SZIGET, sixth day

Megvan a tegnapi morózusságom oka!

Beteg lettem!!!

Megfáztam, már sikeresen prüszköltem is. Hiába fogadott a Sziget napsütéssel, kicsit lázasan és fejfájással az ember nem örül polgártársainak, még akkor sem, ha zenészkednek.

Nyitottam a Szájról szájra nevű formációval, amelyről szerencsére tudtam, hogy három népzenében járatos hölgyből áll, kikből kettőt szerettem és ismertem eddig is: Szalóki Ági és Herczku Ági. Bognár Szilvi volt a harmadik ludas, kellemesen feleselgettek egymásnak a mikrofonok mögül.

Aztán jött Mari Boine, svédországi világzeneklasszis. Mari tökéletes indián, cigány, bantu és mongol. Ha énekel. Hangja hosszan sorolta mindenféle népek fájdalmát és örömét, valódi ujjas utazás volt a glóbuszon, amikor csukott szemmel billegtem rá.

Lemmy Constantine (apja, Eddie Constantine, kontra-Bond, a hatvanasok olcsó ügynökfilmjeinek francia sztárja, fiának okos módon azon mozi alapján adott nevet, melyet Truffaut rendezett neki - Alphaville - Lemmy Caution Against Alpha 60) füstös atmoszférát teremtett a Roma sátorban hatvanasokat idéző bárzenéjével. Hegedűse és szólógitárosa szimplán fenomenális volt, utóbbi jobb játékot adott elő és könnyedebben, mint valaha láttam volna, talán a zseni Paco De Lucia-t leszámítva.

Ezután sietve távoztam a Jazzsátorba a kameruni Etienne Mbappe fergetegesnek bizonyuló koncertjére. Az a sátor az életben nem tömődött meg ennyire, s talán nem is tomboltak még soha úgy benne emberek, mint a funk, jazz és világzene e szó szerint magával ragadó egyvelege folytán. Kétszer parancsolta a percekig ütemesen tapsoló, lábdobogó közönség őket vissza... teljes joggal.

Kimerülten, fáradtan aztán elébb hajóval akartam hazamenni, végül gondoltam, nem kéne még dunaszelet tenni a megfázás tényére, s így bőszen hazabékávéztam (ez micsoda szó...).

---
AND THIS IS FOR THE NON-HUNGARIAN COMMUNITY :)
---

Jetzt weiß ich, wieso ich am Vortag so lustlos war... ICH HAB MICH ERKAELTET...!!! :)

Trotzdem... ein Mann ist ein Mann ist ein Mann... Oder so. Fieber hin oder her, es war eine Freude, zuerst ungarischem Folk-Jazz zuzuhören, dann Mari Boine, aus Schweden, mit der unvergleichlich samtenen Stimme, wie Sie Lieder aus aller Welt vortrug.

Lemmy Constantine hat die Bar-Jazz-Swing Athmosphaere der Sixties, irgendwo im tiefen Süden Amerikas aufleben lassen, seine Band war voll mit schlichtweg brillianten Soloisten... haette nie gedacht, dass die Franzosen einen Gitarristen haben, der an besseren Tagen selbst Paco De Lucia in den Schatten stellen würde.

Das Jazz-Zelt war zum Bersten voll, und das zu Recht, im Anschluss. Etienne Mbappe, aus Kamerun stammender Bassist hat eine hin- und mitreissende Begegnung des Jazz mit dem Funk und seinen afrikanischen Wurzeln auf die Bühne gezaubert... Nie, seit ich mich erinnern kann, wurde jemand an diesem Ort so intensiv bejubelt und von seinem Publikum für Nachschlag zurückbeordert.

Ich liess den Tag mit Aspirin, Nasivin und dem Gebet zur Schnellen Besserung ausklingen.