuk kouriont, az i.e. 2. század híres amfiteátrumát, és a körülötte lévö régészeti remekeket. épp egy magányos fát fényképezgettem, amikor valami elállítódott a gépemen, és sikerült a szép padlómozaikkok helyett újfent csak feketeséget felvenni.



ezúttal azonban készültem az égiek ellen, mikor a buszon visszanézve két hányinger között feltünt a dolog, gyorsan átkapcsoltam a második csipkártyára, és láss csodát, minden müködött újra. a bor és ivászat istene pedig kárpótolt késöbb az elmaradt mozaikképekért, de erröl majd ott.

ezután röviddel loptunk narancsot, klitosz azt mondta, ezt minden csoporttal megteszi, gondolom kedvelhetik öt arrafelé, majd végre egy olyan helyre érkeztünk, mely a protarasban talált cetlimen szerepelt: petra tou romiou, aphrodité szülöhelye.


a két, már az útról is látható gyönyörü tengerszikla között jött világra a legendásan szép istennö. azt mondják, ha valaki teliholdkor háromszor meztelenül körbeússza a külsö sziklát, megtalálja az örök ifjúság titkát. mondanom se kell, az ötlet megfogott, mások holmi bölcsek kövét keresik, itt meg csak úszni kell, ezt ugye a fertö tavi kirándulásom után lazán hozom, sajnos viszont se telihold nem volt, se idönk az úszásra, bár bjorn egy kört megtett - és roppant szomorú lett, mikor kárörvendö vigyorral tájékoztattam, mely pontokon értette félre a használati utasítást -, a meztelenkedés következményeiröl meg ne is beszéljünk. viszont találtam egy gyönyörü követ, néhány nagyon szép kavicsot, és csináltam pár képet, lásd.

ottott, jobbra. azt kellett volna háromszor körbeúsznom.

s a bácsi vajh épp pisilni készül?

a környék meg tele van ilyen s hasonló sziklaformációkkal a part mentén.
csoda, hogy elered az emberek legendafantáziája?

az út aztán továbbvitt paphos felé, meg is álltunk enni valahol, addigra annyira rosszul lettem, hogy összemosódtak romok, istenek és görögsaláták, páran meg is jegyezték, halkabb vagyok a szokásosnál, csak nincs valami bajom? én meg vigyorogtam kényszeredetten a szemüvegem mögül és imádkoztam az égiekhez, hogy érjünk végre oda.

paphos a ciprusiak régkori fövárosa. görög és római kori emlékekhelyekkel, régészeti lelöhelyekkel terhes, és mindenképp megér egy látogatást, legelébb is a királyok sírjainak nevezett hely, mely valójában csupán gazdag római patríciusok temetkezési helyéül szolgált, viszont milyen isteni pompával!


képzeljétek el hobbitfalvát, csak görög architektúrában, földbe vájva, és persze sírhelyként.


apró és nagyobb buckák, melyekre fel lehet kapaszkodni, tele üreges, föld mélyébe vájt alagúttal és apró termekkel, melyek közül némelyik amfiteátrumi berendezéssel szolgált.


fel is vettem nektek stellát, ahogy saleem társaságában nekidöl az egyik vészesen kongó pilonnak, lámlám.



ö meg felvette nektek robertot, amint az egyik, errefel vészesen dölni kezdö oszlopnak támaszkodik. tetszik látni a szöget? nah, ezt a termet, ha arra járnátok, majd ne keressétek többé, épphogy sikerült kimenekülni a dominoeffektus elött.

ezt csak azér, mer megszóltak nehányan, hogy a múltkorin komor és szomorú az arcom.
nesztek akkor vigyor.

sajnos túl kevés idö maradt erre, futottunk tovább, várt a kikötö, ahol ösrégi villákra bukkantak, gyönyörü padlómozaikokkal, egyebek mellett a dionysos, aion istenek és theseus nevével fémjelzett házakban. beleképzelni is örület, mennyi idöbe telhetett elkészítésük, a mozaikok elképesztö részletgazdagsága leírhatatlan, érezni, látni kell öket.

ez konkrétan az elöszoba tízszer háromméteres padlója.

tenyeremmel végigsimítottam rajtuk a kinti, fedetlen részen, ahol valóban eonok szele és esöje kínozta felszinüket, s még ha föld alatt is vesztegeltek az ásatásokig, szépségük a mai napig nem változott...

az elöszoba...

s a hall...

