SZIGET, fifth day

Ez a blog sem magától íródik ám... s így tegnap viszonylag későn értem csak ki. Az általános érzés olyan profundusan kedvetlen volt, meg nem tudnám magyarázni, miért... hmm, lehet hogy ez a híresneves szigeti fáradtság???

Nikóékat hajóról szedtem le... jaj igen, ehelyütt említendő, hogy ez volt az első nap, melyen nem hajón mentem ki... A Muzsikás együttes hagyományőrző módón nemcsak énekelt, de kötőszövegként politizált is, ha a franciák (többségükben láthatóan sárköziellenesek) tudják, mihez ujjonganak, nem ujjonganak talán. Ahogy egy barát mondotta válaszként arra, hogy nini, már itt is politika...: "szarom le".
Balázs Anikó-pólója viszont cseszettül jó volt :P

Barabás Lőrinc Eklektric nevű jazz-fusion-funk formációját a sátron kívűlről hallgattunk, egyrészt ez adott opciót arra, hogy közben vacsorázzunk is, másrészt a helyi csapos célközönség-belövő tehetségét csodálhattuk, aki nagyszínpadi erősítőkkel heveny konkurenciában nyomatta a Death Metalt. Felsejlett előttem Michael Douglas reakciója a Falling Down-ból, de jótékony kezek lefogtak.

Ílymód megriadva csak abban reménykedhettem, hogy a folytatás legalább jobb lesz... ÉS LETT IS!!! Eddie Palmieri és csapata fenomenálisan fergeteges jazz-szamba-rumba előadást bonyolítot le, nemigen volt 10 perc alatti szám, s amiben ne lett volna minimum két hangszerszóló. Az énekes, Isten foglalja imába általam nem ismert nevét, vagány magasságával, kúúl fehér öltönyében és floridai nyugdíjasok számára fenntartott ugyancsak fehár golfsapkájában a milliomosokat ringató karibi túristahajó, egy mexikói csehó és a maffiavezéri utolsó kegy (betonbakeverés előtt) egyveleghatását adta... a vigyor le nem jött végig az ajkamról.

S hát hasonlóan bőszen kéne nyilatkoznom a The Tiger Lilliesről is, kiknek felejthetetlen és számomra a Gogol Bordello szintjét (bár máshonnan jőve) elérő előadását a színházsátorban láttuk. Csaba azóta is hálás, hogy bevittem erre, a dickensi gyermeksiratók ("kár hogy már elfogyott a hús a gyerek csontjáról, amit rágcsálok...") kappanhangon előadott, helyzetkomikummal bőségesen operáló és fenomenális tisztaságú gonoszságokat angol kuplékba öltő anyag még most is rezeg bennem. Szerencsére megvan az örökkévalóságnak, a dugig megtelt sátorban sikerült jó helyről felvenni az egészet. A hét második abszolút utolérhetetlen fénypontja.

---

AND THIS IS FOR THE NON-HUNGARIAN COMMUNITY :)

---

Fünfter Tag, leichte Müdigkeit. Treffen mit Freunden, essen und trinken, abhaengen bei einem leicht indigniertem Jazz-Zelt, das mit selbst für Insel-Verhaeltnisse enormer Lautstaerke aus gigantischen Boxen eines Pubs mit Death Metal bestrahlt wurde.

Das erste wirkliche Konzert war dann um halb Zehn, Eddie Palmieri beglückte mit seiner Band alle, die Jazz mit Samba und Rumba unwiderstehlich finden. War es dann auch, kaum ein Lied, das nicht in mindestens zehn Minuten alle Füsse und Haende und Seelen auf dem Platz weckte, trotz leichtem Dauerregen. Der Saenger verband die nonchalante Gelassenheit eines öligen Maffiosi mit dem Charme eines Florida-Beaus, ganz in weissem Anzug, inklusive obligatorischer Golfmütze. Einfach phantastisch...

Höhepunkt des Tages war dennoch The Tiger Lillies. Die phaenomenale Performance des Falsett-Saengers, wie er in viktorianischen Klamotten Gossensongs über Schlaechter, Treppen runtergekickte Babys (waehrend das Schlagzeug von seinem kongenialen Partner mit einem Pupppenkopf laediert wird) und seiner im Irrenhaus mental und körperlich desintegrierenden Mutter vortrug, ist in seiner Unerreichbarkeit im bis zum Bersten gefüllten Theaterzelt die zweite Vorstellung der Woche, wegen derer es sich nicht nur gelohnt hat, hier, sondern generell, AM LEBEN zu sein!

Ich werde diese Nacht nie vergessen.