és ahogy rajta feküdt kezem, éreztem a valaha, évezredekkel ezelött erre lépkedö talpakat, a kemény szandálok vagy meztelen lábak neszét, láttam testeket, arcokat, történeteket, behunytam szemem és mintha egy filmbe repültem volna, ott voltam dionysos otthonában, átéltem, ahogy szölöt hoznak a ház gazdájának, az úrnö bokáját mossa két núbiai rabszolgalány, és furcsán csattogó nyelvükkel beszélnek a községi odeon megépítésének költségeiröl. fények, illatok, színek, meleg fuvallat, selyem és takaró, és orchideák, a mai napig ott élö orchideák mindenhol. zseniális volt, néhány percre ott akkor megállt nekem a világ, mit megállt, visszapörgött. bjorn nézett, és utóbb mondta, olyan áhihattal térdeltem és fogtam a padlót, hogy a közelembe se mert jönni, nehogy megzavarjon.

szó
szerint
isteni
volt.

persze innen is sietve kellett eljönni, hátravolt még az eröd, paphos kikötöjénél. megint külön úton jártam, elválva a csoporttól, mint oly sokszor aznap, és körbejártam a tenger felöli, nehezen bejárható részen.


a látvány, mondanom se kell, csodálatos volt, és mikor három helybéli gyerek játszadozott a sziklákon, kicsit olyan volt, mintha fiatal isteneket láttam volna önfeledt világfutkosásukban.



---

az út vissza larnakába eseménytelen, aluszékony volt. mindenki dolgozgatta fel élményeit, én figyeltem a busz körül cikázó fényszellemeket, isteneket, és belsö megnyugvást kerestem, most, hogy aphrodité szülöhelyét, a királyok temetöjét és némely istenség házát is láthattam. a napokkal ezelött kezdödött kaland lassan végetérni látszott, megoldás és megnyugvás nélkül. a furcsa, esetenként rejtélyes események mintha számüzödtek volna az érzékcsalódások világába... vagy mintha én számüzödtem volna, ahogy közeledett elutazásom éjszakai pillanata, vissza a való világomba?

nem tudom.

amikor hajnal négykor felszállt a repülöm, és utoljára, gyaníthatóan életemben utoljára, lepillantottam a városra, a sötét foltra, ami a sótengert jelezte, a promenádra, amely egy héten keresztül otthont adott nekem, és egy rejtélyesen el-eltünedezö ösrégi jaguárnak, majd a sziget keleti csücske került képbe, és valószínüleg protaras felett tettük meg a kanyart a török szárazföld felé, furcsa gombóc volt a torkomban. sok, nagyon sokminden történt, soksok élmény, ember, gondolat, mondat, érzés, szél és napsugár, hold, víz, szépség és beton.

de valami megérintett.

és úgy érzem, életem végéig kaptam valamit ciprustól... s furamód... életem végéig ott is hagytam most már valamit cipruson.

nem tudom megmagyarázni.


s kivételesen nem is akarom.




---

utóirat.

az jutott még eszembe, így a végén, hogy ezt ugyan borzasztó szívesen meséltem el nektek, de jó lett volna elmesélni valakinek is, aki otthon vár (márha, ha már, nem volt velem).


meg hogy pár éve valahogy eltüntek a virágok az életemböl.

és igazán jöhetne már valaki a magokkal.

köszönöm a figyelmet.